Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2017 április 11. 23:25

Öleb

Öleb.

A mese folytatódik. Hogyan máshogy is ne történhetne...?

 

Liheg a kis öleb a díszes palota falai közt. Szegénykém egész eddigi napját gazdája tomporának nyalásával töltötte. Fárasztó, kimerítő dolog is biztos megélhetést biztosítani magának. Keményen meg is dolgozik érte. Nap, mint nap.

A gazda, Orbitálisanostoba Vince, őfelsége legyint, lábhoz inti háziállatát. Az pattan, ugrik, szökken, nehogy megvárassa azt, ki csak tömi és tömi határtalan gyomrát.

A kis öleb, BayomZsógor különösen izgatott. Alig kap levegőt, annyira lelkes. Mindig is azt hitte különös gondolatai vannak, s termete ellenére képes megijeszteni bárkit. Hogy elég magasra nyalta fel magát, s bőven ideje lenne már, hogy valaki az ő hasát is megvakargassa. Valaki, aki alatta van. Szerinte bőven akadt ilyen, ám a szomorú rá nézve az az egészben, hogy szinte mindenki csak egy kis vakarék ölebnek látta. Ami volt is valójában.

- Kitaláltam gazdi! Kitaláltam! Én! Ügyes vagyok? - pattog a kőpadlón ahogy a labdái szoktak.

Gazdája felébiccent. Szóra nyitni ajkát túl fáradtságos lenne.

A kis öleb nagy levegőt vesz, összeszedi minden agysejtjét, próbálja magára erőltetni a higgadtságot, nyugalmat, hogy komolyabbnak hasson, mint ami. Egy padlóra esett hajszálat libbent meg a kiáramló levegő, ahogy kitöri magát testéből.

- A koldusok kezdenek elkanászodni. - kezdi a kis vakarcs - A faluban gyülekeznek, mulatságokat tartanak, nem is értem, hogy képzelik mindezt. De ami a legfelháborítóbb az egészben, hogy közben elkezdtek az udvar ellen szövetkezni, szervezkedni.

Orbitálisanostoba Vince felhorkan, majd egy másodperccel később újra nyugodtan ereszti rá ölebére bamba, üres szemeit. Túl ostoba ő ahhoz, hogy felismerje a veszélyt. Eddig is mindig a jól tartott biztosai tették meg helyette mindezt.

- Arra gondoltam - folytatja - hamarosan nekünk is ezt kéne tennünk. Kivonulni a palota falain kívülre, mert kimerünk. - lesüti szemeit, torkán nagyobb nyelés gördül végig - Mulatságot tartani mindazért, ami számunkra lényeges és felülírhatatlan. Mindezt méreggel telve. Engedjük még őket egy kicsit szórakozni, akár még rongálni is, mert így legalább magasabbról hullnak majd alá. Mikor már azt hiszik, van esélyük. Egy ideig. Később pedig majd ezt megfordítjuk. Később újra átélhetik milyen menekülni és rettegni. Meg szeretném erősíteni gazdám annak fontosságát; hogy méreggel vagyunk teli, s ezt ki akarjuk ereszteni.

A gazda, Orbitálisanostoba Vince csak legyint egyet. Túlzottan lekötik elméjének játékai.

Amelyik kutya ugat, az nem harap. Érthető?

2017 április 3. 19:58

Amit írt... - LM

 

Neked, kit sohasem láttam..

 

Tű karcolja a lemezt. Recseg, ropog a gitárszoló. Karcos női hang simul a lágy zenébe.

Dallam tölti meg a levegőt. Ritmusukra ring megannyi emlék, érzet.

Keserédesség rajzolja mosolyát ajka szélére.  Megannyi boldog illúzió keringőzik előtte.

Elkábul a látványban. Tengernyi emlékmorzsa hullámzik előtte.

Ezernyi éjszaka, amelyet végigmeséltek.

Virrasztás, csend és nyugalom.

Izzó parázs, elképesztő könnyedség, megkönnyebbülés, nagyobb, mit bármely gyógyantó szék is adhatna - legyen ez bármekkora szentségtörés.

Mezíttelen őszinteség milliónyi gúnyában, szerepben, megannyi álarc mögött.

Valójában, imádott vele játszani. Játszani vele?

 

Lépéseket hall háta mögött. Halk reccsenést hallat a fa léptei nyomán.

Tekintete már csupán vörös ruhájának szélén sétált.

Követi; szűk, szürke folyosó, szűrt fény.

Por mindenütt és hűvösség.

Dohszag tekeredik torkára, kúszik fel orrjárataiba.

Az eltűnik egy ajtó mögött.

Nyomait övére helyezi míg ott nem találja magát az ajtóban.

- Minek jöttél utánam? - dobja elé

- Tévedtem.

Nem látja arcát, testének tartását. Homályos sziluett, honnan a hang érkezett.

Sóhajt. Egy hatalmasat.

Mintha ezernyi szó vesztette volna erejét s szakadt volna fel belőle. Egyszerre.

Magához rántja. Ám az testének vonalát végig a sötétben tartja.

A másik csupán érezheti őt, ahogy már megannyiszor azelőtt.

Szétduzzad mellkasa kongó ürege. Végtelen történetek táncolnak benne.

Szemhéja belső vásznára festék szalad. Becsapódva, szétterülve színezve ki mindent.

Orrjáratait megtölti a világ aromája. Zene ivódik minden sejtjébe, az összes képbe.

Az a kezébe kapaszkodik. A jobbat magasra tartva.

Másikat pedig derekára helyezi. Mint egy igazi úriember.

Elindítja. Könnyedék léptei.

Végigvezeti. Fel sem merül benne, hogy ezt ne engedje.

Mostmár tudja mit jelent. És, hogy hiányzik neki.

Ellép tőle. Finoman még megszorítja kezét.

Édeskés illat marad utána. A ruhán és a bőrön.

Az hátrál. Húzódik a teljes sötétbe.

- Találkozunk még? - kérdi

- Nem tudom. Túl sokszor kérted már, hogy ne tegyem.

2016 július 25. 20:04

Tánc. Tánc.

Tánc.


Belép a zajos helyiségbe. Sokkal hangosabb, mint azt még kinn hitte. Dübörög a zene, minden egyes sejtjén trambulinoznak az ütemek. Maga előtt hullámzik az ember tömeg. A dallamokon siklanak a testek, izzik a levegő, forr a hangulat. Lassan a pult felé kezd araszolni. Egyen-ketten behúznák, beolvasztanák az izzó, vonagló embertömeg részévé. Lágyan fordul ki dereka köré kulcsolódó karok mögül. Mindig csak egy kicsit pördül tovább, mint amennyi lendületet adott neki egy idegen keze.

A bárnak támaszkodik. Egy gesztenyebarna szempár keresi tekintetét.

-          Szia. Mit adhatok? – kérdezi tőle

-          Szia. Ne haragudj, elméláztam. Egy chi chi-t kérnék.

 

A pultos fordul is, üvegek után nyúl. Magasról önti egyikből egy pohárba a nedűt. Lágy eséssel omlik az alkohol. Szirup következik. Lávaként hasít az alkoholba. Hol összeérnek, megfesti. Vörös folyam áztatja poharának tartalmát.

-          Vársz valakit, hogy eddig mindenkit elutasítottál, aki táncra hívott volna? – töri meg a csendet a pultos

-          Ööö – megköszörüli torkát – igen is és nem is. – Tekintete látszólag messze veszik.

-          Ne haragudj, nem akartam személyeskedni – teszi a lány elé az időközben elkészült italát.

-          Jah, nem, dehogyis, semmi. – a pultos tenyerébe teszi a szükséges összeget. Magához veszi poharát. Lágy mosollyal köszön el tőle.

Keresztülsiklik a tömeg szélén. Egy asztalhoz ül. Italát ráhelyezi. Egyik székre táskáját, másikra magát teszi le. Tekintete az előtte táncoló tömegbe veszik, gondolata sokkal messzebbre. Egy ismerős tengerkék szempár hasítja keresztül az emberhalmot. Egyenesen a lányt szúrja fel tekintetére.

Mélyet kortyol italából. Rég látott, ismert idegent fedezett fel a helyiségben. Ehhez pedig muszáj lesz inni. Még ennél többet is. Pörögnek a filmkockák, eddigi közösen megélt életük jelenetei siklanak szemei előtt. Immáron a képek is azon ritmusra mozdulnak, amely a helyiséget is megtölti, túldagasztja. Mosolyra nyúlnak ajkai, vérvörös görbületet rajzolva a hófehér bőrre.

A férfi lassú léptekkel oldalaz felé. Egy ideig egészen eggyé olvad a táncoló testekkel. Egy ritmusra ring megannyi húsdarab, megannyi lélek. Kezek barangolnak erre-arra, görbületek találják meg a tökéletes homorú felüket, amelyekkel úgy eggyé válnak, akár csak ying és yang.

-          Hát akkor táncra fel – mosolyodik el újra a lány, miközben lassan a hullámzó tömeg felé veszi az irányt.

Mély levegőt vesz; teljesen áthatja a megannyi parfüm és az izzadt emberi testek bukéjának egyvelege, majd beleveti magát a tengerbe. Lágyan ring teste, ahogyan mozgatja őt is a tömeg. Egy férfi hátát érzi sajátjához simulva. A pillanat töredékét tekintve is tökéletesen együtt mozognak. Egy testként hullámzik a hús. Szabadságban ugrál a lélek.

Karok lengik körbe, derekára fonódik egy. Tekintetét felemeli. Arcából egy tincset simít el. S meglátja célállomását. Ideje sincs feleszmélni, köszönni, vagy bármi.  Az rögtön a mellkasához fordítja be. Kézfeje a lányéra kulcsolódik. A két szempár találkozik. Egy izzasztó másodperc, amely alatt le is pörögnek kisfilmjük legemlékezetesebb jelenetei. Nincs is szükség szavakra. Beszél helyettük minden más.

A férfi kipörgeti. Kétkarnyi távolság, ezer mérföldnek tűnő tátongó szakadék, amelybe már megannyi minden örökre elveszett. Lábát súlyosan a földre ejti. Még az előzőnél is nagyobbat dobbant. Megremeg alattuk a padló, ropog a fa. Egyre kisebb szüneteket hagynak az egyre sürgetőbben doboló lábak. Még a gyorsuló ritmus se fog ki rajta. Megfeszül megannyi izom, izzadságcsepp gördül végig a mellkason.

-          Olé, olé – kántálja egy emberként a tömeg.

A lány elneveti magát. Lábai macska-egér játékot idézőn lépkednek előre-hátra. Csípője a ritmusra ring. Egészen belefeledkezik. Egyik kezével hajába túr. Arcán önfeledt mosoly nyúlik végig.

