Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2014 május 12. 16:48

Otthontalanság Otthona.

Otthontalanság Otthona.

Ismerős?

 

 

Te rideg bölcső, mely nyikorogva ringatod magányos gyermeked, kinek már társai messzi játszótereken nevetnek. Szemük sarkából a könnycsepp erre integet. Óvatosan, alig láthatóan szinte. Megbújón, félve, de leginkább szégyenkezve. Szégyen, melyet oly szeretet szül, melynek már régen ki kellett volna hűlnie, elszáradnia, elhalnia. Hiszen anyánk teste kihűlt. Hidegen, rothadtan, porladva hever a kar vállainkon. Nem mozdul, nem is él már. Nem dobban, nem ölel. Hanyagul fekszenek a nyúlványok. Mostohánk, mások szülő- édesanyja szavai idegen nyelven hangzanak. Ölelése üres és hideg. Rideg. Idegen.

Ez itt valami paradox tér. Lét. Az otthontalanok otthona. Szülőtlen árvák viskója. A menedékről álmodozóké, a lojálisoké. Oly hűségeseké, kiket éppen hűségük tárgya árult el. Az otthon. A haza. Az anyaföld.

Mégis ragaszkodnak. Kapaszkodnak. Olyan dologba, mely már valójában megszűnt létezni. Márcsak cetlik lógnak rajta, azokon vonalak és árak. Számok és statitisztikák. Összegek. Összegei az elmagányosodásnak, a kiüresedésnek. Kiárusításnak. Az árulásnak. De a lényeg, a tartalom, az érték, az élet hová illant? Csupán már csak emléke lüktet a szívekben. S nem a vér, mely felpezsdít megannyi testet s lelket.

De itt... Itt már csak a szél süvít. Nincs mi felfogja. Nincs itt már semmi sem.

Csak üres képkeretek csüngnek a falakon. Feslett anyag takarja szemeit a házaknak, épületeknek, összetákolt búvóhelyeknek. Kopott, korhadt, recsegő bútorok mindenfele, hordalékait cipeli a szél, ahogy végignyalja az üres terek felületeit. Omladozik a vakolat minden szegleten. Ring velem az egész tér, az egész idő. Az univerzum. Hiszen ha nincsen egyetlen biztos pontunk, akkor minden billen körülöttünk. Gördül, borul, szakad, hasad, ring, táncol, siklik, bizonytalanul mozdul minden egyes pillantban. Minden ingatag, mint egy véget nem érő ingovány. Ez lett mára az otthon maradványa. Azon tulajdonunkat nyeli el határtlan, mohó gyomra a bizonytalanságnak, mely az egyik fő, tartó oszlopunk.

Ha nem tudjuk honnan jöttünk, kiből, miből váltunk le, akkor mégis honnan tudhatnánk merre haladunk? Ha nincs anyaföldünk, mely megszülne, életet ajándékozna, akkor honnan várhatnánk, hogy óvón magába nyeljen, mikor már mi képtelenek vagyunk bújkálni ezelől a mocskos színjáték elől, mit egyesek még életnek neveznek, hiszen annak lett keresztelve. A szokásostól pedig eltérni oly lehetetlen küldetés. Ahhoz erő kell, bárotság. Mersz és vér. Valódi Élet. A kopár váz, mely sziluettként mutatja immáron csupán, hogy mi volt itt hajdan képtelen életet adni, testet temetni. Hisz csak váz. Üres. Kongó. Emlékfoszlánynak talán még éppen jó, bár lassan annak is már kevés lesz.

Ropog a fa bölcsőmben. Azt is már a szú emészti. Enyészet lett sorsának pecsétje.A rothadás. A múlandóság. Átfúj a hiány fagyos lehellete. Üresség kong a végtelen pusztán.

Idegen Otthonba bújtak el pajtásaim, bajtársaim, barátaim, a családom. A jövő, célok, vágyak és álmok. Itt már csak idegen lények vicsorítanak rám, a létbizonytalanság, és a mocskos köteg papírhalmok, melyért embereket adnak el. Egész nemzetet. Életérzést. Vért. Hitet. Mindent, mik voltunk, mik talán még egy kicsit vagyunk.

 

 

Drága hazám, szeretett anyaföldem, mondd mit tettek veled? S mi az mit még majd tesznek...

 

2014 április 29. 19:25

Köd.

B.É. részlet

 

Héj! Héjj Te ott! Igen, pontosan Te!

Megengedtem-e tán, hogy bennem gyökeret eressz? Hogy szemeim előtt délibábot eregess? Mondd megengedtem neked én mindezt? Elsuhansz felettem, s rám parazsat ejtesz le. Apróbb, de mohó lángnyelvek nyalják végig testem. Cikázol körülöttem, s teljesen megszédítesz... Hol halhatatlanként képzelgek, míg másszor félholtként üres, rideg jelenemre meredek, melyben te épp nem szerepelsz. Játszom a gondolattal, ízlelgetem az érzetet, hogy eme játszma nélküli helyzetnek mi lészen a vége... A végzetem tán egy sakkmatt lenne? Hol a tábláról magamat, rozsdás voltomat söpröm le?

Elnyúlok eme édes képzelgésben, hogy egy picit tán még mindig élek, s mégsem öltek meg teljesen...

 


2014 március 23. 21:40

Storm.

A mozdulatlanság vihara. Feszíti a falakat, határvonalakat. Törj hát ki. Cafatokként a teljességből. Akár a kései hóesés. A tavasz derekán. Egyenként egészek a pelyhek. Még sem állnak össze. Leperegnek a szemek.Végiggördülnek egymáson. Ahelyett, hogy eggyé válljanak.

 

 

Gyűlölve szeretlek / Gyűlöllek s szeretlek

 

Gyűlölve szeretlek! Te, Ember. Te, ki a sárban fetrengve, magadat Istennek képzeled. Te, ki teremtésnek nevezed bomlasztó, mindent megsemmisítő tervedet. Te, ki a rombolást fejlődésnek keresztelted. Ember, Te, ki ott némán a sírodat ásod meg.

 

Zúzod a lelket. Morzsalékait emészti az elme. A számok győznek, elkotródnak a színek.

 

Civilizáltként tetszelegsz, miközben civilizációd enyészted. Fejlettnek kereszteltetsz. De záloga fejlettségednek mégis mi lenne? Vagy netán bizonyítéka mindennek?

 

Gazdagon a legszegényebb. Pénz vagy érzelem? A kettő együtt lehetetlen. Számok vagy a képzelet? Valóság vagy az Élet? Attól félek, az aprópénz lesöpri az emberséget.

 

Itt már csak királyok vannak, nagyurak, hercegek. Szegények, koldusok, éhezők, nincstelenek. Kihaltak a polgárok, a kényelmes élet-körülmények. Már csak a szakadék mered, emberek közt dimenziók feszülnek. Rothad  hús a szemétben, éhen halnak az elsorvadt testek.

 

Ölelés után hátadból acél alól vér pereg. Melegség után jegesség járja át tested. Könnyek mossák el a rejtett vágyakat, érzelmek csurognak az enyészetbe. Elszáradnak a szavak. Színek elfakulnak. Hangok tompulnak.

..... .....

A túlfejlettséget hajszolni, átszakítani a célt, mely csak a teljes Vég.

2014 február 2. 10:16

Beragadó Szóköz.

Beragadó Szóköz.

 

"Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle... Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj." M.ZS.


Az érzés, hogy igaz mindig is lappangott, bujdosott a hordozóban, ám a remény, a makacs harcos próbált kecsegtetni, hogy talán mégsem. Hogy talán mégsem saját létük kínja pennájuknak tintája. Hogy talán ha elmúlik, elhalkul a fájdalom, akkor is képesek lesznek lélegzetüket a papírra fújtatni. Képesek lesznek akkor is, úgyis értéket teremteni. Legalább maguknak. Hiszen, ha ők képtelenek egy részüket történetükbe simítani, hogy az benne rezdüljön az időtlenségig, akkor az összes betű felesleges karc. Ecsetvonás. Pazarlás. Akkor… akkor semmi sem született, semmi nem történt. Akkor legfeljebb gyártottak valamit, mintsem világra segítették volna azt… A remény… az átkozott remény, hogy talán az efféléknek is tartogat valamit a boldogság, az elégedettség. Hogy képesek lehetnek teljességben megélni azt, amit mások oly könnyedén... Hogy az örömre nem csimpaszkodik rá a hiány, az üresség érzete, mely szüntelen arcukba vigyorog. Vicsorít. Kárörvendőn kacag. Hisz a szűz papírlap becsmérlően néz rájuk. A toll, a penna, kacérkodik, miközben a leselejtezés jutott osztályrészéül. Valójában a fájdalom mentesség számukra nem boldogság, hanem csupán kielégületlen vágy. Ürességgé torzuló valami foszlány.

... Majd nagyon sok, tengernyi év után egyszer csak berobban a pillanat. Minden figyelmeztetést, vagy hírnököt mellőzve, csupán dobbant egyet a deszkákon; jelezve, ő megérkezett, minden szempár rá figyeljen. Csakis rá. Hiszen legfontosabb szereplője érkezett meg a hosszú éveken át zajló színjátéknak. A bíró. Olyféle, melyet nem a triviális játékszabályok irányítanak, hanem minden emberi felett álló hatalmasság. Maga az Igazság.

A pillanat, amikor letisztul a csatatér, a sakktábla, a szín. Bárminek is nevezhetnénk. Egymással szemben áll a két harcos, a két mindent túlélő idegen. Tekintetük a másikat pásztázza. Az egyikük immáron biztosan az utolsó lélegzeteit fújtatja.

 

A hordozó… A hordozó csupán esetlenül és szánalomra méltón várja a véget. Ám valójában attól tart, mindez a saját végébe is fog torkollani. Szép dolog a remény, ámde abba inkább a naivitás lehel életet, mintsem a racionalitás, a valóság- gondolja. Megfeszülve várja, a harcnak utolsó kardcsapását. Az elhaló pillantást. Az élettelen lények földre hullását. Hogy végre felfényljen, mire számíthat; szótlan, triviális boldogság, vagy beszédes, igazi teljesség?

Hiszen a hordozó húsa alatt két lény feszül; az ember, az egyszerű, ki életben tartja a másikat, aki állandóan csak szólni akar. Mindenkihez. Máshogy. Tanítani, vezetni. A másik.. A másik két világban feszül. Be-bejáró lélekként siklik a Valóság és a Képzelet közt. De vajon ha az ember nyugalomra lel, a másik képes-e tovább szóra nyitni ajkát, kezével megragadni a pennát? Képes lesz-e ugyanúgy a két világ közt egyensúlyozni? Vagy boldogságának áldozatául el kell-e veszítenie a kulcsot a másik dimenzióba? Mindkettő túlélheti-e a fájdalomnak elhalkulását?

Elbírja-e majd keze pennájának súlyát a soron következő érintéskor? Érezheti-e majd még egyszer, akár utoljára is, csak még egyetlen egyszer, a tinta fojtását? Ahogyan a tinta befedi egész lényét. Leszivárog légcsövén, egészen tüdejébe. Ahogyan szinte megöli, mégis így emeli őt az a valami a halhatatlanok aulájába. Az a valami… A vágy, késztetés, a szenvedély, az őrület, ihlet, a múzsa, nevét igazán tán senki sem tudja. A névtelen, bensőséges, birtokló idegen.

A hordozó görnyedten dermed asztala felett. Megfagytak gondolatai. Mozdulatlan, halott szürkeségbe veszve. A másfélék. Mert szavai, mondatai akadnak még. Csak oly egyszerűek. Hétköznapiak. Emberiek. Olyanok, melyek érdemesek lennének tintára, nincsenek. Elfolytak. Kisöprődtek lelkének üregéből, elméjének falai közül. A fájdalommal együtt.

Tudja, érzi ő még jelenlétét. Csendesen megpihent a sarokban létének összes kínja. Nem tombol már, nem őrjöng, dübörög, zúz és gyilkol meg egy percet sem. Megnyugodott, elcsendesedett. Nem hagyta el a deszkákat, soha nem is fogja, hiszen a hordozó sem lehetne az ami, ha ő nem lenne jelen. Állandóan. De már nem vágyik rivaldafényre. Kizárólagos főszerepre. Nyugalommá kopott éles jelenléte.

 

Félek a Boldogságtól. Félek az üres lapoktól. A beszáradt tintától. Félek.

Félek, hogy a teljesség elragadja szebbik felem …

 

 

… vagy mindez nem lenne más csak a Közöny Becsapódása?

Remélem.

A Közönytől könnyen búcsút inteni, mint ...

2014 január 24. 12:44

Szavak.

Szavak.

álom, édes álom

Ha szavak elszáradhatnának…

Ha szavak elszáradhatnának. Összegyűjthetnénk őket. Könyvekben préselhetnénk, ahogyan a virágokat szokás. Bár valójában társaságba engednénk őket. Amit megérdemelnének. Megmutathatnánk mennyi mindenre is képesek lehetnének. S ami a legfontosabb, megőrizhetnénk őket. Albumba helyezhetnénk, melyet nagyon ritkán, csak mi magunk lapoznánk át. Pár évente egyszer. Ahogyan a fotóalbumot is szokás. Értékes, felbecsülhetetlen, eszmei kacat. De a vitrinünk hűen őrizné. Lelkünkkel együtt.

Ha szavak elszáradhatnának… Mennyire gyönyörű gyűjtemény is születhetne. Igaziak. Bevégeztetnék valódi sorsuk. Utókorba emelkednének, s nem csak elugatnák őket a hétköznapok málló közönyében.

Ha szavak elszáradhatnának… Végre a megérdemelt áhítattal fordulhatnánk feléjük. Tisztelnénk, becsülnénk, őriznénk és vigyáznánk őket. Ahogyan azt kellene tennünk. Mindig is. Végre minden betűkompozíció, skicc és alkotás eredeti sorsukat végeztetnék be. Annak igaz jelentésével együtt. Végre újra magukra húzhatnák sokszínűségük fátylát, melyet az évszázadok triviális hétköznapjai csak leszaggattak róluk.

Ha szavak elszáradhatnának…


2013 december 28. 20:59

Függőben - A búcsú

Függőben. – A búcsú.

negyedik epizód

 

... Emléket állítok. Emlék pedig csak a múltnak jár. Mely már lehunyt. Ahogyan te is. Halhatatlanság a jutalmad kegyetlenségedért és a nekem ajándékozott boldogságért. Még akkor is, ha minden egyes betű hazugság volt. Ez, jár neked. ...

 

 

Hűvös levegő öleli körbe. Még inkább kabátjába kapaszkodik. Lassulnak léptei. Egyre lustábban visszhangzik cipőjének kopogása az üres helyiség falai közt. Gyengén nyúl karja a kilincs felé. Halkan nyílnak a reteszek. Sárgás fény ömlik arcára.

Jéghideg – ez az első szó, mely beszökik elméjébe, ahogyan belép. Üres falak. Szürkés szín nyúlik végig a felületeken, mely mocsári zöld árnyalatba fullad a padlóhoz érve. Nincsenek képek, fotók, semmilyen dekoráció. Semmi melegség. Semmi személyesség. Csupán egy kopott asztal álldogál a szoba közepén. Oldalát két rozoga szék keretezi. Egyiken látogatottja ül. Egyenesen nem mer ránézni, csak alakját látta, ahogyan gyorsan körbepásztázta végállomását.  Duruzsoló hangot hallat a feje felett csüngő lámpa. Neon sárga fényt hány a helyiségre.

Egy ismert idegen lépett be a szobába. Külső vonásait a már benn ülő ismeri, ám személyének mélységet sosem látta meg. Eltakarta a vászon, melyre ő maga pingált egy alakot. Szemei érzékelték a valóságot. A gyűrött arcának vonásait. A tekintetet, melyben egy mély szempár ült. Hol kékségbe olvadt. Hol mocsári zöld nyelte el a lényét. Kócos, szőkésbarna haját. Egyenes orrát. Rövid bajuszát, mely mindig szúrta, amikor megcsókolta. Vékony száját, mely legtöbbször pajkos mosolyra húzódott. A körülötte megült apró kis ráncokat. Magas, nyúlánk termetét. Izmos felsőtestét. De a bőr mögött megbújó lényre nem tévedt a reménykedő, kutató szempár. Mert az túl jól rejtőzött? Álruhákat dobálva szét maga mögött a hajsza során? Vagy mert igazán nem is akarta meglátni? Mert így volt a könnyebb? Nem tudja, de mára már nem is érdekli.

Behajtja maga mögött az ajtót. Lassan fordul meg. Mintha akadoznának a sejtek. Ellenkezne a test.

Tesz néhány lépést. Tekintetével a helyiség falai közt sétál, de azt látogatottjára nem engedi.

Kihúzza a széket. Halkan, kopottan nyikorog a fa. Leül. Könyökét az asztalra teszi, alkarja lustán fekszik maga előtt. Kissé előre hajol. Szemei az asztallapba vesznek.

Torkát megköszörüli.

A látogatott fáradtan felnéz. Kopott arcát még betegebbé festi a világítás. Repedezett ajkai erőltetett mosolyra húzódnak. Remegő kézzel az asztal közepére tett cigaretta felé nyúl. Elejti először a dobozt. Másodjára sikerül kivenni belőle egyet. Meggyújtja. Apró mosolyra húzódnak ajkai, ahogyan mélyen beleszív. Most őszintén.

- Mit keresel itt Savet? – szavai sűrű füstöt eresztenek közéjük.

- Neked is szia. – ujjait összekulcsolja az asztallapon.

Elnémulnak hosszú másodpercekre.

- Helló. – töri meg halkan. Karját látogatója felé nyújtja. Lassan, erőtlenül. Megremeg keze. Gyengén hullik vissza az asztalra.

Mély levegőt vesz. Szemébe könnyek gyűlnek. Ideges lesz. Elnyűtt pulcsijának ujjával végigsimítja arcát. Karját mellkasán kulcsolja. Hátra dől a széken. Megtámasztja a támla. Segít neki tartani testének súlyát.

- Miért jöttél be? – folytatja a néhai valakije.

- Baj? Menjek el? – félig kitolja maga alól a széket.

A látogatott, a néhai valakijének teste összerezzen. Ő visszaül.

- Semmit nem változtál – savanyú mosoly szalad ki ajkai szélére. Örült is ennek az ösztönös mozzanatának, hiszen így láthatatlanul le tudta nyelni könnyét. A könnyet, hogy látogatója még mindig az a kegyetlen diktátor, mint azelőtt. Izgatóan gyilkos és egyben éltető személyiség húzódik meg a temérdek maszk mögött. Legalábbis úgy hiszi. Hiszen igazán sosem ismerte. Csak azt hitte. S mégis… volt idő, mikor bármit és bárkit feláldozott volna érte. Akármit megtett volna, hacsak arra kéri. Hiszen volt idő… volt idő, mikor csakis ő jelentette neki az Életet. Az Életéhez pedig majd’ minden szerencsétlen ragaszkodik. Főleg az afféléhez. Melyet kevesen tapasztalhatnak meg.

