gondolatok a könyvtárban. http://camino.blogger.hu hu Amit írt... - LM http://camino.blogger.hu/2017/04/03/amit-irt-lm  

Neked, kit sohasem láttam..

 

Tű karcolja a lemezt. Recseg, ropog a gitárszoló. Karcos női hang simul a lágy zenébe.

Dallam tölti meg a levegőt. Ritmusukra ring megannyi emlék, érzet.

Keserédesség rajzolja mosolyát ajka szélére.  Megannyi boldog illúzió keringőzik előtte.

Elkábul a látványban. Tengernyi emlékmorzsa hullámzik előtte.

Ezernyi éjszaka, amelyet végigmeséltek.

Virrasztás, csend és nyugalom.

Izzó parázs, elképesztő könnyedség, megkönnyebbülés, nagyobb, mit bármely gyógyantó szék is adhatna - legyen ez bármekkora szentségtörés.

Mezíttelen őszinteség milliónyi gúnyában, szerepben, megannyi álarc mögött.

Valójában, imádott vele játszani. Játszani vele?

 

Lépéseket hall háta mögött. Halk reccsenést hallat a fa léptei nyomán.

Tekintete már csupán vörös ruhájának szélén sétált.

Követi; szűk, szürke folyosó, szűrt fény.

Por mindenütt és hűvösség.

Dohszag tekeredik torkára, kúszik fel orrjárataiba.

Az eltűnik egy ajtó mögött.

Nyomait övére helyezi míg ott nem találja magát az ajtóban.

- Minek jöttél utánam? - dobja elé

- Tévedtem.

Nem látja arcát, testének tartását. Homályos sziluett, honnan a hang érkezett.

Sóhajt. Egy hatalmasat.

Mintha ezernyi szó vesztette volna erejét s szakadt volna fel belőle. Egyszerre.

Magához rántja. Ám az testének vonalát végig a sötétben tartja.

A másik csupán érezheti őt, ahogy már megannyiszor azelőtt.

Szétduzzad mellkasa kongó ürege. Végtelen történetek táncolnak benne.

Szemhéja belső vásznára festék szalad. Becsapódva, szétterülve színezve ki mindent.

Orrjáratait megtölti a világ aromája. Zene ivódik minden sejtjébe, az összes képbe.

Az a kezébe kapaszkodik. A jobbat magasra tartva.

Másikat pedig derekára helyezi. Mint egy igazi úriember.

Elindítja. Könnyedék léptei.

Végigvezeti. Fel sem merül benne, hogy ezt ne engedje.

Mostmár tudja mit jelent. És, hogy hiányzik neki.

Ellép tőle. Finoman még megszorítja kezét.

Édeskés illat marad utána. A ruhán és a bőrön.

Az hátrál. Húzódik a teljes sötétbe.

- Találkozunk még? - kérdi

- Nem tudom. Túl sokszor kérted már, hogy ne tegyem.

]]>
Mon, 03 Apr 2017 19:58:25 +0200 10996_66156
Tánc. Tánc. http://camino.blogger.hu/2016/07/25/tanc-tanc Tánc.


Belép a zajos helyiségbe. Sokkal hangosabb, mint azt még kinn hitte. Dübörög a zene, minden egyes sejtjén trambulinoznak az ütemek. Maga előtt hullámzik az ember tömeg. A dallamokon siklanak a testek, izzik a levegő, forr a hangulat. Lassan a pult felé kezd araszolni. Egyen-ketten behúznák, beolvasztanák az izzó, vonagló embertömeg részévé. Lágyan fordul ki dereka köré kulcsolódó karok mögül. Mindig csak egy kicsit pördül tovább, mint amennyi lendületet adott neki egy idegen keze.

A bárnak támaszkodik. Egy gesztenyebarna szempár keresi tekintetét.

-          Szia. Mit adhatok? – kérdezi tőle

-          Szia. Ne haragudj, elméláztam. Egy chi chi-t kérnék.

 

A pultos fordul is, üvegek után nyúl. Magasról önti egyikből egy pohárba a nedűt. Lágy eséssel omlik az alkohol. Szirup következik. Lávaként hasít az alkoholba. Hol összeérnek, megfesti. Vörös folyam áztatja poharának tartalmát.