Mozdul a test. Kikapcsol az elme. Egy lépést jobbra, majd kettőt balra. Hármat előre, de négyet hátra.

A férfi hirtelen magához rántja. A lány ébenfekete haja és vörös szoknyája száll egyedül ebben a fülledt térben.  Dobbanás jelzi, ahogy a férfi karjába omlik a lány. Ám ő hirtelen kezeit mellkasára feszíti. Ellöki magát tőle. Két lépést hátrál. Közben lassan fordul. Teljes félkört leírva háttal mindennek. Kezeivel szoknyájába kapaszkodik. Válla felett hátrapillant. A férfi őt nézi, s a távolságot közöttük. A lány ismét elmosolyodik. Ajkával, szemével, egész lényével.

Keresztülsétál a megdermedt tömegen. Lágyan, egyáltalán nem siet. Az ajtóhoz ér. Egy pillanatra megáll. Vesz egy mély lélegzetet. Duruzsol benne a kíváncsiság. Megfordulna. Szemébe nézne. Keresné a kérdőjelet.  De nem! Ennek nem most van itt az ideje. Kezével a kilincshez nyúl. Megszorítja nyakát, míg az tehetetlenül esik le, elengedve minden reteszt, kitárva a valóság felé vezető út bejáratát. Kacérság nyúlik ajkán. Dobbant egyet. Egy utolsót, egyelőre. Elhagyja a helyiséget. Az akkori tánctért.


… Dobbanás. Egyetlen dörrenés. Mintha az ég szakadna rá. Zúdul, ömlik minden, mit a múltban felejtett.

 

2016 május 22. 21:18

Kisiklott másodpercek.

régebbi kezdés, új befejezés

 

Kisiklott másodpercek.

Pillanatok. Melyek megismételhetetlenek. Súlyuk elmúlásuk után zuhan lényünkre. Elszalasztani megannyi cselekedetet, vallomást, mozzanatot.

Teher, amely soha többé nem gördül le rólunk, hiszen a feloldozást magunk mögött hagytuk. Nem fordulhatunk vissza, nem lépdelhetünk az idő peremén. Nem egyensúlyozhatunk, hogy a rozsdás időbe visszaszökhessünk.

Teher.

Terhe a búcsúcsóknak, amelyet nem adtunk át a távozó ajkára. Meg nem mutatva titkunkat.

Terhe a leggyönyörűbb vallomásnak, amelyet a félelem kimondatlanságra ítélt. Egyetlen szónak elszalasztott lehetőségét, hogy elmondjuk; szeretlek. Egy haldokló ágya mellől úgy tovább állni, hogy nem viszonozzuk a kitárulkozást. Csak megköszönjük.

Terhe a rossz lépéseknek a játéktáblán. Hibák ezreinek, amelyek a jelenben annyira egyértelműen kitűnnek. Mikor is, hol is tévelyedtünk félre. Rossz utakra, gyötrő mellékágakra. Zsákutcákba.

Terhe a megtanult leckéknek. A kincs mindig nehéz. De cipelni kell a tapasztalatok súlyát. Fáradttá tesz, nyűgössé. Elveszi a gyermeki lelkesedést, helyette bölcs unottsággal ajándékoz meg.

Terhe a bűntudatnak, amely sokkal nyomasztóbb, mint az elv értéke, amit elhajítottunk érte.

Az árulás súlya. Amikor a test cselekszik, de a lélek benn gyötrődik, úgyis, hogy épp mámorító boldogságban mártózik teljesen. Hisz ő tudja mi lesz az egésznek a vége; önmagunk elárulása a szerelem szeszélyének.

Terhe a csalódásoknak. Amikor egy pillanat alatt omlik össze minden, mit addig oly nagy gonddal építgettél. Megfagy az idő abban a lélegzetben. Mozdulatlanságig lassul le minden. Csak a Te fejedben pörögnek a végtelen képkockák, amik addig a percig juttattak el téged. Keresed a jeleket, miket nem vettél észre idejében. Pedig…

Terhe az elszalasztott lehetőségeknek. Az a nagy mennyiségű történet-halom, amelynek darabkái kivétel nélkül úgy kezdődnek; mi lett volna ha… Az a rengeteg mondat, amely kimondatlanul ott cikázik a koponyádban.

Terhe a hazug szavaknak. Amelyeket lényedre hánytak. Amelyeket te simítottál másnak szomjazó lelkébe. Tetted motivációjának gonoszsága. A rád omló fájdalomé, amikor kiderült, átvertek.

Terhe a téves emberekkel megélt kliséknek. Mennyire gyermekdeden is vágyunk valamennyire – akkor is, ha szégyelljük is bevallani őket. Elegáns kézcsókra, munkahelyünkre küldött csokorra. A kedvenc filmjelenetünk sajátos valóságra hívására. Egy szerelmes versre. Egy gavallér gesztusra. S könnyedsége, amikor az embereddel őrzöl hűen egy egyszerű műanyag darabot, mert nektek egy közös kis titkos világot rejt az a kis darabka. Ez a ti sajátos klisétek.

Terhe a legmélyebb vallomásoknak, amelyek nem a megfelelő embereknek lettek elsuttogva, félre eső helyeken és időben. Mámorító boldogsága, amikor minden a helyére kerül.

 

Még szerencse, hogy megannyi másodperc várat még magára.

Gyertek hát, táncra hívlak bennetek…

2016 május 19. 21:19

Darabokban - egy

Darabokban.

a második darab

 

Elmosolyodik, ahogy felelevenedik előtte a múlt. Az a csodálatos, életteli, különleges múlt. Őrülettel, tébollyal beoltott, szürreális évek egymásutánja, amelyek megélésénél semmit sem imádott jobban mióta csak az eszét tudta.

Megremegett keze, ahogy visszatette a pultra telefonját. Vegyes érzelmek bénították. Érezte azt az ürességet, ami már nagyon rég óta életében tátong. Amelyet bármivel is próbál befoltozni, sohasem sikerül neki. Sokszor előfordult már vele, hogy annyira hajtogatta mindenkinek elégedett boldogságát, hogy szinte el is hitte azt. De aztán magára maradt pár percre, s érezte a húsa alatt tomboló agressziót/erőt. A feszültséget, amely össze- összerántja ujjait, ököllé formálva kezeit.  Ilyenkor ordítani tudna, rombolni. Bármit, mi elé kerül szétzúzni. Ilyenkor tombol benne az érzet, hogy boldogsága csupán illúzió, hisz a szakadást csak egyetlen egy emberrel tudná tökéletesen kijavítani. Visszahelyezni, ki lehullott onnan. Ki után nem kapott időben, elengedte. Csendben nézte végig, ahogy az lehull a semmibe… Képtelen volt megmenteni mi köztük volt. Tehetetlenség bénította. Akarta is meg nem is, hogy happy end nyugodjon történetük végén. Sosem értette ezt a kettőséget magában, de nem is kutatta. Rettegett, hogy az igazságba, ami mindig is ott lebegett körülötte, valósággal belehalna.

Mélyet lélegzett, nem akart feltűnést kelteni.  Nem akart magyarázkodni. Semmit sem szeretett volna megosztani azzal, kivel a fedélen osztozik. Az ő helyén. A saját falai közt.

A konyhában a hűtőhöz ment. Derékig behajolt abba, hogy kivegye a leghátulra gurult bort. Fehér és félszáraz. Ezt szerette. Annak a finom keserűségnek ízét a szájában, amelybe apró leheletként nyúlik el valami enyhe édeskés aroma. Kirántotta belőle a tegnap belegyömöszölt dugót és mélyet kortyolt bele. Csak úgy hömpölygött le nyelőcsövén a lé, majd mikor azt érezte gyomra megtelt, elemelte szájától az üveget és a kukához lépett. Halkan belecsúsztatta azt, nehogy a szobában tévéző kijöjjön onnan.

Sosem bírta az alkoholt, ezt tudta jól, sőt a legtöbbször be is vallotta azt, ám voltak pillanatok, mikor gyermeki lelkesedéssel ugrott bele a majd én most jól megmutatom érzésbe. Ezek a próbálkozások természetesen mindig megbosszulták magukat másnap, de ez sosem szegte kedvét a következő megmérettetésnél.

Bizseregni kezdtek porcikái, feje elnehezedett, tompult benne minden gondolatnak ereje.

2016 május 19. 21:08

Több.Kevés. ...Szomj.

régi karc újragondolása . . . (v3)

(Bennem élsz részlet)

 

 

Van, amikor egyetlen egy pillanat képes kifordítani, megfordítani mindent. Áthelyezni a szereplőket, átpakolgatni az eredményjelző táblán nyugvó számokat.

Van, hogy egy titok egyszercsak sokszorosára duzzad, ereje megnő, kiterjed, hatalmat ajándékozva dédelgetőjének. Oly képességet öltve magára, hogy világokat képes romba dönteni. Lehet-e egy életen át a titkot megvédeni? Oltalmazni? Akarom-e egyáltalán ezt a sok gondoskodást? És vajon az elégtételt?

 

 

Tudod, ha egyszer a mi történetünket megírnák… Gyönyörű lenne, s mégis egy rendkívül fájdalmas és szánni való történet születne. Melyben a szavak zokognának. Szüntelen könnyek potyognának a sorokból. Rázkódnának az oldalak. Elnyelne mindent a keserédesség. Belefulladna a kicsi lény, az aprócska, felélesztett Szörnyeteg, akit valójában mi alkottunk. És mindennek ellenére ámulatba ejtő, mámorítóan szépséges és izgató Szörnyeteg kelne életre. Ha minden lenyelt mondat szerepelne. Ha mozgatórugók ott cikáznának. Ha érezhető lenne minden mozdulatnak, minden kimondott vagy kimondatlan szónak az az érthetetlen ereje, amelyet oly nagyon álcáztunk.  Én ezért, te azért. Vagy egyszerűen még az is meglehet, hogy én is, te is csupán a játék kedvéért tettünk mindent.

Hmm… Bámulatos elképzelés. Izgató felismerés. Libabőr szalad végig testemen, hacsak arra gondolok; tényleg minden betű értelmet nyerne, melyet lényemre hánytál. Melyet mosolyogva simítottál bele szomjazó lelkembe …

Mennyi minden meglepne… Mennyi minden.

(Például ez...;)

 

Megbocsátás. Bűn.

Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Hagyni, hogy ezen tánc kimossa belőlünk a kínt, haragot, minden fájdalmat. A gyűlöletnek keresztelt csalódást.

Sajnálom, de ehhez én még kevés vagyok. Egy gyermek vagyok. Ne haragudj, de képtelen vagyok megbocsátani. neked. Egyszerűen nem megy.

