Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2015 február 11. 20:51

Burok

Stephanie Meyer – Burok

Stephenie Meyer igencsak beégett a köztudatba, amikor is feldolgozta a bűnös szerelmet egy újabb formában. Immáron már lejárt a Marimárhoz hasonló gazdag földesúr-szegény, ámde igencsak szemrevaló parasztleány ideje. Manapság már halandó és vámpír kell. Földönkívüli és ember. Még inkább elszakadni a valóságtól, még inkább feszíteni a határvonalat. El kell lehetetleníteni a szerelmet, kreált varázslattal teleaggatni, hogy … nos igen… az ember végtelenül telhetetlen lény. Alig képes már belehabarodni egy olyan szerelembe, ahol mindkét szereplő hús és vér, nem vágyik egyikük a másik vérére, életének kioltására. Több kell, fantasztikum, szürrealitás. Hiszen mindig több és több kell…

 

Nos;

Elbűvölő könyv. Leginkább ezt a fordítói szakértelem számlájára írom. Hiszen hiába jó a mag – ezesetben a történet -, ha ami körül veszi, kioltja annak erejét. Először angolul kezdtem bele, de a végére sajnos nem jutottam. Persze jöhetnek a közhelyek, hogy mert a magyar nyelv maga a varázslat, milliószor kifejezőbb és érzékletesebb bármely más nyelvnél. És tényleg. Nem hiába közhely. Azokat beszéljük rongyossá, amelyek a legnagyobb igazságokat nyelik el.

Első konklúzió pipa. A magyar nyelv és a hozzáértő fordítói munka életet lehel a történetbe azon embereknek, akik érzékenyek erre. Láttatják a cselekményt, helyszíneket, a szereplők megelevenednek a szem előtt. Életre kel a mese, az orrot átjárja a barlangba bujdosva készült ételek illata, perzsel a testen a forróság, akár Melanie-n a sivatagban. Érezzük a történetet, megéljük a szereplőkkel együtt.

A könyv borítójáról hatalmas szem mered ránk. Egy furcsa szem. Maga a történet. Egy ember, akiben ott lakik az idegen. Világító ezüstkékség. Ránk néz. Belénk. Figyelemfelkeltő.


A könyv hátoldalán pedig a borítót öntik szavakba;

"Egy test, két lélek és minden idők legizgalmasabb szerelmi háromszöge egy olyan világban, ahol az egész emberiség jövője a tét."

Találó. A borító megfog, hiszen vonzza a szemet, majd a hátoldal rendkívül jól megszerkesztett mondata pedig megtart. Mint a szerelem. A külső megfog, a tartalom megtart.

Szenvedély és szenvedés egyvelege. Küzdelem, harc és őrület. Mámorító boldogság, édes emlékképek. Hát nem ez maga a szerelem?

Felütve a könyvet, a borítólap alatt megpihen a történet kicsit hígabb ízelítője, ami egyben borzasztó kiábrándító is egyben. A történet tehát a kiadó szerint a következő az expozé alapján:

"A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben a testüket érintetetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára. Amikor a nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emberi emlékekről. Egy valamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni. Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen. Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki a kietlen arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek..."

Nos, ha nem olvastam volna korábban az írónőtől, valószínűleg a regényt itt tettem volna vissza a polcra.

Nagy tévedést állítanak ugyanis az olvasó elé. Ha valaki scifi rajongó valószínűleg nem fog neki tetszeni a könyv. Mégis olyan hatást keltenek, hogy ez pont a scifi rajongóknak szól. Űrből jöttem elfoglalom a bolygótokat. Már csak egy lézerkard hiányzik a képből. Hozzáteszem több embernek is ajánlottam a könyvet, hogy olvassák el, akik rögtön ezeket az érveket sorakoztatták fel, hogy őket nem érdekli se az űr sem az űrlények.

Elég szomorú, hogy kampányolni kell egy egészen jó történet mellett, mert az expozé ily csúnyán átejti az érdeklődőt.

Tehát, nézzük csak, miről is szól valójában a Burok…

Az teljesen igaz, hogy elfoglalják a bolygónkat. De eme ezüstlények, a betolakodók, alias ufók, innentől kezdve háttérfőszereplőkké válnak. Érdekes megnevezés, de teljesen találó szerepkörükre. Főszereplők, mert minden miattuk van. Főszereplők, mert ismerjük minden tulajdonságukat, gondolkodásmódjukat, tehetségüket, zsenialitásukat, és belelátunk az általuk újjáépített társadalmi rendbe is, amelyből az ember sajnos kimaradt. Az ezüstös, higanyszerű lények tökéletesek, elhozzák bolygónk romlottságának orvosságát. Ám éppen ezzel a tökéletességgel világítanak rá arra, hogy tökéletlen bolygónk, társadalmunk és maga az ember pontosan úgy jó, ahogy van. Hiszen nincs jó rossz nélkül. Ha nem lenne az egyik honnan is tudnánk mi is a másik? S itt van egy pont. Az űrlények ugyan ritkán feltűnnek néhány epizód erejéig, ahol viszont (cserébe) dübörög a feszültség, az izgalom.

Ez a könyv, habár úgy tűnik, az űrlényekről szól, az elfoglalásról és az emberi faj irtásáról, valójában nem mesél másról csak rólunk, emberekről. Pironkodás és misztifikálás nélkül. Tökéletlen, hibás, gyűlölködő és hiányos élőlények vagyunk, ám mégis a világegyetem legszerethetőbbike is egyben. Szégyenkezés nélkül veti lapjára az írónő hibáinkat, mégis a középpontba legnagyobb erényünket állítja, hogy érzünk. Szeretünk, szerelmesek leszünk, óvjuk és védjük a szeretett lényt. Bármi áron. Felsorakoztat jót, s rosszat. Irigységünket, hazugságainkat, gyűlölködésünket küzdelemre hívja érzékenységünkkel, hogy törődünk egymással, önzetlenségünkkel és az eddig valaha volt legnagyobb erővel, a szeretetünkkel.

Az expozéban enyhe túlzásnak tartom, hogy Vándor és Melanie egy... hogy is fogalmazott... "váratlan fordulatnak" köszönhetően fogadtak szövetséget. Ha valaki valami hihetetlen meglepetésre, váratlan eseményre vár, nem fogja megkapni. Fordulat...? Jogos, elvégre szövetségre léptek. Váratlan...? Semmiképp. Ellenségem ellensége a barátom, nemde? Ha a Vándor megkedvelte volna segítőjét, aki hajszolta, hogy törje be az ember testet, több, mint valószínű, hogy nem így alakult volna a történet.

Az érzelmi világ… A könyv legnagyobb erénye. Az írónő remekül elkapta azok erejét és varázsát. Kuriózumként tálalta és ismertette meg az idegennel, a Vándorral. Az érzelmek erősségét és különlegességét pumpálta történetében, s így még a betolakodó sem tudott ellenállni nekik, noha nem is ismerte azokat korábban. Hihetetlen erővel vagyunk felvértezve valamennyien, még ha bele sem gondolunk…

De ne felejtsük, mégis mire építi az írónő a történetét;

Két lélek, mely egy emberhúst feszít. Egy női test, melyben két zavarodott lény tombol.

Ha általában azt halljuk, hogy szerelmi háromszög, akkor annak szereplőit három különálló emberrel képzeljük el. Ez a gondolat, miszerint egy testet feszít két lélek, no meg a szeszélyes szerelem, üdítő frissességet hoz kategóriájába.

Két nő egy testben. Szerelmesek. Férfiúkba. Képzeljük csak el, egy pillanatra érezzük a feltételezett létformát; szerelem, űző-vágy, amit egy olyan lény is érezni kezd, aki bennük lakik. Halni képesek lennénk a férfiért, s van mellettünk valami, valaki, ami minden előzmény nélkül elrabolja sajátos érzelmünket. Elrabolja a szerelmet, a szenvedélyt. Belelát azon emlékekbe, és képekbe, melyek korábban csak a mieink voltak. Féltékennyé válunk, hisz ha a test megérinti a férfit, azt a mozdulatot az idegen irányítja. Nem mi érintjük, csókoljuk, öleljük. A hang is hiába a korábbi hangszínen cseng, mégsem a miénk. Nem ... Gyűlölet lobban. Hisz elfoglal és irányít bennünket. A testet, az elmét, a szívet pedig szüntelen elfojtaná. Később, eme tébolyult együttélés után pedig a lény érzései keverednek a mieinkkel. Őrült zűrzavar kavarog egyazon testben. Két nő szeret egy férfit? Vagy két nő szeret két férfit? Lényegtelen... egy testbe szorultak, és ez nem tartható sokáig. Hisz az emberi test oly satnya, oly gyenge... az egyiknek távoznia kell. De ki lenne a jó választás?

A szerelmi háromszöggel egészen közel hozza az olvasókhoz és a történetben szereplő emberekhez az idegen lényt, a Vándort. Ahogyan sodornak az oldalak, ahogy egyre mélyebbre keveredünk gondolataikban, érzéseikben, magában a barlangrendszerben (ami akár az ember, mélyre rejti értékeit a pusztító felszín elől), ráébredünk, hogy a Vándor sem rossz. Csak más. Más faj. Más létforma, célok. Általunk vélt téves elképzeléseikkel. Az ő igazságuk nem a miénk. De semmiképp sem ördögi. Megismerteti velünk, s így oldalról, oldalra egyre szerethetőbbé válik a betolakodó, annak ellenére is, hogy ahhoz a fajhoz tartozik, amelyik halálos ítéletet ütött az emberiség felett. De azért mert valamit nem ismerünk, még nem jelenti azt, hogy rossz. Az idegenek sem ismerték az emberi fajt, csak mintha egy lexikonban fellelhető tudományos értekezést olvastak volna rólunk. Ez alapján hoztak ítéletet, azaz az elfoglalást és a kiirtást. De vajon, ha lehetőséget biztosítottak volna, úgy ahogy a Vándor is megismerte Melanie-t, lehet nem döntöttek volna így.