-          Vársz valakit, hogy eddig mindenkit elutasítottál, aki táncra hívott volna? – töri meg a csendet a pultos

-          Ööö – megköszörüli torkát – igen is és nem is. – Tekintete látszólag messze veszik.

-          Ne haragudj, nem akartam személyeskedni – teszi a lány elé az időközben elkészült italát.

-          Jah, nem, dehogyis, semmi. – a pultos tenyerébe teszi a szükséges összeget. Magához veszi poharát. Lágy mosollyal köszön el tőle.

Keresztülsiklik a tömeg szélén. Egy asztalhoz ül. Italát ráhelyezi. Egyik székre táskáját, másikra magát teszi le. Tekintete az előtte táncoló tömegbe veszik, gondolata sokkal messzebbre. Egy ismerős tengerkék szempár hasítja keresztül az emberhalmot. Egyenesen a lányt szúrja fel tekintetére.

Mélyet kortyol italából. Rég látott, ismert idegent fedezett fel a helyiségben. Ehhez pedig muszáj lesz inni. Még ennél többet is. Pörögnek a filmkockák, eddigi közösen megélt életük jelenetei siklanak szemei előtt. Immáron a képek is azon ritmusra mozdulnak, amely a helyiséget is megtölti, túldagasztja. Mosolyra nyúlnak ajkai, vérvörös görbületet rajzolva a hófehér bőrre.

A férfi lassú léptekkel oldalaz felé. Egy ideig egészen eggyé olvad a táncoló testekkel. Egy ritmusra ring megannyi húsdarab, megannyi lélek. Kezek barangolnak erre-arra, görbületek találják meg a tökéletes homorú felüket, amelyekkel úgy eggyé válnak, akár csak ying és yang.

-          Hát akkor táncra fel – mosolyodik el újra a lány, miközben lassan a hullámzó tömeg felé veszi az irányt.

Mély levegőt vesz; teljesen áthatja a megannyi parfüm és az izzadt emberi testek bukéjának egyvelege, majd beleveti magát a tengerbe. Lágyan ring teste, ahogyan mozgatja őt is a tömeg. Egy férfi hátát érzi sajátjához simulva. A pillanat töredékét tekintve is tökéletesen együtt mozognak. Egy testként hullámzik a hús. Szabadságban ugrál a lélek.

Karok lengik körbe, derekára fonódik egy. Tekintetét felemeli. Arcából egy tincset simít el. S meglátja célállomását. Ideje sincs feleszmélni, köszönni, vagy bármi.  Az rögtön a mellkasához fordítja be. Kézfeje a lányéra kulcsolódik. A két szempár találkozik. Egy izzasztó másodperc, amely alatt le is pörögnek kisfilmjük legemlékezetesebb jelenetei. Nincs is szükség szavakra. Beszél helyettük minden más.

A férfi kipörgeti. Kétkarnyi távolság, ezer mérföldnek tűnő tátongó szakadék, amelybe már megannyi minden örökre elveszett. Lábát súlyosan a földre ejti. Még az előzőnél is nagyobbat dobbant. Megremeg alattuk a padló, ropog a fa. Egyre kisebb szüneteket hagynak az egyre sürgetőbben doboló lábak. Még a gyorsuló ritmus se fog ki rajta. Megfeszül megannyi izom, izzadságcsepp gördül végig a mellkason.

-          Olé, olé – kántálja egy emberként a tömeg.

A lány elneveti magát. Lábai macska-egér játékot idézőn lépkednek előre-hátra. Csípője a ritmusra ring. Egészen belefeledkezik. Egyik kezével hajába túr. Arcán önfeledt mosoly nyúlik végig.

Mozdul a test. Kikapcsol az elme. Egy lépést jobbra, majd kettőt balra. Hármat előre, de négyet hátra.

