Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2015 december 25. 15:49

Elegy

Elegy

 

Belekapok lelkem üregébe. Onnan kimarok egy érzetdarabot. Kitépem. Hasad a szövet. Sóhaj szakad fel.

 

Sötétben, a pislákoló fényben figyellek. Nem akarlak megijeszteni, nem akarlak elillani hagyni. Szorosan foglak. Kezeim, ujjaim bilincse kattan rajtad. Nem látom meg, mit oly nagyon keresek. Nem értelek, még mindig nem.

Napfénybe kísérlek. Ott vizsgálom definiálatlan, rejtélyes létedet. Táncolnak rajtad a sugarak, siklanak sima felületeden. Elnyelsz párat, majd visszaköpöd, hiszen saját létrejöttödben vagy teljes. És érthetetlenül tökéletes. Nem értelek, még mindig nem.

Közelebb hajolok, had lássalak. Vizsgáljalak. Engedd, hogy megfejtselek...

Meglepően nyugodt és csendes vagy. Ám látom, parázslik valami mélyen. Bujkál a szikra. Rejtőzködik a titok.

Egyre közelebb és egyre közelebb hajolok. Lélegzetem pára köpenybe öltöztet.

Villanás. Elfelejtett szívdobbanás.

Hasadást érzek bőrömön. Belém ugrott. Fejest élő húsomba. Fénynyaláb jelzi útjának vonalát. Kipattant a kis szikra, immáron koponyámban táncol a nyavalyás. S ekkor értem meg. Ekkor fejtelek meg;

Gyávaság a neved te szégyentelen.

Te, ki betegíted az érzelmet, s magát az Életet.

 

Tekintetem kezemre emelem, ahol immáron a rejtélyem csendesen, nyugodtan figyel, a szín tiszta Szerelem.

2015 február 22. 19:50

Vasárnap

Vasárnap

 

Természetesen – ahogy már megszokhattátok - ezen kis szösszenet is csak egy mese, a fantázia szüleménye. Lehetne valóságalapja? Ugyan kérlek… Ilyen idióta irányíthatna egy egész országot a demokrácia szent nevében? Elméletileg nem. Elméletileg… Hisz a tömeg meglincselné, nemde?

 

Orbitálisanostoba Vince egyik nap álmából felébredve újabb ötlettel állt tanácsosai elé. Elmebeteg elméje kivetített egy újabb víziót. Szokásához híven – s sajnálatos módon - ez nem a szebb jövő felé mutatott. Bár hogyan is mutathatna, mi az ő kobakjából tör elő? A múlt embere ő.

Káosz tombol koponyájában. Út közben valójában elveszített mindent. Ép elméjét, az emberek hitét, szeretetét és tiszteletét. Most már csak a félelem produkálja azon érzések illúzióját. Orbitálisanostoba Vince hős akar lenni. Újra. Megmentő. Aki a népért van. Az ő népéért. Egy elmebeteg hős egy elmebeteg társadalomban. Ezért viszont tenni kell. Hiszen az emberek nagy része nem születik ostobának. Ő pedig mindent maga formájára akar teremteni, ezért kellenek idióta emberek és a lehunyt, csődöt vallott eszmék és gondolatok újraélesztése, ami egyszer már megpusztult a történelemben. Ezért hát az elmebeteg játszani kezd és újra összerakni birodalmát a maga formájára. Hiszen akkor kényelmesen lehet az ostobák királya, akik majd lassan újra a hőst látják maguk előtt, a megmentőt. Visszavezetni országát a sötétebb, tudatlanabb múltba, s akkor majd emberei is lassan visszafejlődnek és lassacskán elhisznek majd mindent.

Messze még a reneszánsz számára, tudomást sem vesz róla. Királysága is csak a társadalom krémjének kikiáltott csürhét dagassza. Pulpitusra emelteti a hova tartozást, ki melyik családba pottyan e földre, s, ki kinek a komája, no meg, hogy ki hajlandó gerincétől, lényétől, hitétől és elveitől megválni néhány krajcárért cserébe. Hiszen az uralkodó tomporának ragyognia kell, az meg nem tisztul és fénylik magától. Tudás? Értelem? Hozzáértés? Korrektség? Áhh, minek az? Ismer valaki fontosnak kikiáltott férget? Na igen, az számít. Máshogy értelmetlen is lenne, nemde? Még a végén működnének a dolgok…

Node, elnézést az elkalandozásomért, elvégre mesélő vagyok én, nem filozófus vagy lélekturkász. Szóval ott tartottam, hogy újabb ötlettel állt elő a fenséges uralkodó. Összecsődítette tanácsosait, segítőit, hogy megvalósítsák gondolatát, gyakorlatba helyezzék, hiszen az már túl fáradtságos munka neki. Ő nem ehhez szokott. Ő csak gondol, más megteszi, cselekszik, dolgozik. Ő meg majd élvezi az aratás gyümölcsét.

- Úgy döntöttem én, én magam, hogy vasárnaponként zárjon be minden bolt, minden kereskedés. Punktum. Így határoztam. Kivételt képeztem az udvar érdekét képviselő, vagy ahhoz közeli kereskedések esetében.

- De fenséges királyom – lépett elő az egyik tanácsos segédje – miért? Nyugaton az egyik ország már régen bevezette és … - folytatta volna, de az uralkodó szavába vágott.

- Tudom, hiszen … - hirtelen eszébe jutott, nem vallhatja be, hogy az ötletet hallotta valahol, s így foganhatott meg benne a gondolat – akarom mondani – folytatta oly erővel, hogy beszédével nyálat köpdösött hallgatósága orcájára – ez az én ötletem volt. Nem érdekel más uralkodók mit és hol csinálnak. Én találtam ki, én ezt akarom! Érthető?

- Elnézést, hogy ismét előhozakodok vele fenséges királyom – szólal meg ismét a segéd – de az egyik barátom, tudja járja a világot, sok felé megfordult, sokfélét látott és tapasztalt, abban az országban él pár éve. Ő üzent nem is oly rég, hogy arrafelé életben van ez a szabályozás, de a nép ellenkezett, lázongott, hiszen a kereskedelmüknek ártott, a kincstáron is meglátszott. Ezért az uralkodó enyhített törvényezésén, s az ország kereskedelme ismét virágozni kezdett. Az emberek is megnyugodtak, békések lettek.

- Elég legyen! – csattant fel az uralkodó – Nekem ne ellenkezzen senkise. Pláne nem egy ilyen senkiházi. Ki fia vagy te? Számítasz egyáltalán? Érsz valamit!? Ne te mondjad meg nekem, hogyan kell vezetni egy országot, hogyan kell uralkodni. Bevezetem és kész! Innenstül ez lesz, mert én úgy döntöttem. Ha valakinek nem tetszik tömlöcbe vele, vagy takarodjon el az én királyságomból. Ekkora szemtelenséget, takarítsátok el a szemem elől. – intett testőreinek az uralkodó, mire azok karon ragadva vonszolták ki a segédet a teremből.

Hogy mi lett a segéd sorsa senki sem tudja… Talán elmenekült az országból, talán kivégezték, vagy börtönbe vetették. Nem lehet tudni.

 

S hogy mi a tanulság?

Elveidet és tudásod csomagold be s utazz messzire. Más földeken próbálj letelepedni, megházasodni és gyermekeket nemzeni. Bár akár maradhatsz ezen anyaföldön is, ragaszkodhatsz emberségedhez, de valószínűleg élethossziglan tartó nélkülözés jut osztályrészedül. Nincstelenség és éhség. Éhség az életre.

Vagy tépd ki gerinced, hajíts el mindent, ami igazán számít és állj be a sorba. Csak a tükröt kerüld el.

2014 december 23. 21:33

Csalódás. Csalódás.

Csalódás. Csalódás.

ezen epizód folyamatos újrajátszása.


Sötétség vesz körbe. Nyirkos bizonytalanság. Nem látok, nem érzek semmit sem. Dohos levegő unottan kúszik végig orromban.

Teszek pár lépést. Elesetten. Szánalmasan erőtlenül. Halovány fény dereng fel előttem. Mintha egy gyertya lángját táncoltatná meg a szellő. Remény gyullad sajgó belsőmben. Mintha a lelkem üregébe költözött volna. Hazug illúzió kábít.

Tapogatva haladok a halovány fény felé. Megbotlom párszor. Egyre közelebb érek, de még mindig nem érem el. Valamibe megakad lábam. Földre zuhanok. Port kavar fel a tehetetlenül összecsukló test. Lecsorog nyelőcsövemen. Köhögök. Keserűség kúszik torkomba. Felnézek. Sötétség omlik rám. Sehol nincs. Semmi derengő fény. Csak az elveszettség. Kongó üresség.

 

újra...újra...újra...és újra.

...épp csak a fény alszik ki szüntelen. Végtelen időben.

2014 november 24. 17:37

Levél Orbitálisanostoba Vincéhez

Levél Orbitálisanostoba Vincéhez.

Természetesen ezen mese is ugyancsak a fantázia szüleménye. Mi más is lehetne?