Megismerés… Érdekes fogalom, hiszen itt nem történt más, minthogy a betolakodó belelátott az ember emlékképeibe, s lassan megfertőződött az érzelmekkel. Lassacskán vágyni kezd tökéletlenségükben burjánzó tökéletességünkre. Megismeri a család és a barátok szeretetét, oldalról oldalra egyre inkább megtapasztalja, milyen törődni egymással. Érezni és szeretni. Társnak lenni és társra találni.

Az írónő ezzel a kialakult helyzettel - egy testben két lélek, Melanie és Vándor - olyan konfliktust épített ki, amely izgalomba tartja az olvasót az utolsó oldalig. Hiszen nem rajzolódik ki bennünk a megoldás. Hogyan is lehetne ennek is Happy End a vége….

Ahogy egy emberi lényt feláldoznak, megfosztanak burkától, a testétől, hogy teret és otthont tudjanak adni Vándornak, s, hogy Melanie is visszakapja legevidensebbnek tűnő, alanyi jogon megkapott tulajdonát a testét… Sok kérdést felvet, nem feltétlenül etikus a megoldás, de annyi szent, hogy emberi. Bármi áron megvédik szerettüket.

Lényegében azt az alapvető igazságot tárja elénk, hogy nem az számít, hogy ki vagy mi melyik fajhoz tartozik, vagy épp, ha valóságból ragadok példát, melyik etnikumból vagy társadalmi csoportból érkezik életünkbe. Akkor kap értéket a személy, ha megismerjük, s érzünk iránta. Akkor pedig akár az úgymond saját fajtánkat is odahajítjuk, hogy az „idegent” oltalmazzuk.

2012 május 27. 15:03

Tajtékos napok - Boris Vian

Boris Vian – Tajtékos napok

Szerelemmel szeretni. Miközben szemeink a felnövés fájdalmát sírják. Szürreális képek egymásutánja. Képtelenség. A valóság húsából fordul ki, miközben oly valósszerű képek rajzolják fel önmagukat. Furcsa. Egy furcsa kultuszkönyv. Korosztályunk kötelező olvasmánya, melyet az Élet vésett listánkra.

Boris Vian Tajtékos napok című művében Duke Ellington, Chloé című száma andalít minket. Chloé, a törékeny, gyönyörű nő. Szőke haja együtt libben a dallammal, melyben épp úgy elnyúlik valami keserű melódia, mintahogyan fanyar humorra lassúznak a hangjegyek.

Raymond Queneau szavaival élve ezen regény a XX. század legmeghatóbb szerelmes regénye. Ám nem a megszokott kontextusban köszön vissza, a már annyiszor felskiccelt szerelmesek drámája. Egy szokatlan, groteszk világba keveredünk, mely megannyi szinten új értelmezést ad a leírtaknak. Többet, mint amennyit egy-egy regénytől várnánk. Vagy melyre felkészülnénk.

Vian az emberi gyarlóságot és esendőséget a végletekig torzítja. Oly groteszk cselekményekre készteti szereplőit, melynek kópiái a mindennapi életben bármelyikünk fejében lezajlhatnak. Túlzóan. Képtelenül. Melyre csak az emberi elme képes, ám cselekedni már gyáva hozzá.

Jellemhibáink torz tükörből merednek ránk a sorok mögül, mely életeket taszít végzetükbe.

A boldogságnak és keserűségnek oly sokszor használt képei, hasonlatai a Tajtékos napokban kiszöknek a valóságba, s szereplői, mikor szerelmesek valóban rózsaszín ködben tesznek egy sétát a parkban, míg mikor a színdarabban betegség hatalmasodik el, a falak tényleges rothadásba és zsugorodásba kezdenek, éppen úgy, mint ahogyan az emberi test omlik darabjaira, s sorvad el lassan.

Boris Vian regényében minden megelevenedik. Minden elképzelhető. Az egerek ápolják a ház asszonyát és urát. A házban koktélzongora csendül fel. A Loveless Love című számot utána megihatjuk. Magunkévá tehetjük a dallamok ízét. Az emberi képzelet sem szabhat keretet, melynek határai szűkölőben vannak a manapság.

Colin és Chloé szerelmes története. Ahogyan gyerekből felnőtté lesznek s egy új, ijesztő világban ébrednek. Ahogy egymásra találnak, kiforr köztük a szerelem. Közös életük egymásba olvad. Együtt lépdelnek a felnőtt létben, melynek folyamán az élet sem kíméli őket.

„Szeretném szeretni szerelemmel”. Colin egyetlen vágya. S az utolsó betűig mindent feláldoz érte.


2012 május 20. 19:58

Vörös föld. Tana merah.

Noel Barber – Tanamera

„Lehet, hogy a bűntudat is felezhető, ha ketten osztoznak rajta?” – rántja magával ezen illúziónyi vigaszt nyújtó gondolat. A Tanamera egy tiltott szerelem sagája, mely két befolyásos dinasztia sarjaiban lobban.

Noel Barber regényében John Dexter és Julie Szung oly világban küzdenek álmukért, a másikért, ahol az íratlan szabályok megrendíthetetlen keretbe szorítják a hierarchia szintjeibe és a különböző kultúrákba szoruló embereket. Ahol eldörren a fegyver, hol háború dúl.

A történet több generáció életét felöleli, kik Szingapúrban éltek és haltak, szerettek és gyűlöltek. Az 1900-as évek elején csapjuk fel könyvünk lapjait. Mikor a vörös földön megmozdulnak az első szereplők, lassan felrajzolva jövőjük tragikus végzetét.

Nagyon könnyen megbéklyózhatnánk egyféle Romeo és Júlia történet újabb feldolgozásának, mely dráma helyszíneiül most a Kelet dzsungelei szolgálnának, ám ez a könyv ezen túlnyúlik.

Mélyebb betekintést enged a XX. század világába. Szingapúr kultúrájába, hagyományaiba. Az egymás mellett élő kínai, európai vagy akár maláj embereket bilincsben tartó íratlan szabályokba.

A két főszereplő is éppen ezen csapdákban vergődnek, küzdve a következő lélegzetért, a szabadulásért családjuk vasakarata alól, miközben a II. világháború is több ezer kilométert hasít közéjük.

Tikkasztóan fülledt éjszaka a mesés Keleten. Tiltott élvezet. Ennek a bódító izgalma. Elrejtőzve a hagyományok elől. Pusztán csak a pillanatnyi létjogosultságot élvező zabolátlan vágyak, melyek egy meggondolatlan, és mégis a legőszintébb kapcsolatot szülte azon városba. Később oly szerelemmé forr a két fiatal közt, mely még a bevésett életeket is felülírja. Mely nem tűri a determináltságot, a bilincseket, noha mindketten azokat felpróbálják.

A könyv lapjain egymásba simulnak a lágy szerelmi szálak a harcszíntér kegyetlen stratégiáival. A dzsungel mélyén életükért, és hazájukért harcoló férfiak mindennapi léte vegyül a két szerelmes szüntelen küzdelmével és a soha nem fakuló érzelmeivel. Mindezt pedig oly kontextusban, hogy megismerjük az akkori hagyományokat, különböző kultúrák szegmenseit és velejáróit. A történelem egy apróbb darabkája bújik meg a sorok közt, miközben érezzük magunkon a hőséget, szomjazunk, rejtőzködünk életünkért és bujkálunk szerelmünkért. A sírig tartó igaz szerelem sagája a Tanamera, mely annyira erős, hogy a halál torkában vonagló lénybe is élni akarást gyűr.

2012 május 20. 19:43

Rabigában2 - G.M.

Gerlóczy Márton - Rabigában 2

Rabláncon a kópianélküliség? Rablás vagy csupán továbbírás? Kortárs írónk alig tizennyolc nap alatt másolta át, formálta sajátjára Ivan Vazov bolgár szerző Rabigában című regényét.

Megszületett az első bolgár-magyar plágiumregény, melyre korábban nem volt példa. Talán épp csak a megihlető, a múzsa csókját elhozó körülmények hiányoztak vállalkozó kedvű művészeinknek, mindenesetre Gerlóczy tollából alászökött, a néhányak által új műfajnak nevezett irodalmi szegmens első példázata.


Gerlóczy első gondolata ellenére miszerint, még a kiadójának sem árulja el a plagizálás bűnét, pironkodás nélkül vállalja tettét. Éppen ahogyan a mű szerzésének alapgondolatát, úgy a témáját is valami fanyar humor itatja át.

A történetben Magyarországon járunk, kilenc éven átsuhanva 2021-et mutat naptárunk. Az ország államformája, miután kilépett az Európai Unióból valamint a NATO-ból, immáron Magyar Királyság. A határokat lezárták, a mobil- illetve az internethálózat pedig elérhetetlen fogalommá avanzsált. Nincs többé se demokrácia, se kapitalizmus. Az országban uralkodó életkörülmények egészen a középkorig estek vissza. Vidékeinket betyárseregek és csendőrségek irányítják. Nyugatról nem érkezik segítség, noha állítólag tervezik országunk felszabadítását. Egy kisváros lakói ezen körülmények között kezdenek szerveződni, hogy harcba szálljanak saját sorsuk irányításának visszaszerzéséért.