Olyféle léthez, melyben egyik percben elégsz, hiszen rád hányt szavai, mint a benzin, mely csendesen szinte észrevétlenül itatódik bele minden sejtedbe, tettei pedig a parázs. Aprócska, mégis felemészt vele mindent. Néhány zavart szívdobbanás, és sokszorosára dagad. Bekebelez mindent. Másszor, a következő lélegzetben pedig hiszed, halhatatlan vagy mellette.  Általa. Minden mozdulat, pillanat leránt annak valódi mélységébe. Majd visszahoz a felszínre. Később felhajít oly magasra, hogy a valóság alkatrészeit csupán apró moszatként látod. Nyüzsgő triviális, kicsinyes hangyabolyként. Megfogalmazhatatlan, annak, ki már átélte. Elmagyarázhatatlan annak, aki nem. Ritka találkozás eredménye mindez két emberlélek közt. Ritkább, mint maga az igaz szerelem. Veszélyesebb és izgalmasabb minden másnál.

A látogató pajkos mosollyal nyugtázta felsőbbrendűségét. Hogy ismét kiszolgáltatottá tehette a másikat. Hacsak egy eltört percre is. De győzött. Mintahogyan annyiszor korábban. Egész életében. Mégis vesztesnek érzi magát. Ahogyan annyiszor korábban. Mégse vallaná be ezt soha senkinek. Még ha az élete is múlna rajta. Ő hallgatna.

- És mi van veled? – kérdezi a látogató. Elkomorodik.

Kevésszer látta őt így a benn raboskodó. Erős, súlyos pillanat, melyet alig néhányszor tapasztalt meg a hosszú éveken át tartó macska-egér játszmában. Mindig elszorult benne valami ezen percekben. Eltört. Felhasadt. Nyomasztó érzés áradt szét benne. Noha az arca, a test és a szem mindig is csendes szomorúságot áraszt, de ez komolyabb volt annak állandó jelenléténél. A tekintetében rivaldafénybe kerülő, minden mást elsöprő fájdalom mindig rossz érzést, félelmet gyújtott benne.

Ám most nem. Most először közönnyel nyugtázta a rá meredő komor szempárt.

Idegenen neveti el magát.

- Mi van velem? – gúnyos nevetés tör ki belőle ismét – Hát… a lehető legjobban vagyok. Köszönöm. Mégis hogyan másképp is lehetnék!? Láthatod… – karját széttárja, mintha a rá boruló sterilizált börtönt mutatná meg egyetlen mozdulattal.

A másik nem szól egy szót sem.

- De most én is had kérdezzek valamit. Persze csak ha megengeded – tartja a szót magánál, látogatója csak bólint egyet - Miért most?

Súlyos csend ereszkedik rájuk. A benn raboskodó nem engedi el tekintetével. Szinte felszúrja rá a másik lényét.

Minden hang elhal a helyiségben.

- Miért most!? – ismétli. Hangja meglepően erősen pattog a falak közt. Nem is emlékszik mikor volt ennyi élet benne. – Miért most!? Miért!? Miért most!? – kántálja, mire az ápoló a sarokban feláll székéről. Kezével az övére csatolt táskához nyúl. Melyben megannyi modern méreg pihen. Mely csendesít. Halkít. Megsemmisít.

A látogató kezével int neki, hogy nincs szüksége segítségre. Az ápoló visszaül székére.

- Mert nem tudtam mikor jöhetek. Vagy, hogy jöhetek-e egyáltalán. – a kérdezőt meglepte a rá omló őszinteség.

- S mégis mi változott? Miért gondoltad, hogy most? – hangja ismét halkan nyúlik végig a levegőben.  Az egy perccel korábban feléledő dühe teljesen eltűnt.

- Nem tudom. De emlékszel… – karját a látogatottja felé nyúltja. Kezébe helyezi kézfejét. Megijed, mennyire könnyűvé, elsorvadttá változott mióta utoljára érintette – mindig is mondtam neked, hogy mennyire fontos vagy nekem. Érdekel, mi van veled, az életeddel. Még akkor is, ha nem úgy, ahogyan azt te szeretnéd. De nagyon értékes ember vagy számomra. - megsimítja ujjával kezét.

A látogatott gúnyosan elneveti magát. Kirántja kezét a másikéból.

- Érdekes elképzeléseid vannak neked arról, hogyan kell bánni azokkal az emberekkel, akik úgymond ennyire fontosak neked. Ne kezdd elölről. Kérlek. Ne. Így is elég sok minden miatt kezelnek itt, ne adj még egy okot rá. – keserű mosoly szalad ki ajkaira.

- Lehet, hogy hibáztam.

- Lehet?

- Igazad van. Hibáztam. Sajnálom. De szándékosan sosem akartam fájdalmat okozni neked. – karjával ismét felé nyúl, ám most a néhai valakije rezzenéstelen marad. Ugyanúgy ül előtte. Kezei mellkasán összekulcsolva, törzsével hátradőlve.

A látogatott ismét elmosolyodik. Meglepve, felháborodva. Szemöldökét felhúzza.

- Szóval szándékosan sosem akartál fájdalmat okozni nekem? Komolyan!? – fintorog – Akkor kérlek világosíts fel, hogy te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csupán most is csak hazudozni jöttél vissza? Különben is, őszintén, miért jöttél vissza?  Mit akarsz még tőlem? Hát nem vettél ki már belőlem mindent mire megtépázott kis önbecsülésednek szüksége volt? Hát nem sikerült még kellőképpen szolgálnom kisebbségi komplexusodat, mely oly régről csimpaszkodott rád? Mikor még ártatlan voltál… Mi? Mit akarsz még tőlem? A selejtség érzése még mindig üldöz? Az értéktelenségé, a tudaté, hogy biztos azért hagyott el, mert méltatlan vagy a szeretetre… Vagy egyszerűen csak rádöbbentél, hogy amit te üldöztél annyira esetlenül és szánalmasan valójában semmit nem ér, hiszen a hajsza során te magad romboltad porrá értékét? Megannyi embert magad alá gyűrve. Azt hiszed bárki is boldog lehetett, aki a közeledben volt? Hogy nem érezték, hogy minden csupán csak hazugság? Hogy mindent csak a mű bizonyítási vágy szült és nem igaz őszinteség? Azt hiszed, azért mert nem mondták még nem tudták, érezték? Ráébredtél, hogy egész életed felesleges, hiszen egy olyan hibát akartál görcsösen kijavítani, amit egyszerűen nem lehet? Végre megértetted, hogy nem oldozhatod fel magad más bűnéért?

Megsemmisítette látogatóját. Nem véglegesen, hiszen a szörnyek, a korcs emberlelkek túl sok mindent túlélnek. Többet, mint azok, akik méltóak lennének a továbblépés megnyugvására. A fájdalmas igazság, a felismerés is csupán ideig óráig ébresztik fel őket szánalomra méltó életképzetükből.

- Tudod te egyáltalán milyen szeretni egy másik embert? Milyen feláldozni magad érte? Ahogyan én tettem. Érted… Elnyesni minden köteléket. Lenyelni minden szót, vallomást. Minden erőddel visszaszorítani a kart, mely csak érted mozdulna. Hogy megérintsen. Tudod milyen? Éreztél valaha ilyen mély fájdalmat? A megsemmisülését, az ordító magányét, a teljes elveszettségét, csakhogy a másik a boldogságára rálelhessen? De te még ezt is értéktelenné tetted. Hiszen boldogtalan vagy. Megkeseredett. Másképp nem lennél itt. Ugye? Hiszen csak akkor jössz, ha kell valami. Mi kell még? Mit adjak még neked? Mit tépjek még ki magamból miattad? – pár másodpercre hallgatásba fullasztja szavait - Szerettél te valakit életedben? – folytatja - Volt olyan, akit nem játszottál volna ki? Akire nem játékszerként tekintettél? Akit nem vertél át? Nem árultál el? Tudod, ha valaha is szerettél volna, nem tetted volna azt amit. S ezt te is tudod jól…

Hosszú percekig némaságba fullad a helyiség. Senki sem szól.

- Sajnálom. – töri meg a látogató – Egyszerűen nem tudok mást mondani.

Elhallgat. A látogatott nem oldozza fel.

- Emlékszel… – keserű mosolyra húzódnak a látogató ajkai – emlékszel mikor le akartuk zárni? Mikor visszatáncoltál… Ellenkeztél, noha a te ötleted volt. Még az elején. Félév körül. Emlékszel? – mély levegőt vesz – Akkor kellett volna kilépnünk egymás életéből. Kilépnem. Elporlasztani minden szót, elnyomni minden mozdulatot. Megfojtani a szereplőmet közös történetünkben. Akkor… akkor talán nem… - nem tudja befejezni, a látogatott nevetése közbevág. Idegen a kacaj. Furcsa. Kissé sértődött. Döbbent.

- Te javíthatatlan vagy. Sosem változol. Ne játszadozz. A kirakatnak, látszatnak ne ostorozd magad. Felesleges játszma. Nem látod, hogy nincs már játszótársad? Hogy egyedül vagy. Nem látod? Nem észleled? Game over van. Mert én azt mondtam. Véget vetettem mindennek. S nem te.

A látogató nem szól egy szót sem, ígyhát néhai valakije folytatja;

- Amúgy pedig tévedsz. Megint. Nincs igazad. Ennek így kellett lennie. Ha akkor… - mély levegőt vesz, mintha a szavak súlya a hangszálait nyomnák - ha akkor ütöttük volna le az utolsó pontot, akkor máig marna hiányod. Siratnálak. Az utolsó lélegzetvételemnél is irántad sóvárognék. Egy hazugságért. Legalább az utolsó percemnek adtam még egy esélyt, hogy őszinte lehessen. Ha már te nem voltál kegyes, hát megajándékoztam én magam. Úgy és akkor, amikor annak az ideje volt. Én kifejezetten örülök, hogy így alakult. Hogy később a segítséged nélkül égettem fel mindent. Amikor feleszméltem, hogy a közös történetünkben szereplődet én szültem. Én alkottalak meg. S te… te valójában nem az az ember vagy, akinek megannyi éven át hittelek. Nem mondom ezzel, hogy rossz ember vagy. Csak nem az enyém. Valójában sosem voltál az. Te csak egy élősködő voltál, aki hitemből falatozott. Aki kihasználta a formádra teremtett alakot, hogy mindent megszerezhessen, amire csak vágyott. – pár perces szünetet tart, vár valami reakciót, mondatot. Bármit, akármit, ám az nem érkezik meg – Tudod, nem téged szerettelek. Hanem azt az alakot, akit én teremtettem formádra. De ti ketten… mint a tűz és víz. Őt szerettem. Őt. Imádtam. Rajongtam érte. Bármit megtettem volna neki, érte. Ő volt az én ellenszerem a valóság ellen. A drogom. Létem fájdalomcsillapítója. De ő nem létezik. Sosem létezett. Te pedig… valójában szinte egyáltalán nem hasonlítasz rá. S ez nem is baj. Legalábbis nekem már nem. – elmondott mindent. Nem maradt semmi, amit megosztana még vele.

A látogató nem szól semmit. Halkan kitolja maga alól a széket. Lassú léptekkel halad az ajtó felé. Hátra sem néz. Kezét a kilincsre teszi. Egy percre megakad. Megdermed. Mozdulatlan.

- S még azt hiszed én vagyok a szánalomra méltó. - kacaj szakad ki belőle - Hogy engem kell sajnálni… Az én börtönöm legalább látszik. S még a leggyatrább nézetből sem néz ki oly szomorúan, mint a tiéd. Az életed. Saját életed a büntetésed, börtönöd. Rab vagy te is. Csak én legalább nem vagyok egyedül. Hisz körülötted minden hazugság. Az embereid is. – hajítja utána a látogatott, miközben az ápoló odalép hozzá, hogy visszakísérje szobájába.

A másik, az ajtóban mély levegőt vesz. Kinyitja az ajtót. Eltűnik néhai valakijének szeme elől. Immáron örökre.

 

2013 december 16. 19:49

Egy szó.

Egy szó. Egy mondat.

 

_ évvel ezelőtt összegubancolódott időhurok első képkockái.

Régebbi karc.

 

Kedd.


Egyedüllét. Sötétség.

- Négy. Öt. Hat. Hét. Egy. Kettő. Kettő. Kettő.– kántálja.

- Cami! – szólítja.

Csend. Ránéz. Szótlan.

- Cami! Kérlek. – rángatja.

Némaság. Visszazuhan.

- Csütörtök. Péntek. Szombat. Vasárnap. Hétfő. Kedd. Kedd. Kedd. – folytatja. Monoton.

- Csütörtök? – kérdi.

- Elszalasztottam. Örökre. ... - könnyek - Visszafordíthatatlanul.

- Péntek? Szombat? Vasárnap? Hétfő? – faggatja.

- Lényegtelen. Hibáztam. Tetéztem. Fokoztam.

- Kedd? – folytatja. Rendíthetetlen.

Csend.

- Kedd? Miért?

- Mert... – ránéz - Meghalt. – könnycsepp – némaság.

Megöleli. Lényegtelen. Mozdulatlan. Késő.

- Meghalt. Örökre. Értelmetlen.

- Kérlek! Cami… Ne. – megértette.

- De. Vétettem. Meghalt. Meghaltam.

Csend. Némaság. Mozdulatlanság. Érzéketlenség. Üresség.

 


2013 november 25. 13:08

Víz - Első hullám.

Első hullám

Elveszetten kóvályog az utcákon. Egyiken beesik, másikból kizuhan. Alig lát. Kezeit maga elé feszíti, mint egy holtkóros, nem evilági. Ködfátyol simul tekintetére, a szunnyadó városrészre.

Szívdobbanások ugrálnak dobhártyáján. Alig hallja, de monotonsága majd’ az őrületbe kergeti. Vagy már meg is tette volna?

Hűvös szél nyalja végig az utcákat. Mohón, nyelve belekap a levélkupacba. Néhányat táncra kéri. Felcsapnak a haldokló erezetek. Szállnak a levelek. Szemmagasságig, vagy még feljebb. Apróbb örvények siklanak az utcákon. Anyaga, mit az utcán talál. A léghullám elégedetten táncoltatja őket egy földöntúli, halhatatlan, fülnek érzékelhetetlen dallamra. Kacérkodik hatalmával az élettelen tárgyak felett.

Szemeibe por száll. Egy kacaj suhan el mellette. Testére libabőr fátyla ereszkedik le. Mint egy jéghideg fuvallat, mely minden porcikáját udvariatlanul végigtapogatja. Megerőszakolja.

Szűrt fény szivárog ki egy kis utcácskából balján. A fénynyúlványok kézfejben végződnek. Hosszú, démoni ujjak táncolnak körülötte. Játékosan arca előtt vonaglik a kar. Csábítja, hívogatja.

Elgyengül. Eleget tesz a kérésnek, vagy parancsnak. Már maga sem tudja. Elindul. A fénycsíkok körülfonják derekát, lábszárát, karját, arcát és nyakát. Majd’ egész teste tompa fehérségbe veszik. Az a valami szinte betaszítja, behajítja az utca közepére.

Egyre hangosabban hallja a szívdobbanásokat. Visszhangoznak koponyája ürességében. Ugrándoznak a sejteken.

Megtörli szemét – mintha az segítene. Erőtlenül tesz pár lépést. Kissé múlik a homály, fakul a tompaság.

Egy alak rajzolatát véli látni az előtte hosszan elnyúló két út keresztezésénél. Senkit nem látott itt, mióta reménytelenül kóvályog. Mennyi ideje is pontosan? Fogalma sincs. Próbálja előhívni emlékeinek kockáit, hátha egy támpontot, egy óra számlapját, vagy mutatóinak állását elcsípheti, de reményét a kudarc keresztülnyesi. Semmi. Teljes üresség honol elméjében.

Gyorsabb, erősebb léptekkel halad az alak irányába. Nem ismeri fel, nem is tudja ki lehet, de egy ember. Egy másik ember. Rajta kívül. Nincs egyedül. Izgalom lép a színre lelkének üregében.

Ahogy közelít hozzá, a szívdobbanás-kántálás úgy erősödik. Szinte már majd’ megsüketíti. Nem hall immáron semmi mást, csak ezt a monoton dübörgést, dorombolást. Véget nem érő ősi dallam, erőszakos lüktetés, szenvedélyes hangsorozat.

Kezeit füleire tapasztja. Mintsem segít. Mintha koponyája falain dörömbölne immáron. Be akarna jutni. Behatolni. Magáénak birtokolni mindent. Minden gondolatot, annak forgácsát. Hamis érzelmeket, miket az elme indíttat útjára, a szívre, lélekre kenve a soron következő fájdalmat.

Az alak sziluettje eltűnik egy romos faajtó mögött. Immáron léptei futásba olvadnak. Nem éri el. De követi. Követi képzelt útjának vonalát.

Hirtelen sötétség omlik tekintetére. A környezetre. Eltűnik minden fénymaradvány, nem lát most már semmit. Se az alakot, se az utcát, se a kacérkodó világosságnyúlványokat, sem az ajtót. Semmit. Elnyeli őt a koromfeketeség. A megszűnés. Tán maga a halál?

Bizonytalanul tapogat maga előtt. Kezei újra teste előtt feszülnek. Mint egy védelem. Tapogató szem. Megtalálja a kilincset – úgy véli. Megszorítja a nyakát, a fém sír egy utolsót, egy halkat nyekken, lebukik, majd az ajtó kinyílik.

Homályosan rajzolják fel magukat a helyiség kontúrjai. Szürke olvadásba vesznek az élek. De legalább már lát valamicskét az őt körülölelő világból.

Porszőnyeg csap fel a levegőbe. Magasan, a térbe simulva, veszve. Köhög párat.

… … … … …

2013 november 20. 06:25

Írásjelek.

Írásjelek.

A valódi . avagy ... története

. . . túl sok kérdés egyetlen válasz nélkül. . . .

 

Elbeszéltük majd’ az összes forgatókönyvet. Mégse találtunk még rá a megfelelő szövegre. Mely működne közöttünk. Maradéktalanul. Nem szülne hiányt. Melyhez lenne elég kitartásunk…

Elpazaroltuk a pillanatokat. Élményeket. Érzéseket. Nem akkor és nem ott…! Értelem volt-e hát benne? Benned? Vagy csupán felesleges köröket karcoltunk volna egymás kusza életébe? Minden okkal történt, értelemmel?

Az utolsó pontot tán leütöttük volna? Vagy várat magára? Meddig? Miért?

Ha pedig már történetünk végén nyugszik, akkor… Mióta? Miért? Miért nem látom teljes egészében?

Radírozhatatlanul, letörölhetetlenül nevetne-e hát ránk? Vagy még nem?

Kérdőjele vagy Te életemnek. Egy a sok közül. Ám túl erős a kontúrod ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjalak, vagy, hogy hosszan megvárassalak… Időről időre jelenembe pörgeted megválaszolásra váró létedet életemnek.