A férfi hirtelen magához rántja. A lány ébenfekete haja és vörös szoknyája száll egyedül ebben a fülledt térben.  Dobbanás jelzi, ahogy a férfi karjába omlik a lány. Ám ő hirtelen kezeit mellkasára feszíti. Ellöki magát tőle. Két lépést hátrál. Közben lassan fordul. Teljes félkört leírva háttal mindennek. Kezeivel szoknyájába kapaszkodik. Válla felett hátrapillant. A férfi őt nézi, s a távolságot közöttük. A lány ismét elmosolyodik. Ajkával, szemével, egész lényével.

Keresztülsétál a megdermedt tömegen. Lágyan, egyáltalán nem siet. Az ajtóhoz ér. Egy pillanatra megáll. Vesz egy mély lélegzetet. Duruzsol benne a kíváncsiság. Megfordulna. Szemébe nézne. Keresné a kérdőjelet.  De nem! Ennek nem most van itt az ideje. Kezével a kilincshez nyúl. Megszorítja nyakát, míg az tehetetlenül esik le, elengedve minden reteszt, kitárva a valóság felé vezető út bejáratát. Kacérság nyúlik ajkán. Dobbant egyet. Egy utolsót, egyelőre. Elhagyja a helyiséget. Az akkori tánctért.


… Dobbanás. Egyetlen dörrenés. Mintha az ég szakadna rá. Zúdul, ömlik minden, mit a múltban felejtett.

 

]]>
Mon, 25 Jul 2016 20:04:58 +0200 10996_66098
Kisiklott másodpercek. http://camino.blogger.hu/2016/05/22/kisiklott-masodpercek régebbi kezdés, új befejezés

 

Kisiklott másodpercek.

Pillanatok. Melyek megismételhetetlenek. Súlyuk elmúlásuk után zuhan lényünkre. Elszalasztani megannyi cselekedetet, vallomást, mozzanatot.

Teher, amely soha többé nem gördül le rólunk, hiszen a feloldozást magunk mögött hagytuk. Nem fordulhatunk vissza, nem lépdelhetünk az idő peremén. Nem egyensúlyozhatunk, hogy a rozsdás időbe visszaszökhessünk.

Teher.

Terhe a búcsúcsóknak, amelyet nem adtunk át a távozó ajkára. Meg nem mutatva titkunkat.

Terhe a leggyönyörűbb vallomásnak, amelyet a félelem kimondatlanságra ítélt. Egyetlen szónak elszalasztott lehetőségét, hogy elmondjuk; szeretlek. Egy haldokló ágya mellől úgy tovább állni, hogy nem viszonozzuk a kitárulkozást. Csak megköszönjük.

Terhe a rossz lépéseknek a játéktáblán. Hibák ezreinek, amelyek a jelenben annyira egyértelműen kitűnnek. Mikor is, hol is tévelyedtünk félre. Rossz utakra, gyötrő mellékágakra. Zsákutcákba.

Terhe a megtanult leckéknek. A kincs mindig nehéz. De cipelni kell a tapasztalatok súlyát. Fáradttá tesz, nyűgössé. Elveszi a gyermeki lelkesedést, helyette bölcs unottsággal ajándékoz meg.

Terhe a bűntudatnak, amely sokkal nyomasztóbb, mint az elv értéke, amit elhajítottunk érte.

Az árulás súlya. Amikor a test cselekszik, de a lélek benn gyötrődik, úgyis, hogy épp mámorító boldogságban mártózik teljesen. Hisz ő tudja mi lesz az egésznek a vége; önmagunk elárulása a szerelem szeszélyének.

Terhe a csalódásoknak. Amikor egy pillanat alatt omlik össze minden, mit addig oly nagy gonddal építgettél. Megfagy az idő abban a lélegzetben. Mozdulatlanságig lassul le minden. Csak a Te fejedben pörögnek a végtelen képkockák, amik addig a percig juttattak el téged. Keresed a jeleket, miket nem vettél észre idejében. Pedig…

Terhe az elszalasztott lehetőségeknek. Az a nagy mennyiségű történet-halom, amelynek darabkái kivétel nélkül úgy kezdődnek; mi lett volna ha… Az a rengeteg mondat, amely kimondatlanul ott cikázik a koponyádban.