 

Egy koldus végső elkeseredésében levelet küldött az udvarba. A királyhoz, őfelségéhez, Orbitálisanostoba Vincéhez el se jutott. Túl nagy ember ő az olvasgatáshoz. Pornépének szavához. Elnagyolt mozdulattal legyintett, nem kell neki. Szemétre került, ám egy udvari bolond kihajtotta a nyúzott papírt. Ez állt benne;


Az a baj, hogy nem értesz te semmit se, nem becsülsz, tisztelsz senkit sem. Se embert, se nemzetet. Erkölcstant kényszerítesz leendő katonáidra, mikor azt sem tudod mi az? Hittant súlykolsz, mikor nem hiszel te se emberben, se Istenben? Hiszed, hogy bármit megtehetsz a játszótereden, mintha te teremtettél volna mindent. Mintha minden bábut te illesztettél volna össze. Összesnek lennél szülőatyja te, te senkisem! De vigyázz mert ez lesz a veszted, számodra a mutatók még járnak, de már visszafele, csak az a kellemetlen, hogy ezt még csak észre sem veszed. Mocorognak katonáidnak vélt bábuid, a fa ropog, nyikorog az elnyomás, bűn recseg, mit ellenük tettél te, te senkisem! Királynak vélt személyed valójában koldusként kecmereg, lehet, hogy papírhalmok roskadnak alattad, de emberségből, mondd mid maradt? ... Szánlak te szerencsétlen... te senkisem...

A hatalmat mi adtuk neked, a trónt tomporod alá helyezve, de hidd el, nem vagy Isten, így mi el is ragadhatjuk tőled, mindent, mi érték számodra, mi számodra maga az élet. Hiszen neked még azon is árcédula tetszeleg... Hiszen neked csak ez a szent, papírhalom, kincsek, focipályák, elárusítás, arany. Ha most mi rablunk ki, akkor mi  maradsz? Mikor majd' tíz millió ember egyként öklendez majd fel. Mint egy romlott ételdarabot. Mert az vagy, csupán rothadsz, mérgezel, ölsz és betegítesz. Felesleg, bomlasztó te, te senkisem!

 

- Ohh bárcsak több segélykiálltás szakadna ki az elkeseredett tömegből. Bár ne törődnének bele az emberek... Nem félnének, nem lépnének unottan tovább, mikor Orbitálisanostoba Vince serege vigyorral pofájukon veszi el tőlük az utolsó pengőiket, sarcnak keresztelve. Tán még a palota falait is átszakíthatnánk - sóhajt fel az udvari bolond, majd zsebébe gyűri a papírt.

2014 november 10. 19:48

ÜresSemmi. TeltBoldogság.

ÜresSemmi.

 

-          Hol vagy? – kiáltom a semmibe - HOL VAGY!? – hangom erősödik.

Semmi válasz nem érkezik.

-          Hol vagy te Múzsának keresztelt fájdalom, mely eddig mindig a pennát tintába mártotta? Hova tűntél? Valójában a csalódás, szenvedés és húsba maró fájdalom viseli-e a csicsás gúnyát, mely az ihlet hozó illúzióját aggasztja magára!?

Ti betűkompozíciók mik oly rendetlenül, hanyagul vagytok egymás mellé hajítva… Ti csonka mondatok, megcsócsált, elhalt gondolatok…

Ti édes pillanatok hát csak ennyire vagytok képesek? Boldogság hát csak ennyi telik tőled? Ennyi? Csupán darabok, szétzilált foszlányok.

Ennyi volt hát?

 

Két könnycsepp gurul végig arcomon.

Boldogság.

Gyász. Sírban nyugvó szebbik felem. Éppen még csak a földet nem hányták rá…

2014 május 12. 16:48

Otthontalanság Otthona.

Otthontalanság Otthona.

Ismerős?

 

 

Te rideg bölcső, mely nyikorogva ringatod magányos gyermeked, kinek már társai messzi játszótereken nevetnek. Szemük sarkából a könnycsepp erre integet. Óvatosan, alig láthatóan szinte. Megbújón, félve, de leginkább szégyenkezve. Szégyen, melyet oly szeretet szül, melynek már régen ki kellett volna hűlnie, elszáradnia, elhalnia. Hiszen anyánk teste kihűlt. Hidegen, rothadtan, porladva hever a kar vállainkon. Nem mozdul, nem is él már. Nem dobban, nem ölel. Hanyagul fekszenek a nyúlványok. Mostohánk, mások szülő- édesanyja szavai idegen nyelven hangzanak. Ölelése üres és hideg. Rideg. Idegen.

Ez itt valami paradox tér. Lét. Az otthontalanok otthona. Szülőtlen árvák viskója. A menedékről álmodozóké, a lojálisoké. Oly hűségeseké, kiket éppen hűségük tárgya árult el. Az otthon. A haza. Az anyaföld.

Mégis ragaszkodnak. Kapaszkodnak. Olyan dologba, mely már valójában megszűnt létezni. Márcsak cetlik lógnak rajta, azokon vonalak és árak. Számok és statitisztikák. Összegek. Összegei az elmagányosodásnak, a kiüresedésnek. Kiárusításnak. Az árulásnak. De a lényeg, a tartalom, az érték, az élet hová illant? Csupán már csak emléke lüktet a szívekben. S nem a vér, mely felpezsdít megannyi testet s lelket.

De itt... Itt már csak a szél süvít. Nincs mi felfogja. Nincs itt már semmi sem.

Csak üres képkeretek csüngnek a falakon. Feslett anyag takarja szemeit a házaknak, épületeknek, összetákolt búvóhelyeknek. Kopott, korhadt, recsegő bútorok mindenfele, hordalékait cipeli a szél, ahogy végignyalja az üres terek felületeit. Omladozik a vakolat minden szegleten. Ring velem az egész tér, az egész idő. Az univerzum. Hiszen ha nincsen egyetlen biztos pontunk, akkor minden billen körülöttünk. Gördül, borul, szakad, hasad, ring, táncol, siklik, bizonytalanul mozdul minden egyes pillantban. Minden ingatag, mint egy véget nem érő ingovány. Ez lett mára az otthon maradványa. Azon tulajdonunkat nyeli el határtlan, mohó gyomra a bizonytalanságnak, mely az egyik fő, tartó oszlopunk.

Ha nem tudjuk honnan jöttünk, kiből, miből váltunk le, akkor mégis honnan tudhatnánk merre haladunk? Ha nincs anyaföldünk, mely megszülne, életet ajándékozna, akkor honnan várhatnánk, hogy óvón magába nyeljen, mikor már mi képtelenek vagyunk bújkálni ezelől a mocskos színjáték elől, mit egyesek még életnek neveznek, hiszen annak lett keresztelve. A szokásostól pedig eltérni oly lehetetlen küldetés. Ahhoz erő kell, bárotság. Mersz és vér. Valódi Élet. A kopár váz, mely sziluettként mutatja immáron csupán, hogy mi volt itt hajdan képtelen életet adni, testet temetni. Hisz csak váz. Üres. Kongó. Emlékfoszlánynak talán még éppen jó, bár lassan annak is már kevés lesz.

Ropog a fa bölcsőmben. Azt is már a szú emészti. Enyészet lett sorsának pecsétje.A rothadás. A múlandóság. Átfúj a hiány fagyos lehellete. Üresség kong a végtelen pusztán.

Idegen Otthonba bújtak el pajtásaim, bajtársaim, barátaim, a családom. A jövő, célok, vágyak és álmok. Itt már csak idegen lények vicsorítanak rám, a létbizonytalanság, és a mocskos köteg papírhalmok, melyért embereket adnak el. Egész nemzetet. Életérzést. Vért. Hitet. Mindent, mik voltunk, mik talán még egy kicsit vagyunk.

 

 

Drága hazám, szeretett anyaföldem, mondd mit tettek veled? S mi az mit még majd tesznek...

 

2014 március 23. 21:40

Storm.

A mozdulatlanság vihara. Feszíti a falakat, határvonalakat. Törj hát ki. Cafatokként a teljességből. Akár a kései hóesés. A tavasz derekán. Egyenként egészek a pelyhek. Még sem állnak össze. Leperegnek a szemek.Végiggördülnek egymáson. Ahelyett, hogy eggyé válljanak.

 

 

Gyűlölve szeretlek / Gyűlöllek s szeretlek

 

Gyűlölve szeretlek! Te, Ember. Te, ki a sárban fetrengve, magadat Istennek képzeled. Te, ki teremtésnek nevezed bomlasztó, mindent megsemmisítő tervedet. Te, ki a rombolást fejlődésnek keresztelted. Ember, Te, ki ott némán a sírodat ásod meg.

 

Zúzod a lelket. Morzsalékait emészti az elme. A számok győznek, elkotródnak a színek.

 

Civilizáltként tetszelegsz, miközben civilizációd enyészted. Fejlettnek kereszteltetsz. De záloga fejlettségednek mégis mi lenne? Vagy netán bizonyítéka mindennek?

 

Gazdagon a legszegényebb. Pénz vagy érzelem? A kettő együtt lehetetlen. Számok vagy a képzelet? Valóság vagy az Élet? Attól félek, az aprópénz lesöpri az emberséget.

 

Itt már csak királyok vannak, nagyurak, hercegek. Szegények, koldusok, éhezők, nincstelenek. Kihaltak a polgárok, a kényelmes élet-körülmények. Már csak a szakadék mered, emberek közt dimenziók feszülnek. Rothad  hús a szemétben, éhen halnak az elsorvadt testek.

 

Ölelés után hátadból acél alól vér pereg. Melegség után jegesség járja át tested. Könnyek mossák el a rejtett vágyakat, érzelmek csurognak az enyészetbe. Elszáradnak a szavak. Színek elfakulnak. Hangok tompulnak.