Sok tekintetben elgondolkodtatható lehet ez az olvasmány mindannyiunk számára. Létrejöttének pikáns körülményei, az ihletet hozó párhuzam jelenünkkel érdekes, keserű humorral körülfont, mely fanyar felismerésre ébreszthet bennünket. Plágium. Eszköz a művészetnek vagy már maga a művészet is ennek az eszköze? Pusztán egy karcolat, hogy tudatára ébredjen az olvasó, megértse a szellemi tulajdon elrablását, ennek a bűnnek valódi mocskát vagy pedig ezen elítélendő cselekedet későbbiekben művészi irányvonallá burjánzik majd? Mindemellett pedig azon tény felett sem hunyhatunk szemet, hogy egy jelentős bolgár írónak, Ivan Vazovnak, vajon miért pont ezen műve ragadta meg kortárs írónkat? Mi lehetett az oka, hogy ilyen témát ölel fel az első bolgár-magyar plágiumregény, melyre jó néhány szempár biztos felfigyel azon kontextusban, oly időzítéssel, melyben az megszületett? Éppen ezért talán Gerlóczy ezen művénél inkább a társadalmi szerepvállalást tartja hangsúlyosnak, mintsem tekinti egyszerűen írói munkásságának egyik részletének.

Ha pedig mindez még nem hozta volna magával a hangulatot, akkor Gerlóczy Márton saját szavaival zárnám soraimat, miszerint; „A plágiumregény a bizonyíték arra, hogy az irodalom másolja a valóságot.”

2012 március 4. 02:07

Köszönettel tartozom.

Jubileumi írásnak szántam. Gondoltam csalok kicsit majd a dátumokkal. De nem. Talán így kellett lennie. Hogy egy tévedés kitúrja ezen írást az őt megillető helyről. Egy hiba... de hát nem azokból tanul az ember?

Túl vagyok a századik megjelentetett írásomon. Lassan két éve dagasztom soraimat itt. S még mindig mennyi írást nyel el önzőn asztalfiókom, no meg a nagyrabecsült piszkozat jel.

Köszönettel tartozom. Sok embernek. Szerencsére kellően elégnek.

Természetesen sorrend nincs, hisz túl sokan birtokolnátok az első helyet.

Köszönet Gandhimnak, ki ugyan fintorogva falja soraimat, hisz szerinte azok szüntelen csak fekete színekben merülnek el, de mégis megteszi, mert tudja mennyire fontos ez nekem. Támogat, ösztönöz. Biztos pontom ebben a káoszban. S talán hála neki, egyszer majd a napfény is beszökik ezen sorok közé. Ő az én két lábon járó helyesírási szótáram... nélküle megannyi botlás vigyorogna kárörvendőn rám a nyelvemből. Köszönöm.

Köszönet Mesteremnek, ki ugyan nem rajong ezen formáért, de értem olykor-olykor azért betéved. Köszönöm, hogy ha nem is annyira itt, de az Életben a támaszom. Biztos pontom, melyet úgy érzek sosem hagy magamra. Köszönöm.

Köszönet Vérszomjas Fűszálamnak, kivel el tudok merülni oly mélységekben, oly betegesen őrült világokban, melyek másoknak élhetetlenek lennének. A megértésért, hisz talán te tudsz velem a leginkább azonosulni. Veled beszélgethetek oly dolgokról is, melyekről másokkal képtelen lennék. Köszönet a támogatásért. Hogy a várfalam egyik biztos pontja vagy. Hogy olvasol. Ösztönzöl. A Lánc hídon zajló diskurzusainkért. Köszönöm.

Köszönet Bennek, ki ugyan ritkán látogat el ezen formában hozzám, de akkor mindig oly szavakat hagy maga mögött, melyek mosolyt csalnak arcomra. Örömöt csempésznek belém. Számomra mély dícséretek ezek. Köszönöm.

Köszönet a Felmenőknek, hisz én hiszek abban, hogy ezen Ajándékomat tőlük kaptam. Oly ajándék ez, melyet rengetegszer visszaadnék. Eldobnék. Talán túl sokszor is. De... de másszor viszont úgy érzem, hogy egy hatalmas kincset adtak kezeimbe. Lelkembe. Remélem egyszer majd emelt fővel, boldogan képes leszek elfogadni és együtt élni vele. Köszönöm.

Köszönet Katonáimnak, kik a lázálmokba könnyed mozdulattal belelöktek. Kik hagytak szenvedni. Kínlódni. De mielőtt szívem az utolsó ütésre feszült volna visszarántottak. Megmentettek. Visszatérésemre egy történet, egy Szörnyeteg kapaszkodott, melyet láthattok. Nélkületek... más lenne. Talán rosszul más. Nem ily mélység. Érzékletesség. Köszönöm.

Köszönet P. Lászlónak, ki először nevezett kortársának. Köszönöm, hogy támogatott, hogy olvasott, javított, ötletekkel gazdagított. Köszönöm, hogy ösztönzött, hogy folytassam. Ne dobjam el magamtól. Hogy van értelme. Talán az első igaz dicsérettel ajándékozott meg. Köszönöm, hogy korom ellenére is komolyan vett. Hogy meglátta bennem az Írót, mellyé vállni szeretnék. Köszönöm.

Köszönet B. Anikónak, ki nem sejti, hogy a kaput nyitotta meg nekem az irodalomra. Általa kezdtem érdeklődni. Komolyan venni ezen művészetet. Köszönöm.

Köszönet Aprylnek, ki az első támogató lökéseket adta ezen oldalon. Ki elismerést csempészett blogomba. Köszönöm.

Köszönet Neked. Köszönöm, hogy kínoztál. Hogy torkomba fojtottad szavaim. Megfullasztottál. Megdermesztetted kezeim. Vártál az utolsó utáni pillanatig. Mikor a feszültség már húsom feszíti. Az őrült őrjöngés előtti kétségbeesett percig. Hogy az utána felszakadó érzelemszörnyetegeim az erejük teljében mutogassák majd magukat. Betegesen izgató kín s az utána következő, korábban még nem tapasztalt megkönnyebbülés, melynek csak törédekét éreztem azelőtt. A világ két szeglete között ringattál, lökdöstél, hajigáltál. Egy szívdörrenés alatt a pokol lángcsóvái közé taszítottál, hogy a következő lélegzetre feszülésem már elképzelhetetlen magasságokba teljen. Köszönöm.

Köszönet a családnak. Azon részének, kik ismerik ezen oldalamat, s azoknak is, kiket majd könnyekre akarok fakasztani, mikor révbe érek. Köszönöm.

Köszönet minden Tekintetnek, kiknek a Látogató kártyát ajándékoztam az Én Világomban. Köszönöm, hogy olvastok, hogy olykor megjegyzéseket hagytok magatok mögött, melyek nekem sokat jelentenek. Nélkületek... Nélkületek semmi értelme nem lenne.  Köszönöm.

Köszönöm Barátaimak, Társaimnak. Mindenkinek kik az évek alatt támogattak. Segítettek. Mindenkinek, kik nem hagyják, hogy ezt is feladjam. Kik elismerésükkel ösztönöznek. Köszönöm.

 

 

Remélem nem süllyedt ezen írásom túlzott giccsbe, mert akkor meghazudtolnám igaz lényem. De valahogy az elmúlt közel két év, és a jubileumi századik megjelentett írásom késztetett arra, hogy immáron valóban, tintaformában is köszönetet mondjak. Dagasztathatnám még soraim, de Ti úgyis tudjátok mennyi mindenért hálás vagyok még Nektek.

 

 

 

Köszönöm.

2011 november 29. 23:48

Igazolt Hiányzás - Gerlóczy

Gerlóczy Márton az Ulpius-ház istállójából négy könyvet tálalt a nagyérdemű elé mindössze hat év leforgása alatt. Fogadtatások megoszlottak, vélemények különböztek, mind az olvasók, mind a szakma felől.

A Gerlóczy-írások furcsák. Nem lehet ráhúzni a típusok köntösét. Nem mondhatjuk, hogy ez egy romantikus regény, vagy kaland, esetleg krimi, avagy a vámpír őrület egy újabb szüleménye. Regényei lesújtóak. Borús hangvételük akaratlanul is rátelepszik az olvasóra, mert miért is ne tenné? Ez a könyvek dolga; hogy hassanak ránk. Márton pedig leránt minket. Olyan hatást kelt, mintha egy, a végletekig kiábrándult ember bosszankodásai, halk mordulásai morajlanának füleinkben, majd a fejünkben. Pedig egy korabelitől talán nem ezt várnánk, hisz neki még hinnie kellene, hogy ez működőképes létforma, amit mi, emberek, itt folytatunk. Gerlóczy koravén, aki érti, de nem akar azonosulni az élettel. Akit nem értenek, mert nem akarják érteni. Mert jóval egyszerűbb bepakolni egy fiókba, megpecsételni a homlokát.

Nehéz elfogadni és elfogadtatni egy olyan embert, írót, aki nem csak ringat. Ki tehetségét nem az ámításban gyilkolja meg. Nem repít el minket a messzi-messzi mesés országokba, ahol pár mókás bonyodalom után révbe érhetünk. Mert ő itt marad (1 regény kivételével), és itt bosszant minket, mennyire tökéletlenek vagyunk. És az életünk is mennyire az.

Talán éppen ezen furcsa különbözőségéért nincs teleplakátozva vele a város, vagy nem jelenteti meg a 10. bestsellerét. Mert az embereknek manapság nem nagyon akaródzik olvasni, s ha mégis ráveszik magukat, hogy betörjenek egy történetet, egy könyvet, akkor is a könnyed olvasmányokat szívlelik, mert emészthetőek. Mert nem kell gondolkodni, mert elhiteti velük, hogy az élet, olyan, mint a filmeken. Gerlóczy története pedig semmiképp sem lehetne egy amerikai, happy-end film témája.