Terhe a hazug szavaknak. Amelyeket lényedre hánytak. Amelyeket te simítottál másnak szomjazó lelkébe. Tetted motivációjának gonoszsága. A rád omló fájdalomé, amikor kiderült, átvertek.

Terhe a téves emberekkel megélt kliséknek. Mennyire gyermekdeden is vágyunk valamennyire – akkor is, ha szégyelljük is bevallani őket. Elegáns kézcsókra, munkahelyünkre küldött csokorra. A kedvenc filmjelenetünk sajátos valóságra hívására. Egy szerelmes versre. Egy gavallér gesztusra. S könnyedsége, amikor az embereddel őrzöl hűen egy egyszerű műanyag darabot, mert nektek egy közös kis titkos világot rejt az a kis darabka. Ez a ti sajátos klisétek.

Terhe a legmélyebb vallomásoknak, amelyek nem a megfelelő embereknek lettek elsuttogva, félre eső helyeken és időben. Mámorító boldogsága, amikor minden a helyére kerül.

 

Még szerencse, hogy megannyi másodperc várat még magára.

Gyertek hát, táncra hívlak bennetek…

]]>
Sun, 22 May 2016 21:18:54 +0200 10996_66074
Darabokban - egy http://camino.blogger.hu/2016/05/19/darabokban-egy

Darabokban.

a második darab

 

Elmosolyodik, ahogy felelevenedik előtte a múlt. Az a csodálatos, életteli, különleges múlt. Őrülettel, tébollyal beoltott, szürreális évek egymásutánja, amelyek megélésénél semmit sem imádott jobban mióta csak az eszét tudta.

Megremegett keze, ahogy visszatette a pultra telefonját. Vegyes érzelmek bénították. Érezte azt az ürességet, ami már nagyon rég óta életében tátong. Amelyet bármivel is próbál befoltozni, sohasem sikerül neki. Sokszor előfordult már vele, hogy annyira hajtogatta mindenkinek elégedett boldogságát, hogy szinte el is hitte azt. De aztán magára maradt pár percre, s érezte a húsa alatt tomboló agressziót/erőt. A feszültséget, amely össze- összerántja ujjait, ököllé formálva kezeit.  Ilyenkor ordítani tudna, rombolni. Bármit, mi elé kerül szétzúzni. Ilyenkor tombol benne az érzet, hogy boldogsága csupán illúzió, hisz a szakadást csak egyetlen egy emberrel tudná tökéletesen kijavítani. Visszahelyezni, ki lehullott onnan. Ki után nem kapott időben, elengedte. Csendben nézte végig, ahogy az lehull a semmibe… Képtelen volt megmenteni mi köztük volt. Tehetetlenség bénította. Akarta is meg nem is, hogy happy end nyugodjon történetük végén. Sosem értette ezt a kettőséget magában, de nem is kutatta. Rettegett, hogy az igazságba, ami mindig is ott lebegett körülötte, valósággal belehalna.

Mélyet lélegzett, nem akart feltűnést kelteni.  Nem akart magyarázkodni. Semmit sem szeretett volna megosztani azzal, kivel a fedélen osztozik. Az ő helyén. A saját falai közt.

A konyhában a hűtőhöz ment. Derékig behajolt abba, hogy kivegye a leghátulra gurult bort. Fehér és félszáraz. Ezt szerette. Annak a finom keserűségnek ízét a szájában, amelybe apró leheletként nyúlik el valami enyhe édeskés aroma. Kirántotta belőle a tegnap belegyömöszölt dugót és mélyet kortyolt bele. Csak úgy hömpölygött le nyelőcsövén a lé, majd mikor azt érezte gyomra megtelt, elemelte szájától az üveget és a kukához lépett. Halkan belecsúsztatta azt, nehogy a szobában tévéző kijöjjön onnan.

Sosem bírta az alkoholt, ezt tudta jól, sőt a legtöbbször be is vallotta azt, ám voltak pillanatok, mikor gyermeki lelkesedéssel ugrott bele a majd én most jól megmutatom érzésbe. Ezek a próbálkozások természetesen mindig megbosszulták magukat másnap, de ez sosem szegte kedvét a következő megmérettetésnél.

