Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2013 március 17. 11:37

Fehér Éjszakák.

egészen mámorító impresszió;

szőke nő lép rivaldafényébe

‎zsúfolt mozi terem, tengernyi ember, ámde kicsi tengeré... fények, de inkább félhomály, érzelmek és gondolatok örvénye a térben és egy másik időben.

 

 

Gyűlölni valakit, akit szeretni is tudnál. Mosolyogni, mikor belül zokogsz. Mikor fáj. Majd belehalsz a kínba. Tágul a tüdőd? Kapsz levegőt? Én megfulladok. Beléd sóhajtom utolsó korty levegőmet. Ölj meg. Fojts! Szabadíts fel. Engedj el. Add vissza szabadságom. Vagy száműzz mindörökre.

 

Vetítés.

 

A messzeségben kontúrok rajzolják fel magukat. Homályosak. Bizonytalanok. Domb tetejét beborítja a szürke, súlyos levegő. Elveszik benne a Ház. Közelebb ér. Egyedül csak a hegyesre faragott kerítés tűnik elő. Fenyegetően magasodik a sötétség elé.

Hiány kong a nagy falak közt. Ordít. Dübörög. Félhomályba takaróznak a kiürült bútorok, üres képkeretek. Festmények megfakultan néznek farkasszemet a látogatókkal. Valaha élt világok hiányzó lenyomatai élénken mosolyognak a poros falakról. Édeskés illat tekereg a levegőben, mely a múltból szökött vissza egy kis elégtételért. Kínzásért. Gyötrelemért. Szikrányi gyönyörért.

Méltóságteljesen próbál lépdelni. Magas sarkúja dorombol lábain, a parkettán. Selyem ruhájának végét elnyeli a múlt kellemes fojtogatása. Táncol, libben, boldogság illúziójában foszlik. Szemei üvegessé vállnak. Némán, olykor még le is gördül szemei sarkáról egy-egy könnycsepp, melyet a jelen üressége hajszolt ki kongó belsőjéből.

Ajtóhoz ér. Keze megremeg, ahogyan a kilincs felé nyúlna. Túlvilági érzet szalad végig gerincén. Vele rezdül egész teste. Az emlékek veszik át a trónust. Idegesen szeméhez kap, hogy eltűntesse még a nyomát is annak, hogy érzelmei győzedelmeskednek felette. Hogy elveszíti a csatát. Élete csatáját. Leteperik. Alul marad. A szégyen dühbe torzul. Vörösre dörzsöli szemeit, csak könnyei takarodjanak el lényéről.

Belép. Sűrű por ül a levegőben. A múlt lemorzsolt darabkái táncolnak körülötte. Lépteivel ösvényt hasít belé. Szakadt anyag borítja a szétzúzott székeket. Az utolsó s egyben legnagyobb vihar nyomait viseli még a helyiség. Mikor meghalt. Meghaltak. Erőtlen lépteivel a nézőtér közepéig sétál. Lehajt egy széket. Por szőnyeg csap fel a koszos levegőbe. Eltelíti tüdejét. Köhög párat. Gyönyörű ruhájával helyet foglal a széken.  Nem érdekli. Nem érdekli már őt semmi. Kiváltképp a felszín nem. Belül pedig már amúgy is mocsokban mállik. Mély levegőt vesz. Tekintete elveszik az előtte pár méterre kifeszített foszlott vásznon. Háta mögött felmordul a gépezet. Valaha élt szolgájának kísértete tesz eleget kötelezettségének, mely még a halál gyomrából is köti őt.

Fénynyaláb hasít a levegőbe. Rajzol az anyagra.

… és mint egy film lepereg az életem. …

Az Életem… Te.

~ Dúdolja.

 

Szőke nő lép rivaldafényébe. Lelkének keserű dallamait dúdolja. Mintha az ő létéről énekelne. Elveszik a hangjegyekben, szavakban. Mint egy örvény, beszívja. Vesz egy hatalmas levegőt, majd elnyeli a mocsok, a szenny, genny, vér és könny. A keserű emlékek. Buggyan egyet ez a végtelen, ő pedig elmerül.