Az Ulpius-ház… Noha én örülök, hogy a publicitás édes gyönyörét ajándékozták az ifjú Gerlóczynak, de nem igazán értem. Az Igazolt hiányzás nem bestseller szagú. Vagy talán csak közel tíz éve még nem ez az őrült pénzhajhászás szelleme itatta át a könyvkiadás fellegvárait. Vagy az is lehet, hogy a művészetben igen elit család sarjának adtak egy esélyt, hogy a dicső hírnevet tovább vihesse. Mindenesetre én személy szerint örülök, hogy megismerhettem a nevét.

2003-ban jelentkezett első könyvével az akkor 21 éves szerző. Az Igazolt hiányzás című regény érdekesen hétköznapi témát ölel fel, amit mégsem karcol papírra minden második ember, avagy író. Koromból is adódóan nem olvastam annyit, amennyit talán szerettem volna, vagy amennyit az eddigi illanó éveim engedtek, de a fejemben lévő könyvkatalógust átpörgetve nem akadtam olyan könyvbe, mely ezen gondolatokat, a Hétköznapiságot nyelné magába. Mert a könyv történései, kis satírozásokkal, kihagyásokkal, megtoldásokkal, megszínesítéssel vagy épp kifakítással, mindenki életében szerepelt. Hisz mindenki volt gyermek, mindenki felnőtt. Ahogy Gerlóczy is. A fogantatásának igen realisztikus pillanatától követhetjük a főhőst, vagyis a szerzőt, a jelenig.

Ízlelgetve az expozét, azt érezhetjük, ez egy önéletrajzi ihletésű könyv. Ám valahogy mégsem. A pontjaiban ugyan egyezik, hisz a szerzőről szól, s annak életéről, gyermekkoráról, de mégis oly regényszerű. Ráadásul szemöldökünk még azon tényen is ráncolódni kezd, hogy egy 21 éves fiú miért írna egyet? Hisz még csak most kezdi életét. Az emberi béklyók pedig csak olyan messze menő következtetéseket engednek levonni, hogy egy suhanc mit is tudhatna az életről? A Nagy Betűs Életről? Milyen bölcsességek birtokába kerülhetett ily rövid idő alatt, amit megosztana másokkal? Milyen göcsörtös út lehet a háta mögött, milyen bukkanókat és süllyesztőket hagyott volna el ennyi idő alatt, melyeken való túljutása mind-mind megajándékozták volna valami igazzal?

Ennél a könyvénél válik el a legélesebben a szakma és az olvasóközönség tábora. Míg a könyv hátoldalán oly ismert nevek dicsérik őt, hol reális keretek közt, hol pedig túlcsordulva azokon, mint Göncz Árpád, Jancsó Miklós és Bächer Iván, addig a fórumokon az olvasók már erősen bírálják. Bírálják, mert olvasatom szerint, számukra ennek a könyvnek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Még az én gyomrom is megcsemmellett Jancsó Miklós szavaitól, pedig szeretem Márton munkásságát.

Egy első könyves szerzőt, még ha ily neves elődökkel is rendelkezik, öngyilkossági kísérlet egy magas pulpitusra emelni, mert túl nagy lesz az elvárás. Hisz, ha ily nevek, mint Jancsó vagy Bächer ilyen színezettel írják fel az eddig ismeretlen nevét a köz elé, akkor bárki joggal feltételezheti, ez egy zseniális mestermű, maga a tökéletesség (amiről pedig amúgy tudhatnánk, hogy nem létezik). Csalódást, majd ellenszenvet generáltak.

Ám, elsősorban mégis azon kritikusokat érhetné bírálat, kik a névtelenségbe, egy-egy internetes nick-név mögé rejtőztek, s onnan hallatták hangjukat. Miszerint Gerlóczy ezen regényében csak azon siránkozik, hogy az életben tenni is kell valamit. Hogy mondatai kuszák, kifacsartak, hogy egy-egy bölcseletnek nevezett valamit oldalakon keresztül fejteget, s mire a végére ér a nagyérdemű addigra elfelejti annak elejét. Természetesen, lehet, sőt van is benne igazság, hisz mondatai, stílusa itt még kiforratlan. Túlmagyaráz, olykor belekap egy gondolatba, gyűrkéli azt, majd túlnyújtja. 21 évesen. A tinédzser kor kijáratában.  Valóban hihetetlen… Ha Gerlóczyt nem lengte volna körül a pátosz, ha nem zsongott volna körülötte kimondatlanul, hogy egy zseni, egy őstehetség, akkor talán ezen emberek is elgondolkodtak volna azon száraz tényen, hogy egy tejfölös szájútól nem várhat oly minőséget, mint amit a könyv hátoldalán ígértek neki. S attól még lehet jó. Sőt… Ha helyén vagyunk képesek kezelni az élet apróbb csetlőbb dolgait, élvezhetővé válnak azok. Mint például egy könyv.

Túllépve ezen a komolytalannak vehető bíráskodásokon találtam két mélyebb kritikát. Koncz Tamásét és John Bicerét. Ezen írásokban is fellelhető az él, hogy ez nem egészen az, amit ígértek nekik, mégsem vetik el annak lehetőségét, hogy ha Gerlóczy kiforr, akkor igazán méltó nevet szerezhet magának a kortárs irodalomban. John például kiemeli „életszagú” stílusát, hogy helyénvalón képes fogalmazni, ezzel pedig eléri azt az olvasókban, hogy kicsit mindenki a magáénak érezheti. Koncz pedig a szituáció és helyábrázolásban dicséri Mártont. Mindketten tisztában vannak a szerző korának korlátaival, s annak tudatában érdekes kritikát írtak első regényéről.

Habár Koncz még ennek ellenére is a zöld szörnyeteggel a hangjában zár, miszerint azért mégiscsak Gerlóczy egy a sok közül, csak őt kiemelték. Ezért lehet lehetősége nevet szerezni, de attól még nem sokban különbözik azon kortársaktól, kiket a névtelenség nyel magába, s kiket az élet nem ajándékozott meg ilyen lehetőséggel.

Ami pedig állandó jelleggel felbukkan a kritikákban, a már sokszor feltett kérdés, miszerint kinek is íródott a történet? Képes lesz érezni és éppen ezért élvezni egy olyan olvasó, kinek ismeretlen a táj? Olyan körülményeket átélni, és empátiát érezni, melyben az író nőtt fel? A folytonos költözködések vagy a „rossz tanuló” szerep. Persze az olvasás mindig is megköveteli az átérzést, de ennyire speciális gúnyát nehéz magunkra illeszteni. Hisz mi van, ha mi eminensek voltunk? Akkor persze az Életről taníthat minket Gerlóczy.

"A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az az olvasó, aki olvassa.". Mert ha hiányzik az olvasó, akkor hiányos a történet is. Könnyen talál rajta az ember kivetni valót, kritikusabb szemmel vizsgálgatja a górcső alatt.

Gerlóczy Márton ezért is ennyire megosztó. Őt vagy nagyon szeretik, mert kimondja azt is, ami fáj. Hogy egyre életképtelenebbekké válunk. Szerethetik, mert ironikus, mert minden keserűség mellett ott lapul benne valami kifacsart humor is. A mostanra kialakult letisztult, rövid mondatai miatt. Vagy…

Vagy utálhatják, mert nem bírják magukra venni Gerlóczy okuláréját, hogy azon keresztül lássák a világot. Elvethetik történeteit, mert nem értik, mert másképp értik. Mert máshogy látják a világot, mint ő. Mert ennyire behatárolt szerepbe nem képesek játszani.

2011 június 1. 13:16

Elférsz?

Grecsó Krisztián – Mellettem elférsz

Na, és a könyvespolcomon van számodra hely?

 

„Én a testemmel szerződést kötöttem.” – indítja az örvényt. Egyetlen mondat melyet megismétel az egész történeten keresztül. Kétszázhetven oldal menetel közben el előttünk.

Testtel való szerződés. Az egyetlennel, mely az idő spiráljában végig kitart mellettünk. Melyben összeforrnak az idők. Első említésénél még egy erős férfitestet fest fel szavaival. „Egészséges akarok lenni, mert a múlt tele van halállal, és én érezni akarom, hogy bírom a halált.” Ezután a következő majd’ háromszáz oldal rozsdabarna színbe fordul.

Súlyosak a lapok. Párbeszédre Grecsó nem pazarolta a sorokat. Az egész meséje egy összefüggő fekete halmaz. Ha szereplője ajkait mégis szóra nyitotta, dőlt betűvel jelzi. Furcsa szedés, kirívó szerkesztés. Éppen ezért nehéz ez a szemnek, mely lelkesen venné be a cafatokra szedett történeteket, melyek kicsit nehezen akarnak összeállni.

Hálásak lehetünk azon ötletgazdának, aki a könyv belsejébe felskiccelt családfáért felel. E nélkül nehezen értenénk meg, kiről is beszél a szerző. Ismétlődő nevek, generációnkénti újrajátszás. Persze, szép, akár még dicsérendő hagyomány is ez egy család történelmében; a múlt átmentése, régi szellemek újraöltöztetése a fiatal sarjakon. De a mesélésnek nem tesz túl jót a több generációnyi személy csokorba szedése.