Sokszor hatalmasodik el rajtam azon érzet, miszerint, mintha a boldogság kiegyenesítené kételyes formáid. Megrántaná a két végletet egyetlen vonallá kreálva a kérdőjelet. Felkiáltójellé avanzsálsz. Figyelemfelhívó, ordító, egyértelmű jellé. Hogy itt vagy, s az a valaki vagy! Ám máskor…

Máskor… Mintha a düh és csalódottságom képzelt formádra zuhanna. Csapna egy hatalmasat. Egyetlen kis moszattá morzsolva az éveket. Egyetlen ponttá… Mely lezár valamennyi szerepet. Érzelmet?

De aztán… Aztán újra és újra visszanyered eredeti formáid, mit megannyiszor próbáltunk már átformálni. Csupán sohasem együtt… Sosem tartott sokáig. Kellőképp elég ideig.

Minduntalan kérdőjelként nevetsz rám. Miért? Meddig?

Mikor lesz game over?

j.u.! v.m.! é.m.

2013 november 3. 12:00

Skorpióm.

Skorpióm.

 

Tán nem az lenne a legtisztább szeretet, melyet egy ember a másik iránt érezhet, mikor látja és érzi legmocskosabb, legbűnösebb énjét a másiknak, s még akkor is ugyanúgy szereti, mint mikor különböző maszkokat, karaktereket viselt megcsonkított lelkük? Mikor képesek vagyunk szeretni a másikban lakozó kis ördögporontyot, sátánfajzatot is, ugyanúgy, mint lénye simogató oldalát. Mert ő az. Ő az is. Ennél őszintébb és ritkább talán nincs is köztünk. Csak, mikor a szeretet ezen mélysége nyeli el a két emberlelket.

 

Megmart.  Mérgét belém eresztette, beszivárgott minden sejtembe. Mutálódtak a létfontosságú szervek. Szív és elme. Élethez sok, a Halálhoz túl kevés. Mezsgye. Egyik sem, mégis mindegyik. Keverednek a jelzők, béklyók, gondolatforgácsok, és érzelem-illúziók.

Arra ítélt, hogy kövessem szomorú lépteit. Úgy érezzek, gondoljak, mint Ő. Úgy palástoljak, színészkedjek. Félelmet, bizonytalanságot és bizalmatlanságot lövellt belém.

Keblemre öleltem gyilkosom. Újra belém mart. Még szorosabban öleltem. Kétségbeesetten kapaszkodtam azon percekbe, mikor velem volt. Akármit is tett. Akármilyen mélyre is hasított bennem. Így teltek az évek. S lassan olyanná váltam, mint amilyen Ő maga. Pergett a vér, nőtt a fájdalom.  Mígnem…

Mígnem szikra pattant lelkem kongó üregében. A sokadik szúrás után. Düh és harag. Hazug tanácsadói létemnek. Képtelen voltam megérteni, hogy egyszerűen csak a természete ilyen.  Nem tehet ő róla. Sajnos, túl későn láttam mindezt meg. Visszafordíthatatlanul lemaradtam a pillanatokról. A pillanatról. Elhomályosított a valódi méreg. A csalódás, düh és harag egyvelege.

Ő csupán az ősi, elemi érzettel volt gyenge szembeszállni. Inkább átadta magát az ördögi körnek. Mert úgy volt a könnyebb. Menekülni. Bujdosni. A páncélba és méregtüskébe. A védekezésnek keresztelt gyilkolásba, mely valójában csak szűnni nem akaró rettegésükből burjánzik. Hogy valaki finoman megérinti kérges testüket, lelküket.  Mert megmeri érinteni őket. Hogy valaki képes szeretetet érezni irántuk. Hogy léteznek emberek, kik a szörnyeket is képesek szeretni. Őszintén. Kihámlanának a vastag szaruból. Ott maradnának csupaszon, mezítelenül. Védelem nélkül. Ettől félt leginkább. Emberinek lenni. Valódi érzelmeket érezni, kimutatni.

A Skorpiókat a Nagyurak már jó előre büntetik. Legelső lélegzetvételük előtt már átkukat magukon viselik. Sajátos átkuk… Majd’ mindent túlélhetnek, mit játszótársaik nem, mégis… épp csak élni képtelenek. Ez az ő igazi elkárhozásuk. Ezért is védekeznek, mielőtt még a tőr elő kerülne. Ezért is bujdosnak, sötétségbe húzódva. Üldözik a szeretetet, szerelmet. Mindennél jobban vágynak az elfogadásra, éppen csak befogadni képtelenek. Halottak már, mielőtt még ütne egy utolsót az óra mutatója.

Mégis szerettem és szeretem gyilkosomat. Árulómat. Bármit odahajítanék, ha még egyszer lehetőségem lenne magamhoz ölelni. Még akkor is, ha újra belém marna.

 

béesz.

2013 október 22. 13:11

Felsőoktatás? aprócska szösszenete

B.É. részlet

 

...Zöldre vált minden lámpa, s mikorra a következő levegőre tágítanám a tüdőmet, már be is lépek a kapukon. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” – mormolom magamban, majd pár lépcsőt szelve már benn is ülök az első órámon. A főiskolán. Éljen. Szinte máris érzem, hogy van értelme… hát hogyne volna. Másképp nem is kellene, nem?...

Sok bamba tekintet között tán én voltam a legbambább. Hisz máris a menekülést fontolgatom… Testem itt hagyom, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek, ámde lelkem messzire engedem. Repüljön, hátha kedvesebb színtereket talál magának.

Mindenhez papír kell. Még ahhoz is, hogy munkanélküli lehessek. Úgyhogy itt vagyok, teszem a kötelességem. Értelem nélkül. Mert kell. Mert így szokás.

Ugyanakkor naiv énem szüntelen életben tart egy gyenge parazsat. Gyenge reményt. Hátha... Hátha tényleg van értelme a cserének. Cserének… az én kötegekben álló papírhalmaim, melynek hiánya már most keresztként recseg gerincemen, azért, hogy, tanulhassak. Hogy aktív, szorgos, szolgalelkű kis alkatrésze lehessek hazám gépezetének. Melynek elméletben még értelme is akadna. De ezen helyen, ezen időben, csak formalitás. Egy újabb papír, melyet majd meggyújthatok, ha anyaföldem jéghideg lehelete nyaldossa majd testem. Ám sebaj… hisz, ahogy az oktatás szlogenje is tartja, tágítják majd elmémet, oly tudás birtokába kerülhetek súlyos köteg pénzemért, melynek majd hasznát veszem. Hogy megéri… Én próbálok hinni. Tényleg. Csak azt az egyet sajnálom, de azt nagyon, hogy akik mérlegünkre oly könnyedén, pehelyként hajigálják az elvárásokat, a több ezernyi, javarészt felesleges tudást, a teljesíthetetlenséget, miközben pusztán csak az emberség és a józan paraszti ész szorul le a tálcáról, azok, akik valahol az út harmadánál elakadtak, de volt egy kedves ismerősük, aki szemet hunyt efölött s oly helyre rakta el őket, hogy dagadjanak…

Előszedem a füzetemet, tollamat, s várok…

Egy középkorú, fekete hajú nő lép be. Önelégültsége ringatja jobbra, balra, míg el nem éri a szerinte jól kiérdemelt pódiumot. Mikrofonhoz nyúl. Amint hozzáér, éles hang hasítja keresztül valamennyiünk dobhártyáját. Bőrömön végigszalad a hideg. Az óra elkezdődik, szájához emeli a mikrofont, és beszélni kezd…

Én próbálok figyelni, komolyan próbálok, de mondandója nem igen fedi az óra elnevezését. Bár azt hál’ Istennek sikerül megtudnom, hogy szerény személye rendelkezik már tizenhat diplomával és legalább huszonöt nyelvvizsgával. Igen, azt hiszem huszonötnél adtam fel a számolást…

Valahogy az eddigi hallomásokból s a most megszerzett tapasztalatból is kezd az az érzés horgonyt verni bennem, hogy a felsőoktatásban tevékenykedő tanárok igencsak magvas része önteltnek és magabiztosnak mutatja magát, netán nárcisztikusnak? De túlzásba esnek, és éppen ez teszi őket ennyire átláthatóvá. Valójában… valójában az állandó dicsekvésük, hogy mennyi szakmai sikert értek el, milyen komoly munkálatokhoz is adták nevüket csupán csalódottságukból fakad. Ezzel szeretnék palástolni azt a tényt, hogy egyszerűen csak kivetette magukból a szakma, s maradt csupán annak tanítása. Ámde minderre már képtelenek hivatásként tekinteni, hiszen folyton folyvást csak kudarcaik mosolyognak vissza rájuk a hallgatók szemeikből. Ezért hát a tananyag helyetti véget nem érő dicshimnuszuk etalonnak vélt önmagukról. Egy reménytelen harcot folytatnak. És még csak észre sem veszik… Természetesen tisztelet a csekély kivételnek.

Elgondolkodom. Komolyan kell ez nekem? Komolyan szükségem van erre a papírra, amit végezetül kezembe nyom az intézmény? Éppen csak az igazi, magvas tudás hiánya mosolyog majd rám a díszes papírról. Súlyos köteg papírhalomért cserébe. A pénzemért cserébe kapok egy darab papírt. Erre a művészeknek miért van szüksége? Későbbi lobbizásért? Hogy megismerjek egy-két embert a tanulásomnak kikiáltott idő alatt? Hátha majd egyik tanárom szíve megesik rajtam? S két keserű nosztalgiázás közt esetleg felfedezi majd tanítványa tehetségét? Erre nincs szükség. Nekem ez nem kell... Nincs rá szükségem! Csak alkotni akarok. Világokat teremteni. Arcon nevetni azokat, akik kényszeredetten kapaszkodnak körmük szakadtából a triviális világ nevetségesen egyszerű dolgaihoz. Miért lett ennyire bizalmatlan ez a világ, hogy mindent feketén és fehéren kell bizonyítani? Még azt is, amit nem lehet.

Morajlás ránt vissza gondolataim örvényéből. Igen, itt és most vagyok. Az óra véget ért, mindenki szedelőzködni kezd. Én is felállok, elteszem füzetemet, melyből az üres lapok számon kérően néznek rám. Bár valójában csupán szakmai önéletrajzával lehettem volna gazdagabb, ha jegyzetelésre adom a fejem, s nem pedig gondolkodásra. Az ajtóban összefutok egyik szaktársammal, kivel még a gólyatáborban találkoztunk. Netán ismerkedtünk volna össze? Áh, ez költői túlzás lenne, bár manapság ezt már annak nevezik.

2013 október 20. 12:55

Gyilkos kötelék

"Halálosan szeretem a szerelmet."


Hullámokban tör rám az érzés, hogy szeretlek. Mintha a Tengered nyelne el.

Ott állok. A parton. A szárazföldön. Mégis védtelennek érzem magam. Ellened. A Végtelen ellen. Pedig kiszakadtam már belőled. Mégis körültáncol a fulladás félelme. Kacérkodik hatalmad. Hogy bármelyik lélegzetemet felhasíthatod mellkasom üregéből. Hogy a halál mezsgyéjére taszítasz. Hogy tőled függ majd újra minden.

Mégsem vagyok képes ellépdelni. Elhagyni téged. Közelséged. Ezt a lehetetlen, élhetetlen karcot, vékony ecsetvonást. Hol a víz és a föld találkozik. Honnan megannyiszor elragadtál. Mohón önmagadba sodortál. Lerántottál. Birtokoltál. Fojtó lélegzetet lehelve ajkaim közé. Hol az illúziót ajándékoztad nekem, hogy életre keltesz. Másoktól elrejtve. Másképpen. Melyet senki nem adhat nekem. Csakis te. A hazugságot, hogy valódi élettel ruházol fel. Feltéped a világ látható és ismert sarkait. Kiszélesítve a horizont. Hogy megmutatsz mindent, mit mások képtelenek. Csakis nekem. Hol elhittem neked mindent. Hiszen csak te léteztél. Senki más nem számított. Senki más nem is létezett.

Hullámzik a végtelen. Tekintetetben fodrozódnak az érzelmek. Szerelmem.

Hol békés, csendes, nyugodt. Halkan hullámzó égkék fodrok. Majd’ szinte némán susogják a hullámok; szerelem, vagy csupán annak csalóka illúziója? Nem tudom. Ámulatba ejt a látvány, az érzet. Emlékek kúsznak fel a színre. Az együtt töltött éjszakák. Nappalok. Azok képzetei. A mosolya. Tekintete. Pajkossága. A hazugságok, melyeket oly puhán, finoman és érzékletesen simított bele szomjazó lényembe. Melyekben hittem. Hiszek. Melyek egy világot emeltek felém.  Mely csak az enyém. Miénk. Közös létünk hazug otthona. Mely számomra mindennél többet jelentett. Jelent. Lágyan simul rám a bizsergés. Hogy újra áldozatául válhatok ennek a kegyetlen, vérben fürdő gyilkosnak. Létem immáron az ő érdes kezei közt nyugszik. Oly szabadságban mártózom, mely létszükségletemmé torzult. Teljes mivoltomat átnyújtom neki. Az ő szeszélye sorsom pecsétje. Minden érzelmem, gondolatom és porcikám uralkodója. Csakis az ő trónusa. Szerelem lenne-e hát mindez? Hogy mindenemet képes vagyok átnyújtani neki? Hogy képes vagyok mindig bízni benne? Hogy talán most majd nem zúz porrá? Nem semmisít meg? Engem. Világomat. A mindenséget. Semmit nem hagyok magamnak. Magamban. Mindenemet odaadom. Megadom magam.

Felcsapnak a hullámok. Tintafekete felhők tornyosulnak a haragosan csapkodó, vonagló nyúlványaid felé.

Erőszakosan hasít Tengered menedékhelyembe. A szárazföldre, mely egy csekély biztonsággal ajándékoz meg. Szinte már elérsz. Újra. Vörösbe fordul néhány hullámod. Kegyetlen mohósággal tör előre. Tombolsz. Őrjöngsz. Nem fogadsz el nemet, időkérelmet. Semmit sem. Te akarsz irányítani. S mindezt el is éred. Bántóan könnyedén.

Óriási hullámot dagasztasz. Kegyelem nélkül hajítod felém. Elsodor. Elsodorsz. Földre zuhanok. Elnyel a Végtelen. Berántasz. Magadévá teszel. Nem kapok levegőt. Önmagamtól már nem. Képtelen vagyok létemből újat harapni. Csak az marad, melyet nekem hagysz. Odavetsz. Morzsák. Fullasztó létmorzsalékok.

Kegyetlen szeszélyed ilyenkor képtelen féken tartani magát. A világot. Megvárni, hogy magamtól nyújtsam át magam. Mezítelenül. Csupasz lelkem s testem.

Elsimítasz néhány hullámot. Képeket festesz reájuk. Hatalmaddal kérkedsz. Ahogyan mindig lesöpörsz a tábláról. Megsemmisítesz. Játékosan hasítod élő húsomba a pengét. Megtáncoltatod azt. Halálkeringőre kéred fel az acélt. Táncparketted pedig lényem te kegyetlen diktátor. Felskiccelsz a hullámokra. Ahogyan ajkaim mosolyra húzódnak. Szemeimről könnycseppek gurulnak. Érzelmeket, emlékeket gyűrsz lelkem üregébe. Hogy boldog vagyok. Haldoklom. Élvezem, s majd belehalok a fájdalomba. Gyűlölöm. S szeretem. Egyszerre. Életet. Általa. Általad. Hogy a Végtelenbe vezetsz karonfogva. Bekötött szemmel.

Mindenem a Tiéd. Mellyel időről időre visszaélsz. Mégsem tudok rád haragudni. Hiába szakítod ki mindig lelkem egy darabját, de előtte Élettel ajándékozol meg. Valódival. Leírhatatlannal. Felélesztesz életálmomból.

"Halálosan szeretem a szerelmet."

 

Ady Endre - Szépítő öregség

Kislyányom, most a vágyamnak örülj,
Örülj e csodás, öreg repesésnek,
Felejtsd a gyatra fiatalokat,
Kik a csókkal sietnek vagy megkésnek.
Tudod jól, hogy halásra számítok
S amit az Élet elvett,
Tán holnapig mind Veled pótolom:
Halálosan szeretem a szerelmet.

Hetyke, kényes, várható ifjaid
Gerinc-könnyítőn bánnak el a csókkal,
Hogy aztán még könnyebben fussanak.
Én torkig-vagyok minden földi jókkal
És helyettük a Minden most Te vagy
És Neked én a Minden,
Itt vagy, bár hűtlen tervet tervezel,
Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.

Annyi és annyi feledt csók után
S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér
És mindig várni, vágyní Tégedet,
Te, Élet, anya, Te gyermek, Te testvér,
Ezt a szerelmet kitől kaphatod,
Ezt az összes szerelmet?
Simogasd meg ritkuló hajamat,
Sírj egy kicsit kis, zavart Éva-gyermek.

Felejtem a jövő sír-fogadót
S elfelejtem, ami ért a világban,
Mert utoljára van még valamim:
Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam.
Ujjongj, kislyányom: Halál-tél havaz
S itt állok fehér hitben,
Vágyban és mindent Neked áldozón:
Öreg vagyok s szebb, mint egy ifjú Isten.

2013 október 3. 10:40

Csendet kérnék.

Csend.

B.É. részlet

 

...Az öreg tragacs, kit a városi tömegközlekedés nemes szolgálatába állítottak lassan gurul be a megállóba. Füles be, telefont izzítom. Zongoraszó csendül fel bennem. Képtelen vagyok zene nélkül utazni. A zene elnyomja a zsivajt körülöttem. Biztonsággal ölel körbe. Megnyugtat, hogy fejemből kiparancsolhatom a milliónyi kis beszédmaszlagot. Megannyi neszt, gondolatforgácsot. Hisz káoszként morajlik a térben. Mindenhol. Az egész városban. Az emberekben kényszer van. Napjukat elkezdve rögtön csacsogni kezdenek a mellettük állóhoz. Ha pedig nincs ott senki, kihez szólhatnának, akkor előveszik telefonjukat, s tárcsáznak is. Mintha az éjszakányi csend, melybe biológiai szükségletük hajszolja őket, késztetést gyűrne beléjük, hogy mindezt, amint kinyitják szemüket, pótolhassák. Azon érzettel harcolnak reménytelenül, mintha abban a párórás ürességben kihagytak volna valamit, amit mindenképpen be kell hozniuk, különben beleőrülnek. Verseny van emberek! Verseny mindenhol. Le ne maradj…

A városi ember képtelen csendben létezni. Alkalmatlan, arra, hogy azt beengedje. Hogy helyet foglalhasson mellette. Gyenge hozzá. Hisz amint találkozik vele, pár perc kínos együttlét után máris ürügyet kajtat, hogy ott hagyhassa. Magára. A városi ember hiába hajtogatja, mennyire is vágyik rá, hogy akár már létszükségletté is vált, hogy kettesben maradhasson a csenddel, ez csupán egy berögződés. Hiszen ezen kérésnek szavai csupán felsőbbrendűségének téves képzetét beszélik némán. Hogy neki mennyi dolga van, mennyi feladata. Mennyire fontos alkotóeleme munkahelyének, családjának. Túl fontos ember ahhoz, hogy egy pillanatra megálljon. Hogy elnyelje a némaság, a mozdulatlanság. Ő nem teheti meg, hogy „eltűnjön”. Hiszen ez luxus. A csend luxuscikk. Ráadásul oly divatos szállóigévé is vált a csend iránti fohász. Mintha valamiféle kulturális elitklubnak lenne a jelszava, hogy beléphess. Hiszen a csendet nem mindenki képes élvezni. Sőt, elviselni. Ahhoz ténylegesen fel kell nőnünk. Meg kell rá érnünk. Oly dolgokat suttog, vagy épp ordít a füledbe, melyhez erő kell. Nem kevés erő. Hogy egyedül vagy. Egyes egyedül. Gondolatokat ránt magával; miért, meddig? S akkor elragad. Magába szív. Eléd hajítja életed lehunyt képeit, melyek valljuk be sokaknak nem feltétlenül kellemes érzet. S máris tovább gyűrűdzik a gondolat. Mit is változtatnék? Szükséges-e? Merre tovább? Hova haladok? Van-e egyáltalán célszalagom? Vagy csak úgy kóválygok?...