..... .....

A túlfejlettséget hajszolni, átszakítani a célt, mely csak a teljes Vég.

2014 február 2. 10:16

Beragadó Szóköz.

Beragadó Szóköz.

 

"Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle... Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj." M.ZS.


Az érzés, hogy igaz mindig is lappangott, bujdosott a hordozóban, ám a remény, a makacs harcos próbált kecsegtetni, hogy talán mégsem. Hogy talán mégsem saját létük kínja pennájuknak tintája. Hogy talán ha elmúlik, elhalkul a fájdalom, akkor is képesek lesznek lélegzetüket a papírra fújtatni. Képesek lesznek akkor is, úgyis értéket teremteni. Legalább maguknak. Hiszen, ha ők képtelenek egy részüket történetükbe simítani, hogy az benne rezdüljön az időtlenségig, akkor az összes betű felesleges karc. Ecsetvonás. Pazarlás. Akkor… akkor semmi sem született, semmi nem történt. Akkor legfeljebb gyártottak valamit, mintsem világra segítették volna azt… A remény… az átkozott remény, hogy talán az efféléknek is tartogat valamit a boldogság, az elégedettség. Hogy képesek lehetnek teljességben megélni azt, amit mások oly könnyedén... Hogy az örömre nem csimpaszkodik rá a hiány, az üresség érzete, mely szüntelen arcukba vigyorog. Vicsorít. Kárörvendőn kacag. Hisz a szűz papírlap becsmérlően néz rájuk. A toll, a penna, kacérkodik, miközben a leselejtezés jutott osztályrészéül. Valójában a fájdalom mentesség számukra nem boldogság, hanem csupán kielégületlen vágy. Ürességgé torzuló valami foszlány.

... Majd nagyon sok, tengernyi év után egyszer csak berobban a pillanat. Minden figyelmeztetést, vagy hírnököt mellőzve, csupán dobbant egyet a deszkákon; jelezve, ő megérkezett, minden szempár rá figyeljen. Csakis rá. Hiszen legfontosabb szereplője érkezett meg a hosszú éveken át zajló színjátéknak. A bíró. Olyféle, melyet nem a triviális játékszabályok irányítanak, hanem minden emberi felett álló hatalmasság. Maga az Igazság.

A pillanat, amikor letisztul a csatatér, a sakktábla, a szín. Bárminek is nevezhetnénk. Egymással szemben áll a két harcos, a két mindent túlélő idegen. Tekintetük a másikat pásztázza. Az egyikük immáron biztosan az utolsó lélegzeteit fújtatja.

 

A hordozó… A hordozó csupán esetlenül és szánalomra méltón várja a véget. Ám valójában attól tart, mindez a saját végébe is fog torkollani. Szép dolog a remény, ámde abba inkább a naivitás lehel életet, mintsem a racionalitás, a valóság- gondolja. Megfeszülve várja, a harcnak utolsó kardcsapását. Az elhaló pillantást. Az élettelen lények földre hullását. Hogy végre felfényljen, mire számíthat; szótlan, triviális boldogság, vagy beszédes, igazi teljesség?

Hiszen a hordozó húsa alatt két lény feszül; az ember, az egyszerű, ki életben tartja a másikat, aki állandóan csak szólni akar. Mindenkihez. Máshogy. Tanítani, vezetni. A másik.. A másik két világban feszül. Be-bejáró lélekként siklik a Valóság és a Képzelet közt. De vajon ha az ember nyugalomra lel, a másik képes-e tovább szóra nyitni ajkát, kezével megragadni a pennát? Képes lesz-e ugyanúgy a két világ közt egyensúlyozni? Vagy boldogságának áldozatául el kell-e veszítenie a kulcsot a másik dimenzióba? Mindkettő túlélheti-e a fájdalomnak elhalkulását?

Elbírja-e majd keze pennájának súlyát a soron következő érintéskor? Érezheti-e majd még egyszer, akár utoljára is, csak még egyetlen egyszer, a tinta fojtását? Ahogyan a tinta befedi egész lényét. Leszivárog légcsövén, egészen tüdejébe. Ahogyan szinte megöli, mégis így emeli őt az a valami a halhatatlanok aulájába. Az a valami… A vágy, késztetés, a szenvedély, az őrület, ihlet, a múzsa, nevét igazán tán senki sem tudja. A névtelen, bensőséges, birtokló idegen.

A hordozó görnyedten dermed asztala felett. Megfagytak gondolatai. Mozdulatlan, halott szürkeségbe veszve. A másfélék. Mert szavai, mondatai akadnak még. Csak oly egyszerűek. Hétköznapiak. Emberiek. Olyanok, melyek érdemesek lennének tintára, nincsenek. Elfolytak. Kisöprődtek lelkének üregéből, elméjének falai közül. A fájdalommal együtt.

Tudja, érzi ő még jelenlétét. Csendesen megpihent a sarokban létének összes kínja. Nem tombol már, nem őrjöng, dübörög, zúz és gyilkol meg egy percet sem. Megnyugodott, elcsendesedett. Nem hagyta el a deszkákat, soha nem is fogja, hiszen a hordozó sem lehetne az ami, ha ő nem lenne jelen. Állandóan. De már nem vágyik rivaldafényre. Kizárólagos főszerepre. Nyugalommá kopott éles jelenléte.

 

Félek a Boldogságtól. Félek az üres lapoktól. A beszáradt tintától. Félek.

Félek, hogy a teljesség elragadja szebbik felem …

 

 

… vagy mindez nem lenne más csak a Közöny Becsapódása?

Remélem.

A Közönytől könnyen búcsút inteni, mint ...

2014 január 24. 12:44

Szavak.

Szavak.

álom, édes álom

Ha szavak elszáradhatnának…

Ha szavak elszáradhatnának. Összegyűjthetnénk őket. Könyvekben préselhetnénk, ahogyan a virágokat szokás. Bár valójában társaságba engednénk őket. Amit megérdemelnének. Megmutathatnánk mennyi mindenre is képesek lehetnének. S ami a legfontosabb, megőrizhetnénk őket. Albumba helyezhetnénk, melyet nagyon ritkán, csak mi magunk lapoznánk át. Pár évente egyszer. Ahogyan a fotóalbumot is szokás. Értékes, felbecsülhetetlen, eszmei kacat. De a vitrinünk hűen őrizné. Lelkünkkel együtt.

Ha szavak elszáradhatnának… Mennyire gyönyörű gyűjtemény is születhetne. Igaziak. Bevégeztetnék valódi sorsuk. Utókorba emelkednének, s nem csak elugatnák őket a hétköznapok málló közönyében.

Ha szavak elszáradhatnának… Végre a megérdemelt áhítattal fordulhatnánk feléjük. Tisztelnénk, becsülnénk, őriznénk és vigyáznánk őket. Ahogyan azt kellene tennünk. Mindig is. Végre minden betűkompozíció, skicc és alkotás eredeti sorsukat végeztetnék be. Annak igaz jelentésével együtt. Végre újra magukra húzhatnák sokszínűségük fátylát, melyet az évszázadok triviális hétköznapjai csak leszaggattak róluk.

Ha szavak elszáradhatnának…


2013 november 3. 12:00

Skorpióm.

Skorpióm.

 

Tán nem az lenne a legtisztább szeretet, melyet egy ember a másik iránt érezhet, mikor látja és érzi legmocskosabb, legbűnösebb énjét a másiknak, s még akkor is ugyanúgy szereti, mint mikor különböző maszkokat, karaktereket viselt megcsonkított lelkük? Mikor képesek vagyunk szeretni a másikban lakozó kis ördögporontyot, sátánfajzatot is, ugyanúgy, mint lénye simogató oldalát. Mert ő az. Ő az is. Ennél őszintébb és ritkább talán nincs is köztünk. Csak, mikor a szeretet ezen mélysége nyeli el a két emberlelket.

 

Megmart.  Mérgét belém eresztette, beszivárgott minden sejtembe. Mutálódtak a létfontosságú szervek. Szív és elme. Élethez sok, a Halálhoz túl kevés. Mezsgye. Egyik sem, mégis mindegyik. Keverednek a jelzők, béklyók, gondolatforgácsok, és érzelem-illúziók.

Arra ítélt, hogy kövessem szomorú lépteit. Úgy érezzek, gondoljak, mint Ő. Úgy palástoljak, színészkedjek. Félelmet, bizonytalanságot és bizalmatlanságot lövellt belém.

Keblemre öleltem gyilkosom. Újra belém mart. Még szorosabban öleltem. Kétségbeesetten kapaszkodtam azon percekbe, mikor velem volt. Akármit is tett. Akármilyen mélyre is hasított bennem. Így teltek az évek. S lassan olyanná váltam, mint amilyen Ő maga. Pergett a vér, nőtt a fájdalom.  Mígnem…

Mígnem szikra pattant lelkem kongó üregében. A sokadik szúrás után. Düh és harag. Hazug tanácsadói létemnek. Képtelen voltam megérteni, hogy egyszerűen csak a természete ilyen.  Nem tehet ő róla. Sajnos, túl későn láttam mindezt meg. Visszafordíthatatlanul lemaradtam a pillanatokról. A pillanatról. Elhomályosított a valódi méreg. A csalódás, düh és harag egyvelege.