A Bűn bezzeg… Bűnbe esni oly könnyű. Annyira egyszerű. Kényelmes. S még igazságos is. Most legalábbis mindenképp fel tudná venni ezen öltözetét is.

Tapasztalatból tudhatod, hogy a Bűn oly sok mindenünktől megfoszt. Őszinteség, jóság, tisztaság. Sorolhatnám. Egy dologgal ajándékoz meg. Egyetlen egy igaz valamivel. Hűséggel. Sírig tartó hűséggel. Hűséggel az áruláshoz és ha szerencsések vagyunk, a bűntudathoz.

Nem hiszem, hogy tudod, de a Bűn még az illúziót is nekünk adományozza, hogy felsőbbrendűek vagyunk. Megtehetjük. És éppen ezáltal zuhanunk lejjebb és lejjebb. A mélységbe, perifériákra szorulva. Még akkor is, ha épp igazságot szolgáltatunk. Bíráskodunk. Hatalmat ajándékoz nekünk. Játékmester gúnyájának képzetét borítja mezítelen testünkre. Hogy mi irányítunk. Az Élet egy-egy szövőszálának végeit érezhetjük ujjbegyeinken.

Tudod, én mégiscsak a Bűnt választom, hiszen a másikhoz kevés vagyok. Túl gyarló. Parázslik bennem a vágy. Olykor olykor magasba kap nyelve, hogy elégtételt vegyek. Így pedig nem lehet megbocsátani. Mondjuk... őszintén?Ez az amire viszont már nem is vágyom, hiszen nincs mit. Magamat pedig feloldozom majd, ha ... . De azt hallhattad már, ugye, hogy a büszkeség rém makacs és ragaszkodó egy partner..?

 

Őszintén sajnálom. Nem azért, hogy elnyerhessem bocsánatodat. Azt nem akarom. Nem vágyom rá. Hanem… egyszerűen tényleg sajnálom. Lényem élő és már elrothadt sejtjeivel együtt. Sajnálom. Téged.

 

Nem tudom... Vajon ítélkezhetek-e egyáltalán? Feljogosult vagyok-e tán, hogy mást büntessek? Bűnnel sújtsak bűnös lelkekre? S vajon az én vétkeim felett ki üthet ítéletet? Kinek engedélyezett? Senkinek? Bárkinek? Döntésem által ítéltetek meg. Pódiumra lépek-e célkereszttel a hátamon vagy pedig nyeljen el a megsemmisülés mocska? Pódium, amiért bosszú által üzentem állítólagos értékemről, vagy pedig az üres árcédula bokámon?

Valaki vagy senki? Melyik ugyan melyik? A bosszú talán elfeledtetné velem az egészet? Meg nem történté tenne bármit is? Vagy valójában azáltal válnék még undorítóbbá, mint te? S a megbocsátás? Megbocsátás útján talán visszatérhetnék abba a lélekbe, melyben előtte léteztem?


Ne haragudj. Ne haragudj, de azt hiszem a vállamon üldögélő kis ördögporonty fog győzedelmeskedni. Engedek a csábításnak, s bűnbe esek. Csak immáron ellened és nem veled.


2016 március 1. 19:23

Darabokban

Darabokban.

az első darab

 

Kilép az épületből. A szél erővel kap hajába. Tépi a tincseket, minden irányba elhajítva az összes szálat. Beleborzong, még inkább kabátja rejtekébe húzódik. Kezeit zsebébe gyömöszöli.

Az égen meglepően gyorsan szaladnak a felhők víztől terhes, tetemes testei. Itt ott átszökik a fény, hasít egy darabot az iramból, ám az pusztán csak annyira elég, hogy vöröses derengésbe öltöztesse a színteret.

Érzi minden sejtjében a vihar közeledtét. Elemi ösztön itatja át egész lényét. A széltől független. Ilyenkor mintha a levegő változna meg. Az illata. A tapintása. Mintha ilyenkor éledne fel a civilizáció által elfojtott érzék, ami oly sokáig hű társa volt az embernek, védelemmel kísérte el az úton, hogy az idáig eljuthasson… Ám hálánk ezt mégis a halálsorral jutalmazta. Hiszen már oly kevés idő kérdése csupán…

Telefonját előveszi. Kikeresi a nevet megannyi betűhalmaz közül – apróbb sóhaj szakad fel benne – ujjával pöccint egyet – tárcsáz, ahogy mi öregek mondanánk.

Elkalandozik, míg monoton bőzések futnak be fülébe.

Nem is értem ezt az egészet – visszhangzik benne szüntelen. Hogy juthattunk el idáig? Hogyan lettünk mi egymásnak idegenek? Oly sok minden után. – Hirtelen pörögni kezdett a nagyjáték film. – Nem is értem ezt az egészet…

Apróbb rezdülés küldött bizsergést tenyerébe – Feleltek a hívásra. Meglepődött, hiszen oly kivételesen ritka alkalmakká változtak ezek.  Mint az ünnepek, csupán néhány alkalom, míg 365 napon végig nem utazunk.

- Szia.

- Szia. – feleli

- Akkor a szokásos helyen jó lesz? – kérdi a másik. Szenvtelen ürességgel.

- Igen – magától értetődőn bontja a hívást, hiszen tudja, úgysem következne semmi.

Fellép a vonatra. Végig a székek közt. Cipője, mintha a padlóhoz tapadna, ragad az egész. Mállik, rohad. Végigmegy az egyik kocsin, majd át egy másikba. Talált végre egy üres vagont. Nem szeretett mással utazni. Azt szerette, ha egyedül van, ha elgondolkodhat. Annyi mindenen. Hisz megannyi dolgon kellene, te mocskos, kapkodó idő, ha engednél. Keserűn elmosolyodik, majd leül az egyik négyesbe.

Pár perc mocorgás után mordul egyet az öreg gépezet, ránt egyet, majd komótosan neki lendül útjának. Lehet ez az utolsó, hisz testét több, mint száz éve rakták össze.

Lassan gyorsul az óriás alatta. Kezdenek elmosódni a kinti világ kontúrjai. Minden értelemben. Buggyan egyet elméje ismeretlene, s elnyeli őt. Temérdek percre biztosan.

 

Emlékszik mikor legelőször látta… Oly esetlenek hatott, kis szerencsétlennek tűnő idegen volt az ajtóban. Szégyenlősen lépett be, szemével a padlóval flörtölve.

Emlékszik mennyire megváltozott benne az első kép a következő években. Nem kereste társaságát, egyenesen kerülni próbálta. Zabolálatlannak hatott. Veszélyesnek. Erőszakosnak. Ha feltűnt, csupán csendesen, messziről figyelte. Mert volt benne valami. Valami, ami miatt, ha ő jelen volt, az ember azt érezte. Akaratlanul is érdekelte aktuális fejezete az életének. Akkor is, ha csak padokkal odébb sikerült összegyűjtögetni a részleteket. Minden szavában, egész lényében volt valami fojtott szomorúság. Valami mélabús, amely csendben emésztette fel őt, miközben minden tettével ezt takargatni próbálta, elfedni. Mindig ő nevetett a leghangosabban. Mindig ő hozta a legelképesztőbb sztorikat a közegbe. Körülötte mindig történt valami. S ez a mai napig sem változott…

Ahogy egyre mélyebbre sodródott annak a történeteiben, életeseményeibe, feléledt benne az oltalmazás iránti vágy. De nem tehette.

Teltek a nehéz hónapok, vánszorogtak az évek.

Az élet iróniája, hogy nevetséges evidenciákon keresztül hoz össze embereket. S ez velünk sem történt másképp. – kezdi belső monológját, mintha a másik ott ülne vele szemben. Pedig nem, régesrég már, hogy nem – Ezt követően már nem volt átmenet, semmi kialakulás, csak rögtön te és én. Senki más. Lemorzsolódott rólunk mindenki. Közös világot építettünk fel, amelyet titkoltunk, bujtattunk, hiszen tudtuk, az ékes bizonyítéka lenne annak, hogy mennyire nincs is velünk valami rendjén. Hiába vallottuk be azt egymásnak, másnak mégsem mertük. Legfeljebb érintőlegesen, de mélységekbe csak egymásnak engedtük bejutást. Hol már nincsen lepel, maszk, cenzúra. Semmi nincs csak a mezítelen félelmek, vágyak, álmok. Torz gondolatok, deformált érzelmek. Undorító igazságok.

..... ..... ..... ..... .....

2015 december 25. 15:49

Elegy

Elegy

 

Belekapok lelkem üregébe. Onnan kimarok egy érzetdarabot. Kitépem. Hasad a szövet. Sóhaj szakad fel.

 

Sötétben, a pislákoló fényben figyellek. Nem akarlak megijeszteni, nem akarlak elillani hagyni. Szorosan foglak. Kezeim, ujjaim bilincse kattan rajtad. Nem látom meg, mit oly nagyon keresek. Nem értelek, még mindig nem.

Napfénybe kísérlek. Ott vizsgálom definiálatlan, rejtélyes létedet. Táncolnak rajtad a sugarak, siklanak sima felületeden. Elnyelsz párat, majd visszaköpöd, hiszen saját létrejöttödben vagy teljes. És érthetetlenül tökéletes. Nem értelek, még mindig nem.

Közelebb hajolok, had lássalak. Vizsgáljalak. Engedd, hogy megfejtselek...

Meglepően nyugodt és csendes vagy. Ám látom, parázslik valami mélyen. Bujkál a szikra. Rejtőzködik a titok.

Egyre közelebb és egyre közelebb hajolok. Lélegzetem pára köpenybe öltöztet.

Villanás. Elfelejtett szívdobbanás.

Hasadást érzek bőrömön. Belém ugrott. Fejest élő húsomba. Fénynyaláb jelzi útjának vonalát. Kipattant a kis szikra, immáron koponyámban táncol a nyavalyás. S ekkor értem meg. Ekkor fejtelek meg;

Gyávaság a neved te szégyentelen.

Te, ki betegíted az érzelmet, s magát az Életet.

 

Tekintetem kezemre emelem, ahol immáron a rejtélyem csendesen, nyugodtan figyel, a szín tiszta Szerelem.

2015 december 19. 21:51

Kihámoználak Magadból

 

Visszatalált hozzám. Kérlek maradj velem...

 

Kihámoználak Magadból.

 

Leveszem inged. Mellkasod simítom. Érzem, ahogy tágul tüdőd, tenyerem alatt dobban szíved. Mélyebb lélegzetet veszel. Szemeidbe nézek. Találkozik a két tekintet. Keresik a választ a másikéban, miközben még a kérdés sincs megfogalmazva.

Kezeid derekamba kapaszkodnak. Magadhoz húzol. Arcomra mosoly szalad. Végigsimítom arcod markáns vonalát. Nyakamra csókokat lehelsz. Karjaid körbefonnak.