2013 szeptember 15. 19:47

Sorsfordító szerelem.

Sorsfordító szerelem

Minden szerelem sorsfordító.

 

Minden szerelem átírja a Történetet. A mi történetünket, sajátos regényünket. Amelyekben mi vagyunk a főhősök, mi ajándékozzuk a mellékszerepeket. A mi sorsunk mondatait húzzák át, karcolva felé újabb szegmenseket, izgatóan más utakat. Fájóakat. Kedveseket. Cirógatóakat. Bántóakat.

A szerelem gyógyír. Gyógyír létünk sajgó fájdalmára.

Létezhet-e nemesebb és gyönyörűbb feladatunk ezen Színjáték közepette, minthogy a másik felünkre ráleljünk? Hogy felkutassuk Őt? Azt a másik, hiányos lényt, kongó húscafatot, akit letépett rólunk valamely Nagyurunk, mielőtt a Földre küldött volna bennünket. A lelki társunkat, aki tökéletesen illeszkedik gőzölgő sebeinkre. Akivel egy teljes egészet alkotva, beteljesedve hagyhatjuk el ezeket a deszkákat, díszlethalmokat és a vakító vagy éppen szűrt fényt hányó reflektorfény-áradatot. Nem. Nem létezhet.

Mindannyian kóválygunk s keresgélünk. Fortuna kegyéért fohászkodunk. Hogy megtaláljuk. Megtaláljuk azt az egyetlen egyet, aki a miénk. Akivel mindez kölcsönös. Aki valódi élettel ajándékoz meg bennünket, s nem pedig csak a ránk kimérttel néz farkasszemet.

Sorsfordító minden szerelem. Élettel ruház fel, valódival, melyet legalább olyan könnyedén el is ragadhat tőlünk. Egy pillanat az egész.  Egyetlen egy szívdobbanás. Halhatatlanság társunk karjaiban, vagy pedig öröknek tűnő kárhozat magányosan. Társasban vagy éppen ténylegesben.

Olyan ez, a szerelem, mintha egy főnixmadárral szemben kellene talpon maradnunk. Hisszük, reméljük, hogy sikerülhet, ámde mindez nem több mint illúzió. Mindannyian áldozatául esünk. Hiszen oly esetlenül és szánalmasan vágyunk arra, hogy az a bizonyos másik érintse meg bőrünket, lelkünket. Az ő hangja simuljon finoman dombhártyánk edzett felszínéhez. Hogy ránk emelje tekintetét. Ott állunk ezzel a gigantikus fenevaddal szemben, s csak remélhetjük, hogy halhatatlanság jut osztályrészünkül szerelmünk oldalán, s nem pedig a szerencsétlen és felemésztő kutatás egész létünk folyamán. Mi, akik törékenyek, gyarlóak, esendőek és akár még szánalomra méltóak is vagyunk. Vele. Vele, aki sokszorosára nőtt, mint mi. Aki elképzelhetetlen és irányíthatatlan erővel van felvértezve. Akinek elég csupán egyetlen egy szárnycsapása, s világok dőlnek pusztulásukba. Semmiből születve alkot meg mindent, az Életet, mígnem szenvedélyes, izzó lángnyelvek semmisítik meg ezt a csodálatos gyilkost.

Viharos szenvedéllyel rendezi át a díszletet. Szeszélyes hullámmal söpör le néhány szereplőt, újakat fújva a deszkákra. Jeleneteket fordít ki a szövegkönyvből. Újabb epizódokat lehelve a papírra. Determináltnak tűnő létünk húsából kikelve alkot valami egészen mást, amely éppen hogy csak nyomokban viseli egykori történetünk néhány foszlányát, mondatát. Ámde hogyan is lehetne másképpen? Hiszen két út, két sors fonódik egybe. Kettőből lesz egy. Egyetlen egy.

 

 

-          Vége. – a szó keresztülhasítja lényét.

Minta rá omlott volna a helyiség. A falak, bútorok és hazugság illúziók, amelyek azt voltak hivatottak képviselni, hogy boldog. Hogy minden a legnagyobb rendben. Fényképek és emlékek parazslanak szemei előtt. Felemészt mindent, éppen csak a tisztulást nem hozza el. A másodpercek lángcsóvákként nyalnak bele a kupacba. Néhány testébe kap. Tűznyelvek siklanak testén. Nem kap levegőt. Mintha már a ház hordalékai is tüdején pihennének. Lassan, mintha az egész világ darabjai rá hullanának. Csakis rá. Minden egyes helyiség, emlék, amelyeken együtt osztoznak. Vagyis, most már csak osztoztak… A másik lakása, hálószobája, fürdője és konyhája. A kedvenc éttermük. A park, ahol először randevúztak. A könyvesbolt, ahol megismerkedtek. A spanyol tengerpart, ahol legelőször vesztek össze. Ahol az első különtöltött éjszakát virrasztották át megismerkedésük óta. Az olasz kis kocsma, amelynek falai még mindig őrzik az első szeretleket, amely a férfi ajkai mögül tört elő, s amelyet rögtön követett a nő hangja is. Bár ekkor még nem volt benne egészen biztos. Pusztán érezte annak szükségét, hogy ő is hasonlóan valljon. Nem tudta miért, egyszerűen csak érezte. Ekkor… Ekkor még nem is sejtette, hogy mennyire reménytelenül és veszélyesen beleszeret majd a férfiba. A férfijába. Hogy Ő lesz számára a perc, a holnap. A zene és a csend. Hogy Ő lesz számára az Élet. Hogy mennyire reménytelenül függni fog tőle. Hogy vérző szívét az ő tintafoltos kezeibe helyezi majd. Örökre.

Minden egyes emlék és érzet, pengeként hasítják a nőt ezer darabra. Mintha egy kristályfallá nyomtak volna össze mindent, amik csak az elmúlt években költöztek lelkének üregébe. Elnyelt mindent, ragyogó csillogásba olvasztva az egészet. Az összes mosolyt, könnyet, örömet, izgalmat, szenvedélyt, nevetést, csókot és a vágyat az öröklétre egymás oldalán. Hiszen csak úgy van értelme. Enélkül… enélkül egyetlen perc is az életből pazarlás, felesleges. Most minden ráomlott. Lelke, szíve vérezni kezd. Millió darabra szakítják a kristálypengék, melyek lehullottak misztifikált helyeikről. Most már minden emlékkép torzként mered rá a karistolt, összetört kristályüvegből. Minden csúfként vicsorít arcába az elmetszett élek széleiről.

Hatalmas erő zuhan mellkasára. Összerogy a test. Ez a szánalmasan gyenge cella. Mintha bordája szilánkosra tört volna, s az összes csonk a szívét nyársalta volna fel. Elviselhetetlen fájdalom omlik lényére. Összezuhan. Leesik a földre. Fülében robaj táncol. Szemei előtt elhomályosul minden. Felismerhetetlen maszlaggá olvadnak a bútorok, a falak, színek, tárgyak és az Ő arca.

Elveszíti eszméletét.

 

 

Szürke pamutfelhőkön fekszik. Hanyagul. Nem is érzi testének vagy gondolatainak súlyát. Csak van. Egyszerűen. Talán már élet nélkül is. Attól megfosztva. Kissé még homályosan lát. Bár igazából csak egy színtelen pamuttakaróba vesznek üres szemei, amely felette feszül. Talán ez lenne az égbolt? Csak beborult a fenti végtelen? Vagy ez lenne a kapu valamely túlvilágra? Ő pedig meghalt volna? Nem tud dűlőre jutni. Üres a teste, koponyája, szíve s a lelke is. Csak egy váz. Tartalmatlan semmi.

Egy gyermek nevetése száll el felette. Képzeleg – azt hiszi. Hiszen már semmiben sem biztos.

Bizonyos értelemben biztosan meghalt. Csak nem érti hogyan. Biológiailag vagy pedig az igazi életét veszítette el.

Nem érti hogyan került oda. Mikor is hányhatták rá az alatta elterülő maszlagra. Meddig kell még ott heverednie minden létmorzsalékot mellőzve.

Hatalmas dörrenés szakítja fel a leplet. Megremeg az egész felhő, melyen pihen a lelke, vagy legalábbis annak megcsócsált maradványa. S talán még a teste is. Amelybe zárták. Ha hivatalosan, elfogadottan él még, akkor annak is vele kell lennie. Vakító fehérség szúrja keresztül szembogarát. Robaj szakad fentről rá. Elviselhetetlen. Mintha dobhártyáját sok kis apró, hegyes tű szúrná keresztül egyszerre, melyeket előtte tűzben edzettek meg. Csakhogy biztos legyen a kínzás általi maximális kín.

Éles fájdalom hasít hirtelen bal karjába. Lassan s precízen, minden sejtet gondosan átölelve halad lejjebb és lejjebb. Majd pedig oldalirányban. Pár másodperccel később, melyet ő éveknek érzékel, már egész lénye elzsibbad ebben a kínban.

Úgy érzi, mintha a ponton keresztül, melyből megindult testében ez a kálvária valami feszítené vénáját s bőrét. Erőszakosan tör előre. Oly forróság önti el, hogy azt érzi, mintha lángok táncolnának testében. Lávafolyam örvénylik ereiben, gondosan bejárva egész testének minden egyes zegzugát. Legvégén pedig, mintha koponyájának falai szolgálnának medencéül, amely összegyűjti ezt a forró nedvet. Párolog minden megmaradt, foszlányos gondolatforgácsa. Lassan tényleg nem marad semmi belőle. Egyáltalán semmi. Ez rosszabb, mint a halál maga. Fohászkodik, epekedik a végítéletért. Hogy valamely Nagyurunk legyen hozzá oly kegyes, hogy felszabadítja. Hogy üt egy utolsót, egy hatalmasat igazságszolgáltatónak vélt kalapácsával, ő pedig felállhat s elhagyhatja a helyiséget, s börtönét. Mindörökre. Ítéletre vágyott. A sípszóra. A végre. Hiszen neki már úgysem számít semmi. Nincs kiért élnie. Ezért hát nem is kér többet belőle.

Ringlispílt játszik szemei előtt az üres tér. Nincs miben megkapaszkodnia. Csak forog, suhan körülötte minden.

 

Zsibbad egész teste, ahogyan az elsőket harapja a létből. Abból, melyről már biztosan tudja; rámaradt. Úgy érzi tonnás súlyok telepedtek minden egyes porcikájára. Félelem uralkodik el rajta. Végérvényes rabság maradt-e hát sorsának keresztelve? Immáron olyan mértékben, hogy még akaratával is képtelen behódoltatni azt. Hiszen még a teste felett is képtelen akaratát érvényesíteni. Attól tart, hogy innen már nincs menekvés. Nincs kiút. Még csak saját maga által sem tud véget venni ennek a kínszenvedésnek, amely most, hogy még elmenekülni sem tud, jóval nagyobb, mint eddig gondolta. Örök rabszolgasors saját elméjének falai között. Melyben csak Ő kap helyet. A férfija. Az ő szavai, gondolatai. Az ő illatának, érintésének és hangjának emléke.

Érzi parfümjének és aftershavejének azt a kellemes elegyét, amelyet soha senki máson nem érzett még. Amely csak az övé. Hozzá akar bújni. Beletemetni arcát a férfi bőrébe, s mélyeket lélegezni.

Az Ő hangszíne siklik játékosan koponyájában. Az a komor, ám mégis valahogyan melegséget árasztó hang, amelytől annyi éven keresztül megnyugvásra lelt. Nem bírja elviselni ezt. Képtelen behódolni ennek a rabságnak. Még csak most kezdődött, de máris úgy érzi, ha még csak egyetlen egy percet is az emlékeivel kettesben kell töltenie, azon nyomban meghasad elméje.

Minden erejét összegyűjti. Összpontosít. Fókuszál. Bármi áron is, de meg kell mozdulnia, ki kell nyitnia szemeit. Akarata alá kell behódoltatni ezt a rakoncátlan húsdarabot, a testét.

Vakító, fehér fény hatolna szemének üregébe. Pislog párat. Egy könnycsepp gurul le szemének sarkából. Kesernyés íz kúszik torkába. Köhög párat.

Óvatosan fészkelődnek újra az érzetek bőre alá. Először tompa fájdalom suhan végig testén, majd zsibbadás.

- Nővér! – hallja nagyon messziről a hangot.

Az Ő hangját. A remény fejest ugrik élő húsába. Zakatolni kezd a szíve. Ez az eszement, erős ütem kimossa testéből a lomhaságot. Élet gyúl újra benne.

Érzi, ahogyan kezén egy másik pihen. De amint egy kicsit mozdít rajta, az lehúzódik bőréről. Újra befészkeli magát az ijedtség lelkébe.

Megint megpróbálja szemeit kinyitni s harcba szállni minden bágyadtsággal, mely önkényesen lényére telepedett.

Szemei elé hófehér, szinte már világító vászon feszül. Maga a tejfehér semmi. Lassan, fekete kontúrok kúsznak fel az anyagra. Megrajzolódik néhány tárgy sziluettje. De még mindig kóvályognak fejében a gondolatok, hogy mégis hol lehet, mi történik vele.

Színlövedékek hasítanak a vászon felé. Szétrobbannak rajta. Mintha egy szeszélyes művész hajítaná őket a mámorító őrület homályában. Az alkotás éltető kínjának kereszttüzében. Lemorzsolódnak a szétfröccsent színcsíkok, melyek a kontúrokon kívül csapódtak be.

Óvatosan rajzolódik fel előtte egy asztal a szemben lévő falnál. Rajta egy tálca, eszközökkel, csövekkel. Egy ágynak rácsos vége, mely lábai mögött pihen. Fejét óvatosan elfordítja. Érzi, ahogyan pattognak, recsegnek a porcok, csontok. Nagyon rég óta feküdhet öntudatlanul, mozdulatlanul. Egy ablakot lát a balján. Fehér keret mögött egy tölgyfa ágai simulnak az üveghez. A leveleken keresztül szűrt fény festi meg a szobát. Lát egy fogast a sarokban. Egy szekrényt a túlsóban. Fehér minden. Frusztráló tisztaság uralkodik a helyiségen. Annyira idegen, hideg és fémes.

Másik oldalra fordul, ahol meglátja. Meglátja Őt. Szemeiben szikrák gyúlnak, szíve felkúszik torkába, hol nyelvcsapjával kezd egy hányingert keltő dallamba. Izgatottság duruzsol bőre alatt.

- Szia – erőlteti ki magából, hiszen ajkai mintha összetapadtak volna. Hangja rekedtesen, gyengén lüktet a levegőben.

Újra kesernyés íz kúszik szájába.

- Szia. – válaszolja a férfi. Furcsán, idegenen.

Feláll az ágy mellől. Megigazítja testét, ruháját. Pár lépést tesz a nőtől. Még csak tekintetével is kerüli őt.

- Hol vagyok?

- Kórházban. Összeestél és elájultál. Hívtam a mentőket, ők pedig behoztak téged ide. - a szavak hidegen hagyják el ajkát.

Rengeteg minden cikázik a nő fejében. Mi is történt, hogyan is. Alig emlékszik valamire. Nem is tudja, hol végződött a valóság és hol kezdődött az álom, a látomás. Az a valami…

Homályos képek kezdenek szemei előtt pörögni. Ahogyan ott álltak közös létük színterén, s Ő azt mondta, vége. A ház rajzolata, amelyet meg akartak vásárolni, hogy új életet kezdjenek ott. Csak ők maguk, ketten. S ő széttépte szívének legkedvesebb képét. Összegyűrte. Kihajította. Felállt, s kilépett életükből.

De ez nem lehet… Ez csak álom lehetett. Nem lehet vége. Mégis érzi, ahogyan a félelem ott bujkál szívében és koponyájában.

És az a szürke tér? Hol valami pamutos, légszerű valamiben lebegtem? Hát az lett volna csak az álom? – kérdi magában, magától.

- Mióta – köhög párat – Mióta vagyok itt? – a nő próbál felülni.

Kezeit felhúzza, próbál rajtuk támasztékra lelni. Annyira erőtlen, hogy rögtön összecsuklik. A férfi hirtelen ágya mellett terem.

A nő orrjáratába rögtön bekúszik a férfi illata. Élet bizsereg húsában. A vér arcába szökik, s hófehér, élettelen arcát máris kislányos bájba öltöztetik.

A férfi karjai a nő derekára olvadnak. Megtámasztja. Segít elhelyezkednie egy félig fekvő, félig ülő pozícióba. Nagyon közel hajol hozzá, ami mindkettőjüket megszédíti. A nő mélyet lélegzik bőrének illatából, amikor a férfi arca elé hajol.

Csókot lehet nyakára. A férfi felé fordul. Hártyavékony tér feszül közöttük. Elvesznek egymás tekintetében.

Hatalmasat csobban a kék végtelen s a nő megszűnik létezni. Még közelebb hajol hozzá. Szinte már ajkát érinti ajkával. Megdermed ez a forróságban párolgó pillanat.

Villám csapódik a férfi szemeibe. Szikrázik az idegenség, a távolság. Visszahúzódik.

Megköszörüli torkát;

- Három napja. Három napja fekszel itt. Az orvosok már nagyon aggódtak, hogy még mindig nem ébredtél fel. – furcsán formálja a szavakat. Annyira megszerkesztettnek tűnik a nőnek. Mintha minden szót először átgondolna, mielőtt szabadra eresztené.

A nő mély levegőt vesz.

- Értem… Szóval az orvosok aggódtak. Akkor hát mégsem álmodtam. Vége… - elcsuklik hangja

A férfi visszaül a székre az ágy mellé, mely eddig szolgáltatott neki helyet. Míg várt. Várta, hogy létének másik fele újra e világra emelje tekintetét.