Ő csupán az ősi, elemi érzettel volt gyenge szembeszállni. Inkább átadta magát az ördögi körnek. Mert úgy volt a könnyebb. Menekülni. Bujdosni. A páncélba és méregtüskébe. A védekezésnek keresztelt gyilkolásba, mely valójában csak szűnni nem akaró rettegésükből burjánzik. Hogy valaki finoman megérinti kérges testüket, lelküket.  Mert megmeri érinteni őket. Hogy valaki képes szeretetet érezni irántuk. Hogy léteznek emberek, kik a szörnyeket is képesek szeretni. Őszintén. Kihámlanának a vastag szaruból. Ott maradnának csupaszon, mezítelenül. Védelem nélkül. Ettől félt leginkább. Emberinek lenni. Valódi érzelmeket érezni, kimutatni.

A Skorpiókat a Nagyurak már jó előre büntetik. Legelső lélegzetvételük előtt már átkukat magukon viselik. Sajátos átkuk… Majd’ mindent túlélhetnek, mit játszótársaik nem, mégis… épp csak élni képtelenek. Ez az ő igazi elkárhozásuk. Ezért is védekeznek, mielőtt még a tőr elő kerülne. Ezért is bujdosnak, sötétségbe húzódva. Üldözik a szeretetet, szerelmet. Mindennél jobban vágynak az elfogadásra, éppen csak befogadni képtelenek. Halottak már, mielőtt még ütne egy utolsót az óra mutatója.

Mégis szerettem és szeretem gyilkosomat. Árulómat. Bármit odahajítanék, ha még egyszer lehetőségem lenne magamhoz ölelni. Még akkor is, ha újra belém marna.

 

béesz.

2013 október 22. 13:11

Felsőoktatás? aprócska szösszenete

B.É. részlet

 

...Zöldre vált minden lámpa, s mikorra a következő levegőre tágítanám a tüdőmet, már be is lépek a kapukon. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” – mormolom magamban, majd pár lépcsőt szelve már benn is ülök az első órámon. A főiskolán. Éljen. Szinte máris érzem, hogy van értelme… hát hogyne volna. Másképp nem is kellene, nem?...

Sok bamba tekintet között tán én voltam a legbambább. Hisz máris a menekülést fontolgatom… Testem itt hagyom, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek, ámde lelkem messzire engedem. Repüljön, hátha kedvesebb színtereket talál magának.

Mindenhez papír kell. Még ahhoz is, hogy munkanélküli lehessek. Úgyhogy itt vagyok, teszem a kötelességem. Értelem nélkül. Mert kell. Mert így szokás.

Ugyanakkor naiv énem szüntelen életben tart egy gyenge parazsat. Gyenge reményt. Hátha... Hátha tényleg van értelme a cserének. Cserének… az én kötegekben álló papírhalmaim, melynek hiánya már most keresztként recseg gerincemen, azért, hogy, tanulhassak. Hogy aktív, szorgos, szolgalelkű kis alkatrésze lehessek hazám gépezetének. Melynek elméletben még értelme is akadna. De ezen helyen, ezen időben, csak formalitás. Egy újabb papír, melyet majd meggyújthatok, ha anyaföldem jéghideg lehelete nyaldossa majd testem. Ám sebaj… hisz, ahogy az oktatás szlogenje is tartja, tágítják majd elmémet, oly tudás birtokába kerülhetek súlyos köteg pénzemért, melynek majd hasznát veszem. Hogy megéri… Én próbálok hinni. Tényleg. Csak azt az egyet sajnálom, de azt nagyon, hogy akik mérlegünkre oly könnyedén, pehelyként hajigálják az elvárásokat, a több ezernyi, javarészt felesleges tudást, a teljesíthetetlenséget, miközben pusztán csak az emberség és a józan paraszti ész szorul le a tálcáról, azok, akik valahol az út harmadánál elakadtak, de volt egy kedves ismerősük, aki szemet hunyt efölött s oly helyre rakta el őket, hogy dagadjanak…

Előszedem a füzetemet, tollamat, s várok…

Egy középkorú, fekete hajú nő lép be. Önelégültsége ringatja jobbra, balra, míg el nem éri a szerinte jól kiérdemelt pódiumot. Mikrofonhoz nyúl. Amint hozzáér, éles hang hasítja keresztül valamennyiünk dobhártyáját. Bőrömön végigszalad a hideg. Az óra elkezdődik, szájához emeli a mikrofont, és beszélni kezd…

Én próbálok figyelni, komolyan próbálok, de mondandója nem igen fedi az óra elnevezését. Bár azt hál’ Istennek sikerül megtudnom, hogy szerény személye rendelkezik már tizenhat diplomával és legalább huszonöt nyelvvizsgával. Igen, azt hiszem huszonötnél adtam fel a számolást…

Valahogy az eddigi hallomásokból s a most megszerzett tapasztalatból is kezd az az érzés horgonyt verni bennem, hogy a felsőoktatásban tevékenykedő tanárok igencsak magvas része önteltnek és magabiztosnak mutatja magát, netán nárcisztikusnak? De túlzásba esnek, és éppen ez teszi őket ennyire átláthatóvá. Valójában… valójában az állandó dicsekvésük, hogy mennyi szakmai sikert értek el, milyen komoly munkálatokhoz is adták nevüket csupán csalódottságukból fakad. Ezzel szeretnék palástolni azt a tényt, hogy egyszerűen csak kivetette magukból a szakma, s maradt csupán annak tanítása. Ámde minderre már képtelenek hivatásként tekinteni, hiszen folyton folyvást csak kudarcaik mosolyognak vissza rájuk a hallgatók szemeikből. Ezért hát a tananyag helyetti véget nem érő dicshimnuszuk etalonnak vélt önmagukról. Egy reménytelen harcot folytatnak. És még csak észre sem veszik… Természetesen tisztelet a csekély kivételnek.

Elgondolkodom. Komolyan kell ez nekem? Komolyan szükségem van erre a papírra, amit végezetül kezembe nyom az intézmény? Éppen csak az igazi, magvas tudás hiánya mosolyog majd rám a díszes papírról. Súlyos köteg papírhalomért cserébe. A pénzemért cserébe kapok egy darab papírt. Erre a művészeknek miért van szüksége? Későbbi lobbizásért? Hogy megismerjek egy-két embert a tanulásomnak kikiáltott idő alatt? Hátha majd egyik tanárom szíve megesik rajtam? S két keserű nosztalgiázás közt esetleg felfedezi majd tanítványa tehetségét? Erre nincs szükség. Nekem ez nem kell... Nincs rá szükségem! Csak alkotni akarok. Világokat teremteni. Arcon nevetni azokat, akik kényszeredetten kapaszkodnak körmük szakadtából a triviális világ nevetségesen egyszerű dolgaihoz. Miért lett ennyire bizalmatlan ez a világ, hogy mindent feketén és fehéren kell bizonyítani? Még azt is, amit nem lehet.

Morajlás ránt vissza gondolataim örvényéből. Igen, itt és most vagyok. Az óra véget ért, mindenki szedelőzködni kezd. Én is felállok, elteszem füzetemet, melyből az üres lapok számon kérően néznek rám. Bár valójában csupán szakmai önéletrajzával lehettem volna gazdagabb, ha jegyzetelésre adom a fejem, s nem pedig gondolkodásra. Az ajtóban összefutok egyik szaktársammal, kivel még a gólyatáborban találkoztunk. Netán ismerkedtünk volna össze? Áh, ez költői túlzás lenne, bár manapság ezt már annak nevezik.

2013 október 9. 10:45

Magyar nyelv Romániában.

„Magyarul szólaltak fel

Egy kétnyelvű táblákat osztogató nő megbírságolása miatt magyarul szólaltak fel a marosvásárhelyi önkormányzat keddi ülésén a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselői. Ezt követően – tolmács hiányában – románul is összefoglalták az elmondottakat. MTI”

Forrás: Metropol 2013.10.09.

 

Felmerült bennem egy költői kérdés. Én balga, mi?

Milyen jogcímen is osztogatunk mi kettős állampolgárságot? Miért is hatalmazunk fel olyan embereket, akik nem is az országunkban élnek olyan joggal, hogy a mi hétköznapjainkkal kapcsolatban ítélkezzenek? Miért is ajándékozunk hatalmat, hogy helyettünk döntsenek? Értünk. Elméletileg. Mert természetesen a kettős állampolgárság sem politikai döntés volt, a szavazótábor megdagasztása. Spekuláció. Természetesen nem.

Talán azért mert úgy hiszik a táplálék lánc legtetején, hogy mindannyiunkban magyar szív dobog? Hát persze. Magyar vért pumpálva kegyetlen gondossággal. Hogy minden egyes rothadó kis sejtünk megfürödhessen benne. Mindannyiunk az a definiálatlan szívzörej lenne, mely Európa mellkasában és lelkében hallatja haldokló, beteg hangját? Mégse tudna nélküle élni. Nélkülünk.