Majd a könyvfedél megadja magát. Ennyit a fizika síkról. A történet. … Több szempontból is nehéz olvasmány. Sodró cselekménye nemigen van, pörgő izgalom az utolsó részben ért, amikor a kaotikus állapotok közt a jelen és múlt egymás mellé érkezett; végre történt valami a főszereplőnkkel. Ráadásul nem hagyhatjuk figyelmen kívül annak személyét sem. Kezdjük az elején:

Kétszáznyolcvanhét oldalon átrágva magunkat sem sikerül elég kitartást tanúsítanunk a szerzőnek ahhoz, hogy legalább a főszereplő nevét elárulja nekünk. Vagy úgy egyáltalán bármit. Kapunk egy kontúrvonalat, melyet vagy elfelejtett kitölteni, vagy nem tartotta fontosnak. Jellemrajza hiányos. Múltjában is pusztán azért kezdi az ásatást, mert tisztába akar jönni magával, a helyét keresi. Magától, gondoskodásból korábban nem kereste volna a megbúvó, poros részleteket nagymamája, vagy rokonai szavaiban. Nem figyelt volna oly nagy gonddal a szavak ritmusára, a betűk incselkedőn bújtató dallamával. Pusztán csak azért figyelmet tanúsítani, hogy idősebb társának, rokonának örömet szerezzen. Nem. Unalmában és a magára találás vágya miatt kezdi a múlt megismerését. Az első lökést egy sugalmazás adja, miszerint nem tud oly sokat magáról. És, mint talán mindenki, a főszereplő is úgy gondolta, hogy a jelenben feltett kérdésekre a múlt titkai adhatják a választ. Hisz a múlt tetteinek vaskeze formálja jelenünket. Az finomítja a kontúrokat, simítja, vagy épp emeli ki az éleket, a mélyedéseket. A kérdés csupán csak annyi marad, milyen áron szerezhetjük meg őseink titkát? Vajon mennyi értelme van mindezt felkutatni, mennyiben adnak választ saját problémáinkra? Mily módon mutathatna utat? Mennyire lesz lenyelhető, és megemészthető egy olyan olvasóközönség számára, akiknek idegen e család? Hisz legtöbbünk hasonlóképp homályosan tapogat saját múltjának labirintusában… Vajon feltérképezzük-e egy ismeretlen-ismerős múltját, mielőtt akár mi is le nem utaznánk vidékre, a családhoz, hogy saját kutatásba kezdjünk? Hogy vajon mellettünk elfér-e a múltunk?

Rengeteg kérdést vet fel a regény. Merész témaválasztás, még merészebb környezetbe helyezés. Kortárs írónk fiatalabb nemzedékekre nem igen gondolva úgy mesél a TSZről (Termelő Szövetkezet), mintha a nagymamáinkkal társalogna, akik maguk is dolgoztak ott. Be kell vallanom, saját családom gyökerei, egyik ágról lenyúlnak vidékre, egészen a puszta határára, és éppen ezért, én tudtam valamilyen szinten azonosulni a két generációval feljebbi őseink hétköznapjaival. A családias szomszédsággal, a kedvesnek nevezett pletykálkodással, azon jogcímen, hogy csak gondoskodnak egymásról, mert ők, egy falu, egy telep, egy apró, összetartó közösség. Máshogy mennek ott a dolgok, mint a városban. A házasodás kényszere, mielőtt vénlányokká válnának az életerős, húsos nők, és ezen szégyen elől való menekülés. Az asszonnyá válás. Az elfojtott szexualitás, mely ott bujkál a szénaboglyák tövében, lenn a folyóparton, vagy egy táncesten a művelődésházban. A kerítőasszonyok finomkodások nélküli akciózásai. Mind-mind olyan dolgok, melyek egy született, úgynevezett tőgyökeres pesti számára ismeretlenek. Hisz a „városi levegő felszabadít”. Mi itt az ország dübörgő, tomboló szívében nem gondolkodunk oly feudálisan, mint ahogyan azt a puszta embere teszi. Kárunkra mintsem hasznunkra mi nem kötődünk egy telekhez, nincsenek oly erős kapcsok a szomszédok vagy egyes kerületben élő emberek közt. Égető kérdéssé válik tehát: kinek íródott e regény? Ki képes élvezettel betörni a sorokat? Élvezheti-e vajon egy olyan olvasó, kit a betondzsungel szült, ki egy hangyabolyba rohangál naphosszat? Képes-e érezni a csend és a puszta adta nyugalmat, amit a parasztok éreztek, Domos kivételével, mikor hazatértek hétvégére? Felvonja-e a szemöldökét a Városi, ha egy homoszexuális kapcsolatról olvas? Felvonja-e, ha nap, mint nap ennél sokkal színesebb, merészebb és elvontabb figurákat lát a metrón, a téren, vagy egy szórakozóhelyen? Képes-e érezni azt a mély szégyent, melyben mindezért egy Vidéki részesül, ha családjában hasonló történik? Véleményem szerint túl szűk rétegnek érthető és ezáltal élvezhető a történet.

Dicsérendő ugyanakkor a pironkodás nélküli őszinteség. Ahogyan lehámozza mítoszokat és fényt derít a kínos részletekre.

Mindemellett a főszereplő számomra gyáva figura marad. Nincs élete. Még csak azzal sincs tisztában, mit jelent az. Egyedül a teste van, melyet szemügyre vesz olykor. Ami finoman a valósághoz láncolja, mely az egyetlen biztos pont az életében. Melyet ismer. Mely miatt elgondolkodik. Elfér-e a test mellett valaki? Néha úgy gondolja, igen. Ki kell tölteni a mellette lévő négyzetet, mely a tükörből oly üresen bambul rá. De a napjai, órái a múltban pörögnek, alig van néhány kósza perc a jelenben, ami valóban a jelennek szól, s nem csak a két régi történet között valami átfedés, amíg mondjuk az egyik mesemondótól a másikig utazik például a villamoson. Van egy semmitmondó munkája, a barátnője a történet elején elhagyja az egyik munkatársa miatt, s maradnak nagyanyja jegyzetei, melyek visszarántják a múltba. Elkezdi az ásatást. Csak épp nincs nagy figyelemmel másokra. Nem különösebben rázza meg, hogy kérdéseivel, vagy azzal, hogy mesélteti a másikat milyen mély sebeket szakít fel, milyen félresiklott életeket és elhibázott döntéseket csócsálgat naphosszat. Ugyanis ez válik az életévé. Mesélés és meséltetés. A holtak világa, a lehunyt időké. Az élő, a valóságos túl unalmassá avanzsál. Célja a megismerés. A felesleges felderítés. Hisz azzal, hogy egyik felmenőjének dicső hírét lerombolta, lerántotta a papnövendékről a szent leplet, senki életét sem tette jobbá. Még a sajátját sem. Még csak egy válasszal sem toldotta meg a saját problémáit. És hasonlóképp van ez a két barát történetével is, akik egész életükben mindig ugyanazt a nőt szerették. Ahogy fogynak a lapok, csupa hétköznapi történettel találjuk magunkat szemben, melyekkel nehéz azonosulni, s melyek mai ésszel(!) még csak nem is megrázóak.

Ugyanakkor egy szép és megható epizódláncolattal zárjuk a régi történetek sorát. (Számomra ez volt a legkedvesebb rész a könyvben) Grecsó nagyon finoman fésülte össze a múltat a jelennel. Összemosta a nagypapa és unokája szerelmi történetét. Egymás mellé érkezett a két vagon. Közel ötven évvel ezelőtt Domos nagyapja, a vidéki, randevúra várta szerelmét, Zách Évát, a pesti asszonyt. Az elegáns, finom, úri hölgyet. Unokája éppen ugyanazon helyen várta azt a nőt, akitől nem tudott szabadulni. Azt aki, egy bokorban szerzett neki egy párperces örömöt. Egy kurvát. Kire azóta is folyton gondolt. Kit a buszon látott, a kávézóban. Domost cserben hagyta az asszony. Az unokája, és egyben a főszereplő története viszont nem zárul le. Ott hagy minket a szerző. Egyedül a sarkon. A várakozás közepén. A türelmetlenségben. Magunkra hagy.

Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regénye nehéz olvasmány. Bizonyos embereknek ugyanakkor élvezhetővé is válhat. Akiknek mesélt nagyszülője a TSZ világáról. A falu társas magányáról. Máskülönben túl idegen. Nehezen azonosulható. Ugyanakkor Grecsó szépen fogalmaz, ügyesen ugrál az idő síkján. A vállalkozó szellemű olvasóknak mindenképp megér egy misét, de azzal szembesülniük kell, hogy nem egy „tucat-könyvet” tartanak a kezükben.

Zárásul pedig egy kisebb figyelmeztetés; a regény minden furcsasága ellenére, a végén számolnunk kell azzal, hogy bennünk is felszakad egy apróbb űr; mellettünk ki férne el? Jelenünk? Múltunk? Egy személy? Ki vagy mi? Van oldalunkon hely? Maradt? Vagy mindent kitöltünk? Ismerjük legalább magunkat?

2011 január 26. 16:31

Burok.

Stephenie Meyer - Burok

Stephenie Meyer igencsak beleégett a köztudatba, amikor is feldolgozta a bűnös szerelmet egy újabb formában. Immáron már lejárt a Marimárhoz hasonló gazdag földesúr-szegény, ámde igencsak szemrevaló parasztleány ideje. Manapság már halandó és vámpír kell. Még inkább elszakadni a valóságtól, még inkább feszíteni a határvonalat, átlépni a kommerszé vált vaskeretet, melybe a szerelmi történetek berekedtek. El kell lehetetleníteni a szerelmet, mert úgy még inkább akarni fogjuk, úgy még nagyobb varázslat és csoda lengi majd körül. ... no de ez most nem Alkonyat ideje, majd rá is szentelek egy szösszenetet.