 

~~~~~

 

Megreccsen a világ körülöttem. Hatalmas dörrenés nyeli el a hangokat. Felhasad a vászon előttem. Vakító villanás. A szőke nő lehámlik az anyagról.

Hamuszürkén omlanak körülöttem a házfalak. Ködbe vesznek a fények. Sűrű az éj, a hold se lát. A szeme két ópiát. … Mely megbabonáz. Elnyel. Megsemmisít. Az utolsó sejtemig. Drog. Az én drogom. Csak az enyém. Belém lövi nedvét, mérgét. Messzebbre száműz, mint az ópium. Jobban felpörget, mint bármilyen szintetika. Mégis… mámorító zsibbadásban ernyed egész testem, lelkem. Őrült, izgató ambivalencia. Örvény uralja lényét, mely teljesen magába szív.  Elnyel. Elnyeli a világot, elnyeli Világomat. Megszüntet létezni. Mássá tesz. Idegenné. Egy imádott idegenné. Pár órányi Életet ajándékoz, valódit, hogy később mindent kiszakíthasson belőlem. Darabról, darabra emészt fel. Részenként az egészet. Hisz nincsen más régen, csak te vagy. Éjjel holdról letépsz gombokat, így egymás mellett minden rész egész. Nem létezhetsz nélkülem. Én sem nélküled. Részed vagyok, ahogy te is Részem vagy. Így alkotunk egészet. Egy részekre szakadó, szétzilált egészet. De még ígyis oly teljességnek éljük meg, oly tökéletesen törékeny, illanó Mindennek, melyet még soha senki mással nem. Bűnben oldozzuk fel egymást bűneink alól. Éltetjük és gyilkoljuk a másikat. Könnyek szaladnak végig, mikor karjaink egymásba vesznek. Mosoly nyúlik végig gyűrött arcunkon, mikor tépjük egymás húsát. Mikor belesajdul egész lelkünk a kínba.

Az eső tisztára mos minket. Villámok megvillantják valódi, feslett lényünket. Egy másodperc töredékére csupán, de akkor tekintetünk mindig a másikon sétál. Látni a legmocskosabb kontúrokat, uralkodó sötétséget. Melybe oly végtelenül beleszerettünk. S melyet gyűlölnünk kellene. Visszafordíthatatlanul. De azzal sem lennénk elégedettek, hisz felvállalnák ezzel az egyetlen egy szóval azt a temérdek életet, melyet együtt éltünk le. Hogy mennyire függtünk egymástól, mennyire reménytelenül, veszélyesen, és szenvedélyesen szerettünk s vágytunk a másikra. S tudjuk, erre nem készültünk fel.

Veled oly hosszúra nyúlnak a telek. Dermesztő fagyba veszik a világ szüntelen. De melletted, közvetlen melletted, mégis melegség bizsereg a bőr alatt. Legzordabb időben is lángcsóvák nyalják végig lényemet. Felégetsz. Megtisztítasz. Veled… oly Rövid a nyár. Nélküled már üresek a gyümölcsfák. A te hibád! Nélküled már monoton a mennyország. A világegyetem túl tág. Nincs termés, de még alma sem, melyet leszakíthatnék, hisz az utolsót, a legfelsőbbeket is megettük. Felemésztette azt a testünk. Felemésztette az a lelkünket.

 

… és mint egy film lepereg az életem. …

Az Életem… Pontosan Te.

 

Szétfolyik a tér. Cseppenként gördül le minden a helyéről. Színvilágunk ömlik képzelt valóságunkra. Szemeim már nem ebben az időben vesztegelnek. Foszlott vászonról leomlik lényed. Kettőnk apokalipszisába hajítottuk egymást.

Megigazítod magad. Kiegyenesíted görnyedt tested, helyükre helyezed nyúlványaidat. Megtörik rajtad a fény, hátad mögött óriási árnyalak karcolja fel magát. Szörnnyé torzul. Mely valójában te önmagad vagy. Emberalakod közeledik. Míg mögötted másik alteregód egyre csak hatalmasabbá dagad.