Valahogy minden nép büszke mivoltjára. Tartozására. Nyelvére. Anyaföldjére. Otthonára. Vérére. És családjára. És mi? Mi miért csak szavakkal hirdetjük büszkeségünk? Vagy éppen még csak úgysem. Ám a cselekedetek eltűnnek. Elporladnak a félelem és meghunyászkodás lángjában. Miért osztogatjuk címkénket, életérzésünket? Azért mert valamikor nagyon régen valóban egy ország voltunk? S mégis miért nem tűnik fel itt senkinek, hogy azóta több mint kilencven év menetelt el előttünk? Dübörgése szétzúzta az együvé tartozás érzését a lelkekben. Felégetett mindent, mely korábban összekötötte az embereket. Immáron nem egy az otthonunk, nem egy a nyelvünk. Nem ugyanaz a vérünk. Más édesapától és édesanyától fogantattunk. A sokadik teljesen új generációi vagyunk a megváltozott világnak. Mostohákká lettünk. Úgyis viselkedünk. Miért kell hát ennyire szánalmasan, pattogzó körömmel csimpaszkodni a múltba?

Hát nem vesszük észre mennyire ügyefogyottakká lettünk? Mi, magyarok, kik mindig is furfangos, csavaros észjárásunkról ismertettünk meg? Mi, akik megannyi találmányt és tudóst ajándékoztunk a történelemnek, a világnak. Mi, akiknek immáron segítség sem kell, hogy köznevetség tárgyává váljunk. Megoldjunk magunk. Hisz mi mindent megoldunk. Egyedül. Háttér nélkül. Hiszen itt minden a legnagyobb rendben megy. Szakavatott, magasan kvalifikált, igazán hozzáértő, gondoskodó, de ami talán a legfontosabb, józan paraszti ésszel felvértezett emberek vezetnek minket a fejlődésbe. Hát hova máshova? De kérdem én, akkor miért is nevet rajtunk már lassan az egész világ?

Csak nem azért, mert magunk alatt vágjuk a fát, hónapról hónapra, évről évre? De lassan már napról napra… Céltáblát aggasztunk majd minden porcikánkra. Saját magunkat degradáljuk s alázzuk meg. Önmagunkból gyártunk újrahasznosíthatatlan szemetet, amit majd valamikor jó mélyre elásnak, elzárnak a világ elől.

Valóban olyan embereknek hajítjuk oda a magyar állampolgárságot, vértezzük fel hatalommal, akik pusztán a nyelvünket is bűnnek minősítik? Szankció jár annak, aki ezt a gyönyörű nyelvet beszéli? Komolyan?

Azt köszönik szépen nem kérik, sőt mi több, még büntetik. Hát a támogatás, a temérdek papírköteg? Azt a nyelvünkhöz hasonlóan miért nem utasítják el? Miért nem undorodnak tőle, taszítják? Netán büntetik? Miért nem viselkednek akkor is felsőbbrendűbb emberként? Akiknek derogál a pornép nyelvét beszélni? Miért is? A pénzünk hát nem mocskos? Csak mi? Mi magunk? Magyarságunk? Nyelvünk? Anyaföldünk? Otthonunk? Vérünk? Családunk? Egyedül csak a pénzünk tiszta? Az egyetlen dolog, mely valójában koszos, bűzös, mocskos. Hiszen veríték, hazugság, kosz, csalás és kizsákmányolás szagát húzza, vonja maga mögött. Véres, bűnben ázó papírkötegeink. Azok a legvonzóbbak bennünk. Belőlünk.  …

Annyira perverz, groteszk ez a berendezkedés. Mintha otthonunk kulcsát ajándékoznánk oda az első szembejövő embernek az utcán. Azon elven, hogy hát végülis, ugyanolyan ember, mint mi. Ennyi nem bőven elég? Egy olyan kulcsot, melyet őrzünk, hiszen rejtekhelyünket nyeli magába az az aprócska lyuk, melybe tökéletesen illeszkedik kulcsunk. Fordulnak a reteszek, halkan ropog a fa. Azon falak tárulnak elénk, melyek között ébredünk, álmodunk, kiszolgáltatottan elnyúlunk, száradunk, fürdünk, mezítelen testünk és lelkünk mozog, eszünk és iszunk, sírunk és megnyugszunk. Azon helyet, melybe hazatérünk. Biztonságban vagyunk. Ahol minden lepergett kis festékdarabot ismerünk, minden elgörbült szöget, mélyedést és repedést. Mindent. Hiszen a miénk.

Ezen helyre, ezen intim közegbe pedig idegeneket invitálunk, mert valahol nagyon messziről, szegről-végről, szedett fedett ürügy által kapcsolat van közöttünk. Betéved otthonunkba, mikor úgy tartja kedve. Lecserélteti a függönyt, a falak színét. Voksol a színpalettán. Ahogyan neki tetszik. Miközben nekünk kell az általuk berendezett díszlet közt élnünk. Majd jön a ceh. Hisz a tartozás a miénk. Az önfenntartás költsége, a közüzemi számlák és természetesen a közteherviselés.  Nekünk kell fizetnünk mindenért. Korrekt. Nem?

Azoknál az embereknél pedig, akik képesek kettőig is gondolkodni s éppen nem birka üzemmódban tengetik napjaikat várva a csodás kimúlást, ami nagyjából ugyanúgy nem hatja meg majd őket, ahogyan létünk sem tette, hát nekik sincs választási lehetőségük e téren. Ezesetben a főbérlő hajigálja idegeneknek a kulcsot, ugyanolyat kiszolgáltatott helyzetbe kényszerítve őket.

Csodálatos, színes a lehetőségek széles tárháza. Csak a végeredmény ugyanaz.

Szó mi szó, kedves román polgárok! Tessék megnyugodni, a folyósítás még ezután sem marad el. Nem számít hányszor aláznak meg. Telhetetlen a magyar nép. Undorító, mi?

 

 

záradék: persze nyitott kérdéseket hagyhat maga után ezen rövidke kis cikk. Ez pedig a magyar sajtó bűne, hiszen "vétkesek közt cinkos aki néma". Ámde sajnos a fentebb leírt tényeken ez mit sem változtat. Nagymagyarország iránti vágy hazafias, csak sajnos teljesen irracionális. Addig nem lehet jövőnk, míg a múltban élünk. De még csak jelenünk sem. ...

2013 október 3. 10:40

Csendet kérnék.

Csend.

B.É. részlet

 

...Az öreg tragacs, kit a városi tömegközlekedés nemes szolgálatába állítottak lassan gurul be a megállóba. Füles be, telefont izzítom. Zongoraszó csendül fel bennem. Képtelen vagyok zene nélkül utazni. A zene elnyomja a zsivajt körülöttem. Biztonsággal ölel körbe. Megnyugtat, hogy fejemből kiparancsolhatom a milliónyi kis beszédmaszlagot. Megannyi neszt, gondolatforgácsot. Hisz káoszként morajlik a térben. Mindenhol. Az egész városban. Az emberekben kényszer van. Napjukat elkezdve rögtön csacsogni kezdenek a mellettük állóhoz. Ha pedig nincs ott senki, kihez szólhatnának, akkor előveszik telefonjukat, s tárcsáznak is. Mintha az éjszakányi csend, melybe biológiai szükségletük hajszolja őket, késztetést gyűrne beléjük, hogy mindezt, amint kinyitják szemüket, pótolhassák. Azon érzettel harcolnak reménytelenül, mintha abban a párórás ürességben kihagytak volna valamit, amit mindenképpen be kell hozniuk, különben beleőrülnek. Verseny van emberek! Verseny mindenhol. Le ne maradj…

A városi ember képtelen csendben létezni. Alkalmatlan, arra, hogy azt beengedje. Hogy helyet foglalhasson mellette. Gyenge hozzá. Hisz amint találkozik vele, pár perc kínos együttlét után máris ürügyet kajtat, hogy ott hagyhassa. Magára. A városi ember hiába hajtogatja, mennyire is vágyik rá, hogy akár már létszükségletté is vált, hogy kettesben maradhasson a csenddel, ez csupán egy berögződés. Hiszen ezen kérésnek szavai csupán felsőbbrendűségének téves képzetét beszélik némán. Hogy neki mennyi dolga van, mennyi feladata. Mennyire fontos alkotóeleme munkahelyének, családjának. Túl fontos ember ahhoz, hogy egy pillanatra megálljon. Hogy elnyelje a némaság, a mozdulatlanság. Ő nem teheti meg, hogy „eltűnjön”. Hiszen ez luxus. A csend luxuscikk. Ráadásul oly divatos szállóigévé is vált a csend iránti fohász. Mintha valamiféle kulturális elitklubnak lenne a jelszava, hogy beléphess. Hiszen a csendet nem mindenki képes élvezni. Sőt, elviselni. Ahhoz ténylegesen fel kell nőnünk. Meg kell rá érnünk. Oly dolgokat suttog, vagy épp ordít a füledbe, melyhez erő kell. Nem kevés erő. Hogy egyedül vagy. Egyes egyedül. Gondolatokat ránt magával; miért, meddig? S akkor elragad. Magába szív. Eléd hajítja életed lehunyt képeit, melyek valljuk be sokaknak nem feltétlenül kellemes érzet. S máris tovább gyűrűdzik a gondolat. Mit is változtatnék? Szükséges-e? Merre tovább? Hova haladok? Van-e egyáltalán célszalagom? Vagy csak úgy kóválygok?...

2013 szeptember 5. 10:37

A királykisasszony.

A királykisasszony.

nászajándék.