 

No tehát a Burok;

Első körben érdekesnek találom azt a varázslatot, bár ez igencsak gejj jelző lenne az egyszerű szakértelemnek, hogy a Stephenie regények mennyire el tudják bűvölni az olvasót. Természetesen én naiv először mindezt az írónő javára vettem, amíg el nem kezdtem eredeti nyelven - értelemszerűen angolul - olvasni. Számomra, ugyanakkor aláírom lehet bennem hibádzik valami, rettenetesen egysíkú volt. Már-már unalmas. Hihetetlen különbség érezhető a magyar fordítás és az eredeti közt. És természetesen most jöhetnek azok a hatalmas közhelyek, melyek melegséget csalnak a már kaviccsá töpörödő szívünkbe, hogy mert a magyar nyelvhez nincs hasonló, de most azt kell mondjam, hogy de tényleg. Emlékszem, mikor magyarul olvastam ... éreztem a szavakat, láttam a helyszíneket, orromat átjárták a barlangba bujdosva készült ételek illata, átjárt a forróság, akár Melaniet a sivatagban, fáztam, akár Bella a mindig esős, ködös Forksban. Libabőrös lettem, mintha Edward vagy Jared a főszereplőkön keresztül engem is megérintene. Éreztem a történetet, megéltem - már amennyire mindezt egy történet engedi, bár véleményem szerint az írott mesélésnél nincs is felkavaróbb és izgalmasabb. Mindezt az eredeti nyelv nem tudta elérni. A hatás elmaradt, habár azzal tisztában kell lenni, hogy ennek ellenére, világ szerte, angol nyelven is irreálisan nagy teret hódított magának. No, ha őket maga a vámpírlamour ennyire elkavarta a bizsergésbe, jó messzire a valóság árnyaitól, akkor mennyire kifordultak volna, ha mindezt a magyar nyelv színezetében tehették volna.

No, de ennyi szemezgetés elég is.  A lényeg, hogy hatalmas gratuláció jár a fordítóknak, ezesetben Farkas Veronikának (Burok) és Rakovszky Zsuzsának (Alkonyat)! ~ azért figyelemreméltónak tartom, hogy mindkettő fordító nő. Minden feminizmus nélkül szerintem mindezt az elbűvölést, mindezt az érzelmekkel túlfűtött képeket egy férfi nem lett volna képes ily módon tálalni nekünk.

A könyv borítójáról hatalmas szem mered ránk. Egy furcsa szem. Világító EzüstKékség. Ránk néz. Belénk. Figyelemfelkeltő. (Ezt is meg lehet köszönni a felelős munkatársnak)

A könyv hátoldalán pedig egy, számomra legalábbis, tökéletesen megszerkesztett mondat áll:

"Egy test, két lélek és minden idők legizgalmasabb szerelmi háromszöge egy olyan világban, ahol az egész emberiség jövője a tét."

Őszintén megvallva engem teljesen megtalált. A Borító tekintete elkapott a Hátlap mondata megfogott. Szenvedély és Szenvedés egyvelege a Szerelem fogalmába zárva. Küzdelem, Harc és Őrület. Két lélek, mely egy emberhúst feszít. Egy női test, melyben két zavarodott lény tombol.

Felütve a könyvet, a borítólap alatt megpihen a történet kicsit hígabb ízelítője. S ha a saját véleményemet hozzácsatolhatom, akkor igencsak kiábrándító ízelítő. Persze az is lehet, hogy egyszerűen engem nem fogott meg. A történet tehát a kiadó szerint a következő az expozé alapján:

"A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben a testüket érintetetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára. Amikor a nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket ls kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emberi emlékekről. Egy valamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni. Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma elleb. Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki a kietlen arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek..."

No tehát a kiadó szerint ennyi lenne a történet. Hát őszintén megvallva, ha Stephenie, no meg a borzongatóan jó fordítói szakértelem nem bolondított volna bele a regényeibe, akkor valószínűleg itt tettem volna vissza a polcra. Nagy tévedést állítanak ugyanis az olvasó elé. Itt nincsenek ufók, nincsenek nagy fekete szemeket és csápokat birtokló kis zöld űrlények. Stephenie magát az idegen fajt, a betolakodóakat is egy teljesen új nézőpontba helyezte. Mint külső formai jegyekben, mint tulajdonságaikat tekintve. Én őszintén mondva, nem szeretem a scifit, sem semmilyen "űrből jöttem elfoglalom a bolygótokat" történetet. A lézerkardtól és űrhajóktól pedig egyenesen kiráz a hideg. Még a Star Warst sem láttam. Maga az intro pedig könnyedén feltételeztet hasonlóakat. Több embernek is ajánlottam a könyvet, hogy olvassák el, akik rögtön ezeket az érveket sorakoztatták fel, hogy őket nem érdekli se az űr sem az űrlények. Volt akinek sikerült bíznia, kezébe vette, végül pedig úgy nyilatkozott, hogy élete egyik legjobb könyvélményét ajándékoztam neki. De éppen itt van a baj, hogy kampányolni kell egy rendkívül jó történet mellett. Ha valaki szereti a scifit kezébe veszi s csalódik, mert nem adja meg neki azt amire vágy, akinek pedig kincs lenne ez az élmény, amit átnyújt neki a könyv, az pedig éppen az expozé miatt nem nyitja fel a könyv fedelét.

No éppen ezért a kis kiadói gikszer miatt szeretnék kicsit túlnyúlni a baráti körömön, és kicsit nagyban kampányolni mellette.

Tehát, Burok . . .

Az teljesen igaz, hogy elfoglalják a bolygónkat. De eme ezüstlények innentől kezdve háttérfőszereplőkké válnak. Főszereplők, mert minden miattuk van. Főszereplők, mert ismerjük minden tulajdonságukat, a gondolkodásukat, tehetségüket, zsenialitásukat, és belelátunk az általuk újjáépített társadalmi rendbe is, melyből az ember sajnos kimaradt. De itt van egy pont. Ritkán feltűnnek néhány epizód erejéig, ahol viszont (cserébe) dübörög a feszültség, az izgalom.

Ez a könyv, habár űrlényekről szól, az elfoglalásról és az emberi faj irtásáról, de még nem akadt kezembe hasonló történet, mely fele ennyire is, de ily módon tálalt volna bennünket, embereket. Hibás, gyűlölködő, hiányos élőlények vagyunk, de mégis a világegyetem legszerethetőbb szerepébe bújtat. Mindezt úgy, hogy nem pironkodik az írónő, ha a hibáinkat, éppenséggel az embertelenségünket veti lapjára. Felsorakoztat jót s rosszat. Irigységünket, Hazugságainkat, Gyűlölködésünket Küzdelemre hívja az Törődékenységünkkel, Önzetlenségünkkel és a Szeretetünkkel. Oly formán ábrázol mindannyiunkat, mintha SátánAngyalok lennénk. Mindenki fején ott díszeleg az ördögszarv, melynek élét a hátunkon feszülő szárnyaink lágyítanak. Ez a történet csak rólunk szól, minden fantasztikum ellenére.

Az expozéban enyhe túlzásnak tartom (s most lehet érezni iróniám élét) hogy Vándor és Melanie egy... hogy is fogalmazott... "váratlan fordulatnak" köszönhetően fogadtak szövetséget. Ha valaki erre vár, csalódni fog. Fordulat...? Mondjuk, elvégre szövetségre léptek. Váratlan...? Semmiképp. Nemesen egyszerű oka van annak, már-már unalmas, hogy miért szüneteltették harcukat. De ezt a poént nem lövöm le. :)

Igencsak romantikusnak találom (és ezt most nem pejoratív, csöpögős értelemben), hogy az emberi érzelmeket oly módon ábrázolta, oly erősnek, oly különlegességnek, hogy egy olyan lény sem tud ellenállni nekik, aki nem is ismerte korábban azokat. Mégis oly szenvedély, oly tűz, dübörgés és tombolás birtokában vagyunk mindannyian, ami mindig, mindent és mindenkit képes lesz legyőzni. Nagy kincs, melybe bele sem gondolunk a valóságban. - tisztelet a kivételnek.

Szerelem ... hmmm igen. A sokak által várt csoda. Stephenie ismételten egy teljesen új vonalon ábrázolta. Két nő egy testben. Szerelmesek. Egy férfibe. Gondoljunk csak bele, egy pillanatra érezzük a feltételezett létformát; szerelem, űző-vágy, melyet egy olyan lény is érezni kezd, mely bennük lakik. Halni képesek lennénk a férfiért, s van mellettünk valami, ami minden előzmény nélkül elrabolja sajátos érzelmünket. Elrabolja a szerelmet, a szenvedélyt. Belelát azon emlékekbe, és képekbe, melyek korábban csak az mieink voltak. Amit ma úgy gondolnák hogy pont azok azok melyektől soha senki nem tud megfosztani, bármily szegénység is gyötörje testünket. Féltékennyé válunk, hisz ha a test megérinti a férfit, azt a mozdulatot ő irányítja. Nem mi érintjük, csókoljuk, öleljük. A hang is hiába a korábbi hangszínen cseng, de nem a mi hangunk. Nem ... Utálat születik, féltékenyek vagyunk s kitől ez esetben egy cseppnyi vízben is képesek lennék elrabolni légzését, bennünk él. Irányít bennünket. A testet, az elmét, a szívet pedig szüntelen kiirtaná. Később, eme tébolyult együttélés után pedig a lény érzései keverednek a mieinkkel. Őrült zűrzavar kavarog egyazon testben. Gondoljuk csak el, hisz mi saját magunk a saját érzelmeinkkel is folyton folyvást harcolni kényszerülünk, hisz sosem logikusak. Mi, egyedül... Itt viszont ... két nő szeret egy férfit? Vagy két nő szeret két férfit? Lényegtelen... egy testbe szorultak, és ez nem tartható sokáig. Hisz az emberi test oly satnya, oly gyenge... az egyiknek távoznia kell. De ki lenne a jó választás? Hisz ahogy sodornak az oldalak, ahogy egyre mélyebbre keveredünk a barlangrendszer mélyén, ráébredünk, hogy a Vándor sem rossz. Csak más. Más faj, más létforma. De a más nem rossz. Ráadásul van az embernek egy igen rossz tulajdonsága . . . ;  Ahogy a Vándor össze van zárva Melanieval osztozik az emberi érzelmeken és emlékeken, és szépen lassan megfertőzi. Egyszer csak ő is képes lesz érezni, oly emberfélén. Megismerkedik a család, a törődés fogalmával és vágyni kezd rá. Ember akar lenni, emberré válni, mert minden életképtelenségünk ellenére, valahol egészen mélyen szerethetőek is tudunk lenni. De az írónő egy olyan problémát, egy olyan konfliktust és helyzetet épít fel, melyben nem rajzolódik ki bennünk a megoldás. Nem látjuk, hogy hogyan lehet ennek is Happy End a vége. ... Majd pedig az utolsó húsz oldalon olyan igazán ember módjára "oldják meg". Már amennyire etikusnak vagy boldognak mondható...