Kéjjel telt mosoly ül ajkaid sarkán. Szemeiddel keresztülszántod lényem.

Voltam már használt, rossz tükör, ami mindent folyton felnagyít. Rémképek néznek rám, ha nem vagy itt. Úgy szívom lényedet be én. – dúdolom magamnak, míg én, én vagyok. Míg egyedül vagyok, önmagamnak hitt valaki. Mert aztán jössz te… és én egészen mássá változom…

Elém érsz. Karod felém nyúl. Én pedig belékapaszkodok, pedig érzem belül, hogy csupán az újabb halálkeringőnk első mozzanatait éljük meg. Értelmetlenül. De hát kellett is valaha az nekünk?

Magadhoz húzol. Fülembe sóhajtasz. Kiemelsz a székek biztonságot nyújtó rabsága közül. Leheleted nyakamon érzem. Elmosolyodsz.

Lassan ölő fegyverek az emlékek, így megyek nem tudom meddig de meddig de meddig, csak az a perc érdekel, mert a halál élve kell, és nem bánok semmit, de semmit… - dúdolod

Felemelem tekintetem. Egyenest a tiédbe szúrom. Döföm. Kegyelem nélkül.

Szóval emlékeink kiszakítják léted? Nem többek, mint fegyverek? Gyilkoló eszközök? A halál neked hát élve kell? Ehhez kellek? Én az lennék neked? Halál? Vég? Megsemmisülés? – mosolyt faragok arcomra, mielőtt még a fájdalom torz vonásokkal festené fel rám a valóságot.

Elmosolyodik. Ő őszintén;

Végzet. A végzetem vagy… Te fogod kiszakítani belőlem utolsó korty levegőmet. Te fogsz az utolsó percben véremben megmártózni. De nem bánom. Élvezni fogom, hisz általad a világ egy percre a szívembe fért. Minden veled töltött percben. – megsimítja hátam – hisz tudod, ha egyszer az éjszaka megkísért elvisz mindent a semmiért… - dúdolja tovább egy egészen izgató dallamon - Az éjjelem vagy. A soha nem múló éjszakám. Mely sötét. Izgató. Sejtelmes. Misztikus. Termékeny. Pont neked nem kell ezt magyaráznom. Hisz mindenki a fényben él. Nappalokban. Elfogadottságban. Rendben. Rendszerben. Középszerűségben.

Megbontom a kettőnk alkotta egészet. Megfogom kezét. A vászon maradványai elé sétálunk. Hozzásimulok. Arcom mellkasába temetem. Elmosolyodom. A Színésznő bennem megfulladt ebben a kegyetlen őszinteségben. Tekintetem arcára emelem. Kilépek védelmemből, s egyenesen a lénye legmélyére vesznek szemeim;

Őrült ékszerem vagy. Lényem leggyönyörűbb díszítője. A nyakamon ijesztő csillogás. Kövekbe zárva valami fura varázs. Ha megfogom, ráz. Ha felveszem, éget. És fojtogat. Levenni már soha soha soha nem tudom. S talán nem is akarom - kacérkodó mosolyom ráemelem. – Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem fogom! – hangom erősödik, egyik kezét elengedem, míg a másikkal ő még mindig tart. Nem engedi, hogy szabaduljak. Elmenekülhessek - Nem fogom! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! – testem könnyeddé válik, már-már cseppfolyóssá. Táncolok körbe, forgok, suhanok. Kezem szeli a levegőt, vonaglik szabadságában.

Megragadja a karom, mely már épp készült volna kifolyni kezei közül. Magához ránt. Egymásnak feszül a két test. Domborulatokat nyelnek el a sziluettek. Tekintetem háta mögé emelem.