Természetesen ezen kis mese csak és kizárólag a fantázia szüleménye…

 

Hol volt, hol nem volt, a Világközti-tengeren túl, hol a butus szürke marha túr éldegélgetett egy kisebb népesülés. Népesülés s nem pedig ország, noha egy uralkodó reá ült méretes tomporával. Ez az uralkodó nem volt más, mint Orbitálisanostoba Vince. Egyetlen szerencséje az volt csupán, hogy a nép, kinek élére helyezkedett, már réges rég belefáradt történelmébe és életébe. Ezért is eshetett meg, hogy Orbitálisanostoba Vince, kit saját hazája kivetett rothadó gyomrából, itt, Agyarországban, uralkodói trónusára pöffeszkedhetett.

Ezen kis családias népesülésnek nevét is ő választotta, hiszen a korábbi nem esett szájára, ezért hát gondolt egyet s majd tízmilliónyi ember helyett ő biza egyedül ítélkezett, s döntése ez lett; Agyarország.

(Bár úgy hírlik, az udvari bolondok már azt suttogják, ismét változtatni fogja, nem másra, mint Komaországra.)

Orbitálisanostoba Vincének ugyanis volt egy sajátos tulajdonsága, ez pedig nem volt más, minthogy még csak a fáradtságot sem vette arra, hogy a látszatot fenn tartsa. Hogy legalább egy kevés energiát öljön abba, hogy népét egy kicsit kábítsa. Hogyha még csak illúzióval is, noha még csak rövid ideig is, de boldogságot vagy legalábbis elégedettséget ajándékozzon pornépének. Ezért hát Agyarország, hol az győzhetett, aki a legtöbb embert eltaposva tudta érdekét képviseltetni, akár a vadállatok. Emberség, őszinteség, becsületesség, tisztesség? Ugyan! Már nem a kőkorszakban élünk… Szépen lassacskán, ezen módszerrel kialakult sajátos baráti köre, akik hasonló erényekkel, bár leginkább azoknak a hiányával bírtak, mint az uralkodó maga. De még így sem érezte kellőképp nagynak kényszertámogatói körét, kit inkább az érdek, semmint az uralkodó személye sodort őköréje. Ezért hát anyaországából, ami kivetette őt magából hozatott seregnyi bajtársat, komát. Nem volt velük sok baj, éppen csak a munka volt számukra túl büdös és fárasztó, viszont a pompát azt szerették nagyon. Nem baj az uralkodó ezt el is intézte nekik. Munka nélküli kényelmes élet megannyi kivételezéssel és pénzhegyekkel. Viszont azok meg ezen a földön unatkozni kezdtek. S mit történhet hát ilyenkor? A semmittevős, párás estéket azért csak el kellett valahogy tölteniük. Hibáztatni ezért tán nem lehet őket. Pár hét alatt háromszorosára duzzadt népességük. Potyogtak a gyerekek majd minden pislantásnál. Nevelésre idő nem maradt, így hát nem sokkal később a Bűn komolyan felütötte a fejét az országban. Rablások, gyilkolások, késelések és még sorolhatnám… De hát végülis csak sereget gyártatott magának Orbitálisanostoba Vince. Nem okolhatjuk mindezért… Úgyhogy talán tényleg el is érkezett az ideje egy újabb névváltoztatásnak. Hiszen már az utcácskák látványa is ezt tükrözte. Minek aprózzák már el névcserét? Hiszen már oly egyértelmű ezzel is és enélkül is. A cégérek narancsszínbe fordultak, a katonák is ezen színbe burkolózva szedik a hétről hétre csak növekvő sarcot. Teljesen mindegy már az embereknek. … De tényleg.

A logika sajnálatos módon nem volt Orbitálisanostoba Vince barátja, ezért hát a trónra kerülése után a kicsiny népesülés hanyatlani kezdett. Nem a tízmilliónyi apró szív túlélése lebegett az őrülettől hályogos szemei előtt, hanem jóval inkább sajátos körének a hogyléte, akik napról napra csak dagadtak. Volt köztük olyan is, aki már a palota kapuján sem fért be, míg az arannyal és gyémánttal berakott ajtókon túl csontvázzá aszalódott emberek vonaglottak a sárban.

Node erről több szó ne is essék, hiszen dicső napra ébredt az udvar, ugyanis Orbitálisanostoba Vince egyik leánya, Orbitálisanostoba Ripacs férjhez megy.  Mekkora szenzáció, micsoda ünnepély! Már hónapok óta csak ez zeng a palotában s azon túl is. Még az ország legutolsó koldusát is értesítették arról, hogy a kiválasztottak ezen a mesés esten biza sült kacsából, kemencében sült disznóból vagy esetleg bográcsban főtt birkapaprikásból, de még töltött káposztából is lakmározhatnak. Minden, mi szem szájnak ingere csak lehet. Egyszóval habzsidőzsi, amennyi csak kifér, hiszen nekik ezt lehet. Sőőőt, jár is nekik! A pornép meg majd kitermeli rá a pengőhalmokat. Ez már igazán részletkérdés.

Még az utakat is megjavították az esküvőre. De természeten csak azon szakaszokat, melyeket érintett a nászmenet. A többit ugyan meg már minek? Az egyszerű ember ígyis örül, hogy legalább már azokon a részeken nem törnek ki a kerekek szekereik alól, ami bizony hatalmas költséget rótt rájuk. Hiszen, ha nem javítják meg, nem tudnak dolgozni. S noha kicsipénz, de legalább kenyeret tudtak belőle venni maguknak. Az élet apróbb örömei…, igaz?

A röplapok, melyet a palota környéki nyomdász készített néhány írnok írásaiból is csak ezzel volt teli. Megszámolhatatlan nap óta csak az esküvőt hirdette. Mit fognak enni, kik mennek, s kik nem, milyen ruhák vonulnak majd fel. Minden apró kis részlet ott vigyorgott arcukba a parasztoknak. Még azt is tudták, hogy ajándékkal még azoknak is az uralkodó, no meg kedves leánya elé kell járulnia, akik sajnálatos módon nem tudnak eleget tenni ennek a felettébb megtisztelő meghívásnak.

És az ifjú pár… Mesébe illő szerelem.

A vőlegény Törtető Igor. Egy kereskedőház egyik vezető tisztségét tudhatta magáénak, noha éppen hogy csak pelyhedzeni kezdett az álla alja. A bimbózó románc pedig az üzletet is felvirágoztatta. Nem tudni biztosan, hogy az uralkodó segítette-e leányának választottját, vagy pedig csak Törtető Igor táltosodott meg szerelmének csókjaitól s pattanhattak ki kobakjából csodálatosabbnál csodálatosabb ötletek, mik a korábban tengő lengő üzletet a legsikeresebbek közé repítette. De hát vannak az életben megválaszolatlan rejtélyek…

És az ara… Orbitálisanostoba Ripacs. Gyönyörű ifjú leány. Akit nem csak külsejéről jegyzett meg az ország, hanem éles eszéről is. Az egyik legrangosabb tudósversenyt ugyanis pont ő nyerte meg. Hát nem igazi kincs az ilyen? Szép is és kivételesen okos is! S mindezt úgy, hogy természetesen nem hirdette Orbitálisanostoba mivoltát. Az édesapja szándékosan úgy válogatta össze a zsűrit az ország összes tudósa közül, akik pártatlanul képesek dönteni. Akik hűek a szakmájukhoz…

Őket biza az ég is egymásnak teremtette.

Hatalmas kürtszólam jelezte, hogy az ünnepély elkezdődik, a szent kötelék hamarosan megkötettik. Ezután cigánymuzsika szólalt meg, hiszen a gyökerekhez ragaszkodni kell, s egy ilyen nemes eseményen ez sem maradhat el. Emléket áldozni a származásnak.

Az összes fáklya felgyulladt, a násznép befolyt a palotába.

Míg a szertartás zajlott a palota sarkában elhelyezett kis kápolnába, addig a parasztok egy serege a kapukhoz indult. Kerekdeden gömbölyödő zsákokkal megpakolva. Csak hogy leróják tiszteletüket ők is. A maguk módján.

Nem is olyan sokára kiömlött a násznép az aprócska kis kápolnából, melybe nem is érteni, hogy fért be ennyi megduzzadt, megdagadt ember. Biztosan azt is kibővítette a gondoskodó és figyelmes Orbitálisanostoba Vince. Hiszen mindent az embereknek, emberekért. Az ő embereiért.

A zsákok szájai megnyíltak, s a parasztok érdes kezei által narancsot hánytak a kifolyó tömegre. Hajigálták, dobálták. Nem tudni mi indítatta őket, tán, hogy az uralkodói krém érezze a törődést? Máig rejtély. Mindenesetre az uralkodó s az ünneplő tömeg ezt bókként és kedves gesztusként érezte, hiszen messze földről mindenki tudta Orbitálisanostoba Vincéről, hogy rajong ezért a gyümölcsért. Minden formában, felületen.

Egy, a pornép közül bekúszott egészen előre, az első sorba. Könyörgő szemmel lépett egyet még előrébb, hogy kiváljon társai közül. Csoszogott, egyik lábát szinte maga után húzta. Koszos volt minden ruhája, haja és bőre. Csontos kezét előre nyújtotta az uralkodó és az ifjú pár elé;

- Nagyon szép kérem kedves jó uram segítsenek, csak egy falat ételt adjanak nekünk, hiszen egy a hazánk, nem? Segítsen nekünk, tartsunk össze. – könyörgő hangja rekedtesen szökik elő fogmaradványai mögül.