Elkábítasz.

Már nem akarom kukkolni gondolataid, a tekinteted mögé lesni. Nem űzöm megértésed. Hirtelen még csak nem is értem különbözőségeinket. Nem akarok rendet tenni koponyádban, még csak egy hajszálat sem akarok odébb simítani rajtad.

Szeretlek. – súgod fülembe. S bennem boldogság robban. Reteszei bejárják egész testem minden zegzugát.

Tekintetünk ismét találkozik. Ekkor látom szemedben mezítelen önmagad. Amelybe beleszerettem. Amit oly sokszor, oly sok ember elől elrejtesz. Pedig …

2015 december 11. 20:54

Szerelem, Te!

Szerelem, te mocskos áruló, te rideg gyilkos. Közhelykántálás csendül fel neved hallatán, mégsem vagy megfogható, megérthető, definiálható.

 

Mindenki beszél rólad, érintésedről, hangodról, illatodról, ízedről. Vak tapogatózás mind.

Bámulatosnak, gyönyörűnek festenek le, s marcangoló mocsoknak hiányod. Pedig mindkettő te magad vagy. Te kétarcú istenfajzat.

2015 december 9. 15:56

RVZ

ha már Múzsám elkerül...

régi-régi karc

 

Félek Tőled, rettegek. Az érzéstől, hogy vesztem Te leszel. Elragadsz, ott felejtesz. A sarkon, utcaköveken. Szélben, esőben. A hidegben. Mocsokban fetrengek, míg szíved meg nem esik gyötrödő lényemen. Testem, lelkem visszaveszed, otthon-illúzióját teremted. Úgy teszel, mintha lenne helyem. És én ezt el is hiszem. A polcról leemelsz, babaként kezeid közt pihenek. Szorítasz egyet, szemeimről könnycseppek peregnek. Megsimítod bőrömet, kezemet, kezedbe helyezed. Tekinteted rajtam pihen. Úgy teszel, mintha látnál, mintha szánnál rám egy percet, pedig... pedig csak a következő  lépést tervezed. Én kegyetlen Diktátorom.

2015 szeptember 3. 21:06

Hol keresselek?

Hol keresselek?

Múzsám!

 

Hiányzik

csókod, hogy szavakat lehelj üres belsőmbe. Szeszélyes játszmád, amely a trónusra emel, hogy utána onnan a porba taszítson le.

Hiányzik

ölelésed, érintésed, intimitásod. Birtoklásod, hogy szorosan tarts, míg az élet táncparkettjén végivezetsz.

 

2015 május 5. 21:40

Táncolnál-e?

Néha elgondolkodom rajtatok, régi szellemek, holt katonák lélekfoszlányai.

Olykor egészen magába ránt a képzelet…

Milyen lenne veletek harcba mennem? Küzdenem és túlélnem… A végtelen táncparketten áttáncolni magam egy másik dimenzióba… Volt, hogy hittem, a tökéletes lépteket lépem. Csodálatos zenére rezdül a világ.  Minden kotta, minden mozdulat oly gyönyörűen egybecseng. Rengeteg táncot eljártam. Lassút, kiszámíthatót, kliséset, lágyat, tiltottat, melankolikust, romantikust, szenvedélyeset, szeszélyeset, és játékosat. Volt, hogy bizsergett minden porcikám, többször, kellemes békességben léteztem. Sokszor nem éreztem magaménak a lépéseket, másszor sosem léteztem ennél jobban akár egyetlen mozdulatban.

Katonáim, csak épp sejtem, merre lehettek, kivel lépkedhettek, milyen zene szolgálhat létezésetek morajául. Elutasítottam-e volna felkéréseteket, ha most dönthetnék? Megélve már mindet. Akarnám-e bármelyikőtökkel még egy számra nyújtani táncunkat? Bánom-e, hogy ellépdeltem mellőletek?

Hirtelen élénk sárga fény hasít a színtérre. Ezen sötét táncjelenetre. Felszakítja a képet, a vásznat, a jelenetek sorozatát, a mozdulatot, a közös pillanatokat.

Hív az élet, hív az új nap. Magával ragad, s kiránt az Új Napba.


2014 december 23. 21:33

Csalódás. Csalódás.

Csalódás. Csalódás.

ezen epizód folyamatos újrajátszása.


Sötétség vesz körbe. Nyirkos bizonytalanság. Nem látok, nem érzek semmit sem. Dohos levegő unottan kúszik végig orromban.

Teszek pár lépést. Elesetten. Szánalmasan erőtlenül. Halovány fény dereng fel előttem. Mintha egy gyertya lángját táncoltatná meg a szellő. Remény gyullad sajgó belsőmben. Mintha a lelkem üregébe költözött volna. Hazug illúzió kábít.

Tapogatva haladok a halovány fény felé. Megbotlom párszor. Egyre közelebb érek, de még mindig nem érem el. Valamibe megakad lábam. Földre zuhanok. Port kavar fel a tehetetlenül összecsukló test. Lecsorog nyelőcsövemen. Köhögök. Keserűség kúszik torkomba. Felnézek. Sötétség omlik rám. Sehol nincs. Semmi derengő fény. Csak az elveszettség. Kongó üresség.

 

újra...újra...újra...és újra.

...épp csak a fény alszik ki szüntelen. Végtelen időben.

2014 november 10. 19:48

ÜresSemmi. TeltBoldogság.

ÜresSemmi.

 

-          Hol vagy? – kiáltom a semmibe - HOL VAGY!? – hangom erősödik.

Semmi válasz nem érkezik.

-          Hol vagy te Múzsának keresztelt fájdalom, mely eddig mindig a pennát tintába mártotta? Hova tűntél? Valójában a csalódás, szenvedés és húsba maró fájdalom viseli-e a csicsás gúnyát, mely az ihlet hozó illúzióját aggasztja magára!?

Ti betűkompozíciók mik oly rendetlenül, hanyagul vagytok egymás mellé hajítva… Ti csonka mondatok, megcsócsált, elhalt gondolatok…

Ti édes pillanatok hát csak ennyire vagytok képesek? Boldogság hát csak ennyi telik tőled? Ennyi? Csupán darabok, szétzilált foszlányok.

Ennyi volt hát?

 

Két könnycsepp gurul végig arcomon.

Boldogság.

Gyász. Sírban nyugvó szebbik felem. Éppen még csak a földet nem hányták rá…

2014 augusztus 31. 09:10

Függőben - Fantom fájdalom.

Függőben - Fantom fájdalom

ötödik epizód.

 

Nincs minden befejezve. S minden le nem ütött pontnak is meg van a miértje. Talán nem is szükséges, hogy mindent végérvényesen lezárjuk. Hiszen akkor nincs esély, hogy valami másra formáljuk.


Kong a Hajnal. Hangja szétterül a térben. Feltépi az éj sűrűn szőtt leplét. Gyengén emeli fel szemhéját. Homályos tér, alig látja börtöne falait. Pislog párat. Tekintetét törli. Álommorzsalékok peregnek le szeme sarkából. Aprókat harap a levegőből. Nem mer nagyobbakat kortyolni létének súlyából. Fél. Fél szembe nézni azzal, hova juttatta önnön magát. Nem akar még inkább megroppanni. Meghasadni. Szétszakadni. Elméje ígyis két oldalon játszik. Nehezen tudja kordában tartani. Legalábbis nehezen tudja magát azon illúzióba ringatni, hogy bármennyire is sikerül neki. Bujkál az ébrenléttől. Mintha óvatosan szökne vissza a valóságnak keresztelt valamibe. Lapulva. Óvatosan. Meghúzódva.

 

Tudatának megszelídítése nem oly könnyed játék. Egyszerű cselekedet. Harcol az agy. Küzd az elme. Viaskodik a valóság és a képzelet. Véget nem érő harcot folytat a két ismert idegen. Harcuknak színtere a meggyötört embertest. A cella. Mely fogságban tartja a két képtelen hasadékot. Mely oly sok mindennek a színtere. Mely oly sok mindennek szülőanyja. A tudat és a szív. Tudatni kellene a szívvel, nem egyedüli színész errefele. S megszívlelhetné ugyancsak eme igazságot az elme.

 

Nehézkesen megemeli a fejét. Karjával támasztja alá gyenge felsőtestét. Próbál nagyobbakat lélegezni, de tüdeje nehezen tágul, ólmos mozdulattal emelkedik, majd süllyed vissza helyére.

Egy homályos szürke foltra lesz figyelmes az ajtó előtt. Mintha egy embernek sziluettje lenne. Nincsenek egyértelmű határvonalak, formák és ívek, mégis egy emberre emlékeztet az árny. Az a valami.

Lábai nem érintik a földet. Arca sincs a lénynek. Sőt ezen órában nem is lehetne vele senki egy légtérben. Hivatalosan. Bár tudjuk, az kevesebbszer kerül reflektorfénybe, mint amennyire elnevezése sugallná létjogosultságát. Hiszen ilyenkor néma csend telepszik a falakra, szobákra, a rabokra. Noha itten ottan beszökik egy-egy emberképződmény. Kihasználva a beteg elme celláját; a testet. Kielégülve távozik. Többként. Többlete mit áldozatától rabolt. Maradéknyi önérzetét, becsületét. Az emberképződmény pedig hivatását állatias vágynak a kielégítésére cseréli. Íme; az érték elértéktelenedése.

Lebeg az egész lény. Halk szuszogást hallat.

A bentlakó, az ágyon fekvő, a rab, maga se tudja már, hogy képzelete játszik csak, vagy tán egy másik dimenzióba felejtette volna mégis tekintetét. Elméje katlanjába zárva vergődik a józanész és a képtelenség. De vajon melyik melyik? S pontosan mik is ezek? Kik is határozzák meg? Kik is határozhatják egyáltalán meg mindezt? ...

 

Az árny közeledik az ágyban fekvőhöz. Lassan, komótosan, hiszen szinte hallani, ahogy nyikorognak a másodpercek, miközben unottan, nehézkesen továbblépkednek. A rabnak szíve egyre gyorsabban és gyorsabban ver. Majd kiüti bordáinak falát. Mégsem képes megmoccanni. Ugyanúgy támaszkodik karjain, amióta csak szemeit ezen színre emelte. Az Élők Temetőjének egyik élénk szegletére. Ám csak azt nem tudja eldönteni, hogy mégis valóság-e amit annak neveznek, s ha igen, akkor kié… Ki birtokolja?

 

A lebegő alak már az ágya felett szuszog.

-          Félsz? – lihegi arcába az a valami.

Az ágyban dermedő, az őrültnek keresztelt meg sem tud mozdulni. Szíve felkúszott egészen a torkába, ott dörömböl, zakatol. Vörösbe fut arca ettől a fájó dallamtól.  Szemébe könnyek gyűlnek. Teste, mintha lebénult volna. Képtelen szóra nyitni ajkát, mozdítani végtagjait, menekülőre fogni gyáva porcikáit.