A megtépázott vásznon két torz árnyalak vonaglik. A vetítőből kiszabadult fénynyalábok szüntelen keresztülhasítanák a levegőben úszó múlt törmelékeket. De minket képtelenek átszelni. Helyette a bennünk élő Szörnyeket festi fel a falra. Keserű és izgató mosoly szalad ki ajkaim szélére. – Igen… pontosan ezek vagyunk mi. Torz árnyalakok. Húsából kifordított valaha volt emberfélék. Szörnyetegek. Kifacsart sötétség.

Szétfeszít minket a másik közelsége. Érzem, ahogy felpezsdül vére. Hogy nem bírja tovább.

Nyugodtan mondjad bármi bánt. A négy fal hallgat már csak rád. Én nem fogok többé. Ne kezdjünk erről új vitát, a szívhang úgysem jönne át. Csak egyszerűen váljál köddé. – suttogom ajkai közé - Kár a sok szép mondatért, sokkal hamarabb célba ér egy levél nélkül feladott bélyeg. Ha ketten lennénk, te meg én … - kezét erővel, dühből számra tapasztja. Szemei vértengerben áznak. Érzem, ahogy gyűlöl. Ahogy akar. Taszítana. De végzetesen szeret. Egy könnycseppet nyel le kongó belsőm. Arcomra mosolyt feszítek.

Elveszik. Eltűnik előlem. Gomolygó füstbe kapaszkodom már csak, mely az ő nyomát nyeli el.

Kétségbeesés költözik belém. Tép belül. Szaggat. A vásznon immáron csupán egy sötét alak vonaglik. Megrozzant, hiányos fekete folt.

Reménytelenül a nézőteret fürkészem. A fény szemembe vakít, mégsem vagyok képes tekintetem elemelni onnan. Fojtogat a halál közelsége.

Meglátom. Meglátom őt, ahogyan középen mered rám. Tekintetéből eltűnt az az őrült, ki engem oly sokszor elragadott. Ki bármikor képes erre.

Közelebb sétálok hozzá. Szemeivel végig kísérte lépteimet. A sor végén állok.

Végtelenre nyúlt másodperc kacérkodik köztünk.

És akkor visszatért az, melyet oly sokszor elhagytunk. Elhajítottunk. De mindig visszaszereztünk. Hisz nélküle nem élnénk. Megcsillant szemében a káosz. A másvilág. A zavarodottság. Mámor és őrültség. Minden, ami mi vagyunk.

- Fuss el, irány a tenger! Hadd nyelje el a mohó, tajtékzó hullámsír leélt, elhunyt életeinket. – mosolya nyeli el a helyiséget, a falakat, székeket, a vásznat. A teret. Időt. És engem.

- Őszintén akarod? – A Színésznő szeme csillan egyet, mielőtt megsemmisülne minden körülöttünk.

 

Péterfy Bori - Szívem gyorsabban ver

Péterfy Bori - Fehér éjszakák

Péterfy Bori - Rész egész

Péterfy Bori - Őrült ékszer

Péterfy Bori - Vállj köddé

Péterfy Bori - Futás

 

és egy kis Jeux d'enfants életérzés.

2012 március 4. 02:07

Köszönettel tartozom.

Jubileumi írásnak szántam. Gondoltam csalok kicsit majd a dátumokkal. De nem. Talán így kellett lennie. Hogy egy tévedés kitúrja ezen írást az őt megillető helyről. Egy hiba... de hát nem azokból tanul az ember?

Túl vagyok a századik megjelentetett írásomon. Lassan két éve dagasztom soraimat itt. S még mindig mennyi írást nyel el önzőn asztalfiókom, no meg a nagyrabecsült piszkozat jel.

Köszönettel tartozom. Sok embernek. Szerencsére kellően elégnek.

Természetesen sorrend nincs, hisz túl sokan birtokolnátok az első helyet.

Köszönet Gandhimnak, ki ugyan fintorogva falja soraimat, hisz szerinte azok szüntelen csak fekete színekben merülnek el, de mégis megteszi, mert tudja mennyire fontos ez nekem. Támogat, ösztönöz. Biztos pontom ebben a káoszban. S talán hála neki, egyszer majd a napfény is beszökik ezen sorok közé. Ő az én két lábon járó helyesírási szótáram... nélküle megannyi botlás vigyorogna kárörvendőn rám a nyelvemből. Köszönöm.