Bizseregni kezdtek porcikái, feje elnehezedett, tompult benne minden gondolatnak ereje.

]]>
Thu, 19 May 2016 21:19:27 +0200 10996_66072
Több.Kevés. ...Szomj. http://camino.blogger.hu/2016/05/19/tobb-keves-szomj régi karc újragondolása . . . (v3)

(Bennem élsz részlet)

 

 

Van, amikor egyetlen egy pillanat képes kifordítani, megfordítani mindent. Áthelyezni a szereplőket, átpakolgatni az eredményjelző táblán nyugvó számokat.

Van, hogy egy titok egyszercsak sokszorosára duzzad, ereje megnő, kiterjed, hatalmat ajándékozva dédelgetőjének. Oly képességet öltve magára, hogy világokat képes romba dönteni. Lehet-e egy életen át a titkot megvédeni? Oltalmazni? Akarom-e egyáltalán ezt a sok gondoskodást? És vajon az elégtételt?

 

 

Tudod, ha egyszer a mi történetünket megírnák… Gyönyörű lenne, s mégis egy rendkívül fájdalmas és szánni való történet születne. Melyben a szavak zokognának. Szüntelen könnyek potyognának a sorokból. Rázkódnának az oldalak. Elnyelne mindent a keserédesség. Belefulladna a kicsi lény, az aprócska, felélesztett Szörnyeteg, akit valójában mi alkottunk. És mindennek ellenére ámulatba ejtő, mámorítóan szépséges és izgató Szörnyeteg kelne életre. Ha minden lenyelt mondat szerepelne. Ha mozgatórugók ott cikáznának. Ha érezhető lenne minden mozdulatnak, minden kimondott vagy kimondatlan szónak az az érthetetlen ereje, amelyet oly nagyon álcáztunk.  Én ezért, te azért. Vagy egyszerűen még az is meglehet, hogy én is, te is csupán a játék kedvéért tettünk mindent.

Hmm… Bámulatos elképzelés. Izgató felismerés. Libabőr szalad végig testemen, hacsak arra gondolok; tényleg minden betű értelmet nyerne, melyet lényemre hánytál. Melyet mosolyogva simítottál bele szomjazó lelkembe …

Mennyi minden meglepne… Mennyi minden.

(Például ez...;)

 

Megbocsátás. Bűn.

Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Hagyni, hogy ezen tánc kimossa belőlünk a kínt, haragot, minden fájdalmat. A gyűlöletnek keresztelt csalódást.

Sajnálom, de ehhez én még kevés vagyok. Egy gyermek vagyok. Ne haragudj, de képtelen vagyok megbocsátani. neked. Egyszerűen nem megy.

A Bűn bezzeg… Bűnbe esni oly könnyű. Annyira egyszerű. Kényelmes. S még igazságos is. Most legalábbis mindenképp fel tudná venni ezen öltözetét is.

Tapasztalatból tudhatod, hogy a Bűn oly sok mindenünktől megfoszt. Őszinteség, jóság, tisztaság. Sorolhatnám. Egy dologgal ajándékoz meg. Egyetlen egy igaz valamivel. Hűséggel. Sírig tartó hűséggel. Hűséggel az áruláshoz és ha szerencsések vagyunk, a bűntudathoz.

Nem hiszem, hogy tudod, de a Bűn még az illúziót is nekünk adományozza, hogy felsőbbrendűek vagyunk. Megtehetjük. És éppen ezáltal zuhanunk lejjebb és lejjebb. A mélységbe, perifériákra szorulva. Még akkor is, ha épp igazságot szolgáltatunk. Bíráskodunk. Hatalmat ajándékoz nekünk. Játékmester gúnyájának képzetét borítja mezítelen testünkre. Hogy mi irányítunk. Az Élet egy-egy szövőszálának végeit érezhetjük ujjbegyeinken.