Nincs teljes lezárása a történetnek. Könnyen elképzelhető, hogy a későbbiekben születhet hozzá egy második vagy ne adj Isten harmadik, negyedik rész. Igen, valóban bánnám, mert az Alkonyat tüzét is éppen a pénzhajhászás oltotta el. A Burok is, ahogy az Alkonyat (az igazi, az első rész) annyira jól sikerült, egy olyan teljes egész lett, mely oly katarzissal ajándékozza meg az olvasót, hogy ha az író túlnyújtja, és nyúzza a történetet, minden utolsó hártyát lehántva róla, akkor sem tud majd még a közelébe se jutni az eredetihez, csak a történet varázsát rombolja le.

Komolyan és szívből tudom ajánlani ezt a könyvet annak aki szeret szembenézni az érzelmekkel, nem fél megkönnyezni a fiktív lények szenvedéseit, halálát vagy áldozathozatalait és mindezt csöpögős cukormáz nélkül. Mezítelenül, ahogyan mi is a hétköznapokban átéljük azokat. De kérlek titeket magyarul vegyétek a kezetekbe :)

Jómagam kétszer is elgyengültem és bizony könnyeket ejtettem, melyet a könyv lapjai mohón magukba is nyeltek. Hisz minden olvasó, ahogy az író is benne él a könyvekben. :) Igen, Elfeledett Könyvek Temetője. (erről majd később) Pedig eddig ezt ezenkívül csak egy könyv tudta belőlem kiváltani.

Még két kis apró morzsával zárnám bejegyzésemet, és őszintén remélem, hogy ezután nagyon sokan kezetekbe ragadjátok :)

Pletykákból úgy hallottam, hogy megfilmesítik s talán ez év végén, vagy következő év elején még a magyar mozikba is beront. Mondjuk sok reményt nem fűzök hozzá, mert amit az Alkonyattal is műveltek az szerintem a regény meggyalázása volt. Még csak köszönőviszonyba se kerültek. Köszönjük Hollywood...

A másik pedig az olvasással kapcsolatos. Számomra is és néhány barátomnak is az első 50-60 oldal igen csak döcögősnek, darabosnak hatott. De később oly bűvöletté növi ki magát, hogy még ezt is feledteti majd velünk. Ráncolódhat hát a szemöldök, de folytassátok!

2011 január 25. 14:30

Aranyember

Jókai Mór - Az aranyember

Tímár, a főhős esete véleményem szerint még ma is megveti lábát a hétköznapjainkban. Igaz Jókai mögött ott állt az akkor kapitalizálódó, megváltozott országszemlélet, s így nem volt nehéz eljátszani a kiszakadás gondolatával, de kérdem én; ma, a mai világban, a mai túlontúl túlfejlett világunkban, a szívünk mélyén mi nem építgetünk egy Senki szigetét? Egy mindentől elzárt, már-már paradicsomi idillt? Egy falatot az édenkertből?

Tímár ingaként lengett a Modernizáció és a Szabadság közt. Gyarló emberként, csak engedte, hogy öntudatlanul a két világ között bolyongjon, mert dönteni nem igen tudott. Az egész regényen keresztül sodor minket a bizonytalansága, hisz a Város Tíméa, a Szabadság Noémi. Szívének és Elméjének pedig mindkettő oly kedves.

 

Tíméa.


"Félrehúzva a függönyt Timéa fekhelye felől.

Mint egy élő alabástrom szobor feküdt ott a leány, keble lassú pihegéssel szállt és emelkedett, ajkai félig nyitva, szemei lezárva, arcán a halál túlvilági komolysága.

Fél keze feje körül elomlott fürteihez volt emelve, a másikkal éji öltönye ráncait  tartá keblén összeszorítva.

Tímár remegve nyúl hozzá, mintha egy elbűvölt tündéralakot tapintana, kinek érintésétől a szegény halandó életvesztő szívfájdalmakat kap. Az üvegcsében levő illó szesszel elkezdé az alvó halántékait bedörzsölni. És aközben folyvást figyelt az arcára, és gondolá magában:

"Téged hagynálak én meghalni, te gyönyörű alak? Hát ha igazgyöngyökkel volna telve ez a hajó, s az mind az enyim lenne, ha te meghalnál, mégsem engedném, hogy örökre alva maradj. Nincs akkora gyémánt a világon, amit örömestebb lássak, mint a te két szemedet, mikor az fel fog nyílni."

Az alvó arc pedig semmit sem változott a homlokán és halántékain tett bedörzsölésre; két összeérő vékony szemöldöke ráncot sem vont homlokán, midőn az idegen férfi kezei érinték.

Az utasítás azt mondaná, hogy szívgödrét is be kell az ellenszerrel dörzsölni.

Tímár kénytelen volt a leány kezéhez nyúlni, hogy azt kebléről elvonja.

A kéz legkisebb ellenállást nem tett. Zsibbadt volt az és hideg.

Olyan hideg volt az egész alak. Szép és hideg, mint az alabástrom.

Az éjszaka árnyai ezt suttogták:

"Nézd, minő gyönyörű idomok! Ajk nem érintett ezeknél szebbeket soha. Ki tudná meg, ha megcsókolnád?"

De Tímár azt felelé az éj árnyai közt saját magának: "Nem, te nem loptál meg életedben soha semmit: ez a csók pedig tolvajlás volna." S azzal odavonta a perzsa szőnyegtakarót, mit a leány álmában lehajított magáról, s azzal válláig betakargatva az egész alakot, a szőnyeg alatt dörzsölé be ujjaival a szesz az alvó alak szívgödrébe, s hogy ment legyen minden kísértettől, folyvást a lány arcát nézte azalatt. Olyan volt az, mintha egy oltárképet nézne, melyről a hideg sugárzik.

Egyszer aztán felnyíltak a sötét szempillák, s a két szem sötéten, ragyogástalanul tekintett elő. Az álomlihegés megszűnt, s Tímár érzé, hogy a szív keze alatt erősebben ver."

Gyönyörű, magával ragadó, és mégis... Mégis egy élő alabástrom. Akár maga a társadalom. A korábban kedves szomszédok, barátok, kik egymást segítették az éhínséges időkben immáron egymás versenytársai lettek. Az emberség elé bepofátlankodtak a számok. Azok a rideg tények. Azok az egyszerű vonalak, melyek csupán egyetlen egy jelentést képesek magukban hordozni. A gyűjtést, a felhalmozást. Pénz, az a boldogítónak hitt pénz...  A felszín szépséget mutat, egy szépen összerakott képet; haladást, gépesedést, növekedést, gyarapodást, dagadást. Gazdagságot. De mélyen lenn... Egészen lenn, mélyen a felszín alatt éppen az emberséget irtja ki ez az új gazdasági berendezkedés. Oly hideggé válva akár eme női szív. Tíméától Tímár nem tud szabadulni, magával ragadja a leány szépsége. Nem tudja elengedni, ahogyan a várost sem, amit e nő szimbolizál. Akarja a pénzt, a rangot, az elismerést. Földöntúli szerencse övezi kezeit, hisz amihez csak nyúl arannyá változik.... mégis hiányzik neki valami. Valami amit csak a Senki szigete adhat meg. Valami amit csak Noémi által teljesülhet be.

 

Noémi.

" És Noémi kincs!

A nőiességből mindaz egyesülve van benne, ami kedves, és hiányzik nála mindaz, ami bántó. Szépsége nem az az egyhangú szépség, amit a tetszelgés oly hamar megunottá tesz; ez minden kedélyváltozatnál új varázsban tűnik fel. Gyöngédség, szelídség, és hév egyesült kedélyében. Együtt összhangban él benne a szűz, a tündér és a nő. Szerelmének semmi önzése nincs; egész lénye el van veszve, át van olvadva abban, akit szeret. Nincs külön búja, külön öröme, csupán az övé. Otthon aprólékos, figyelmével minden kényelméről gondoskodik; munkájában segít neki fáradhatatlan kézzel. Mindig derült, mindig friss, s ha valami betegség kerülgeti, egy csók a fájó homlokra meggyógyítja őt. Alázatos az iránt, akiről tudja, hogy őt imádja."

Szépsége nem földöntúli, nem oly tündéri alak, mint ahogy Tíméa, de megvan benne a természetesség és emberség ama magva amit a Városban oly annyira keresett. A városában és asszonyában. Bűnös életet él eme szigeten. Senkiként, távol hírnevétől, vagyonától, és a földi, anyagi alapokon nyugvó és abból kiburjánzó élvezetektől. Ágyékuk tiltott, bűnös nászából gyermek születik. De még ez sem elég számára, hogy határozott, gyors döntést hozzon, s lengését a két szeglet közt abbahagyja.

Tíméa akár a megváltozott világ ... behódol a fejlődés, és előre haladás érdekében. A város a pénzért hajt fejet, Tíméa Tímárnak, kiben a megmentőt véli látni, ahogyan a város is a kapitalizmusban, hogy felvegye a lépést nyugattal.

Noémi maga a természet. Nemesen egyszerű, mégis tökéletes. Ámde ... az embernek, a nyughatatlan, folyton folyvást valamit kutató embernek mégsem elég. Mindent megad de az emberi telhetetlenségnek ez sem elég.