Köszönet Mesteremnek, ki ugyan nem rajong ezen formáért, de értem olykor-olykor azért betéved. Köszönöm, hogy ha nem is annyira itt, de az Életben a támaszom. Biztos pontom, melyet úgy érzek sosem hagy magamra. Köszönöm.

Köszönet Vérszomjas Fűszálamnak, kivel el tudok merülni oly mélységekben, oly betegesen őrült világokban, melyek másoknak élhetetlenek lennének. A megértésért, hisz talán te tudsz velem a leginkább azonosulni. Veled beszélgethetek oly dolgokról is, melyekről másokkal képtelen lennék. Köszönet a támogatásért. Hogy a várfalam egyik biztos pontja vagy. Hogy olvasol. Ösztönzöl. A Lánc hídon zajló diskurzusainkért. Köszönöm.

Köszönet Bennek, ki ugyan ritkán látogat el ezen formában hozzám, de akkor mindig oly szavakat hagy maga mögött, melyek mosolyt csalnak arcomra. Örömöt csempésznek belém. Számomra mély dícséretek ezek. Köszönöm.

Köszönet a Felmenőknek, hisz én hiszek abban, hogy ezen Ajándékomat tőlük kaptam. Oly ajándék ez, melyet rengetegszer visszaadnék. Eldobnék. Talán túl sokszor is. De... de másszor viszont úgy érzem, hogy egy hatalmas kincset adtak kezeimbe. Lelkembe. Remélem egyszer majd emelt fővel, boldogan képes leszek elfogadni és együtt élni vele. Köszönöm.

Köszönet Katonáimnak, kik a lázálmokba könnyed mozdulattal belelöktek. Kik hagytak szenvedni. Kínlódni. De mielőtt szívem az utolsó ütésre feszült volna visszarántottak. Megmentettek. Visszatérésemre egy történet, egy Szörnyeteg kapaszkodott, melyet láthattok. Nélkületek... más lenne. Talán rosszul más. Nem ily mélység. Érzékletesség. Köszönöm.

Köszönet P. Lászlónak, ki először nevezett kortársának. Köszönöm, hogy támogatott, hogy olvasott, javított, ötletekkel gazdagított. Köszönöm, hogy ösztönzött, hogy folytassam. Ne dobjam el magamtól. Hogy van értelme. Talán az első igaz dicsérettel ajándékozott meg. Köszönöm, hogy korom ellenére is komolyan vett. Hogy meglátta bennem az Írót, mellyé vállni szeretnék. Köszönöm.

Köszönet B. Anikónak, ki nem sejti, hogy a kaput nyitotta meg nekem az irodalomra. Általa kezdtem érdeklődni. Komolyan venni ezen művészetet. Köszönöm.

Köszönet Aprylnek, ki az első támogató lökéseket adta ezen oldalon. Ki elismerést csempészett blogomba. Köszönöm.

Köszönet Neked. Köszönöm, hogy kínoztál. Hogy torkomba fojtottad szavaim. Megfullasztottál. Megdermesztetted kezeim. Vártál az utolsó utáni pillanatig. Mikor a feszültség már húsom feszíti. Az őrült őrjöngés előtti kétségbeesett percig. Hogy az utána felszakadó érzelemszörnyetegeim az erejük teljében mutogassák majd magukat. Betegesen izgató kín s az utána következő, korábban még nem tapasztalt megkönnyebbülés, melynek csak törédekét éreztem azelőtt. A világ két szeglete között ringattál, lökdöstél, hajigáltál. Egy szívdörrenés alatt a pokol lángcsóvái közé taszítottál, hogy a következő lélegzetre feszülésem már elképzelhetetlen magasságokba teljen. Köszönöm.

Köszönet a családnak. Azon részének, kik ismerik ezen oldalamat, s azoknak is, kiket majd könnyekre akarok fakasztani, mikor révbe érek. Köszönöm.