Az árny egyik nyúlványa, mely mintha karja volna, lassan arca felé nyúl. Finoman végigsimítja hajának esését. A test megremeg. Libabőr simul rá. Reszket a lény, mely egy rab-testbe szorult. Melyről azt hiszik, elmebeteg. Melyet elzárnak. Elkülönítenek. Elrejtenek. Ki lehet, oly igazság birtokában van, mely az egész világot kifordítaná húsából. Aláperegnének a tanult tények, a szabályok, az igaznak vélt igazságok. A rendek, rendszerek, elméletek, berendezkedések. Megannyi Hit borulna. Velünk együtt. Mindent szétmarcangolna az enyészet. A megsemmisülés. Eltűnés.

-          Félsz? – ismétli az a valami.

Hatalmas dörrenés szalad végig a helyiségen. Mintha egybe szakadt volna a két lény. Sóhaj szakad ki a testből, mely oly óriási, mintha a falakat is megremegtetné.

Egy félbeszakadt vallomás. Egy eltört pillanat. Egy félig vett lélegzet. Egy félregondolt gondolat.

2014 július 15. 10:45

Üres.

Üres.

 

 

Szürke, homályos szobában dermedten áll. Üres szemekkel mered ki az ablakon. Még lélegzetvételei is elenyésző mozdulatként olvadnak bele ebbe az ordító semmibe. Ürességbe.

 

A másik némán áll mögötte. Köztük két lépés távolság. Ezernyi hossznak tűnő tátongó szakadék.

- Tudod mit? Kezdem én. Ha nem hiszel a karnak, mely érted mozdul és a szemnek, mely a legőszintébben beszél hozzád, akkor higgy a szavaknak, üres betűkompozícióknak… - mély levegőt vesz, mellkasa magasan megemelkedik - Szerettelek. – folytatja - Úgy ahogy eddig még senkit. Eddig… Tudod eddig a szerelmekben majd’ mindig belehaltam. Magukkal ragadtak, felszín alá szorítottak. Nem voltam sohasem boldog, mikor tanyát vert bennem ezen Istentelen gyilkos. Szenvedtem, mint egy partra vetett hal, amíg a fuldoklás ellen vergődik reménytelenül. Míg halál tusát vív. Igazán már nem is él, ámde a Halál sem volt oly kegyes, hogy keblére ölelje. De most nincs vihar. Nincs kín. Nincs szenvedés. Pontosabban – sóhaj szakad ki belőle - nem volt.

 

Elhallgat. A másik sem szól.

 

- De téged… Téged máshogy szerettelek. S tán még szeretlek(?). Nem is tudom -  tekintete messzire vész az ablaküvegen túl. Keresgél, kutat. Emlékek után. Boldogság foszlányokért. Amit csak az elmúlásba vesző percek szépítettek meg. Kergeti őket, ám elkapni képtelen. Elillannak, mielőtt még bőrébe szivárognának.

Csalódottan sóhajt egyet. Tekintetét a másikra emeli. Beszélgetésük folyamán először. Bár a beszélgetéshez két ember kellene… Helytállóbb a monológ kifejezés.

- Csendesen, békésen. Nyugodtan. Belenyugvón. Harcok nélkül. Hiszen minden oly egyértelmű volt. Annyira természetes. Magától értetődő. Felnőtt. S mintha mindig is így lettünk volna. Együtt. Nem szenvedtem. Élveztem, hogy végre boldog lehetek valaki által. Általad. Az utolsó porcikádig képes voltam elfogadni lényedet. Szőröstől bőröstül. Úgy ahogy vagy. Úgy ahogy kevesen képesek elfogadni, befogadni egy másik lényt.  Tudod nekem voltak terveim. Veled. Senki mással. De… De most már a bizonytalanságban kóválygom. Nem találom a kiutat, s már Téged sem. Úgy érzem, egyedül keresem a kiutat. Nem is segítesz, hogy újra rád találjalak. Vagy Te rám. Értelem lenne-e hát Benne(d)?... Maradt még? Vagy csak gyávák vagyunk az utolsó pontra? Mely után nem következne semmi? Hiszen az oly nehéz. Annyira végleges. De tudod a pont, pont, pontba elfáradtam. Hosszú évek véget nem érő dallama volt az számomra. Immáron elfogyott erőm. Nem maradt már semmi sem, hiszen reményvesztett a kutatás. Értelmetlen. Hiszen nem segítesz. Elsétálunk egymás mellett ebben a véget nem érő sötétségben. Nem gyújtasz lámpást, de még csak egy gyertyát sem. Vakon tapogatok utánad. Emléked után. Elfáradtam. – sóhajt. Mintha felszakadna belőle az elmúlt időszak majd’ minden lenyelt fájdalma. Lelkéből mégsem takarodott ki az összes. Foszlányok csimpaszkodnak húsába. Nem engedik, de egy kicsit tán mégis megkönnyebbült. Hiszen rettenetesen unja már a megalkuvást. Az önostorozást. Eleget gyakorolta már.

Mindenhez két ember kell. A boldogsághoz, de a kihűléshez is.

A másik még mindig nem szól. Meg sem mozdul. Ugyanúgy áll mögötte. A szakadék túlsó felén. Gyáva lépni egyet, s akár zuhanni. Megsemmisülni, hogy a tátongó üresség túlsó végén újjá születhessen. Ez hiányzik a nőnek. Hogy ott álljon mellette. Ne csak két test legyen egymás mellé helyezve.

- Semmit nem mondasz? – kérdi. Kétségbeesés szövi keresztül hangszálait, melyen keresztül valami egészen szánalmas hangon szól.

A másik még csak rá sem néz. Üresen bámul ki az ablakon. Szeretné tudni, hogy mit is keres valójában egy ennyire üres, kihalt, kopár földön, hol az életnek csupán az emlékeit próbálják szánalmasan életbe tartani. Vagy már talán azt sem.

Nem tudom – kong a két lényben, a kormos falak közt, az ablakon túl, az egész térben és időben.

Ennél kevés fájdalmasabb betűkompozíció létezik a földön…

- Tudod – tartja a szót még mindig magánál, mivel mást nem igen tud tenni. A hallgatás, a közöny nem az ő eszköztárjába való – Tudod, ironikus ez az egész. Hiszen… - keserűen elmosolyodik – Te adtad nekem vissza a reményt. A reményt a boldogságra… A Te lényed adta vissza az ütemet néma életembe. Újra. S pontosan Te… Te zúztad porrá az egészet. Fojtottad meg a hangjegyeket. Törölted le a könnyeket, a mosolynak vonalát. Romboltad a soron következő szavaimat, mondataimat. Melyre csak egy kicsit kellett volna várnod még. Hogy megérjen bennem, napfényre merjem ereszteni őket. Hogy felszívd érzésemet. Nagyon keveset. S ha nem büntetsz lényemből fakadó hibámért, már réges-rég benne fürödnénk. Mindketten.

Egy könnycsepp gördül le arcán. Fájdalom nyalja végig lényét. Hiszen a másik még mindig mozdulatlan. Ő mindent megtett. Nem is tudja, mit tehetne még. Ő helyre akarta hozni hibáit. Mindent megtett érte. Értük. Ő helyre hozta, amit csak lehetett.

- Sajnálom. – suttogja, majd lassan hátrál az ablaktól.

A másik még mindig mozdulatlan. Rá sem néz. Még mindig.

Lassú léptekkel közelít az ajtóhoz. Közös kopár színterük kijáratához. Vágyik arra, hogy szóljon a másik. Megakassza a távozás lassú folyamatát. Szomjazik egy mondatra, egy szóra, egy hangosabb lélegzetvételre. Bármire, akármire. Csak hogy érezze számít valamit. Számított.

Remegő kézzel a kilincs felé nyúl. Vesz egy mély levegőt, mely sóhajként kiszakít magából szinte mindent.

 

. . .

. . .

. . .

2014 május 12. 16:48

Otthontalanság Otthona.

Otthontalanság Otthona.

Ismerős?

 

 

Te rideg bölcső, mely nyikorogva ringatod magányos gyermeked, kinek már társai messzi játszótereken nevetnek. Szemük sarkából a könnycsepp erre integet. Óvatosan, alig láthatóan szinte. Megbújón, félve, de leginkább szégyenkezve. Szégyen, melyet oly szeretet szül, melynek már régen ki kellett volna hűlnie, elszáradnia, elhalnia. Hiszen anyánk teste kihűlt. Hidegen, rothadtan, porladva hever a kar vállainkon. Nem mozdul, nem is él már. Nem dobban, nem ölel. Hanyagul fekszenek a nyúlványok. Mostohánk, mások szülő- édesanyja szavai idegen nyelven hangzanak. Ölelése üres és hideg. Rideg. Idegen.

Ez itt valami paradox tér. Lét. Az otthontalanok otthona. Szülőtlen árvák viskója. A menedékről álmodozóké, a lojálisoké. Oly hűségeseké, kiket éppen hűségük tárgya árult el. Az otthon. A haza. Az anyaföld.

Mégis ragaszkodnak. Kapaszkodnak. Olyan dologba, mely már valójában megszűnt létezni. Márcsak cetlik lógnak rajta, azokon vonalak és árak. Számok és statitisztikák. Összegek. Összegei az elmagányosodásnak, a kiüresedésnek. Kiárusításnak. Az árulásnak. De a lényeg, a tartalom, az érték, az élet hová illant? Csupán már csak emléke lüktet a szívekben. S nem a vér, mely felpezsdít megannyi testet s lelket.

De itt... Itt már csak a szél süvít. Nincs mi felfogja. Nincs itt már semmi sem.

Csak üres képkeretek csüngnek a falakon. Feslett anyag takarja szemeit a házaknak, épületeknek, összetákolt búvóhelyeknek. Kopott, korhadt, recsegő bútorok mindenfele, hordalékait cipeli a szél, ahogy végignyalja az üres terek felületeit. Omladozik a vakolat minden szegleten. Ring velem az egész tér, az egész idő. Az univerzum. Hiszen ha nincsen egyetlen biztos pontunk, akkor minden billen körülöttünk. Gördül, borul, szakad, hasad, ring, táncol, siklik, bizonytalanul mozdul minden egyes pillantban. Minden ingatag, mint egy véget nem érő ingovány. Ez lett mára az otthon maradványa. Azon tulajdonunkat nyeli el határtlan, mohó gyomra a bizonytalanságnak, mely az egyik fő, tartó oszlopunk.