Tudod, én mégiscsak a Bűnt választom, hiszen a másikhoz kevés vagyok. Túl gyarló. Parázslik bennem a vágy. Olykor olykor magasba kap nyelve, hogy elégtételt vegyek. Így pedig nem lehet megbocsátani. Mondjuk... őszintén?Ez az amire viszont már nem is vágyom, hiszen nincs mit. Magamat pedig feloldozom majd, ha ... . De azt hallhattad már, ugye, hogy a büszkeség rém makacs és ragaszkodó egy partner..?

 

Őszintén sajnálom. Nem azért, hogy elnyerhessem bocsánatodat. Azt nem akarom. Nem vágyom rá. Hanem… egyszerűen tényleg sajnálom. Lényem élő és már elrothadt sejtjeivel együtt. Sajnálom. Téged.

 

Nem tudom... Vajon ítélkezhetek-e egyáltalán? Feljogosult vagyok-e tán, hogy mást büntessek? Bűnnel sújtsak bűnös lelkekre? S vajon az én vétkeim felett ki üthet ítéletet? Kinek engedélyezett? Senkinek? Bárkinek? Döntésem által ítéltetek meg. Pódiumra lépek-e célkereszttel a hátamon vagy pedig nyeljen el a megsemmisülés mocska? Pódium, amiért bosszú által üzentem állítólagos értékemről, vagy pedig az üres árcédula bokámon?

Valaki vagy senki? Melyik ugyan melyik? A bosszú talán elfeledtetné velem az egészet? Meg nem történté tenne bármit is? Vagy valójában azáltal válnék még undorítóbbá, mint te? S a megbocsátás? Megbocsátás útján talán visszatérhetnék abba a lélekbe, melyben előtte léteztem?


Ne haragudj. Ne haragudj, de azt hiszem a vállamon üldögélő kis ördögporonty fog győzedelmeskedni. Engedek a csábításnak, s bűnbe esek. Csak immáron ellened és nem veled.


]]>
Thu, 19 May 2016 21:08:10 +0200 10996_66069
Darabokban http://camino.blogger.hu/2016/03/01/darabokban Darabokban.

az első darab

 

Kilép az épületből. A szél erővel kap hajába. Tépi a tincseket, minden irányba elhajítva az összes szálat. Beleborzong, még inkább kabátja rejtekébe húzódik. Kezeit zsebébe gyömöszöli.

Az égen meglepően gyorsan szaladnak a felhők víztől terhes, tetemes testei. Itt ott átszökik a fény, hasít egy darabot az iramból, ám az pusztán csak annyira elég, hogy vöröses derengésbe öltöztesse a színteret.

Érzi minden sejtjében a vihar közeledtét. Elemi ösztön itatja át egész lényét. A széltől független. Ilyenkor mintha a levegő változna meg. Az illata. A tapintása. Mintha ilyenkor éledne fel a civilizáció által elfojtott érzék, ami oly sokáig hű társa volt az embernek, védelemmel kísérte el az úton, hogy az idáig eljuthasson… Ám hálánk ezt mégis a halálsorral jutalmazta. Hiszen már oly kevés idő kérdése csupán…

Telefonját előveszi. Kikeresi a nevet megannyi betűhalmaz közül – apróbb sóhaj szakad fel benne – ujjával pöccint egyet – tárcsáz, ahogy mi öregek mondanánk.

Elkalandozik, míg monoton bőzések futnak be fülébe.

Nem is értem ezt az egészet – visszhangzik benne szüntelen. Hogy juthattunk el idáig? Hogyan lettünk mi egymásnak idegenek? Oly sok minden után. – Hirtelen pörögni kezdett a nagyjáték film. – Nem is értem ezt az egészet…

Apróbb rezdülés küldött bizsergést tenyerébe – Feleltek a hívásra. Meglepődött, hiszen oly kivételesen ritka alkalmakká változtak ezek.  Mint az ünnepek, csupán néhány alkalom, míg 365 napon végig nem utazunk.

- Szia.

- Szia. – feleli

- Akkor a szokásos helyen jó lesz? – kérdi a másik. Szenvtelen ürességgel.

- Igen – magától értetődőn bontja a hívást, hiszen tudja, úgysem következne semmi.