Köszönet minden Tekintetnek, kiknek a Látogató kártyát ajándékoztam az Én Világomban. Köszönöm, hogy olvastok, hogy olykor megjegyzéseket hagytok magatok mögött, melyek nekem sokat jelentenek. Nélkületek... Nélkületek semmi értelme nem lenne.  Köszönöm.

Köszönöm Barátaimak, Társaimnak. Mindenkinek kik az évek alatt támogattak. Segítettek. Mindenkinek, kik nem hagyják, hogy ezt is feladjam. Kik elismerésükkel ösztönöznek. Köszönöm.

 

 

Remélem nem süllyedt ezen írásom túlzott giccsbe, mert akkor meghazudtolnám igaz lényem. De valahogy az elmúlt közel két év, és a jubileumi századik megjelentett írásom késztetett arra, hogy immáron valóban, tintaformában is köszönetet mondjak. Dagasztathatnám még soraim, de Ti úgyis tudjátok mennyi mindenért hálás vagyok még Nektek.

 

 

 

Köszönöm.

2011 január 30. 17:33

Eminem & ....... - I love the way you lie

 

"Egész nap a füledben suttognak . . . Ideje megérteni őket!"

Megkövezhettek... Igen, megérdemlem. Eminem és Rihanna... Eminemmel konkrétan bajom ugyan nincs, de Rihannát kifejezetten ki tudnám hagyni úgy az egész zenei világból. Valamiért hangjával az idegrendszerem húrjait pengeti. Ráadásul ezt az értelmetlen hírnevet mindössze egyetlen egy hanggal kaparintotta meg. Mindegyik dala, amit a rádiók a hallgatókra erőltetnek ugyanaz. Unalmas, annyira unalmas. Ugyanaz a hangszín, ugyanaz az olcsó megjelenés folyton folyvást. Nagyon sajnálom, hogy sok más remek énekesnő mellett pont ő kapta ezt a dalt.

Eminem ezzel szemben... Igaz, sosem kedveltem, olyan semleges figura volt számomra. Ha meghallottam a rádióba, nem kapcsoltam el, de MP3mon sem volt soha. Ebben a számban viszont számomra olyat énekel, ami olyan ritkán jön velem szembe, miközben a hangjegyek zivatarában bolyongok. Még ha nem is érteném miről mesél, érezném. Könyörög, esdekel, bűnhődik, kérlel, megéli a szavak és a hangjegyek bódult kettősét. Lenyűgözött ezzel a dalával. (Csak Rihanna olyan illúzióromboló.)

Szeretem ezt a dalt. Nem az énekesnő miatt, és nem is dallam miatt, hanem a hatást szeretem, amit kelt bennem. Lehet, sőt biztos is, hogy ez sértő lehet Adyra, de számomra van benne valami héjanász az avaron. Ambivalencia, őrült kettősség. BetegSzerelem. Oly erős, mely már fájdalmat okoz. És mégis .... A tudat, hogy rossz, hogy ártalmas sem elég ahhoz legyőzze az állatias érzelmeket. Akár egy vadállat, egy érthetetlen vadállat. Oly erős. Fogával a húsodba váj, karmával szívedbe mar. Rád támad, darabokra tép, megsemmisít. Cafatokként hullasz alá. Mégis, e beteges vágy oly bódulatba ejt és hamis lángokra gyújt, hogy minden kínt és kínzást felülír. Halálos szerelem. Egy szerelem, mely így vagy úgy, de a végbe taszít.

Van-e ennél szebb? . . . Abban elporladni, mely téged a legboldogabbá tett. Még akkor is, ha minden szó és érintés hamis volt. De te ezt nem tudtad.

 



Saját fordítás:

Eminem (ft. Rihanna) - I love the way you lie

Refrain:
Csak állj ott, és nézd ahogy elégek
De ez így jó nekem, mert imádom, hogy fáj
Csak állj ott, és hallgasd, ahogy könnyek hullanak alá
De ez így jó, mert imádom, ahogy hazudsz nekem.