Szemei a nő arcán sétálnak. Keres valamit. Valami választ.

Erőtlenül egyik karját a nő keze felé nyújtja. Megremeg, mikor már szinte hozzáérne.  Visszahúzza. Még erőtlenebbül. Tekintetét a takaró monoton mintázatába temeti.

A nő szemeiről könnycseppek gördülnek le. Végiggurulnak fakó arcán.

- Miért? – kérdezi – Miért!?

Némaság telepedik közéjük. Súlyos szótlanság.

Egy nővér szapora léptei szakítják fel ezt a halott csendet. Az ágyhoz siet. Ellenőrzi a pulzusát. Állít az infúzión. Megnyom néhány gombot a mellette nyugvó berendezésen, majd végre arcát a nőre emeli.

- Végre felébredt. Már nagyon aggódtunk. – megsimítja karját – Máris hívom az orvost.

Kisiet az kórteremből.

- Legalább maguk aggódtak. – könnyes tekintetét egyenesen a férfiba szúrja

A férfi mély levegőt vesz. Mintha mondani akarna valamit, ám mielőtt az kitörné magát a testből, elakad. Megsemmisül. Sóhajt egyet, s ismét feláll. Tesz néhány lépést a kijárat felé.

- … Mert túlzottan mást akarunk az élettől. – megszorítja a kilincs nyakát, s kilép az ajtón.

Hisztérikus sírás szakad fel a nőből. Mintha egy kés szabdalná mellkasát. Tépni kezdi a kezében nyugvó infúziókat, mindent, amit csak rá, vagy beléaggasztottak.

Egy orvos rohan be a szobába. Próbálja leszorítani az őrjöngő testet, míg a nővér egy tűt szúr karjába, ő pedig ismét elveszíti eszméletét. Visszatér az üres száműzetésébe, mely immáron örök létének szolgál ketrecet.

 

Kinn, az ablakon túl, apró hópelyhek táncolnak. Még inkább sáljába temeti arcát, noha kellemes melegben kóvályog a sorok között.

Levesz egy megbarnult kötetet a polcról. Forgatja, belelapoz, de nem győzi meg. Visszahelyezi a polcra, s befordul a következő sorba.

Végigsiklik tekintete a könyveken. Olyan katonás rendben követik egymást. Annyira rendezett. Mellőz minden káoszt, minden zavartságot. Nem úgy, mint az élet.

A sor közepéig sétál, mikor végre megtalálja azt a pár szót egy gerincen, melyet oly annyira keresett. Érte nyúl, ám kezei nem egy hideg tárgyat, hanem bőrt érintenek.

Zavartan felemeli tekintetét, amely eddig csak a könyveké volt.

- Elnézést. – hadarja, miközben kezét ösztönösen visszarántja

Egy mélykék szempárral találja magát szembe. Világosbarna haja kócosan nyugszik fején. Borostás arca mosolyra húzódik.

- Ne maga kérjen elnézést. Elméláztam, ne haragudjon. – szól a férfi, arcáról nem távozik melegséget árasztó mosolya – Igazán jó könyv, olvasta már?

A nő még mindig kislányos zavarával küzd. Elnyelte a férfi tekintete.

- Még nem. De mindig is szerettem volna. Olyan bakancslistás tétel, vagy mifene… - belepirul mondatába, mert úgy érzi, hülyeséget hord össze

- Jól teszi. Kivételesen jó alkotás. Én magam már többször is olvastam. Úgy gondoltam ideje saját példányt is beújítani a gyűjteménybe. Csakhogy a gyermekeimre hagyhassam. Ez pedig nem maradhat ki belőle. De tudja mit? – közvetlenségével szépen lassan a nőt is meglágyítja. – Legyen az Öné. – felé nyújtja a könyvet.

- Oh köszönöm, de nem, vegye csak meg maga. A bakancslistás pontokat nem kell rögvest végrehajtani. – elmosolyodik végre a nő is. – A gyerekei biztos szeretni fogják, ha az apjuk szívének ennyire kedves.

A férfi elneveti magát.

- Hát arra még van idejük.

A nőben érthetetlen csalódás vet horgonyt. Éppen csak pár perce ismeri a férfit, de mintha fájdalmat szült volna benne az a tény, hogy van gyereke, van családja. Nem érti miért, csak belül ne lüktetne az a hivalkodó gondolat, mintha mindig is ismerték volna egymást.

- Gyorsan felcseperednek. Kettőt pislant és… - erőltetett mosolyt feszít arcára

- Igen, ez igaz. – ismét nevet – de előbb még létezniük kellene. Nincs még gyerekem, csak mindig is szerettem volna. S azt is, hogy annyira szeressék a könyvek világát, mintahogyan én.

A nő megkönnyebbül.

- Mindenesetre vigye csak haza Ön, én még remélhetőleg ráérek elolvasni, viszont a gyűjteménye nem várhat sokat egy ilyen gyönyörű darabra. – elmosolyodik.

- Biztos? – kérdezi a férfi.

- Egészen biztos. Viszontlátásra.

A nő könnyed léptekkel a sor végére ér, majd alakja el is veszik a következőben. A férfi végigkíséri tekintetével. Izgalom és bizsergés furcsa egyvelege táncolja végig testét.

Apró csengő csilingel, ahogyan a nő kilép az ajtón. A tél rögtön arcon csókolja. Végigfut hátán a hideg. Még inkább kabátjába bújik.

- Elnézést, de el is felejtettem bemutatkozni - hall egy ismerős hangot maga mögül.

Megfordul s ismét azokkal a mélykék szemekkel találja magát szembe.  Buggyan egyet az a végtelen, ő pedig elmerül. Csak ekkor még nem is sejti, mennyire végérvényesen nyelik el a hullámok.

Elmosolyodik. Ahogyan eddig is, hacsak Őt látta.

- Hát maga még itt?

- Igen. Valami azt súgta beszélnem kell még Önnel. – sármos mosolya ismét felkúszik arcára

- És régóta vár? Mert elég hideg van… - sálját megigazítja, szinte már csak a szemei látszanak ki.

- Szerintem megérte. Hiszen újra mosolyogni látom. Viszont azzal egyet kell értenem, hogy meglehetősen repkednek itt a mínuszok, úgyhogy lenne kedve meginni velem egy jó forró kávét?

- De hiszen nem is látja a számat… – kislányosan elpirul, s meglehetősen örül, hogy legalább a sál takarja, s a férfi nem láthatja.

- Az igaz, ámde a szemei…. a szemei mosolyognak. Nos, akkor megiszik velem egy kávét?

- Szívesen iszom Önnel egy kávét. – szíve érthetetlen dörömbölésbe kezd. Majd’ kitöri bordái falát.

- Ennek örülök. Viszont mit szólna, ha tegeződnénk? – karját a nő felé nyújtja – Tamás.

A nő viszonozza a kézfogást. Biztonság képzete költözik testébe, ahogyan a férfi kezei az övéit fogják, körülölelik.

Mónika.

- Örülök Móni, hogy megismerhettelek.

- Én is. – elmosolyodik

- Ismerek itt egy jó kis kávézót, mit szólsz hozzá?

- Mehetünk.

Az első léptektől kezdve beszélgetni kezdtek. Úgy, mint a régi barátok, de mégis volt valami vibrálás közöttük. Nem volt megakadás, csak úgy folytak a szavak kettőjük közt. A kávéházba érve, leülve folytatták.

Észre sem vették s az órák elrepültek felettük. Beszélgettek irodalomról, közéletről, politikáról, s észre sem vették, de magukról és egymásról is.

A férfi régi vágású volt. Konkrét tervekkel, elképzelésekkel és célokkal. Szabályszerű pontokkal, melyeket kitűzött. Melyet mindenképp végre szeretne hajtani. Karrierben és magánéletben egyaránt. Házasságot szeretett volna mindig is. Egy gondos, művelt és gyönyörű feleséget. És két gyereket. Később vidékre költözni kertes házba. Egy golden retrievert. Egy szobát, amelybe csak könyvek lennének. Egy saját könyvsorozatot, melyet idősebb korában kezd majd megírni. Hiszen még fél. Még éppen csak próbálgatja szárnyait.

A nő kalandvágyó volt. Kíváncsi, aki mindent ki akar próbálni az életben. Egyetlen konkrét célja csupán annyi, hogy minél több tapasztalatot és élményt gyűjtsön. Sokat szeretne utazni, bejárni a világot. Nem turista szemmel. Hanem kalandorként. Átlépni a lezárt területeket, letépni a ’tilos’ szalagokat. Mindent kipróbálni, amit szabad, de leginkább azokat, amiket nem. Nem tudta, akar-e gyereket, vagy férjet. Nem tervezte el még sosem, hol fog megöregedni. Igazából ennek a gondolatát sem szerette. Ő azt szerette, hogy fiatal, erős, esze vág. Nem gondolkozott sosem arról, hogy mi lesz, ha ezeket elveszíti. Ő csak falni szerette az életet. Élni imádott, vibrálni.

Beszélgetésüket az apró, családias kávéház tulaja szakította ketté.

- Ne haragudjanak, de zárunk.

Egymásra néztek, s elnevették magukat.

- Persze, elnézést, akkor fizetnék. – szólal meg végül a férfi

- Ennyire elrepült az idő? – a nő órájára néz. Éjjel kettő. – Atyaisten. Szépen elbeszélgettünk egy fél napot – elmosolyodik.

- Jó társaságban... – válaszolja a férfi, miközben a számla mellé helyezi az összeget.

Szedelőzködni kezdenek. A férfi a nő elé tol egy téglalap alakú valamit, gondosan becsomagolva. A nő értetlenül nézi.

- Ez a tiéd. De kérlek, csak akkor bontsd ki, ha hazaértél. Viszont mit szólnál, ha mindezt megismételnénk? – kérdi a férfi.

- Szívesen. Újfent. – a nő elmosolyodik.

Táskájába csúsztatja ajándékát.

Kilépnek az utcára.

- Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Móni. S köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásom. – közelebb lép a nőhöz és megpuszilja arcát. – Akkor majd hívlak.

- Várni fogom. – rá mosolyog, s hazafelé indul.

Izgatottan lép be lakásának ajtaján. Ki sem bújik kabátjából, csupán a táskáját dobja le a fotelba. Kiveszi a csomagot belőle, s feltépi a csomagolópapírt. A könyv. Az a könyv, melyért egyszerre nyúltak. Mely megismertette őket egymással.

 

Kinyitja szemeit. Kezei tartása úgy ül testén, mintha egy könyvet fogna.

Csak álom volt. Egy gyönyörű, gyilkos emlék, mely kiszökött a múltból. De hát vége van. Hiszen Ő szerinte mást akarunk az élettől… Halkan sírni kezd.

~

Üresen telt el a következő hét. Eljátszotta, hogy jobban van, mert szabadulni akart. Lelke vegetált, testét élesztgette szüntelen, hiszen azzal is harcolnia kellett folyamatosan, mert az is csak a semmire vágyott. Hogy ne kelljen semmit se csinálnia. Se beszélnie, se mozognia. Csak emlékezni akart, még ha fájt is. Rettenetesen.

A férfi mindennap látogatta. De sosem ment be hozzá. A nő csupán a nyitott ajtón keresztül látta, ahogyan a nővérpulthoz sétál, vált néhány szót, majd pedig elmegy.

- Jó napot – lép be az orvosa – Hogy vagyunk? – kérdezi gyenge mosollyal az arcán.

Látszik rajta, mennyire kimerült, mennyire túlhajszolt. Szemei körül óriásira nőtt karikák. Nem is lehetne megmondani, hány órája nem aludhatott.

- Jól, köszönöm – mosolyt erőltet arcára – Hazamehetek?

Az orvos tekintete a kórlapba veszik. Ahogyan olvas, ajkai vele mozdulnak. Összecsukja, s visszaakasztja az ágy végébe.

Az ágyhoz lép, s néhány gyors, rutinvizsgálatot elvégezve a nő arcához fordul.

- Sikerült megerősödnie, úgyhogy most már nyugodt szívvel elengedhetem. Fel tud hívni valakit, aki Önért jön?

A nőbe belemart a kérdés… Valakit igen.. Csak már Őt nem. – kong benne a gondolat.

- Persze, akkor telefonálok is, s köszönöm még egyszer.

- Igazán semmiség. Ez a dolgunk, de ígérje meg, hogy most már jobban fog vigyázni magára – gyengéden megsimítja a karját.

- Ígérem. – erőtlen mosollyal néz az orvosra.

Immáron egyedül maradt a szobában. Könnyes szemmel tárcsáz.

 

Belép az otthonának kikiáltott lakás ajtaján. Figyelmeztetés nélkül omlik rá a magány. Nyomja a föld felé. Oly erővel nehezedik rá, mintha meg akarná semmisíteni.

Otthon… nem falakat kellene, hogy jelentsen, hanem valakit. Valakit, aki mellett bárhol azt érezhetem, haza értem. Ide tartozom. Ez az otthonom. Őt jelenti. De hol vagy? Mondd szerelmem, merre jársz? Eljössz-e még értem? – motyogja magában, miközben beljebb halad a lakás gyomrába.

Az asztalon egy aprócska levélre lesz figyelmes. Erőteljes hurkok és vonások egymásutánjai néznek vele farkasszemet.

Hallottam, hogy hazaengednek, úgyhogy utólagos engedélyeddel bejöttem, s hoztam neked ennivalót. A hűtőben találod. Egyél, erősödj meg.

S kérlek vigyázz magadra.

Örülök, hogy végre jobban vagy, s itthon lehetsz. Tényleg örülök. Aggódtam.

Tomi

Könnyek fakadnak ki szeméből, ahogyan falja a szavakat. Az Ő szavait. A levél végére érve már erőteljesen zokog. Lezuhan az ágyra. Kezében még mindig a levelet szorongatja. Emészt minden kifejezést és betűt. Itthon… - írja. Mintha még Ő is idetartozna, pedig…

Álomba sírja magát.

Puha paplanok alá temeti el magát. Elalszik. De nem egy éjre. Nem kettőre. Sok sötét órára. Rengeteg magányos napra. Sötétségbe vesző hetekre, hónapokra. Mikor nem történt semmi. Csak aludt. Emlékezett. Sírt. Gyűlölt, de valójában szeretett.

Telefonját nyugovóra küldte. Csengőt kihúzta. Nem kíváncsi a külvilágra. Semmire sem.

Még munkáját is, amit annyira szeretett korábban, kínnal telve tudta le napról napra. Otthonról. Képtelen volt emberek közé menni.

 

Dörömbölés szakítja ketté monoton zokogását. Nem vesz róla tudomást. De nem marad abba. Őrjöngve indul az ajtó felé. Bárki is az, takarodjon. Senkire sem kíváncsi.

Szinte feltépi az ajtót.

- Igen? – ordítja a megszeppent látogatóra

- Neked is szia. És igen, én is örülök, hogy látlak. – szólítja meg legjobb barátja

Engedélyt meg sem várva belép a lakásba. Gyors léptekkel végigsuhan benne, elhúz minden sötétítőt, kinyitja az ablakokat.

- Mióta nem szelőztettél már itt? Iszonyat szag van az egész lakásba. S te? Te hogy nézel ki? Na, főzök neked egy kávét, s rendbe szedlek.

- Figyelj, köszönöm, hogy átjöttél, hogy gondomat szeretnéd viselni, de nincs rá szükségem. Légyszíves hagyj magamra.

- Így gondolod? – odalép a nőhöz, aki ismét a kanapéra kuporodott, amint tehette.

Karjánál fogva felhúzza. Alig érzi a test súlyát. A sokáig tartó sanyargatás meghozta hatását. Rettenetesen lefogyott. Odaviszi a tükör elé.

- Szóval valóban úgy gondolod, hogy hagyjalak? Nézz már magadra. Te nem ez vagy. Te egy életvidám, fiatal, sugárzó nő vagy. S ez? Ez, ami most bambán visszanéz rád? Ez ki?

Megfakult arc. Élettelen szemek. Szürke bőr. Színtelen, repedezett ajkak. Kócos, hanyag haj omlik arcára.

- Igen, most már ez vagyok. – könnyek gyűlnek szemeiben.

- Figyelj ide, – a nő arcát maga felé fordítja - nem, te nem ez vagy. S ezt te is tudod jól. Én elhiszem mennyire fáj nélküle. Jézusom, hiszen árad belőled a szenvedés. Még engem is bekebelez. De tovább kell lépned. Tudom, hogy ez most lehetetlennek tűnik, de muszáj. Magad miatt. S én itt vagyok. Itt vagyok, s segítek neked mindenben. De ezt nem folytathatod, mert elsorvadsz. Minden tekintetben. – felhúzza pólóját – Nézd! A hasad meg hova lett?

A tükörben látja, hogy hol korábban a hasa volt már csak egy üreg van. Beesett. Csontjai kirajzolódnak, bőre rájuk feszül. Megijed. Mint egy élőhalott. Egy holdkóros zombi, ki a sírból kelt fel.

- Na, gyere, főzök egy kávét, meg csinálok valami kaját, rendben? – kérdi, miközben már húzza is a konyha felé a nőt – oh, én hülye… ez nem kérdés volt. Kijelentettem.

A konyhába érve leteszi barátnőjét az egyik székre. Szorgosan lépdel, felkészíti a kávét, s valami étel után kutat.

- Te min éltél eddig? Hiszen nincsen itt semmi élelem. De még olyan sem, ami legalább úgy nézne ki. Na, nézzük csak – eltűnik a hűtő ajtaja mögött. – Nos, legalább tojás van. Remélem még nem buggyant meg. Mit szólsz egy kis tojásrántottához? Tudod mit most sem kérdeztem semmit, megcsinálom és megeszed. Punktum.

A nő némán és bambán ül a széken. Meg sem mozdult azóta, mióta barátja letette oda.

- Ezt szépen megeszed - beszél hozzá szüntelen tovább – utána pedig rendbe teszünk téged, mert este bizony végre ki teszed a lábad ebből a lakásból, ha tetszik, ha nem.

A nő szemeit most barátjára emeli.

- Ne. Nem akarok. Majd legközelebb, jó? – próbálja győzködni barátját

- Nem érdekel, mit akarsz. Eddig az volt. Hányszor, de hányszor voltam már itt, s próbáltalak összekaparni? Eddig hagytalak, mert tudtam, mennyire szenvedsz, s hogy ezt meg kell emésztened. De egyedül nem tudod. Ez már bebizonyosodott. Úgyhogy most már az én játékszabályaim szerint játszunk. – mordul a nőre barátja.

Nem szól semmit.