Tímár, a Férfi, beszorult a két világ közé. Döntéshozatala pedig egyre sürgetőbb. Nem csupán két nő közt leng, hanem elméje és szíve játszik vele egy kegyetlen játékot. Húzzák vonják, kettészakítják.  A boldogság és a hiúság közt bolyong kutatva a "jó megoldást".

Durván átfordítva, ha magamhoz ragadom a XXI. századi szótáramat, akkor a Férfi biz döntésre kényszerül a Hiúság, Büszkeség, Karrier hármasa illetve a Kiszolgáltatott Érzelmek, a Szerelem, a Magánélet, és a Földönfutósága közt, mely mégis a mindenség kincsével ajándékozná meg.

"De Tímár még nem volt egészen megörülve.

Még alkudozott a sorssal.

Az ár igen nagy! Még ehhez a kincshez mérve is nagy.

"Egy ifjú nő egy mosolygó gyermekkel az ölében."

De az ár egy egész világ! Otthagyni abban a milliókra menő vagyont, társadalmi állást, magas rangot, főúri barátokat; megkezdett nagy vállalatokat, mik világra szólanak, miknek eredményétől nagy hazai iparágak jövendője függ. És ráadásul Tíméát!

Tán azzal a gondolattal még meg tudott volna barátkozni, hogy kincseit odavesse a világnak; a víz fenekéről jöttek, menjenek a víz fenekére vissza megint! de azzal a gondolattal nem tudott kibékülni híúsága, hogy ez a fehér arcú nő, ki az ő hitvesi lángjától nem tudott felmelegedni, még az életben boldog legyen - egy más ember által.

Maga sem tudta tán, milyen ördögöt rejteget szívében.

A nő, ki szeretni nem tud, elhervad szeme láttára.

Ő pedig éli a boldog napokat ott, ahol szeretni tudnak."

 

Egy férfi vergődése, a Szív és Értelem küzdelme. Választás... Áldozat, és a kérdéses Révbe Érés, mely mindannyiunknál más utat, más ösvényt fed.

Lebilincselő Lélekút mellékágakkal tarkítva, mely oly könnyedén szippant magába, akár egy kósza, észrevétlen lélegzet. Melyben oly könnyen nyújtózkodhatunk a két Nő bőrében. A két képviselt világ egyikének trónusán foglalhatunk helyet. Ítélkezhetünk a hűtlen Tímár felett, szerethetünk, gyűlölhetünk, tartózkodhatunk, meg adhatjuk magunkat! Hófehér tündérkísértetként lenghetünk körbe, adva, de mégis bezárkózva saját szívünkbe, vagy tüzes, életteli nőként adhatunk magunkból mindent oda az igazán szeretett férfinak. Eme rozsdás történet képes ugyanazon érzelmeket és szerepeket  átnyújtani mint a mai történetetek. Hatalmat ad, ítélkezhetünk, gondolkodhatunk.

 

Be kell vallanom, hogy ... Igencsak kedves ez a történet számomra . . .

Különösen a szívemhez nőtt. Igaz kopott, megbarnult példány pihen polcomon, de akárhányszor csak a tekintetem ráemelem, szemem előtt egy kis film kezd peregni ahogy édesapám forgatja a könyvet, lapozza a barna oldalakat, majd felfénylik előtte a Jókai által megalkotott Tímea név, s megszületik benne a döntés; ha lánya születik Tímeának keresztelik.

2010 október 18. 15:29

Utolsó Kentaur

Robbantsunk?

SZÉCSI NOÉMI - UTOLSÓ KENTAUR


Egy kentaur. Egy kortárs anarchista csoport felvett motívuma. Mindannyian egyek közülünk, kiknek nem eposzi tragédiákkal kell viaskodniuk, hanem hétköznapi problémáikkal küzdenek. Munkát vállalnak biciklisfutárként, és élik a hétköznapinak nem mondható életüket – a lány Amerikában modellkedik, fiú1 börtönbe kerül, fiú2 és fiú3 megvalósítják az anarchisták célját, robbantanak.

„Hova tartozzunk?” Melyik ideológiát kövessük?” – rajzolódhat ki kérdés a tudatukra ébredő fiatalok fejében. A regényben – vagy társadalmi lektűrben – a főszereplő négy fiatal már megtalálta a választ, anarchisták. Fikázzák a különböző látásmódokat, lázadnak, és harcolnak a mára kialakult rendszer ellen a maguk kicsinyes, hétköznapi módján. Rongálják a várost, és bosszantják az embereket, akikről úgy hiszik, bemocskolják az egykor szép és élhető Budapestet. Kettős életük paradox, nevetségesen kisstílű. Nappal rendes polgárokként élnek, tisztességesen dolgoznak, éjjel pedig a kentaur szimbólummal felvértezve járják a város utcáit és szolgáltatnak igazságot öncélúan, a maguk módján.

Valójában, az első ránézésre buzdító, vérpezsdítő történet a küzdésről és a szimpatikus nacionalizmusról szól, amely a kezdeti melengető érzésből mélyrepülésbe csap át, és becsapódik az egysíkú valóságba. Az erőteljes hittel átszőtt dübörgő ordítások a nemzetért, suttogásokká halkulnak. Hitelét veszti a regény alapgondolata, ironikussá válnak a kezdeti, „igaz” elvek. Hisz, hogyan is hihetnénk, azoknak a „lázadóknak”, akik utálkoznak a BKV ellen, miközben tisztes polgárként jeggyel vagy bérlettel utaznak.

Az egész történet ellentétre épül, szavakkal győzködnek, tüntetnek a mindenség ellen, míg a való életben kisszerűen meghunyászkodnak. Egy furcsa zűrzavar, egy egészen elgondolkodtató káosz az egész. Szécsi Noémi Utolsó kentaurjával tükröt tart az olvasó elé.

Az emberi mentalitást a káosz, károgó, önző vinnyogás, felületes lázadás jellemezheti.

„Milyen jó lenne, ha egyszer tényleg felrobbanna ez az egész!” – suttog a történet a füledbe, majd elgondolkozol. Valóban? Számít, mi a településünk neve, milyen épületek tarkítják, vagy épp csúfítják a látképet, milyen autók parkolnak a mozgáskorlátozottak parkolójában, vagy az igazán fontos az, hogyan viszonyulunk embertársainkhoz és a környezetünkhöz? Észrevesszük a nagy szavak valódi kicsinyességét, és némely ideológia nagy elveinek gyerekességét?

Szécsi Budapest-regénye kaotikus lenyomatot ad a fiatalok lázadás-próbálkozásairól, a kialakult ideológiák buktatóiról. A várostörténetet végigkíséri egy zűrzavar, melynek tetőpontja maga a befejezés. Nincs lezárás, nincs jó megoldás. Menekülés a reménytelen illúzióba vagy kapaszkodás az elveszett labirintusba.

2010 október 18. 15:18

eat, pray, love

Eat, pray, love, avagy ízek, imák és szerelmek.

Elizabeth Gilbert önéletrajzi regénye, miután Amerikát meghódította, kicsiny országunk könyvespolcára is felférkőzött. Pár nap múlva (okt. 14) pedig a filmvásznon elevenedik meg ez az álomnak tűnő valóság.

Sikere, és szerethetősége abban rejlik, hogy mindannyiunk titkolt, vagy épp felvállalt vágyát festi elénk, olyan formában, hogy mindezen álomnak tűnő illúzió igenis kiléphet a valóságba. Igenis felölthetünk bármilyen állarcot, bármilyen életstílust, és azokká válhatunk, akik mindig is akartunk, legbelül.

Főhősünk, Elizabeth, sikeres és boldog, mondhatni révbe ért - legalábbis ezt hiszi magáról. Harmincas éveire összerakta az idilli életnek tűnő képet; gazdag férj, ívelő karrier, tökéletes ház. Ám hirtelen egy szeszélyes fuvallat eme gondosan felépített kártyavárat ledönti, és Elizabeth képe darabjaira hullik, akár egy leejtett tükör, melyben a korábban fényes kép mind torzítva néz vissza rá. Egyes egyedül marad. Egy szörnyű válás után a depresszió lerántja a mélybe és ráébred, hogy eddig a felszínt élte. Párkapcsolatból párkapcsolatba menekült egész életében, és önmagát hagyta legutolsónak, aki számít. Mert változtatni, és nagyot álmodni. Maga mögött hagyja felszínes életének romjait, és meghallja a világ, és saját belsőjének hívó szavát, melyet eddig elnyomott a mindennapok zajos forgataga. Nekivág a nagyvilágnak, hogy megkeresse a választ; ki is ő valójában, és mit akar az élettől. Zarándokútja folyamán ellátogat Indiába, Itáliába és Indonéziába. Mindegyik ország ad neki egy kis útravalót; vagy épp az evés szeretetét, vagy az ima erejét, vagy pedig a hitet az igaz szerelemben. Megtanulja mit jelent megismerni, megszeretni, és ha kell elengedni az embereket. Kóstolgatja a kultúrákat, betekint a különböző vallásokba, és megenged magának mindenféle korábban „tiltott” gasztronómiai bűnözést. Megtanul örülni az apróbb csodáknak, messze az elektronika uralta világtól. Elizabeth mert lépni a megkésett pillanattal és beletáncolt a boldog ismeretlenbe.

Mindenkinek ajánlom elsősorban a könyv változatot, mert nincs is annál izgalmasabb mikor saját elménk a szavak erejével festi elénk a szereplőket, a szituációkat, de ha valaki már most nekiült az első ZHjának tanulásához, akkor nyugodt szívvel üljön be a moziba és engedjen meg magának egy könnyed, de mégis tartalmas szórakozást. Hisz az életről nem a szakkönyvekből tanulhatunk. Ez a történet pedig mindannyiunk számára érdekes, és építő lehet. Merjünk nagyokat álmodni!