Nem tudom elmondani neked, mi is a valóság
Csak arra vagyok képes, hogy elmondjam mit is érzek
Mostanra, mintha egy acél penge
Pihenne a légcsövemben
Nem kapok levegőt
De továbbra is küzdök
Ameddig csak képes vagyok rá
Amíg a rossz jónak érezteti magát
Olyan, mintha repülnék
Magasan a szerelemtől
Távol a részeg gyűlölettől
Mintha légzéseim festéket nyelnének
És mégis, ígyis jobb annál, mint amennyire kínoz
Fuldoklom
De mielőtt megfojtana
Ő újjáéleszt
Ő kurvára gyűlöl engem
És én ezt szeretem.
Várj,
Hova mész?
ÉN hagylak el
És nem te
Gyere vissza,
Visszaszállhatunk a boldog kezdetre
Látod, újra kezdhetjük
Ez téboly
Mert mikor minden jó
Mikor minden tökéletes
Mintha én lennék Superman
Hátamat a szél borzolja		
Ő pedig akár Lois Lane
De, mikor rosszá vál
Borzasztóvá
Annyira szégyellem magam
Összezuhanok
Ki ez?
Már a nevét sem tudom
Kezeim rajta csattantak
Soha többet nem engedhetem, hogy ily mélyre süllyedjek
Azt hiszem, nem is tudom mire vagyok képes.

Refrain 1x

Ha már valakit annyira szeretsz
Hogy a lélegzeted elhal
Mikor melletted van
Találkoztok
De semelyikőtök sem
Érti, mi az, mi az ütést méri rátok
Megkapod a borzongató forróságot
Mely téged megdermeszt	
A Tiéd
És most kezdesz rohadt beteggé válni
Ha szembesülnöd kell az érzéssel
Megesküdtél hogy sohasem bántod
Hogy semmit nem teszel, mi fájna neki
És most ... egymás tekintetében lélegeztek				
Te mégis lényére hányod mérged
A szavaiddal
Melyekkel belé vájsz
Letaszítod
Tépitek egymás haját
Karcoltok, karmoltok, haraptok
Ledobod
Ellököd
Elveszel a pillanatban
Mikor ebben lebegsz
A düh mindent elborít és legyőz
Ez irányít már titeket
Ekkor azt hiszitek
Jobb ha külön váltok
Azt hiszem már senki sem ismer.
Mert a Ma
Tegnap volt
Az pedig már elmúlt
Ez már egy más nap
Mint egy törött lemez
Mely játssza magát újra és újra
De te megígérted neki
Hogy legközelebb uralkodsz majd magadon
Nem kaphatsz még egy esélyt
Az élet nem egy Nintendo
De te ismét hazudtál
És most végig kell nézned ahogy elhagy
Nézned, keresztül az ablakon
Talán éppen ezért hívják üvegtáblának

Refrain 1x


Én tudom, mondtuk dolgokat
Tettünk olyat
Melyeket semelyikünk sem gondolt komolyan
És most zuhanunk
Zuhanunk vissza ugyanabba a keretbe
Ugyanabba a sablonba
De a te vérednek mérséklete van olyan rossz
Mint az enyém
Ugyanolyan vagy
De mikor szerelmesek vagyunk
Mindketten megvakulunk
Kicsim, kérlek gyere vissza
Az nem te voltál
Kicsim én voltam
Talán a kapcsolatunk
Mégsem oly őrült, mint amilyennek tűnik
Talán éppen ez történik
Mikor a tornádó összetalálkozik egy vulkánnal
Csak egyet tudok
Hogy túlságosan szeretlek
Ahhoz hogy elhagyjalak
Kérek gyere vissza hozzám
Szedd fel csomagod a járdáról!
Hát tényleg nem érzed az őszinteséget
A hangomban, mikor hozzád beszélek?!!
Mondtam, minden az én hibám
Nézz mélyen a szemembe kérlek
Legközelebb ha részeg leszek
Öklömmel
A falat célzom meg
Következő alkalom?
Soha többet nem lesz következő alkalom
Sajnálom
Még akkor is ha tudom ez hazugság
Belefáradtam a játszmákba
Csak Őt akarom
Tudom, hazug vagyok
De ha még egyszer megpróbál engem elhagyni
Kikötöm testét az ágyra
És a házat lángokban borítom rá

Refrain 1x