Az uralkodó szemeit az égre emeli. Forgatja őket. Kicsit jobbra, majd balra. Az ara urába kapaszkodik. Kényelmetlen kényes szemének még a látvány is. Az ifjú férj, Törtető Igor megmerevedetten áll. Vár. Várja, hogy majd újdonsült apósa, Orbitálisanostoba Vince majd ezt is elintézi. Amit már megszokott. Ahogyan szokta.

- De hiszen mi összetartunk. Csak nem veled. Ellened.

2013 augusztus 28. 21:51

Kevés.

valaki helyett... szívesen.

 

Tudod, ha a mi történetünket valaha megírnák… Gyönyörű lenne. Egy elképesztően fájdalmas történet születne. Melyben a szavak zokognának. Szüntelen könnyek potyognának a sorokból. Rázkódnának az oldalak. Elnyelné gyermekünket a keserédesség. Belefulladna a kicsi lény, az aprócska, felélesztett Szörnyetegünk, akit valójában mi írtunk. És mindennek ellenére ámulatba ejtő, szépséges és izgató Szörnyeteg kelne életre. Ha minden lenyelt mondat szerepelne. Ha mozgatórugók ott cikáznának. Ha érezhető lenne minden mozdulatnak, minden kimondott vagy kimondatlan szónak az az érthetetlen ereje, melyet oly nagyon álcázunk. Álcázunk, mert túl őszinte. Mert épp hazugságban porladna semmivé, ha napfényre eresztenénk. Ha a másikra öntenénk…

Hmm… Bámulatos gyönyörűség. Izgató felismerés. Libabőr szalad végig testemen, hacsak arra gondolok; minden betű értelmet nyerne, melyet lényemre hánytál. Melyet mosolyogva simítottál bele szomjazó lelkembe … Valójában csak ezáltal értenénk meg Világunkat. Addig… addig csupán érezzük annak lüktetését. Akár csalfa ritmusát.

Mennyi minden meglepne… Mennyi minden.

 

 

Megbocsátás. Bűn.

Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Hagyni, hogy ezen tánc kimossa belőlünk a kínt, haragot, minden fájdalmat. A gyűlöletnek keresztelt csalódást.

Sajnálom.

Sajnálom, de ehhez én még kevés vagyok. Egy gyermek vagyok. Ne haragudj, de képtelen vagyok megbocsátani. neked. Egyszerűen nem megy. Éppen azért, mert rólad van szó.

A Bűn bezzeg… Bűnbe esni oly könnyű. Annyira egyszerű. Kényelmes.

Tudod, a Bűn oly sok mindenünktől megfoszt. Emberség, őszinteség, tisztaság. Sorolhatnám. Egy dologgal ajándékoz meg. Egyetlen egy igaz valamivel. Hűséggel. Sírig tartó hűséggel. Hűséggel az áruláshoz. Lojalitással a hazugsághoz. Bűntudattal, ha szerencsések vagyunk. És hűséggel az örök fájdalomhoz.

A Bűnt választom, hiszen a másikhoz kevés vagyok. Túl gyarló. Parázslik bennem a gyűlölet. Így pedig nem lehet megbocsátani. Túl erős a fájdalom, hogy elengedjem. Hogy elengedjelek. Még… még nem megy.

Ne haragudj. Ne haragudj, hogy bűnbe esek. Ellened és nem veled.

2013 április 18. 17:08

Árulás.

Árulás.

Vétó. Nem igaz. Szinte semmi sem az.

Megkésett vallomás régről...

 

Függőben részletté avanzsálhat...

bárcsak.

 

Követtem, mit megköveteltek.

Kifogásom tucat,

Mentségem egyse.

 

 

Bágyadtság trónol a szerencsétlenen. Tompaság. Fáradtság. Még csak éppen hogy ébredezik az új nap, úgy, ahogy ő maga is. Csupán, ahogy az nem akar elérkezni, úgy ő is pusztán félálomban létezik. Néhány kacérkodó fénynyalábbal, néhány előre bocsátott színnel kábítja és hitegeti a holdkórost, de a beteljesedésre képtelen. Mióta is? Ohh, már sok-sok év is van az, melyek mögötte egy véget nem érő, álmatlan éjszakába olvadnak.

A Világok morzsalékai még ott ülnek szemei sarkán. Haja kócrengeteg. Ruhái sehogy sem akarnak úgy állni, ahogy azt kellene. Álmodik, amikor élhetne. Élet-illúziót kerget, míg mások máshol léteznek. Értelem így hát akad-e létében? – sokszor kérdezi, sosem válaszol.

Unottan kicsoszog a fürdőbe. Világosságért tehetetlen teste csak ráborul a kapcsolóra. A műfény vizeletként csorog a falakon. A csaphoz ér. Vízhez. Fogkeféhez. Krémhez. Kozmetikumokhoz. Látszatnyi tisztasághoz.

Tükörképe bambán mered rá. Keresi a régi vonásokat, zugokat. Bármi ismerőst, mely a testre kivetülne belsőjéből. Bármit, ami a tudatában lapulna; úgy kellene festenie, úgy kellene viselnie az életet. Reménytelenül vizslat a kutató szempár, ámde kudarca felégeti az értelmet szemei tükrében.

Nincs már itt semmi, mire tanították, mit előre meghatároztak neki. Közelebb hajol. Részenként vizsgálja az egészet. Darabról, darabra csalódik. Omlik benne össze az illúzió. Hogy ő az az ember, akit oly sokáig, oly sokan formáltak, igazítottak, nyestek, dekoráltak. Hogy jóféle ember. Olyan, amilyennek ők a Jó Embert képzelik. Tisztességes. Becsületes. Hűséges. Őszinte. Hívő. Istenfélő. Család és Otthon szerető.

Elveszik saját, idegen vonásaiban.

Meg kell csinálnod, mert úgy szokás. Azután ide kell menned, s azt kell elvégezned. Ezt érezd közben. Legalábbis ennyit mutathatsz mások felé. A külvilág felé. Ezt gondold. Ugye jól gondolod?

Látod gyermekem, ha ezeket követed, ha lépésről lépésre haladsz előre, úgy, ahogy az íratlanul elő van írva, s még a feszes időtervet is betartod mindmellé, akkor drága gyermekem… Jó Ember leszel. Olyan, akire mindannyian büszkék lehetünk – dübörögnek dobhártyáján a rozsdás szavak. Szemei üvegessé, de leginkább üressé válnak.

Minden porcikája ellenkezik azzal az ordító, fatális szakadéktól, mely az elvárt és valódi énje közt feszül. Feneketlen, meddő mélység. Melybe belevesznek azok az elvárások, melyet az egyik világa és emberei állítottak vele szemben. Oly sokszor ő maga is aláhullott. Elnyelte a fekete mélység. Többször, minthogy a siker édes mámora tette volna mindezt.



Mikor megpróbált egy-egy elvárásnak, érdemlegesnek és szükségesnek vélt kötelességnek megfelelni. Ám, vagy a racionalitás, vagy saját, lázadó mivolta lerántotta a fekete, örvénylő semmi kellős közepére…

Tisztességes…

- Hmmm… Tisztelek egynéhány embert. De vajon engem tisztel-e valaki? Úgy vélem nem. Miért is tennék? Tehetnék, ámde mégis mellőzik… Miért? Vagy nem veszik észre, vagy nem is akarják észrevenni, mindazt, ami eme címre feljogosíthatna. Mert így könnyebb keresztülmenetelni rajtam. Kímélet nélkül húsomba harapni, tépni azt. Végignézni, ahogy szemeik előtt vergődöm. Ahogy oly sokszor haldoklom, s meg is halok. Megannyiszor feléledek, éppcsak mindig egy kicsit kevesebbként. Másképp. Napfénybe boruló terveimtől megfosztva. – motyogja

Becsületes…

- Becsületem… Ohh hova is tűntél? Mikor is hagytál el engem? Elhagytál volna? Nem. … Én ajándékoztam, bár inkább tékozoltam el. Odahajítottam. Egy érdemtelen embernek, aki mégis számomra minden értelmet magában hordoz. Aki ebben a káoszban, a legapróbb részletnek is képes értelmet és életet ajándékozni. Azóta… enélkül kóválygok, miközben szüntelen kaparom a makacsul mellemre tapadt skarlát betűt, mely minden küzdelmem ellenére erőszakosan ragaszkodik megszerzett, kicsalt, megcsalatott helyéhez. Hiába minden. Azon egyetlen betű…. mely ordítja a testről, mi is vagyok… mi lettem. Hol a helyem… Izzadó falak közt, perzselő lepedőn. Vérvörösben málló pillanatok kereszttüzében. Becsületem keresem, de Te túlzottan elrejtetted. Mondd, merre hajítottad, hova száműzted? Talán már meg is semmisítetted. Kellőképp visszaéltél a tőlem megfosztott kincsemmel. Feszíts! Feszíts ki egy szégyenfalra, mert mellkasomat túlzottan égeti becstelenségem. Lássa mindenki mivé lettem, ne kelljen tovább színészkednem. Ne hagyd, hogy tovább kergessem az Illúziót. – érzelmei verekednek a hús alatt. Nem bírja kordában tartani. Fejéhez kap. Arcát takarja, kezében megfeszülnek az izmok, inak. Nem bírja önmagát látni. Mivé lett. Mennyire mocskos, megzuhant. Csupán szürke lenyomata valaha élt elképzelt, megtervezett lényének.