- Ráadásul mit szólna Kristóf is? – folytatja

- Hogy ki? – kérdez vissza a nő

- Kistóf. Tudod, nemrég jött a céghez. Együtt ebédeltünk vele majd’ mindennap. Egyáltalán nem emlékszel rá? - választ meg sem várva folytatja – Ne csináld…  Na mindegy. Beszéltem vele, s mondtam, hogy ma kicsit kimozdulunk mi ketten. Meghívtam őt is, hogy tartson velünk. Megiszunk valamit, beszélgetünk, jó lesz. Ráadásul látszott rajta, hogy örül neki. Jól elleszünk mi hárman. Végre egy kicsit kikapcsolódsz. Ráadásul nekem is nagyon hiányzol már. – ott hagyja a tűzhelyen sercegő tojást, s oda hajol a nőhöz – Na, eljössz a kedvemért? – rámosolyog.

A nő keresi a kifogásokat, amiket még talán nem élt fel. Nem talál semmit. De válaszolni sem válaszol.

- Rendben. Hallgatás beleegyezés. Megyünk. – zárja le a kérlelést, s fordul vissza a készülő ételhez.

Néma csendben gyűri le a falatokat torkán. Egyáltalán nem éhes. Nem akar enni. De nem igen tud mást tenni, hiszen barátja felügyeli, hogy minden egyes darabka a gyomrába landoljon.

Mikor végzett a nő, barátja betessékeli a fürdőbe.

Meleg, habos fürdő. Olajok. Füstölő. Gyertya. Lágy zene.

Csinos ruha. Nőies vonalak. Haj. Smink. Ékszerek. Cipő.

Elkészültek.

Az úton inkább csak a barát beszélt. Csacsogott. Csakhogy a fájdalmas hallgatást elűzze. A nő nem felelt. Néha bólintott, vagy gyenge mosolyt erőltetett arcára.

- Megérkeztünk – csilingeli a barát.

Belépnek a helyiségbe. Egy kedves kis pub. Már húsvétba öltözött. Fanyuszik ülnek a pultokon. Tojásfüzérek lógnak a mennyezetről. Egészen furcsa bizsergés táncol végig a nő bőrén. Nem érti miért. De nem is érdekli. Teljesen mindegy már. Minden.

A barát észreveszi Kristófot egy hátulsó, félreeső asztalnál. Int neki, a nőt pedig a karjánál fogva kíséri oda.

- Szia. – mosoly.

- Sziasztok. – és egy újabb.

Üdvözlő puszik után már az asztalnál ülnek.

A nő szemei először a tömegbe vesznek, majd pedig az asztallapba. Közben a többiek kértek italt. Mindenkinek.

- Jobban vagy? Nagyon eltűntél az irodából. Mi történt? – kérdi Kristóf

A nő nem válaszol.

A barát magához emeli a szót, s elbagatellizálja a választ.

Telnek a percek, majd az órák.

Lassan és meglehetősen óvatosan már maga a nő is belefolyik a beszélgetésbe. Szinte észre sem veszi, úgy telik el néhány perc, mialatt nem gondolt férfijára. Ilyen nem fordult elő már nagyon, nagyon rég óta. Még el is nevette magát párszor.

- Mindjárt jövök, elszaladok mosdóra, azután lassan szerintem mehetünk. Még haza is kell érni. – áll fel az asztal mellől a barát, szándékosan kettesbe hagyva a nőt Kristóffal.

Gyors léptekkel el is tűnik a tömeg mögött.

- Nagyon örülök, hogy végre újra láthattalak.

A nő gyengén elmosolyodik.

- S lenne kedved máskor is velünk tartani immáron a közeljövőbe? – folytatja, testével kissé a nő felé dől

- Meglátjuk. – issza ki az utolsó kortyot a pohárból.

A barát tökéletes időzítéssel érkezik vissza az asztalhoz.

- Na, miből maradtam ki? – kérdezi életteli, csilingelő hangszínén.

- Épp most beszéltük, hogy meg kellene ezt ismételni – a nőre mosolyog – De most megyek és intézem a számlát.

Kristóf elindul a pult felé.

- Na, mi volt, amíg elmentem? – izgatottság visszhangzik hangjában - Kedves fiú, ugye? – arcával abba az irányba fordul, amerre az imént távozott társaságuk harmadik tagja.

- Ja, jófej. – zárja rövidre a nő.

- Jajj, te nő… saját magad ellensége vagy. De mindegy.

Felállnak az asztaltól és öltözni kezdenek. Kristóf is visszaér.

Kilépnek a pub ajtaján.

- Nos, köszönöm nektek az estét, de nekem most rohannom kell haza, ne haragudjatok. – hadarja a barát s két puszit nyomva mindkettejük arcára már be is pattan egy taxiba.

Egy percnyi némaság telepedik közéjük.

- Nos, akkor hazakísérlek, ha megengeded. Vagy van még kedved esetleg beülni valahova immáron kettesben? – kérdezi Kristóf, s egy lépést közelít a nő felé.

Először összerezzen. Már attól is, hogy közelebb került hozzá egy férfi, aki nem Ő.

Vesz egy mély levegőt, tekintetét a mellettük fodrozódó vízre emeli. A hullámok régi emléket mosnak szemei elé. Elveszik bennük;

 

- Szeretlek.

Hirtelen két korsó csattan az asztallapon.

- Parancsoljanak. Hozhatok még valamit?  - kérdi a pincér erőteljes mosollyal. Olyan hatást kelt, mintha ez is a munkaruha része lenne.

- Nem, köszönjük. – válaszolja a férfi gyenge mosolyt mellétűzve.

A pincér gyors léptekkel máris a szomszéd asztalnál terem, s a vendégek hogylétéről érdeklődik.

A férfi elneveti magát. Zavartan. Nem egészen így tervezte a nagy vallomást. Hiszen régóta készült már erre. Tudta, veszélyes terepre lép, ha ezt a szót, ezt az érzelmet napfényre ereszti.

- Ne haragudj – tekintetével kisfiúsan kerüli a vele szemben ülő szemeit.

A nő kezét a férfi felé nyújtja. Ujjaival körbefonja az övéit. Megsimítja.

- Én is…- aprót sóhajt - Én is szeretlek.

A férfi tekintete elválik az asztallaptól. Elmosolyodnak, s kezük még inkább a másikéba kapaszkodik.


- Móni! Hahóó – egy kezet lát meg hirtelen arca előtt, ami lágy mozgással próbálja meg visszahúzni őt a valóságba.

- Jajj, ne haragudj. Elméláztam.

- Ennyire azért nem volt bonyolult a kérdés. – neveti el magát Kristóf, miközben kezével a nő állát simítja meg. Arcát arca felé fordítja. Megemeli.

Közeledik a két arc, ajak. Az egyik élettelien a másik pedig csak folyik az árral. Elbódította kellőképp a bor, s egyszerűen csak hagyja, hogy megtörténjenek vele az események.

Hirtelen, a semmiből, egy kéz rántja el az izgatott arcot a nő elől. Egészen hátrarántja. A test meginog.

- Te meg mit csinálsz ember!? – tajtékzik

Ott áll. Ott áll Ő. A nő nem mer hinni szemeinek. Visszatért. Hozzá. Itt van. Nem akarja elhinni. Retteg attól, hogy csak képzeleg, s csupán szíve kezdett bele egy újabb, kegyetlen játszmába.

- Ő hozzám tartozik. - feleli a férfi. Az ő férfija.

Kristóf nem ért semmit az egészből. Értetlenül bámul maga elé. Próbálja magát összeszedni, ha már ennyire megingatták szerepében és férfiasságában.

A nő végre magához tér. Feléled. Valójában. Nem úgy, ahogyan a kórházban. Olyan életbe harap, melyet jóval azelőtt élt. Amikor vele volt. A férfijával. A sokáig elnyomott düh izgalommal keveredik, s úgy tör elő belőle, mintha egy vulkán szakadna fel kérgéből, s hányná a tűzforró folyamot környezetére.

- Hogy micsoda!? Hogy hova tartozom én? Nem te mondod meg, világos? S eddig mégis hol voltál? Azt mondtad vége! Akkor most mégis milyen alapon mondanád meg, hogy kihez tartozom? Hiszen hozzád már nem. Nagyon nagyon régóta nem!!! Szabad vagyok! Szabad vagyok érted!? – a nő őrjöng, ordít az utca kellős közepén. Kezeiben tornyosul az a rengeteg fájdalom, melyet megélt, s mely most a férfi mellkasán csapódik be. – S különben is mit keresel te itt!? Menj innen! Hagyj! Takarodj! – elindul Kristóf felé, de a férfi visszarántja.

Gondolkodás nélkül lekever neki egy pofont.

- Azt mondtam, hagyj! Mit nem értesz ezen? – ordít tovább

A férfi lefogja az őrjöngő nőt. Az éppen húsából kikelt másik felét. Magához húzza, pedig ő ellenkezik minden erejével. Sírás szakad fel belőle, ahogy újra azok a karok ölelik s zárják börtönbe, amik az övéi. Hogy az ő férfijának karjaiban van. Az Ő mellkasára borul.

- Ne csináld ezt velem. Kérlek. Hagyj. – zokogja immáron csendesebben és nyugodtabban a férfi kabátjába.

- Móni. – lép oda Kristóf – gyere, menjünk.

- Te pedig hagyd őt békén, nem hallottad? Intézzük már ezt civilizáltan – fordul Kristóf a férfi felé.

- Ne, hagyd – szól rá a nő. Kihámozza magát a férfi karjai közül s egy kicsit odébb húzza Kristófot. - Ne haragudj – folytatja - de néhány dolgot még meg kell beszélnem vele. Tényleg ne haragudj. Ígérem, tisztázom majd a helyzetet, s megbeszéljük, de most egyszerűen itt kell maradnom. Vele. Ne haragudj, s köszönök mindent. – két puszival elvállnak, s Kristóf eltűnik egy taxi ajtaja mögött.

- Most ez mire volt jó, hm? – kérdi ismét éledő dühvel a nő – Megvárod míg összeszedem magam, hogy újra darabokra törhess? Egy beteg ember vagy… - lesajnálón néz végig szerelmén. – Miért kellett ezt csinálnod?

- Mert hozzám tartozol. Ez nem elég indok?

- Nem tartozom hozzád… Mást akarunk az élettől, nemde? Ismerősen cseng, ugye?– ironikus mosollyal fűszerezi meg szavait.

- Kérlek… Kérlek, ne tedd ezt – kérleli a férfi

- Mit? Mit ne tegyek? Ne hajítsalak el? Ezt csak te teheted? Vagy milyen elmebeteg játékszabályaid vannak neked?

- Életem legnagyobb hibája volt, kicsim. – karját a nő felé nyújtja, ám az elhúzódik tőle.

- Nem vagyok a kicsid. – vágja arcába durcásan, mint egy gyerek.

- Ne haragudj, kérlek, Móni. Óriásit hibáztam, de engedd meg, hogy jóvátegyem. Kérlek.

- Hogy jóvá tedd? Ezt nem teheted. Tudod te mennyire kevés hiányzott ahhoz, hogy életemet rabold? El is vetted. Meg is fosztottál tőle. Az igazitól. De a másikat is majdnem bekebelezted. Kis híján belehaltam, mikor elhagytál. Minden értelemben. Ezt nem teheted jóvá. Ugyanis nem neked köszönhetően van még egyáltalán esély arra, hogy itt beszélgessünk egymással. Érted?

A férfi nem tud megszólalni. Némán állnak egymás mellett percekig.

- Különben is, mit keresel te itt? – kérdi a nő.

- A barátaim hurcoltak el, mert én sem voltam a legjobban, s ki akartak belőle rántani. S akkor láttalak meg ezzel a bájgúnárral. S egyszerűen… én nem akartam idejönni. Örültem, hogy tovább léptél, de amikor kifele indultatok elpattant bennem valami, s nem tudtam uralkodni magamon.

- Nem bájgúnár. – dobja válaszát.

- Móni, ezt még rendbe tudjuk hozni. - fordul felé - Egyszerűen muszáj. Nem tudok nélküled élni. Szükségem van rád. Ahhoz, hogy éljek. – kérleli a férfi

- Nekem már nincs.

A férfi közelebb lép a nőhöz. Derekára simulnak karjai, melyet a nő most nem hajít le magáról. Elsimít egy hajtincset arcából. Szemébe néz. Elszorul a férfi szíve, ahogyan látja a nő könnyes tekintetét. Közelebb hajol arcához és olyan óvatosan és gyengéden csókolja meg, ahogyan korábban soha.

A nő szíve torkában dörömböl.

- Szeretlek. – suttogja a nő ajkai közé – Az életemnél is jobban.

A nő tekintete a férfi szemeibe veszik. Tajtékzik a tenger bennük. Vesz egy mély levegőt, s engedi, hogy a hullámok ismét elnyeljék. Hogy ez a hullámsír legyen az ő örök nyughelye, melyben élettel ajándékozza meg a szerelem. Ő. Ez az ő világa. Az ő férfija légtelen térben a lélegzet.

- Miért higgyek neked? Megint? Mi a garancia? – kérdi a nő, pedig tudja, hogy a válasz semmit nem változtat döntésén. Azon, hogy megbocsát. Nem is tudna másképp tenni. Ha őt elutasítja, saját magával teszi azt. Hiszen, ha ránéz, magába lát.

- Semmi. Minden. Én. Én magam. Hiszen én te vagyok, te pedig én. Együtt vagyunk csak teljesek. Az életem a garancia. Nem élném túl, ha megint elveszítenélek. Hatalmas hiba volt, hogy elhagytalak, csak… csak tudod, megijedtem. Te annyira fiatal vagy még, életteli. Teljesen más vágyaid voltak az élettől, mielőtt megismertél. S azt éreztem, ahogyan ott álltunk a házban, szinte már aláírva a papírokat, hogy ezektől fosztalak meg. Hogy csak az én akaratom érvényesül, s téged elnyomlak. A vágyaink, terveink annyira nem voltak összeegyeztethetőek. Én pedig azt akarom, hogy boldog legyél. Attól féltem, hogy ha az én életemet éljük, akkor a tiéd kiszorul, megsemmisül. Nem akartam, hogy egyik reggel, majd arra ébredj, hogy elrontottad az életedet. Hogy mennyi mindenről mondtál le miattam. Azt sose tudtam volna megbocsátani magamnak. Azt hittem jót teszek veled.  Hogy majd később megtalálod azt a férfit, akivel közösen tudjátok megélni a közös álmaitokat. Ne haragudj, kérlek. Óriási hiba volt. De ha most azt szeretnéd, hogy elmenjek, mert boldogabb vagy nélkülem, akkor elmegyek. Ígérem. Most, hogy már tudod, miért tettem, mit szeretnél? Elmenjek?

- Csak, ha veled mehetek. – a nő meghatottságában könnyes szemmel válaszol.

Közelebb lép a férfihoz. Karjait a nyaka köré fonja. Egymáshoz simul a két test. Megannyi domborulat olvad egymásba. A férfi kezei szorosan átfonják a nőt. A nő ajka átszakítja a hártyavékony teret, mely kettőjük között feszült. Vadul birtokolják egymás testét. Kiölik egymásból az elmúlt hónapok magányát és fájdalmát. Édes íz kúszik szájukba. A megnyugvásé. Hogy immáron az utolsó napig csak egymást érintik, csókolják. Hogy meglelték a helyüket egymás mellett, és a világban. Megtalálták másik felüket, melyet soha többet nem eresztenek.

- Gyere, menjünk haza – szólítja a férfi, miközben keze a nő ujjai köré kulcsolódnak.

- Haza? Közös otthonba? – kérdi a nő

- Nem szeretnéd? – pillanatnyi félelem aprócska döbbenettel párosul a férfi szemeiben.

- De. Közös otthont szeretnék. És téged. Nem érdekel milyen vágyaim voltak előtted. Amióta megismertelek mást akarok az élettől. Nem érdekel, hol lakom, vagy, hogy mennyi földrészen jártam. Az egész nem ér semmit, ha nem veled élhetem meg. Ezek az igazi vágyaim. Veled megélni bármit. Nem számít mit, csak te is ott legyél. Járhatok, utazhatok én bármerre, kipróbálhatok akármit egyedül, vagy valaki mással, de az egész semmit nem ér, ha nem osztozhatok veled rajtuk. Érted már? Érted már mit akarok?

- Igen. – magához húzza, s szorosan egymásba karolva indulnak el.

- De soha többé ne csinálj ilyet! Látod, hogy milyen hülyeségekre vagy képes egyedül? – elmosolyodik

- Igen. – a férfi elneveti magát – oltári nagy baromságokra. Látod, hogy mennyire szükségem van rád? Nélküled ilyen öngyilkossági kísérleteket hajtok végre.

 

Féktelen vággyal taszítják be az ajtót, melyet oly sok, véget nem érő hónapokon keresztül nyomtak el magukban. Tokjában csattan az ajtó, ahogy a férfi belöki maga mögött. Végre csak ketten vannak. Csak ők. A férfi falhoz szorítja a nőt. Pattog a cipzár. Felhasad a szövet. Gombok szakadnak le helyeikről.

A férfi a nő hajzuhatagába kapaszkodik, aki már a hátát karmolja. Nem elég nekik ennyi egymásból. Még szorosabban húzzák testüket egymáshoz. A férfi a nő ajkába harap, mellyel feléleszti igaz valóját. Szemeiben elveszik minden. Elvesznek bennük.

A férfi a nő nyakát csókolja, miközben a szoba felé vezeti. Ajtófélfának támasztja. Megemeli őt, akinek lábai a férfi derekán kulcsolódnak. Karjait férfija nyaka köré fonja.

Rádobja az ágyra, s felé hajol. Tépik egymásról a maradék ruhát, szövetet, jelmezeket. Elvesznek a lepedő hullámaiban. Elvesznek egymásban.

Érzés. Definiálatlan, megnevezhetetlen érzet. Több, mint a szenvedély, vagy mint maga a szerelem. Több, mint maga az Élet. Az érzés, amikor azért fohászkodnak, hogy örökké tartson. Sose kelljen megmozdulniuk. Mikor bármit és mindent képesek lennének odahajítani, hogy ez a töredék, ez a nevetségesen rövid idő sose múljon. Hogy ebben a pillanatban leljék meg halhatatlanságukat.

Ez az érzés nyúlik végig testükben, lelkükben, szívükben és koponyájukban.

 

Másnap egymás mellett ébrednek, ahogyan utána minden reggel. Együtt köszöntik az új napot, búcsúznak az előzőtől. Együtt kávéznak, öltöznek, vetkőznek, esznek, isznak, alszanak, szórakoznak, olvasnak, tévéznek. Együtt fújtatják immáron boldog létük dallamát.

 

 

 

Megcsusszan alattam a felhő, és én zuhanni kezdek. Egy kisfilm a végére ért. Újabb fejezet csapódik fel történetükben. A történetünkben. Mosoly nyúlik ajkaimon, és én izgatottan zuhanok lefele, az életembe.

Sötétség ölel körbe. Próbálom végtagjaimmal kintebb feszíteni börtönöm falait. Forgolódom, mozgolódom, hogy kiszabaduljak innen.

Felhasad egyik oldala ennek a kis barlangnak. Édes otthonomnak. Sikítás szökik be a résen. Fehérség vakít el. Hatalmas lélegzetvétel, búcsú menhelyemtől.