Ha nem tudjuk honnan jöttünk, kiből, miből váltunk le, akkor mégis honnan tudhatnánk merre haladunk? Ha nincs anyaföldünk, mely megszülne, életet ajándékozna, akkor honnan várhatnánk, hogy óvón magába nyeljen, mikor már mi képtelenek vagyunk bújkálni ezelől a mocskos színjáték elől, mit egyesek még életnek neveznek, hiszen annak lett keresztelve. A szokásostól pedig eltérni oly lehetetlen küldetés. Ahhoz erő kell, bárotság. Mersz és vér. Valódi Élet. A kopár váz, mely sziluettként mutatja immáron csupán, hogy mi volt itt hajdan képtelen életet adni, testet temetni. Hisz csak váz. Üres. Kongó. Emlékfoszlánynak talán még éppen jó, bár lassan annak is már kevés lesz.

Ropog a fa bölcsőmben. Azt is már a szú emészti. Enyészet lett sorsának pecsétje.A rothadás. A múlandóság. Átfúj a hiány fagyos lehellete. Üresség kong a végtelen pusztán.

Idegen Otthonba bújtak el pajtásaim, bajtársaim, barátaim, a családom. A jövő, célok, vágyak és álmok. Itt már csak idegen lények vicsorítanak rám, a létbizonytalanság, és a mocskos köteg papírhalmok, melyért embereket adnak el. Egész nemzetet. Életérzést. Vért. Hitet. Mindent, mik voltunk, mik talán még egy kicsit vagyunk.

 

 

Drága hazám, szeretett anyaföldem, mondd mit tettek veled? S mi az mit még majd tesznek...

 

2014 április 29. 19:25

Köd.

B.É. részlet

 

Héj! Héjj Te ott! Igen, pontosan Te!

Megengedtem-e tán, hogy bennem gyökeret eressz? Hogy szemeim előtt délibábot eregess? Mondd megengedtem neked én mindezt? Elsuhansz felettem, s rám parazsat ejtesz le. Apróbb, de mohó lángnyelvek nyalják végig testem. Cikázol körülöttem, s teljesen megszédítesz... Hol halhatatlanként képzelgek, míg másszor félholtként üres, rideg jelenemre meredek, melyben te épp nem szerepelsz. Játszom a gondolattal, ízlelgetem az érzetet, hogy eme játszma nélküli helyzetnek mi lészen a vége... A végzetem tán egy sakkmatt lenne? Hol a tábláról magamat, rozsdás voltomat söpröm le?

Elnyúlok eme édes képzelgésben, hogy egy picit tán még mindig élek, s mégsem öltek meg teljesen...

 


2014 március 23. 21:40

Storm.

A mozdulatlanság vihara. Feszíti a falakat, határvonalakat. Törj hát ki. Cafatokként a teljességből. Akár a kései hóesés. A tavasz derekán. Egyenként egészek a pelyhek. Még sem állnak össze. Leperegnek a szemek.Végiggördülnek egymáson. Ahelyett, hogy eggyé válljanak.

 

 

Gyűlölve szeretlek / Gyűlöllek s szeretlek

 

Gyűlölve szeretlek! Te, Ember. Te, ki a sárban fetrengve, magadat Istennek képzeled. Te, ki teremtésnek nevezed bomlasztó, mindent megsemmisítő tervedet. Te, ki a rombolást fejlődésnek keresztelted. Ember, Te, ki ott némán a sírodat ásod meg.

 

Zúzod a lelket. Morzsalékait emészti az elme. A számok győznek, elkotródnak a színek.

 

Civilizáltként tetszelegsz, miközben civilizációd enyészted. Fejlettnek kereszteltetsz. De záloga fejlettségednek mégis mi lenne? Vagy netán bizonyítéka mindennek?

 

Gazdagon a legszegényebb. Pénz vagy érzelem? A kettő együtt lehetetlen. Számok vagy a képzelet? Valóság vagy az Élet? Attól félek, az aprópénz lesöpri az emberséget.

 

Itt már csak királyok vannak, nagyurak, hercegek. Szegények, koldusok, éhezők, nincstelenek. Kihaltak a polgárok, a kényelmes élet-körülmények. Már csak a szakadék mered, emberek közt dimenziók feszülnek. Rothad  hús a szemétben, éhen halnak az elsorvadt testek.

 

Ölelés után hátadból acél alól vér pereg. Melegség után jegesség járja át tested. Könnyek mossák el a rejtett vágyakat, érzelmek csurognak az enyészetbe. Elszáradnak a szavak. Színek elfakulnak. Hangok tompulnak.

..... .....

A túlfejlettséget hajszolni, átszakítani a célt, mely csak a teljes Vég.

2014 február 2. 10:16

Beragadó Szóköz.

Beragadó Szóköz.

 

"Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle... Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj." M.ZS.


Az érzés, hogy igaz mindig is lappangott, bujdosott a hordozóban, ám a remény, a makacs harcos próbált kecsegtetni, hogy talán mégsem. Hogy talán mégsem saját létük kínja pennájuknak tintája. Hogy talán ha elmúlik, elhalkul a fájdalom, akkor is képesek lesznek lélegzetüket a papírra fújtatni. Képesek lesznek akkor is, úgyis értéket teremteni. Legalább maguknak. Hiszen, ha ők képtelenek egy részüket történetükbe simítani, hogy az benne rezdüljön az időtlenségig, akkor az összes betű felesleges karc. Ecsetvonás. Pazarlás. Akkor… akkor semmi sem született, semmi nem történt. Akkor legfeljebb gyártottak valamit, mintsem világra segítették volna azt… A remény… az átkozott remény, hogy talán az efféléknek is tartogat valamit a boldogság, az elégedettség. Hogy képesek lehetnek teljességben megélni azt, amit mások oly könnyedén... Hogy az örömre nem csimpaszkodik rá a hiány, az üresség érzete, mely szüntelen arcukba vigyorog. Vicsorít. Kárörvendőn kacag. Hisz a szűz papírlap becsmérlően néz rájuk. A toll, a penna, kacérkodik, miközben a leselejtezés jutott osztályrészéül. Valójában a fájdalom mentesség számukra nem boldogság, hanem csupán kielégületlen vágy. Ürességgé torzuló valami foszlány.

... Majd nagyon sok, tengernyi év után egyszer csak berobban a pillanat. Minden figyelmeztetést, vagy hírnököt mellőzve, csupán dobbant egyet a deszkákon; jelezve, ő megérkezett, minden szempár rá figyeljen. Csakis rá. Hiszen legfontosabb szereplője érkezett meg a hosszú éveken át zajló színjátéknak. A bíró. Olyféle, melyet nem a triviális játékszabályok irányítanak, hanem minden emberi felett álló hatalmasság. Maga az Igazság.

A pillanat, amikor letisztul a csatatér, a sakktábla, a szín. Bárminek is nevezhetnénk. Egymással szemben áll a két harcos, a két mindent túlélő idegen. Tekintetük a másikat pásztázza. Az egyikük immáron biztosan az utolsó lélegzeteit fújtatja.

 

A hordozó… A hordozó csupán esetlenül és szánalomra méltón várja a véget. Ám valójában attól tart, mindez a saját végébe is fog torkollani. Szép dolog a remény, ámde abba inkább a naivitás lehel életet, mintsem a racionalitás, a valóság- gondolja. Megfeszülve várja, a harcnak utolsó kardcsapását. Az elhaló pillantást. Az élettelen lények földre hullását. Hogy végre felfényljen, mire számíthat; szótlan, triviális boldogság, vagy beszédes, igazi teljesség?

Hiszen a hordozó húsa alatt két lény feszül; az ember, az egyszerű, ki életben tartja a másikat, aki állandóan csak szólni akar. Mindenkihez. Máshogy. Tanítani, vezetni. A másik.. A másik két világban feszül. Be-bejáró lélekként siklik a Valóság és a Képzelet közt. De vajon ha az ember nyugalomra lel, a másik képes-e tovább szóra nyitni ajkát, kezével megragadni a pennát? Képes lesz-e ugyanúgy a két világ közt egyensúlyozni? Vagy boldogságának áldozatául el kell-e veszítenie a kulcsot a másik dimenzióba? Mindkettő túlélheti-e a fájdalomnak elhalkulását?

Elbírja-e majd keze pennájának súlyát a soron következő érintéskor? Érezheti-e majd még egyszer, akár utoljára is, csak még egyetlen egyszer, a tinta fojtását? Ahogyan a tinta befedi egész lényét. Leszivárog légcsövén, egészen tüdejébe. Ahogyan szinte megöli, mégis így emeli őt az a valami a halhatatlanok aulájába. Az a valami… A vágy, késztetés, a szenvedély, az őrület, ihlet, a múzsa, nevét igazán tán senki sem tudja. A névtelen, bensőséges, birtokló idegen.

A hordozó görnyedten dermed asztala felett. Megfagytak gondolatai. Mozdulatlan, halott szürkeségbe veszve. A másfélék. Mert szavai, mondatai akadnak még. Csak oly egyszerűek. Hétköznapiak. Emberiek. Olyanok, melyek érdemesek lennének tintára, nincsenek. Elfolytak. Kisöprődtek lelkének üregéből, elméjének falai közül. A fájdalommal együtt.

Tudja, érzi ő még jelenlétét. Csendesen megpihent a sarokban létének összes kínja. Nem tombol már, nem őrjöng, dübörög, zúz és gyilkol meg egy percet sem. Megnyugodott, elcsendesedett. Nem hagyta el a deszkákat, soha nem is fogja, hiszen a hordozó sem lehetne az ami, ha ő nem lenne jelen. Állandóan. De már nem vágyik rivaldafényre. Kizárólagos főszerepre. Nyugalommá kopott éles jelenléte.

 

Félek a Boldogságtól. Félek az üres lapoktól. A beszáradt tintától. Félek.

Félek, hogy a teljesség elragadja szebbik felem …

 

 

… vagy mindez nem lenne más csak a Közöny Becsapódása?

Remélem.

A Közönytől könnyen búcsút inteni, mint ...

2014 január 24. 12:44

Szavak.

Szavak.

álom, édes álom

Ha szavak elszáradhatnának…

Ha szavak elszáradhatnának. Összegyűjthetnénk őket. Könyvekben préselhetnénk, ahogyan a virágokat szokás. Bár valójában társaságba engednénk őket. Amit megérdemelnének. Megmutathatnánk mennyi mindenre is képesek lehetnének. S ami a legfontosabb, megőrizhetnénk őket. Albumba helyezhetnénk, melyet nagyon ritkán, csak mi magunk lapoznánk át. Pár évente egyszer. Ahogyan a fotóalbumot is szokás. Értékes, felbecsülhetetlen, eszmei kacat. De a vitrinünk hűen őrizné. Lelkünkkel együtt.