Fellép a vonatra. Végig a székek közt. Cipője, mintha a padlóhoz tapadna, ragad az egész. Mállik, rohad. Végigmegy az egyik kocsin, majd át egy másikba. Talált végre egy üres vagont. Nem szeretett mással utazni. Azt szerette, ha egyedül van, ha elgondolkodhat. Annyi mindenen. Hisz megannyi dolgon kellene, te mocskos, kapkodó idő, ha engednél. Keserűn elmosolyodik, majd leül az egyik négyesbe.

Pár perc mocorgás után mordul egyet az öreg gépezet, ránt egyet, majd komótosan neki lendül útjának. Lehet ez az utolsó, hisz testét több, mint száz éve rakták össze.

Lassan gyorsul az óriás alatta. Kezdenek elmosódni a kinti világ kontúrjai. Minden értelemben. Buggyan egyet elméje ismeretlene, s elnyeli őt. Temérdek percre biztosan.

 

Emlékszik mikor legelőször látta… Oly esetlenek hatott, kis szerencsétlennek tűnő idegen volt az ajtóban. Szégyenlősen lépett be, szemével a padlóval flörtölve.

Emlékszik mennyire megváltozott benne az első kép a következő években. Nem kereste társaságát, egyenesen kerülni próbálta. Zabolálatlannak hatott. Veszélyesnek. Erőszakosnak. Ha feltűnt, csupán csendesen, messziről figyelte. Mert volt benne valami. Valami, ami miatt, ha ő jelen volt, az ember azt érezte. Akaratlanul is érdekelte aktuális fejezete az életének. Akkor is, ha csak padokkal odébb sikerült összegyűjtögetni a részleteket. Minden szavában, egész lényében volt valami fojtott szomorúság. Valami mélabús, amely csendben emésztette fel őt, miközben minden tettével ezt takargatni próbálta, elfedni. Mindig ő nevetett a leghangosabban. Mindig ő hozta a legelképesztőbb sztorikat a közegbe. Körülötte mindig történt valami. S ez a mai napig sem változott…

Ahogy egyre mélyebbre sodródott annak a történeteiben, életeseményeibe, feléledt benne az oltalmazás iránti vágy. De nem tehette.

Teltek a nehéz hónapok, vánszorogtak az évek.

Az élet iróniája, hogy nevetséges evidenciákon keresztül hoz össze embereket. S ez velünk sem történt másképp. – kezdi belső monológját, mintha a másik ott ülne vele szemben. Pedig nem, régesrég már, hogy nem – Ezt követően már nem volt átmenet, semmi kialakulás, csak rögtön te és én. Senki más. Lemorzsolódott rólunk mindenki. Közös világot építettünk fel, amelyet titkoltunk, bujtattunk, hiszen tudtuk, az ékes bizonyítéka lenne annak, hogy mennyire nincs is velünk valami rendjén. Hiába vallottuk be azt egymásnak, másnak mégsem mertük. Legfeljebb érintőlegesen, de mélységekbe csak egymásnak engedtük bejutást. Hol már nincsen lepel, maszk, cenzúra. Semmi nincs csak a mezítelen félelmek, vágyak, álmok. Torz gondolatok, deformált érzelmek. Undorító igazságok.

..... ..... ..... ..... .....

]]>
Tue, 01 Mar 2016 19:23:49 +0100 10996_66044
Elegy http://camino.blogger.hu/2015/12/25/elegy Elegy

 

Belekapok lelkem üregébe. Onnan kimarok egy érzetdarabot. Kitépem. Hasad a szövet. Sóhaj szakad fel.

 

Sötétben, a pislákoló fényben figyellek. Nem akarlak megijeszteni, nem akarlak elillani hagyni. Szorosan foglak. Kezeim, ujjaim bilincse kattan rajtad. Nem látom meg, mit oly nagyon keresek. Nem értelek, még mindig nem.

Napfénybe kísérlek. Ott vizsgálom definiálatlan, rejtélyes létedet. Táncolnak rajtad a sugarak, siklanak sima felületeden. Elnyelsz párat, majd visszaköpöd, hiszen saját létrejöttödben vagy teljes. És érthetetlenül tökéletes. Nem értelek, még mindig nem.