Kiszakad belőlem a sírás. Hideg kezet érzek gerincemen. Beleremegek. Elvakít még mindig a fény. Nem bírom szemeimet nyitva tartani. Nem is tudom hova visznek, mit csinálnak velem. Vissza akarok menni. Sírok, zokogok szüntelen. Egy idegen durva lepelbe borít. Eltakar, majdnem teljesen.

Szédülök, ahogyan keresztülvisz a helyiségen és lehelyez egy remegő testre. Kinyitom szemeimet.

A nő könnyes szemeit pillantom meg. Olyan szeretet és melegség árad belőlük, hogy máris megnyugvásra lelek. Abbahagyom a sírást, hiszen anyu mosolyog rám. Kezével végigsimítja arcom, én pedig elmosolyodom.

A férfi hajol anyuhoz. Megsimítja fejem. Ránézek. Ő apu. Kezét felém nyújtja, én pedig ujjaimmal belékapaszkodok. Csak egyetlen ujját vagyok még képes megfogni, de nem akarom soha elengedni őt. Őket.

Az ő szerelmük szült engem. A szüleim szerelme.

Sorsfordító minden szerelem. Szerelmük életet ajándékozott. Nekem. Sorsot. Új embert. Kettőből lett egy. Egyetlen egy.

 

…Mert minden szerelem sorsfordító.

2013 szeptember 14. 14:42

Fotel.

Fotel

skicc

 

Násznak adtál te színteret, hol két edzett lélek egymásra lelhetett. Születésnek voltál tanúja, hol kettőből lett egy. Egyetlen egy. Buja táncnak adott szöveted táncteret. Hol két test ziláltan olvadhatott egybe. Eme násztánc letépte rólad jelmezed. Mezítelenül hagyva téged, mely oly egyszerű és természetes. Immáron tépett szöveted emlékeztet az éj szenvedélyére, mely már a nappalokban is otthonra lelt.

2013 szeptember 5. 15:35

Kevés. Többen.

valaki helyett... szívesen.

sokadik változat. talán az utolsó. a legeslegutolsó. minden tekintetben. kivéve egyet.

 

Tudod, ha a mi történetünket valaha megírnák… Gyönyörű lenne. Egy elképesztően fájdalmas történet születne. Melyben a szavak zokognának. Szüntelen könnyek potyognának a sorokból. Rázkódnának az oldalak. Elnyelné gyermekünket a keserédesség. Belefulladna a kicsi lény, az aprócska, felélesztett Szörnyetegünk, akit valójában mi írtunk. És mindennek ellenére ámulatba ejtő, szépséges és izgató Szörnyeteg kelne életre. Ha minden lenyelt mondat szerepelne. Ha mozgatórugók ott cikáznának. Ha érezhető lenne minden mozdulatnak, minden kimondott vagy kimondatlan szónak az az érthetetlen ereje, melyet oly nagyon álcázunk. Álcázunk, mert túl őszinte. Mert épp hazugságban porladna semmivé, ha napfényre eresztenénk. Ha a másikra öntenénk…

Hmm… Bámulatos gyönyörűség. Izgató felismerés. Libabőr szalad végig testemen, hacsak arra gondolok; minden betű értelmet nyerne, melyet lényemre hánytál. Melyet mosolyogva simítottál bele szomjazó lelkembe … Valójában csak ezáltal értenénk meg Világunkat. Addig… addig csupán érezzük annak lüktetését. Akár csalfa ritmusát.

Mennyi minden meglepne… Mennyi minden.

(Például ez...;)

 

Megbocsátás. Bűn.

Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Hagyni, hogy ezen tánc kimossa belőlünk a kínt, haragot, minden fájdalmat. A gyűlöletnek keresztelt csalódást.

Sajnálom, de ehhez én még kevés vagyok. Egy gyermek vagyok. Ne haragudj, de képtelen vagyok megbocsátani. neked. Egyszerűen nem megy. Éppen azért, mert rólad van szó.

A Bűn bezzeg… Bűnbe esni oly könnyű. Annyira egyszerű. Kényelmes.

Tudod, a Bűn oly sok mindenünktől megfoszt. Emberség, őszinteség, tisztaság. Sorolhatnám. Egy dologgal ajándékoz meg. Egyetlen egy igaz valamivel. Hűséggel. Sírig tartó hűséggel. Hűséggel az áruláshoz és ha szerencsések vagyunk a bűntudathoz. Lojalitással a hazugsághoz.  És hűséggel az örök fájdalomhoz.

A Bűn nekünk adományozza még az illúziót is. Hogy felsőbbrendűek vagyunk. Megtehetjük. És éppen ezáltal zuhanunk lejjebb és lejjebb. A mélységbe, perifériákra szorulva. Megtehetjük, mert akár igazságot szolgáltatunk. Bíráskodhatunk. Hatalmat ajándékoz. Játékmester gúnyájának képzetét borítja mezítelen testünkre. Hogy mi irányítunk. Az Élet egy-egy szövőszálának végeit érezhetjük ujjaink hegyén.

A Bűnt választom, hiszen a másikhoz kevés vagyok. Túl gyarló. Parázslik bennem a gyűlölet. Így pedig nem lehet megbocsátani. Túl erős a fájdalom, hogy elengedjem. Hogy elengedjelek. Még… még nem megy.

 

Őszintén sajnálom. Nem azért, hogy elnyerhessem bocsánatodat. Azt nem akarom. Nem vágyom rá. Hanem… egyszerűen tényleg sajnálom. Minden porcikámmal. Lényem élő és már elrothadt sejtjeivel együtt. Sajnálom. Téged. S magamat.

 

Nem tudom. Vajon ítélkezhetek-e egyáltalán? Feljogosult vagyok-e tán, hogy mást büntessek? Bűnnel sújtsak bűnös lelkekre? S vajon az én vétkeim felett ki üthet ítéletet? Kinek engedélyezett? Senkinek? Bárkinek? Döntésem által ítéltetek meg. Pódiumra lépek-e célkereszttel a hátamon vagy pedig nyeljen el a megsemmisülés mocska? Pódium, amiért bosszú által üzentem állítólagos értékemről, vagy pedig az üres árcédula bokámon? Hogy velem aztán tényleg bármit meg lehet tenni, hisz nincs következmény, nincs szankció. Hisz nem is történt semmi. Valaki vagy senki? Melyik ugyan melyik? A bosszú által lehetek valaki? Vagy valójában ezáltal porladok senkivé? S a megbocsátás? Megbocsátás útján kerülhetek ki a névtelen szürkék közül? S lehetek valakivé? Melyik melyik?

S hogy mi az egészben az ironikus? Azzal, hogy téged bántalak valójában magamba szúrom a pengét. Azzal, hogy neked fáj… igazából én vergődöm, kínlódom. Tán jobban, mint te. Hiszen én tudom, hogy én tehetek mindenről. Hogy én okoztam mindent.


Ne haragudj. Ne haragudj, de azt hiszem a vállamon üldögélő kis ördögporonty fog győzedelmeskedni. Engedek a csábításnak, s bűnbe esek. Csak immáron ellened és nem veled.



2013 szeptember 5. 10:37

A királykisasszony.

A királykisasszony.

nászajándék.

Természetesen ezen kis mese csak és kizárólag a fantázia szüleménye…

 

Hol volt, hol nem volt, a Világközti-tengeren túl, hol a butus szürke marha túr éldegélgetett egy kisebb népesülés. Népesülés s nem pedig ország, noha egy uralkodó reá ült méretes tomporával. Ez az uralkodó nem volt más, mint Orbitálisanostoba Vince. Egyetlen szerencséje az volt csupán, hogy a nép, kinek élére helyezkedett, már réges rég belefáradt történelmébe és életébe. Ezért is eshetett meg, hogy Orbitálisanostoba Vince, kit saját hazája kivetett rothadó gyomrából, itt, Agyarországban, uralkodói trónusára pöffeszkedhetett.

Ezen kis családias népesülésnek nevét is ő választotta, hiszen a korábbi nem esett szájára, ezért hát gondolt egyet s majd tízmilliónyi ember helyett ő biza egyedül ítélkezett, s döntése ez lett; Agyarország.

(Bár úgy hírlik, az udvari bolondok már azt suttogják, ismét változtatni fogja, nem másra, mint Komaországra.)

Orbitálisanostoba Vincének ugyanis volt egy sajátos tulajdonsága, ez pedig nem volt más, minthogy még csak a fáradtságot sem vette arra, hogy a látszatot fenn tartsa. Hogy legalább egy kevés energiát öljön abba, hogy népét egy kicsit kábítsa. Hogyha még csak illúzióval is, noha még csak rövid ideig is, de boldogságot vagy legalábbis elégedettséget ajándékozzon pornépének. Ezért hát Agyarország, hol az győzhetett, aki a legtöbb embert eltaposva tudta érdekét képviseltetni, akár a vadállatok. Emberség, őszinteség, becsületesség, tisztesség? Ugyan! Már nem a kőkorszakban élünk… Szépen lassacskán, ezen módszerrel kialakult sajátos baráti köre, akik hasonló erényekkel, bár leginkább azoknak a hiányával bírtak, mint az uralkodó maga. De még így sem érezte kellőképp nagynak kényszertámogatói körét, kit inkább az érdek, semmint az uralkodó személye sodort őköréje. Ezért hát anyaországából, ami kivetette őt magából hozatott seregnyi bajtársat, komát. Nem volt velük sok baj, éppen csak a munka volt számukra túl büdös és fárasztó, viszont a pompát azt szerették nagyon. Nem baj az uralkodó ezt el is intézte nekik. Munka nélküli kényelmes élet megannyi kivételezéssel és pénzhegyekkel. Viszont azok meg ezen a földön unatkozni kezdtek. S mit történhet hát ilyenkor? A semmittevős, párás estéket azért csak el kellett valahogy tölteniük. Hibáztatni ezért tán nem lehet őket. Pár hét alatt háromszorosára duzzadt népességük. Potyogtak a gyerekek majd minden pislantásnál. Nevelésre idő nem maradt, így hát nem sokkal később a Bűn komolyan felütötte a fejét az országban. Rablások, gyilkolások, késelések és még sorolhatnám… De hát végülis csak sereget gyártatott magának Orbitálisanostoba Vince. Nem okolhatjuk mindezért… Úgyhogy talán tényleg el is érkezett az ideje egy újabb névváltoztatásnak. Hiszen már az utcácskák látványa is ezt tükrözte. Minek aprózzák már el névcserét? Hiszen már oly egyértelmű ezzel is és enélkül is. A cégérek narancsszínbe fordultak, a katonák is ezen színbe burkolózva szedik a hétről hétre csak növekvő sarcot. Teljesen mindegy már az embereknek. … De tényleg.

A logika sajnálatos módon nem volt Orbitálisanostoba Vince barátja, ezért hát a trónra kerülése után a kicsiny népesülés hanyatlani kezdett. Nem a tízmilliónyi apró szív túlélése lebegett az őrülettől hályogos szemei előtt, hanem jóval inkább sajátos körének a hogyléte, akik napról napra csak dagadtak. Volt köztük olyan is, aki már a palota kapuján sem fért be, míg az arannyal és gyémánttal berakott ajtókon túl csontvázzá aszalódott emberek vonaglottak a sárban.

Node erről több szó ne is essék, hiszen dicső napra ébredt az udvar, ugyanis Orbitálisanostoba Vince egyik leánya, Orbitálisanostoba Ripacs férjhez megy.  Mekkora szenzáció, micsoda ünnepély! Már hónapok óta csak ez zeng a palotában s azon túl is. Még az ország legutolsó koldusát is értesítették arról, hogy a kiválasztottak ezen a mesés esten biza sült kacsából, kemencében sült disznóból vagy esetleg bográcsban főtt birkapaprikásból, de még töltött káposztából is lakmározhatnak. Minden, mi szem szájnak ingere csak lehet. Egyszóval habzsidőzsi, amennyi csak kifér, hiszen nekik ezt lehet. Sőőőt, jár is nekik! A pornép meg majd kitermeli rá a pengőhalmokat. Ez már igazán részletkérdés.

Még az utakat is megjavították az esküvőre. De természeten csak azon szakaszokat, melyeket érintett a nászmenet. A többit ugyan meg már minek? Az egyszerű ember ígyis örül, hogy legalább már azokon a részeken nem törnek ki a kerekek szekereik alól, ami bizony hatalmas költséget rótt rájuk. Hiszen, ha nem javítják meg, nem tudnak dolgozni. S noha kicsipénz, de legalább kenyeret tudtak belőle venni maguknak. Az élet apróbb örömei…, igaz?

A röplapok, melyet a palota környéki nyomdász készített néhány írnok írásaiból is csak ezzel volt teli. Megszámolhatatlan nap óta csak az esküvőt hirdette. Mit fognak enni, kik mennek, s kik nem, milyen ruhák vonulnak majd fel. Minden apró kis részlet ott vigyorgott arcukba a parasztoknak. Még azt is tudták, hogy ajándékkal még azoknak is az uralkodó, no meg kedves leánya elé kell járulnia, akik sajnálatos módon nem tudnak eleget tenni ennek a felettébb megtisztelő meghívásnak.

És az ifjú pár… Mesébe illő szerelem.

A vőlegény Törtető Igor. Egy kereskedőház egyik vezető tisztségét tudhatta magáénak, noha éppen hogy csak pelyhedzeni kezdett az álla alja. A bimbózó románc pedig az üzletet is felvirágoztatta. Nem tudni biztosan, hogy az uralkodó segítette-e leányának választottját, vagy pedig csak Törtető Igor táltosodott meg szerelmének csókjaitól s pattanhattak ki kobakjából csodálatosabbnál csodálatosabb ötletek, mik a korábban tengő lengő üzletet a legsikeresebbek közé repítette. De hát vannak az életben megválaszolatlan rejtélyek…

És az ara… Orbitálisanostoba Ripacs. Gyönyörű ifjú leány. Akit nem csak külsejéről jegyzett meg az ország, hanem éles eszéről is. Az egyik legrangosabb tudósversenyt ugyanis pont ő nyerte meg. Hát nem igazi kincs az ilyen? Szép is és kivételesen okos is! S mindezt úgy, hogy természetesen nem hirdette Orbitálisanostoba mivoltát. Az édesapja szándékosan úgy válogatta össze a zsűrit az ország összes tudósa közül, akik pártatlanul képesek dönteni. Akik hűek a szakmájukhoz…

Őket biza az ég is egymásnak teremtette.

Hatalmas kürtszólam jelezte, hogy az ünnepély elkezdődik, a szent kötelék hamarosan megkötettik. Ezután cigánymuzsika szólalt meg, hiszen a gyökerekhez ragaszkodni kell, s egy ilyen nemes eseményen ez sem maradhat el. Emléket áldozni a származásnak.

Az összes fáklya felgyulladt, a násznép befolyt a palotába.

Míg a szertartás zajlott a palota sarkában elhelyezett kis kápolnába, addig a parasztok egy serege a kapukhoz indult. Kerekdeden gömbölyödő zsákokkal megpakolva. Csak hogy leróják tiszteletüket ők is. A maguk módján.

Nem is olyan sokára kiömlött a násznép az aprócska kis kápolnából, melybe nem is érteni, hogy fért be ennyi megduzzadt, megdagadt ember. Biztosan azt is kibővítette a gondoskodó és figyelmes Orbitálisanostoba Vince. Hiszen mindent az embereknek, emberekért. Az ő embereiért.

A zsákok szájai megnyíltak, s a parasztok érdes kezei által narancsot hánytak a kifolyó tömegre. Hajigálták, dobálták. Nem tudni mi indítatta őket, tán, hogy az uralkodói krém érezze a törődést? Máig rejtély. Mindenesetre az uralkodó s az ünneplő tömeg ezt bókként és kedves gesztusként érezte, hiszen messze földről mindenki tudta Orbitálisanostoba Vincéről, hogy rajong ezért a gyümölcsért. Minden formában, felületen.

Egy, a pornép közül bekúszott egészen előre, az első sorba. Könyörgő szemmel lépett egyet még előrébb, hogy kiváljon társai közül. Csoszogott, egyik lábát szinte maga után húzta. Koszos volt minden ruhája, haja és bőre. Csontos kezét előre nyújtotta az uralkodó és az ifjú pár elé;

- Nagyon szép kérem kedves jó uram segítsenek, csak egy falat ételt adjanak nekünk, hiszen egy a hazánk, nem? Segítsen nekünk, tartsunk össze. – könyörgő hangja rekedtesen szökik elő fogmaradványai mögül.

Az uralkodó szemeit az égre emeli. Forgatja őket. Kicsit jobbra, majd balra. Az ara urába kapaszkodik. Kényelmetlen kényes szemének még a látvány is. Az ifjú férj, Törtető Igor megmerevedetten áll. Vár. Várja, hogy majd újdonsült apósa, Orbitálisanostoba Vince majd ezt is elintézi. Amit már megszokott. Ahogyan szokta.

- De hiszen mi összetartunk. Csak nem veled. Ellened.

2013 augusztus 28. 21:51

Kevés.

valaki helyett... szívesen.

 

Tudod, ha a mi történetünket valaha megírnák… Gyönyörű lenne. Egy elképesztően fájdalmas történet születne. Melyben a szavak zokognának. Szüntelen könnyek potyognának a sorokból. Rázkódnának az oldalak. Elnyelné gyermekünket a keserédesség. Belefulladna a kicsi lény, az aprócska, felélesztett Szörnyetegünk, akit valójában mi írtunk. És mindennek ellenére ámulatba ejtő, szépséges és izgató Szörnyeteg kelne életre. Ha minden lenyelt mondat szerepelne. Ha mozgatórugók ott cikáznának. Ha érezhető lenne minden mozdulatnak, minden kimondott vagy kimondatlan szónak az az érthetetlen ereje, melyet oly nagyon álcázunk. Álcázunk, mert túl őszinte. Mert épp hazugságban porladna semmivé, ha napfényre eresztenénk. Ha a másikra öntenénk…

Hmm… Bámulatos gyönyörűség. Izgató felismerés. Libabőr szalad végig testemen, hacsak arra gondolok; minden betű értelmet nyerne, melyet lényemre hánytál. Melyet mosolyogva simítottál bele szomjazó lelkembe … Valójában csak ezáltal értenénk meg Világunkat. Addig… addig csupán érezzük annak lüktetését. Akár csalfa ritmusát.

Mennyi minden meglepne… Mennyi minden.

 

 

Megbocsátás. Bűn.

Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Hagyni, hogy ezen tánc kimossa belőlünk a kínt, haragot, minden fájdalmat. A gyűlöletnek keresztelt csalódást.

Sajnálom.

Sajnálom, de ehhez én még kevés vagyok. Egy gyermek vagyok. Ne haragudj, de képtelen vagyok megbocsátani. neked. Egyszerűen nem megy. Éppen azért, mert rólad van szó.

A Bűn bezzeg… Bűnbe esni oly könnyű. Annyira egyszerű. Kényelmes.