Ha szavak elszáradhatnának… Mennyire gyönyörű gyűjtemény is születhetne. Igaziak. Bevégeztetnék valódi sorsuk. Utókorba emelkednének, s nem csak elugatnák őket a hétköznapok málló közönyében.

Ha szavak elszáradhatnának… Végre a megérdemelt áhítattal fordulhatnánk feléjük. Tisztelnénk, becsülnénk, őriznénk és vigyáznánk őket. Ahogyan azt kellene tennünk. Mindig is. Végre minden betűkompozíció, skicc és alkotás eredeti sorsukat végeztetnék be. Annak igaz jelentésével együtt. Végre újra magukra húzhatnák sokszínűségük fátylát, melyet az évszázadok triviális hétköznapjai csak leszaggattak róluk.

Ha szavak elszáradhatnának…


2013 december 28. 20:59

Függőben - A búcsú

Függőben. – A búcsú.

negyedik epizód

 

... Emléket állítok. Emlék pedig csak a múltnak jár. Mely már lehunyt. Ahogyan te is. Halhatatlanság a jutalmad kegyetlenségedért és a nekem ajándékozott boldogságért. Még akkor is, ha minden egyes betű hazugság volt. Ez, jár neked. ...

 

 

Hűvös levegő öleli körbe. Még inkább kabátjába kapaszkodik. Lassulnak léptei. Egyre lustábban visszhangzik cipőjének kopogása az üres helyiség falai közt. Gyengén nyúl karja a kilincs felé. Halkan nyílnak a reteszek. Sárgás fény ömlik arcára.

Jéghideg – ez az első szó, mely beszökik elméjébe, ahogyan belép. Üres falak. Szürkés szín nyúlik végig a felületeken, mely mocsári zöld árnyalatba fullad a padlóhoz érve. Nincsenek képek, fotók, semmilyen dekoráció. Semmi melegség. Semmi személyesség. Csupán egy kopott asztal álldogál a szoba közepén. Oldalát két rozoga szék keretezi. Egyiken látogatottja ül. Egyenesen nem mer ránézni, csak alakját látta, ahogyan gyorsan körbepásztázta végállomását.  Duruzsoló hangot hallat a feje felett csüngő lámpa. Neon sárga fényt hány a helyiségre.

Egy ismert idegen lépett be a szobába. Külső vonásait a már benn ülő ismeri, ám személyének mélységet sosem látta meg. Eltakarta a vászon, melyre ő maga pingált egy alakot. Szemei érzékelték a valóságot. A gyűrött arcának vonásait. A tekintetet, melyben egy mély szempár ült. Hol kékségbe olvadt. Hol mocsári zöld nyelte el a lényét. Kócos, szőkésbarna haját. Egyenes orrát. Rövid bajuszát, mely mindig szúrta, amikor megcsókolta. Vékony száját, mely legtöbbször pajkos mosolyra húzódott. A körülötte megült apró kis ráncokat. Magas, nyúlánk termetét. Izmos felsőtestét. De a bőr mögött megbújó lényre nem tévedt a reménykedő, kutató szempár. Mert az túl jól rejtőzött? Álruhákat dobálva szét maga mögött a hajsza során? Vagy mert igazán nem is akarta meglátni? Mert így volt a könnyebb? Nem tudja, de mára már nem is érdekli.

Behajtja maga mögött az ajtót. Lassan fordul meg. Mintha akadoznának a sejtek. Ellenkezne a test.

Tesz néhány lépést. Tekintetével a helyiség falai közt sétál, de azt látogatottjára nem engedi.

Kihúzza a széket. Halkan, kopottan nyikorog a fa. Leül. Könyökét az asztalra teszi, alkarja lustán fekszik maga előtt. Kissé előre hajol. Szemei az asztallapba vesznek.

Torkát megköszörüli.

A látogatott fáradtan felnéz. Kopott arcát még betegebbé festi a világítás. Repedezett ajkai erőltetett mosolyra húzódnak. Remegő kézzel az asztal közepére tett cigaretta felé nyúl. Elejti először a dobozt. Másodjára sikerül kivenni belőle egyet. Meggyújtja. Apró mosolyra húzódnak ajkai, ahogyan mélyen beleszív. Most őszintén.

- Mit keresel itt Savet? – szavai sűrű füstöt eresztenek közéjük.

- Neked is szia. – ujjait összekulcsolja az asztallapon.

Elnémulnak hosszú másodpercekre.

- Helló. – töri meg halkan. Karját látogatója felé nyújtja. Lassan, erőtlenül. Megremeg keze. Gyengén hullik vissza az asztalra.

Mély levegőt vesz. Szemébe könnyek gyűlnek. Ideges lesz. Elnyűtt pulcsijának ujjával végigsimítja arcát. Karját mellkasán kulcsolja. Hátra dől a széken. Megtámasztja a támla. Segít neki tartani testének súlyát.

- Miért jöttél be? – folytatja a néhai valakije.

- Baj? Menjek el? – félig kitolja maga alól a széket.

A látogatott, a néhai valakijének teste összerezzen. Ő visszaül.

- Semmit nem változtál – savanyú mosoly szalad ki ajkai szélére. Örült is ennek az ösztönös mozzanatának, hiszen így láthatatlanul le tudta nyelni könnyét. A könnyet, hogy látogatója még mindig az a kegyetlen diktátor, mint azelőtt. Izgatóan gyilkos és egyben éltető személyiség húzódik meg a temérdek maszk mögött. Legalábbis úgy hiszi. Hiszen igazán sosem ismerte. Csak azt hitte. S mégis… volt idő, mikor bármit és bárkit feláldozott volna érte. Akármit megtett volna, hacsak arra kéri. Hiszen volt idő… volt idő, mikor csakis ő jelentette neki az Életet. Az Életéhez pedig majd’ minden szerencsétlen ragaszkodik. Főleg az afféléhez. Melyet kevesen tapasztalhatnak meg.

Olyféle léthez, melyben egyik percben elégsz, hiszen rád hányt szavai, mint a benzin, mely csendesen szinte észrevétlenül itatódik bele minden sejtedbe, tettei pedig a parázs. Aprócska, mégis felemészt vele mindent. Néhány zavart szívdobbanás, és sokszorosára dagad. Bekebelez mindent. Másszor, a következő lélegzetben pedig hiszed, halhatatlan vagy mellette.  Általa. Minden mozdulat, pillanat leránt annak valódi mélységébe. Majd visszahoz a felszínre. Később felhajít oly magasra, hogy a valóság alkatrészeit csupán apró moszatként látod. Nyüzsgő triviális, kicsinyes hangyabolyként. Megfogalmazhatatlan, annak, ki már átélte. Elmagyarázhatatlan annak, aki nem. Ritka találkozás eredménye mindez két emberlélek közt. Ritkább, mint maga az igaz szerelem. Veszélyesebb és izgalmasabb minden másnál.

A látogató pajkos mosollyal nyugtázta felsőbbrendűségét. Hogy ismét kiszolgáltatottá tehette a másikat. Hacsak egy eltört percre is. De győzött. Mintahogyan annyiszor korábban. Egész életében. Mégis vesztesnek érzi magát. Ahogyan annyiszor korábban. Mégse vallaná be ezt soha senkinek. Még ha az élete is múlna rajta. Ő hallgatna.

- És mi van veled? – kérdezi a látogató. Elkomorodik.

Kevésszer látta őt így a benn raboskodó. Erős, súlyos pillanat, melyet alig néhányszor tapasztalt meg a hosszú éveken át tartó macska-egér játszmában. Mindig elszorult benne valami ezen percekben. Eltört. Felhasadt. Nyomasztó érzés áradt szét benne. Noha az arca, a test és a szem mindig is csendes szomorúságot áraszt, de ez komolyabb volt annak állandó jelenléténél. A tekintetében rivaldafénybe kerülő, minden mást elsöprő fájdalom mindig rossz érzést, félelmet gyújtott benne.

Ám most nem. Most először közönnyel nyugtázta a rá meredő komor szempárt.

Idegenen neveti el magát.

- Mi van velem? – gúnyos nevetés tör ki belőle ismét – Hát… a lehető legjobban vagyok. Köszönöm. Mégis hogyan másképp is lehetnék!? Láthatod… – karját széttárja, mintha a rá boruló sterilizált börtönt mutatná meg egyetlen mozdulattal.

A másik nem szól egy szót sem.

- De most én is had kérdezzek valamit. Persze csak ha megengeded – tartja a szót magánál, látogatója csak bólint egyet - Miért most?

Súlyos csend ereszkedik rájuk. A benn raboskodó nem engedi el tekintetével. Szinte felszúrja rá a másik lényét.

Minden hang elhal a helyiségben.

- Miért most!? – ismétli. Hangja meglepően erősen pattog a falak közt. Nem is emlékszik mikor volt ennyi élet benne. – Miért most!? Miért!? Miért most!? – kántálja, mire az ápoló a sarokban feláll székéről. Kezével az övére csatolt táskához nyúl. Melyben megannyi modern méreg pihen. Mely csendesít. Halkít. Megsemmisít.

A látogató kezével int neki, hogy nincs szüksége segítségre. Az ápoló visszaül székére.

- Mert nem tudtam mikor jöhetek. Vagy, hogy jöhetek-e egyáltalán. – a kérdezőt meglepte a rá omló őszinteség.

- S mégis mi változott? Miért gondoltad, hogy most? – hangja ismét halkan nyúlik végig a levegőben.  Az egy perccel korábban feléledő dühe teljesen eltűnt.

- Nem tudom. De emlékszel… – karját a látogatottja felé nyúltja. Kezébe helyezi kézfejét. Megijed, mennyire könnyűvé, elsorvadttá változott mióta utoljára érintette – mindig is mondtam neked, hogy mennyire fontos vagy nekem. Érdekel, mi van veled, az életeddel. Még akkor is, ha nem úgy, ahogyan azt te szeretnéd. De nagyon értékes ember vagy számomra. - megsimítja ujjával kezét.

A látogatott gúnyosan elneveti magát. Kirántja kezét a másikéból.

- Érdekes elképzeléseid vannak neked arról, hogyan kell bánni azokkal az emberekkel, akik úgymond ennyire fontosak neked. Ne kezdd elölről. Kérlek. Ne. Így is elég sok minden miatt kezelnek itt, ne adj még egy okot rá. – keserű mosoly szalad ki ajkaira.

- Lehet, hogy hibáztam.

- Lehet?

- Igazad van. Hibáztam. Sajnálom. De szándékosan sosem akartam fájdalmat okozni neked. – karjával ismét felé nyúl, ám most a néhai valakije rezzenéstelen marad. Ugyanúgy ül előtte. Kezei mellkasán összekulcsolva, törzsével hátradőlve.