Közelebb hajolok, had lássalak. Vizsgáljalak. Engedd, hogy megfejtselek...

Meglepően nyugodt és csendes vagy. Ám látom, parázslik valami mélyen. Bujkál a szikra. Rejtőzködik a titok.

Egyre közelebb és egyre közelebb hajolok. Lélegzetem pára köpenybe öltöztet.

Villanás. Elfelejtett szívdobbanás.

Hasadást érzek bőrömön. Belém ugrott. Fejest élő húsomba. Fénynyaláb jelzi útjának vonalát. Kipattant a kis szikra, immáron koponyámban táncol a nyavalyás. S ekkor értem meg. Ekkor fejtelek meg;

Gyávaság a neved te szégyentelen.

Te, ki betegíted az érzelmet, s magát az Életet.

 

Tekintetem kezemre emelem, ahol immáron a rejtélyem csendesen, nyugodtan figyel, a szín tiszta Szerelem.

]]>
Fri, 25 Dec 2015 15:49:04 +0100 10996_65943
Kihámoználak Magadból http://camino.blogger.hu/2015/12/19/kihamoznalak-onmagadbol  

Visszatalált hozzám. Kérlek maradj velem...

 

Kihámoználak Magadból.

 

Leveszem inged. Mellkasod simítom. Érzem, ahogy tágul tüdőd, tenyerem alatt dobban szíved. Mélyebb lélegzetet veszel. Szemeidbe nézek. Találkozik a két tekintet. Keresik a választ a másikéban, miközben még a kérdés sincs megfogalmazva.

Kezeid derekamba kapaszkodnak. Magadhoz húzol. Arcomra mosoly szalad. Végigsimítom arcod markáns vonalát. Nyakamra csókokat lehelsz. Karjaid körbefonnak.

Elkábítasz.

Már nem akarom kukkolni gondolataid, a tekinteted mögé lesni. Nem űzöm megértésed. Hirtelen még csak nem is értem különbözőségeinket. Nem akarok rendet tenni koponyádban, még csak egy hajszálat sem akarok odébb simítani rajtad.

Szeretlek. – súgod fülembe. S bennem boldogság robban. Reteszei bejárják egész testem minden zegzugát.

Tekintetünk ismét találkozik. Ekkor látom szemedben mezítelen önmagad. Amelybe beleszerettem. Amit oly sokszor, oly sok ember elől elrejtesz. Pedig …

]]>
Sat, 19 Dec 2015 21:51:04 +0100 10996_65942
Szerelem, Te! http://camino.blogger.hu/2015/12/11/szerelem-te Szerelem, te mocskos áruló, te rideg gyilkos. Közhelykántálás csendül fel neved hallatán, mégsem vagy megfogható, megérthető, definiálható.

 

Mindenki beszél rólad, érintésedről, hangodról, illatodról, ízedről. Vak tapogatózás mind.

Bámulatosnak, gyönyörűnek festenek le, s marcangoló mocsoknak hiányod. Pedig mindkettő te magad vagy. Te kétarcú istenfajzat.

]]>
Fri, 11 Dec 2015 20:54:46 +0100 10996_65934
RVZ http://camino.blogger.hu/2015/12/09/rvz ha már Múzsám elkerül...

régi-régi karc

 

Félek Tőled, rettegek. Az érzéstől, hogy vesztem Te leszel. Elragadsz, ott felejtesz. A sarkon, utcaköveken. Szélben, esőben. A hidegben. Mocsokban fetrengek, míg szíved meg nem esik gyötrödő lényemen. Testem, lelkem visszaveszed, otthon-illúzióját teremted. Úgy teszel, mintha lenne helyem. És én ezt el is hiszem. A polcról leemelsz, babaként kezeid közt pihenek. Szorítasz egyet, szemeimről könnycseppek peregnek. Megsimítod bőrömet, kezemet, kezedbe helyezed. Tekinteted rajtam pihen. Úgy teszel, mintha látnál, mintha szánnál rám egy percet, pedig... pedig csak a következő  lépést tervezed. Én kegyetlen Diktátorom.

]]>
Wed, 09 Dec 2015 15:56:36 +0100 10996_65908