Tudod, a Bűn oly sok mindenünktől megfoszt. Emberség, őszinteség, tisztaság. Sorolhatnám. Egy dologgal ajándékoz meg. Egyetlen egy igaz valamivel. Hűséggel. Sírig tartó hűséggel. Hűséggel az áruláshoz. Lojalitással a hazugsághoz. Bűntudattal, ha szerencsések vagyunk. És hűséggel az örök fájdalomhoz.

A Bűnt választom, hiszen a másikhoz kevés vagyok. Túl gyarló. Parázslik bennem a gyűlölet. Így pedig nem lehet megbocsátani. Túl erős a fájdalom, hogy elengedjem. Hogy elengedjelek. Még… még nem megy.

Ne haragudj. Ne haragudj, hogy bűnbe esek. Ellened és nem veled.

2013 július 30. 18:12

Megbocsátás

Megbocsátás.

 

Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Hagyni, hogy ezen tánc kimossa belőlünk a kínt, haragot, minden fájdalmat. A gyűlöletnek keresztelt csalódást.

 

Sajnálom...

 


2013 július 13. 22:55

Sajnálom.

Sajnálom.

részlet (?)

részlet valami hosszabb lélegzetvételből, valami érthetetlenebből...

valamiből... mely régen véget ért. melynek utolsó pontja nagyon sokáig homályba vész.

 

levél az általam ismert legmagányosabb emberhez

 

Gyűlöletem és szerelmem átfordult szánalomba. Ezen őrjítő, földöntúli ambivalencia ennyire egyszerű semmiségbe olvadt. Sajnállak. Téged. Majd’ minden értelemben.

Összezsugorodtál szemeimben. Elsorvadtál. Szinte meg is haltál. Felégett az illúzió. Megtisztult minden. Lebomlott misztifikált takaród, melyet én szőttem neked. Mert az hittem érdemes... De félregondolt gondolat volt mindez. Nem akartam meglátni. Nem akartalak meglátni Téged a temérdek maszk mögött. Megannyi gúnya alatt. Ahogyan összekuporodva reszketsz, akár egy kisgyermek.

Tudod, gyűlöletből még tudnék veled lenni. Ha érezném, ahogy a veszett vad rombolva őrjöng húsom alatt. Ahogyan mindent szétcincál, tép, mar lelkemben, és emberségemben, ha csak rád gondolok. Ha csak hozzám szólsz, érsz. Ha érezném, hogy gyűlöllek, még működne is. Hiszen ezzel bevallanám azt is, hogy volt idő, mikor az életemnél is jobban szerettelek. Mikor imádtalak. Rajongtam érted. Mikor bármihez csak közöd volt, az mindennél izgalmasabbá vált. Mikor bárminek képes voltál érdemet vagy életet ajándékozni.

De sajnálatból… sajnálatból immáron sosem leszek képes hozzád érni. Veled végignyúlni az éjszaka fodrain. Soha.

Tudod, még a közöny is jobb lenne. Működtetné köztünk az egészet. Tudnék a tiéd lenni. Ha ígérnél. Ha betartanád. Megérné. Akkor nem is lenne akkora tragédia, hogy a szerelem oly régen elmúlt. Pótolná mindaz, amit ígérsz. Amit valóra váltasz. Lennének oly Kincsek, melyek feledtetnék, hogy nem mellesleg közönyben mállik lelked számomra. A szenvedély, az érzelem pedig… Elélhetném azokat másokkal. Kik számítanak.

De így… Így, hogy szánlak…. Így már minden értéktelenné válik, melyhez csak közöd van.


Sajnálom.

Téged.

Örvendek.

Szabadságom.

2013 július 5. 15:52

Menekülés.

Menekülés.

 

Szégyen a futás, ámde hasznos.

A Szégyen amúgy is már hű társam. Igazi Bajtársam. Sosem hagyott el, oly sokszor tartott ki mellettem azután is, mikor már mindenki másnak csupán csak az emléke maradt velem. Gyere, tarts hát velem most is! Gyere, menjünk innen. A lehető legmesszebbre…. Remélem, ezen úton viszont elveszel valamerre. Tán örökre. Bár az bizarr, utópikus képzelet volna, hogy soha többé ne találkozzunk.

Futok. Menekülök. Hasznosságba gyilkolom maradék, gyengén pislákoló erőmet. Nehezek lépteim, hiszen oly sok minden visszahúz. Visszatart. Karjaikkal kapkodnak utánam. Olykor belém marnak.

Hátraszegem tekintetem;

-          Takarodj! – ordítom

Megragadja karom. Tép. Ránt vissza. A biztos pusztulásba. Kéjjel telt nevetése tölti meg a helyiséget. Az utolsó kis zegzugig beszivárog mindenhova.

Veszett vad eszement erejével küzdök. Belemarok karjába. Szinte húsában mártóznak ujjaim. Nem enged. Izgatja a fájdalom. Még nagyobb vágyat lobbant lényében küzdelmem. Hogy mennyire menekülnék tőle.

Egész testemmel felé fordulok. Minden erőmmel ellököm magamtól. Mellkasán tompa puffanásként csapódnak be kezeim. Eltaszítom. Földre zuhan. Elmebeteg pillantása keresztül szántja könyörgő lényem. Nevet. Kacag. Őrjítő hangja örvénylik a térben.

Felpattan. Közeledik. Mint egy vérszomjas vadállat. Mint egy kéjgyilkos. Nem enged. Inkább velem hal, mintsem nyugalmamat megleljem. Nélküle. Mely csak így lehetséges. Hátrálok. De nem a jó irányba. Visszafele vezet. Arra taszít. Azon jelenetek sorozatába irányít fenyegetően, melyből kiszakadtam. Részben. Hiszen néhány foszlány, akár az indák, csimpaszkodnak belém.

Ki kell térnem előle. Nem érhetünk ugyanoda vissza. Nem zuhanhatunk vissza a kezdetekre. Nem! Nem lehet…

El kell tűnnöm innen. Elmenekülnöm.  Nagyon, nagyon messzire…

 

Egy olyan helyre, ahol senki sem ismer. Nem ismerik koszos, feslett lényem. Legalábbis annak minden részletét nem. Letagadni úgysem tudnám. Képtelen lennék, hiszen… Mindegy is.

De legalább az előszót nem ismernék. Csak magát a történetet, a regényt. Játszhatnék egészen más szerepeket is. Felhúzhatnék egészen más gúnyát is. És akkor talán ... Akkor talán egyáltalán semmiről nem kellene tudniuk. Felfűzhetnék egy újabb történetet, hogy miért menekültem. Miért most. Miért így. Miért …

Akkor… Akkor lenne választási lehetőségem.

 

Mély levegőt veszek. Az oxigén bizsergetően, bizakodón siklik végig légcsövemen, játszadozik tüdőmben. Szemeim elé képkockákat hajítattok elmémmel. Fájóakat, kínzóakat. Csakhogy a kilátástalanság erőt adjon. Erőt a végleges kiszakadáshoz.

Nekifutok testének. Karjaimat magam elé feszítem. Kilép előlem. Lábát enyéim elé teszi. Elesek. Földre zuhanok. Görnyedt testem felé lép. Lesajnálón néz rajtam végig. Lehajol. Megfogja kezeimet s a földre feszíti. Testével testemre nehezedik. Alig kapok levegőt. Présel, nyom a föld felé. Kiszorítaná belőlem az Életet. Megsemmisítené a még gyenge lüktetését. Gyomorforgató vigyor feszül ajkán. Fogai villannak ki a vicsorítás mögül.

Megfeszítem lábaimat. Próbálok velük kapaszkodót találni testében. Hogy lefeszítsem magamról. Oldalba vágom térdemmel. Oly erővel, amennyit csak képes vagyok még összegyűjteni, kipréselni.

Hisztérikus sírás szakad ki belőlem.

Még egyszer meglendítem lábamat, mikor épp helyezkedne, hogy ezen csekély mozgástól is megfosszon.

Lejjebb gördül testemről. Hatalmasat szívok a légből. Újra kapok levegőt. Kétségbeesetten kapkodom.

Lábamat immáron végre be tudom akasztani oldalába.  Kétségbeesetten feszítem magamról. Minden erőmmel küzdök, hogy a vadállat elől elmenekülhessek. Alig vagyok magamnál. De küzdök. Harcolok. Oly erővel és dinamikával, mely még engem is meglep.

Mindent egy lapra teszek fel. Minden ezen az egy mozdulaton fog múlni. Mert a hosszú harcban félő, alul maradnék.

Összes morzsaléknyi erőmet egy egésszé gyúrva rúgok rajta egy hatalmasat. Leesik rólam.

Szédülök. Szüntelen csak levegő után kapkodok. Zsibbad egész testem. Egyedül csak szívem zakatol. Dübörög, dörömböl. Felkúszik egész nyelőcsövemen, hogy nyelvcsapommal játsszon egy értelmetlen, hányingert keltő dallamot.

Feltápászkodok. Az utánam ered.  …

 

...

...


2013 június 26. 06:25

Méreg.

Méreg.

zavar. kavar. ajjjajj.

B.É.

 

- Te beteg vagy… - lemondó tekintettel hátrál. Feje mozgása is tagad.

Nem akarja elhinni. Nem akar már semminek sem. Minden hazugság. Minden.

- Mit csinálunk mi itt? Mibe keveredtünk? – suttogja, hangja majd’ a semmibe hal.

- Kérlek. – szólítja meg a teremtett idegen. – Kérlek, bocsáss meg.

Nem válaszol. Csak tagad szüntelen. Lelke. Teste minden porcikája.

- Kérlek – folytatja. – Nem tudtam mit tehetnék. Nem tudtam, hogy mondjam meg. Hogy egyáltalán helyes-e, ha megmondom. Tudod… rengeteget gondolkoztam. Szinte majd’ minden forgatókönyv végigpörgött koponyám káoszában. Úgy hittem, így lesz a legjobb. Neked. Mindenkinek. S talán még nekem is. Hiszen… Mindegy is – ajkába harap.

- S mondd, ezzel mégis mit nyertél? – kérdezi, hátráló léptei abba maradnak.

- Hogy vége lett.


 

Megdermed a helyiség körülöttük. Megfagy a levegő. Hosszú percekig nem bírnak megszólalni. Pedig érzik a szabadságot. Érzik a tisztaságot. Hogy nem fertőzöttek már. Egymástól. A Méregtől.

A Nő szemei üvegessé válnak. Megrogy a lénye. Teste nem omlik össze, ugyanúgy áll előtte, ám valami mégis az összezuhanás érzetét festi fel rá.

A Férfi meredten bámul maga elé. Megkapta. Megkapta, melyre olyan nagyon áhítozott. Titokban. Ám tenni érte, vagy kérni azt, mindig is gyáva volt. Ettől függetlenül viszont rettenetesen vágyott rá. S most … Most mégis csak megdermedve áll a szoba közepén. Nem érez boldogságot. Pedig kellene, nem? – kétségbeesés és zavarodottság tombol gondolataiban. Szakítják koponyája falait. Terveit tépik, szakítják ezer darabra. Szíve torkában dübörög. Nyert. Ő nyert. S ezzel elvesztett egy életet.


Tengernyi éj és nappal nyújtózkodik közöttük. Melyeken átléptek könnyezve vagy épp nevetve. Azok, melyeket megéltek. Melyeket meg mertek élni, míg ezt a halálkeringőt táncolták. Egymásnak. Egymás gyönyöréért és kínzásáért. Elnyűtt képeket hajítja eléjük a múlt. Megbarnult, gyűrött mind, mégis az összeset a legszebbnek látja.

 

- És igen… Beteg vagyok. Mert te azzá tettél. – motyogja a Nő, immáron könnyeit törölgetve. Fájdalma a düh keserű elegyével keveredik.

A Férfi még mindig dermedten áll. Meg sem mozdult azóta, hogy a Nő kimondta; vége lett. Szemei üresen bámulják a padlót.

- Egy méreg vagy. Egy elcseszett, kotyvasztott valami. Undorító, ahogy kifordítottál húsomból. Ahogyan leláncoltál, úgy, hogy még észre sem vettem. Egy halálos méreg vagy. Hallod!? Figyelj rám! Mondj már valamit!!!

..... .....

 

Eme kisfilm további képkockái már nem jutnak a publikum elé. Nem. Soha. Soha?

2013 május 4. 12:28

Találkozás - Játék

Találkozás - ámde játszva

Egy.

Kettő.

Te & Én.

Minden & Semmi.

 

Csengetés.
Másképp.
Izzó levegő,
Feszültségtől csepegő.
Vágyom...
Izgalom.

Szívemet -élesztő.
Tudatomat -semmisítő.
Fel-.
Meg-.
-Kavar engem.
-Bolygatja létem.

Csak...
Te.

Ajtót tépem.
Kilincs rezeg.
Izzadságcsepp
Megdermed.
Buggyanó kékség.
Elnyelő mélység.
Tekintet.
Ajakgörbület.
Ugyanazon gondolat.
Ugyanazon mozdulat.
Harapsz.
Karmolsz.
Egymásba veszünk.
Vér pezsdül.
Taszítasz.
Vonzol.
Felhasadt koponya.
Megvesző elme.
Értelmetlen
Értelem.
Kormányrúdhoz lépő,
Érzelmi útvesztő.
Gyere!
Lépj!
Ölelj végre!
Ne engedj!

Hallod?
Csend.
Oltsd le
Lámpát, gondolatot,
A holnapot.
Érzel?
Értesz?
Add magad
Megadom magam
Izzás.
Forróság.
Ropogó cipzár.
Felszakadó ruhák.
Csókolj!
Szoríts!
Húzz közelebb.
Ne engedj.
Még!
Sikoly.

Egy.
Kettő.
Te & Én.
Minden & Semmi.

2013 május 2. 17:44

Találkozás.

Találkozás.

Egy.

Kettő.

Te & Én.

Minden & Semmi.

 

Csengetés. Másképp. Felizzik a levegő. Feszültségtől csepegő. Izzadnak a falak. Vágyakozom. Izgalom gyúl bennem. Lángjai belekapnak a szoba darabjaiba. Vörösbe fordul a helyiség körülöttem.

Szívemet élesztő. Tudatomat semmisítő. Fel. Meg. Kavar engem. Bolygatja létem.

Csak Te.

Az ajtót feltépem. Felhasad a falból, mely köztünk pihent. Izzadságcsepp. Megdermed. Buggyanó kékség. Elnyelő mélység. Tekintet. Ajakgörbület. Ugyanazon gondolat. Ugyanazon mozdulat. Harapsz. Karmolsz. Egymásba veszünk.  A vér felpezsdül. Taszítasz. Vonzol. Őrjítő ambivalencia. Taszítanak terveid. Vonz a lényed. Felhasad a koponya. Megveszik benne minden. Mindez nem más, mint értelmetlen Értelem. Kormányrúdhoz lépő érzelmi útvesztő. Gyere! Lépj be! Ölelj magadhoz. Szoríts! El ne engedj. Ne hagyd, hogy elillanjak karjaid közül. Hiszen bármennyire is ........., tudod, mennyi mindenre képes vagyok. Egy-egy kósza érzet kedvéért.

Hallod ezt? Csend honol közöttünk. Nincs más, csak mi. Ketten. Egymásnak. Egymásért. Oltsd le kérlek. A lámpát, a gondolatot és a holnapot. Add magad és én megadom magam. Vessünk le minden páncélt, álruhát és maszkot. Nincsen szükség itt semelyikre. Eddigi harcaink zsákmánya pedig nem más, mint a másik.

Hát nem látod? Tiéd vagyok. Csakis. Senki másé. Elragadlak. Elrabollak. Ahogyan te tetted. Ne mosolyogj, mintha ezt mindig is tudtad volna. Ne provokálj érzéseiddel, tudásoddal. Hogy ennyire ismersz. Hogy olvasol bennem. Ne törj be! Kérlek még csak ne is próbáld meg. Mert félek, Neked sikerülne… Ne akard, hogy szeresselek, hiszen, idővel úgyis megsemmisítelek! Tudod, nekem ezen érzet nem más, mint egy penge. Éles acél, mely által az utolsó pont eljövetelénél trófeát szerzek. Vagy melyet magamba szúrok. Ne akard, hogy gyilkosoddá torzuljak, csak élvezzük a pillanatot, melyben élünk. Élvezzük így az életet. Hiszen az mind csak ezek a pillanatok. Ne tervezz kérlek, ne tedd, csak érezz. Engem, csakis engem. Ne a jövőt.

Tokjában csattan az ajtó, ahogyan betaszítod magad mögött. Immáron tényleg csak mi vagyunk. Magunk. Csak mi. Ketten. Falhoz szorítasz. Pattog a cipzár. Felhasad a szövet. Gombok szakadnak le helyeikről. Hajamba kapaszkodsz. Hátad karmolom. Nem elég belőled ennyi. Magadhoz húzol. A szenvedély már bekebelezett mindent körülöttem.  Ajkamba harapsz. Feléleszted igaz valóm. Szemeidben elveszik minden. Különböző világok, mások károgása, hogy miért is nem jó mindez. És én is.

Nyakam csókolod, miközben a szoba felé vezetsz. Megbotlom a küszöbben. Még szorosabban húzod testem a tiédhez. Ajtófélfának támasztasz. Megemelsz. Derekad köré fonom lábaimat. Karjaim nyakad köré tekerednek. Hajamban veszik el egész arcod, s fejed.

Érzés. Definiálatlan, megnevezhetetlen érzet. Több, mint a szenvedély, vagy mint a szerelem. Több, mint maga az élet. Csordultig telített boldogság. Azon érzés, mikor azért fohászkodunk, hogy örökké tartson. Sose kelljen megmozdulnunk. Mikor mindent képesek lennénk odahajítani, hogy ez a töredék, ez a nevetségesen rövid idő halhatatlan lehessen. Sohase múljon el.

Rádobsz az ágyra. Felém hajolsz. Tépjük egymásról a maradék ruhát, szövetet, jelmezeket.

Elveszünk a lepedő hullámaiban. Elveszünk egymásban. Elveszek.

De Te megtalálsz. Másképp. Mintha nem is én volnék, s mégis, mintha mindig is ez az ember lettem volna.


2013 április 24. 21:10

Skiccmizéria.

Ok? Nincs.

Van.

 

Játék.

Gyűlöllek, mert még mindig Szeretlek.

Szeretlek, pedig Gyűlölnöm kellene...

Elszorítod légzésem. Lelkemre nehezedsz.

Öklöddel morzsolod belőlem a könnyeket.

Megsemmisítesz, hát nem veszed észre?

Eltűnök Örökre, mert ezt tetted.

(S még mindig teszed)

 

.....


Az éjszaka sem elég sötét nélküled. Az alkohol íze sem olyan, ha nem veled iszom meg. Vergődöm, mint egy partra vetett szerencsétlen. Kit kitaszított a végtelen. Oly közeg, mely sokaknak élhetetlen. Ám mégis, Te légtelen térben vagy a lélegzet.