A látogatott ismét elmosolyodik. Meglepve, felháborodva. Szemöldökét felhúzza.

- Szóval szándékosan sosem akartál fájdalmat okozni nekem? Komolyan!? – fintorog – Akkor kérlek világosíts fel, hogy te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csupán most is csak hazudozni jöttél vissza? Különben is, őszintén, miért jöttél vissza?  Mit akarsz még tőlem? Hát nem vettél ki már belőlem mindent mire megtépázott kis önbecsülésednek szüksége volt? Hát nem sikerült még kellőképpen szolgálnom kisebbségi komplexusodat, mely oly régről csimpaszkodott rád? Mikor még ártatlan voltál… Mi? Mit akarsz még tőlem? A selejtség érzése még mindig üldöz? Az értéktelenségé, a tudaté, hogy biztos azért hagyott el, mert méltatlan vagy a szeretetre… Vagy egyszerűen csak rádöbbentél, hogy amit te üldöztél annyira esetlenül és szánalmasan valójában semmit nem ér, hiszen a hajsza során te magad romboltad porrá értékét? Megannyi embert magad alá gyűrve. Azt hiszed bárki is boldog lehetett, aki a közeledben volt? Hogy nem érezték, hogy minden csupán csak hazugság? Hogy mindent csak a mű bizonyítási vágy szült és nem igaz őszinteség? Azt hiszed, azért mert nem mondták még nem tudták, érezték? Ráébredtél, hogy egész életed felesleges, hiszen egy olyan hibát akartál görcsösen kijavítani, amit egyszerűen nem lehet? Végre megértetted, hogy nem oldozhatod fel magad más bűnéért?

Megsemmisítette látogatóját. Nem véglegesen, hiszen a szörnyek, a korcs emberlelkek túl sok mindent túlélnek. Többet, mint azok, akik méltóak lennének a továbblépés megnyugvására. A fájdalmas igazság, a felismerés is csupán ideig óráig ébresztik fel őket szánalomra méltó életképzetükből.

- Tudod te egyáltalán milyen szeretni egy másik embert? Milyen feláldozni magad érte? Ahogyan én tettem. Érted… Elnyesni minden köteléket. Lenyelni minden szót, vallomást. Minden erőddel visszaszorítani a kart, mely csak érted mozdulna. Hogy megérintsen. Tudod milyen? Éreztél valaha ilyen mély fájdalmat? A megsemmisülését, az ordító magányét, a teljes elveszettségét, csakhogy a másik a boldogságára rálelhessen? De te még ezt is értéktelenné tetted. Hiszen boldogtalan vagy. Megkeseredett. Másképp nem lennél itt. Ugye? Hiszen csak akkor jössz, ha kell valami. Mi kell még? Mit adjak még neked? Mit tépjek még ki magamból miattad? – pár másodpercre hallgatásba fullasztja szavait - Szerettél te valakit életedben? – folytatja - Volt olyan, akit nem játszottál volna ki? Akire nem játékszerként tekintettél? Akit nem vertél át? Nem árultál el? Tudod, ha valaha is szerettél volna, nem tetted volna azt amit. S ezt te is tudod jól…

Hosszú percekig némaságba fullad a helyiség. Senki sem szól.

- Sajnálom. – töri meg a látogató – Egyszerűen nem tudok mást mondani.

Elhallgat. A látogatott nem oldozza fel.

- Emlékszel… – keserű mosolyra húzódnak a látogató ajkai – emlékszel mikor le akartuk zárni? Mikor visszatáncoltál… Ellenkeztél, noha a te ötleted volt. Még az elején. Félév körül. Emlékszel? – mély levegőt vesz – Akkor kellett volna kilépnünk egymás életéből. Kilépnem. Elporlasztani minden szót, elnyomni minden mozdulatot. Megfojtani a szereplőmet közös történetünkben. Akkor… akkor talán nem… - nem tudja befejezni, a látogatott nevetése közbevág. Idegen a kacaj. Furcsa. Kissé sértődött. Döbbent.

- Te javíthatatlan vagy. Sosem változol. Ne játszadozz. A kirakatnak, látszatnak ne ostorozd magad. Felesleges játszma. Nem látod, hogy nincs már játszótársad? Hogy egyedül vagy. Nem látod? Nem észleled? Game over van. Mert én azt mondtam. Véget vetettem mindennek. S nem te.

A látogató nem szól egy szót sem, ígyhát néhai valakije folytatja;

- Amúgy pedig tévedsz. Megint. Nincs igazad. Ennek így kellett lennie. Ha akkor… - mély levegőt vesz, mintha a szavak súlya a hangszálait nyomnák - ha akkor ütöttük volna le az utolsó pontot, akkor máig marna hiányod. Siratnálak. Az utolsó lélegzetvételemnél is irántad sóvárognék. Egy hazugságért. Legalább az utolsó percemnek adtam még egy esélyt, hogy őszinte lehessen. Ha már te nem voltál kegyes, hát megajándékoztam én magam. Úgy és akkor, amikor annak az ideje volt. Én kifejezetten örülök, hogy így alakult. Hogy később a segítséged nélkül égettem fel mindent. Amikor feleszméltem, hogy a közös történetünkben szereplődet én szültem. Én alkottalak meg. S te… te valójában nem az az ember vagy, akinek megannyi éven át hittelek. Nem mondom ezzel, hogy rossz ember vagy. Csak nem az enyém. Valójában sosem voltál az. Te csak egy élősködő voltál, aki hitemből falatozott. Aki kihasználta a formádra teremtett alakot, hogy mindent megszerezhessen, amire csak vágyott. – pár perces szünetet tart, vár valami reakciót, mondatot. Bármit, akármit, ám az nem érkezik meg – Tudod, nem téged szerettelek. Hanem azt az alakot, akit én teremtettem formádra. De ti ketten… mint a tűz és víz. Őt szerettem. Őt. Imádtam. Rajongtam érte. Bármit megtettem volna neki, érte. Ő volt az én ellenszerem a valóság ellen. A drogom. Létem fájdalomcsillapítója. De ő nem létezik. Sosem létezett. Te pedig… valójában szinte egyáltalán nem hasonlítasz rá. S ez nem is baj. Legalábbis nekem már nem. – elmondott mindent. Nem maradt semmi, amit megosztana még vele.

A látogató nem szól semmit. Halkan kitolja maga alól a széket. Lassú léptekkel halad az ajtó felé. Hátra sem néz. Kezét a kilincsre teszi. Egy percre megakad. Megdermed. Mozdulatlan.

- S még azt hiszed én vagyok a szánalomra méltó. - kacaj szakad ki belőle - Hogy engem kell sajnálni… Az én börtönöm legalább látszik. S még a leggyatrább nézetből sem néz ki oly szomorúan, mint a tiéd. Az életed. Saját életed a büntetésed, börtönöd. Rab vagy te is. Csak én legalább nem vagyok egyedül. Hisz körülötted minden hazugság. Az embereid is. – hajítja utána a látogatott, miközben az ápoló odalép hozzá, hogy visszakísérje szobájába.

A másik, az ajtóban mély levegőt vesz. Kinyitja az ajtót. Eltűnik néhai valakijének szeme elől. Immáron örökre.

 

2013 december 16. 19:49

Egy szó.

Egy szó. Egy mondat.

 

_ évvel ezelőtt összegubancolódott időhurok első képkockái.

Régebbi karc.

 

Kedd.


Egyedüllét. Sötétség.

- Négy. Öt. Hat. Hét. Egy. Kettő. Kettő. Kettő.– kántálja.

- Cami! – szólítja.

Csend. Ránéz. Szótlan.

- Cami! Kérlek. – rángatja.

Némaság. Visszazuhan.

- Csütörtök. Péntek. Szombat. Vasárnap. Hétfő. Kedd. Kedd. Kedd. – folytatja. Monoton.

- Csütörtök? – kérdi.

- Elszalasztottam. Örökre. ... - könnyek - Visszafordíthatatlanul.

- Péntek? Szombat? Vasárnap? Hétfő? – faggatja.

- Lényegtelen. Hibáztam. Tetéztem. Fokoztam.

- Kedd? – folytatja. Rendíthetetlen.

Csend.

- Kedd? Miért?

- Mert... – ránéz - Meghalt. – könnycsepp – némaság.

Megöleli. Lényegtelen. Mozdulatlan. Késő.

- Meghalt. Örökre. Értelmetlen.

- Kérlek! Cami… Ne. – megértette.

- De. Vétettem. Meghalt. Meghaltam.

Csend. Némaság. Mozdulatlanság. Érzéketlenség. Üresség.

 


2013 november 20. 06:25

Írásjelek.

Írásjelek.

A valódi . avagy ... története

. . . túl sok kérdés egyetlen válasz nélkül. . . .

 

Elbeszéltük majd’ az összes forgatókönyvet. Mégse találtunk még rá a megfelelő szövegre. Mely működne közöttünk. Maradéktalanul. Nem szülne hiányt. Melyhez lenne elég kitartásunk…

Elpazaroltuk a pillanatokat. Élményeket. Érzéseket. Nem akkor és nem ott…! Értelem volt-e hát benne? Benned? Vagy csupán felesleges köröket karcoltunk volna egymás kusza életébe? Minden okkal történt, értelemmel?

Az utolsó pontot tán leütöttük volna? Vagy várat magára? Meddig? Miért?

Ha pedig már történetünk végén nyugszik, akkor… Mióta? Miért? Miért nem látom teljes egészében?

Radírozhatatlanul, letörölhetetlenül nevetne-e hát ránk? Vagy még nem?

Kérdőjele vagy Te életemnek. Egy a sok közül. Ám túl erős a kontúrod ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjalak, vagy, hogy hosszan megvárassalak… Időről időre jelenembe pörgeted megválaszolásra váró létedet életemnek.

Sokszor hatalmasodik el rajtam azon érzet, miszerint, mintha a boldogság kiegyenesítené kételyes formáid. Megrántaná a két végletet egyetlen vonallá kreálva a kérdőjelet. Felkiáltójellé avanzsálsz. Figyelemfelhívó, ordító, egyértelmű jellé. Hogy itt vagy, s az a valaki vagy! Ám máskor…

Máskor… Mintha a düh és csalódottságom képzelt formádra zuhanna. Csapna egy hatalmasat. Egyetlen kis moszattá morzsolva az éveket. Egyetlen ponttá… Mely lezár valamennyi szerepet. Érzelmet?

De aztán… Aztán újra és újra visszanyered eredeti formáid, mit megannyiszor próbáltunk már átformálni. Csupán sohasem együtt… Sosem tartott sokáig. Kellőképp elég ideig.

Minduntalan kérdőjelként nevetsz rám. Miért? Meddig?

Mikor lesz game over?

j.u.! v.m.! é.m.