Hűséges…

- Mennyire gyönyörű fogalom, mennyire mellőzött természetesség. Hűséges... még kiejteni is szégyellem, de még gondolatomba beférkőzve is arcátlanságnak érzem. Megcsaltam, megcsalattam. Méltatlanná tettek bűneim. Hogy miért tettem mindezt? Gyengeség. Gyenge vagyok, hogy érzelmeimen és a pillanatokon uralkodjak. Hogy betörjem elmémet. Magával ragadnak az érzetek, én pedig képtelen vagyok megtagadni. Pusztán a tagadás megy. Utána. Megkésve. Hűtlen vagyok majd’ mindenhez. A korábbi tervekhez, határidőkhöz, álmaimhoz. Hitemhez. Önmagamhoz. Az élethez. Életemhez. Másik felemhez. Ki ugyancsak én vagyok. Együtt vagyunk egészek, egyek. Az életemet képes lennék Életemért, érte, odahajítani bárminek, bárkinek s mégis… Hűtlenség... Legalább ez kölcsönös… Te is ezt teszed, tetted velem. Mégsem múlik irántad semmi. Fog valaha? Elmúlik-e a szerelem, vagy csupán megtanulok majd nélküled élni? Egyszerűen csak az alkalmazkodás marad? – tenyerével végigsimítja a tükröt, mely már az Ő arcát mutatja szemei előtt. Szívének kegyetlen játéka szivárog ki a valóságba. Kábítja. Őrületbe taszítja. - Vigaszul szolgál-e vajon minderre, hogy én legalább szerelemből tettem mindent? Tán mentsváram-e, hogy ugyan az elkárhozottak közé vernek láncra, de Te, Életem és Halálom, ott leszel Te is. Együtt osztozunk a poklon, a lángon, a kínon, s fájdalmon. Együtt. Egymásért. Egymás hibáiért. – szégyene dühbe torzul. Hajába kap, szinte már tépi. Mintha fel akarná szakítani a koponyát, hadd menekülhessen. Hadd szabaduljanak ki onnan ezen feslett képek, gondolatok. Emlékek. Sírni kezd. Bár leginkább az érthetetlen fájdalom miatt, mintsem amit teste érzékel.

Őszinte…

- Hmmm… Őszinte… Még hogy őszinte? Az idejét sem tudom, mikor voltam az bárkihez is. Még ha erre került is a sor, nem én vallottam, nem én tettem érte, hanem egyszerűen csak kiderült. Én nem akartam. Rájöttek. Van, aki még észreveszi azt is, amit én magamon nem. Olvasnak bennem. Oly mondatokra bukkannak, melyeket én az utolsó csepp erőmmel is megsemmisítenék. Akár létem árán is. Az igazság mindig fáj. Ehhez pedig gyenge vagyok. Újfent. De hogy is lehetnék őszinte? Még magamhoz sem vagyok az. Egyszerűen nem merek. Ha lebontanék, szétzúznék minden hazugságot, félek, nem maradna semmi. Életemből, világomból és belőlem. Hiszen már bennük élek, elragadtak. S már el is hiszem őket. Ezért kérlek, ha hallassz, ha érzel még engem, húzz közelebb. Szoríts magadhoz! Úgy, hogy semmi és senki se férhessen közénk. Kérlek Téged, bújj mellém, és hazudj még nekem. Mondd, ahogy rég, s ígérem, én elhiszem Neked. – csalódottsága dühvel párosul. A tükörből még mindig Ő mosolyog rá. Szüntelen nézi. Nem ereszti bűntudata. Nem is a vétkek miatt, hanem a felismerésért. Hogy ő nem az, akinek lennie kell. Hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetbe került. Annyira függ Tőle, melyet eddig el sem tudott volna képzelni. Hogy Ő lett számára az oxigén, a fény, s nélküle haldoklik. Sehogy sem tud létezni. Úgysem ahogy elvárják tőle s máshogy sem. Bármire képes lenne miatta, érte. Kifordult önmagából. Minden énjéből. Minden korábban viselt karakterének csupán egy selejt foszlánya maradt. Ő csalta megannyi bűnbe, még ha nem is az összesbe. De pontosan azok is fájnak neki a leginkább, hiszen azok a legirracionálisabbak. A ráció pedig sosem érdekelte, nem érintette meg különösebben. Bezzeg, melyek a szívének színterein zajlottak… azok az életét is oly sokszor majdnem elragadták. Nagyobb csapás. Tengernyi könny, melyben elsüllyed.

Hívő. Istenfélő...

Felkacag.

- Hogyan hihetnék én Istenben, ha magamban sem tudok? Ebben? Ebben a mocsokban higgyek!? - Erőből, bár leginkább idegből a tükörbe csap. Felhasad bőre. Vérezni kezd. Még csak érdekelni sem érdekli. Folyik végig karján az élet nedve, melytől oly nagyon szabadulna. Már szakadt, fehér ingjén pereg. Gördülnek a cseppek, ő pedig párolog. Érzi, ahogy szivárognak belőle az emlékek. Mosolyog.

Család és Otthon szerető...

Homályosan lát. Szédül. Lezuhan a padlóra. Tehetetlenül nyúlik végig.



- Család és Otthon… hogyne… - erőtlenül, tekintetével végigpásztáz a helyiség falai közt. - Család… hol is van? Kik lennétek azok? Látjátok, egyedül fekszem itt. Teljesen egyedül. Csak lelkemben van néhány kósza fénykép, de lassan azok is felégnek. Már parazslanak, apróbb lángnyelvek simítják a széleket. Velem ellentétben ők erőre kapnak majd, s ennyi sem marad. Otthon… nem falakat kellene, hogy jelentsen, hanem valakit. Valakit, aki mellett bárhol azt érezhettem, haza értem. Ide tartozom. Ez az otthonom. De hol vagy? Mondd Életem, merre jársz? Eljössz-e még értem? Vagy majd találkozunk a pokol tornácán? – vesz egy mély levegőt – Jó Ember – motyogja, bár szavai már nem kivehetőek – Hát hogyne… Most kiderül.

Hosszú percekig mozdulatlanságba dermed. Mintha még mellkasa is abbahagyta volna monoton, gyenge ritmusát. Fagyban hever.

Hirtelen, rángás szalad végig testén. Kicsit még feje is megemelkedett. Kétségbeesetten szívja magába a levegőt, halk sikoly kíséretében. Mintha fulladozott volna, s most kapna újra levegőt. Könnybe lábadnak szemei. Remeg egész teste. Vacog. Valami hideg, fémes érzet simul testéhez. Valami, ami nem evilági.

- Elárultam. Nem csak a korábbi terveket és embereimet, de önmagamat is. Azt az énemet, melyet mások formáltak, és azt is, ki lázadva akart minden keret mögül kitörni. Aki mindennel szembeszállt, mert más akart lenni. Azt is megtagadtam. Ez fáj majdnem a legjobban. De Ő is megtagadott… Ki vagyok hát? Mi? Mindennek hátat fordítottam. Kósza pillanatokat becsültem meg, azokhoz voltam csak hűséges. De tovatűntek. Ahogy Ő is. Most itt vagyok egyedül. Nem tudom hogyan, miként, kiként. … - elfogytak szavai. Kifolytak ajkain, s szeretné azt hinni, hogy lényéből is aláhullottak.

Sötétség borul szemeire. Elveszti eszméletét.


2013 április 4. 09:02

Légvár.

Légvár.

 

Puha léptekkel érintem a betont. Kilépek a kapun. Körülöttem emberforgatag. Nagy részükön könnyed, nyári ruha. Tekintetüket napszemüveg fedi. Néhányan súlyos, vastag szövetet viselnek. Fejükön sapka, arcuk nagy részét sál takarja. Egy-egy ember kezében esernyőt hurcol.

A szél belekap a papírhalomba, melyet gondosan összerendeztem. Oly gonddal, mely a megszerzésükhöz is kellett. Tengernyi éven át.

A Nyári emberek, akár a birkák. Tereli őket az illúzió. Az illúzió, hogy minden rendben, holott fejeink felé sűrű gomolyfelhők nehezednek. Szürke a tér.  A Nap már hosszú évek óta nem járt erre. Se új, se régi. Mintha egy időhurokban vergődnénk, épp csak a mi nyakunkon szorul az a kötél. Minden egyes elszalasztott lehetőség, hogy ezen változtassunk, szorít rajta egyet.

Szemerkélni kezd. Esernyők nyílnak. Nem mintha számítana, hiszen a hosszú hónapokon át tartó könnyezést még ezzel sem úszhatják meg. Eláznak majd. Felverik majd az utca mocskát lábaikkal. Sárban fognak lépdelni. Kivert kutyákká veri őket az eső. Csak idő kérdése.

A Nyári emberek tudomást sem vesznek róla. Mosolyognak, nevetgélnek, mint akiket elkábítottak, Nem is látnak, éreznek azok. Kattognak a fényképezők, durran a pezsgő.

Ráfordulok az utolsó utcára, melynek végében végállomásom nyugszik.

Élvezem, ahogyan az esőcseppek szétrobbannak testemen. Nem védekezem én már ellenük. Ugyan minek? Úgy érzem, mintha cseppenként tisztulnék meg.

Felkacag mögöttem egy kislány. Úgy négy éves lehet. Kezében jégkrém. Szemeit nem látom, hisz az övét is feketére festett üveg fedi. Viharos szél tépi rózsaszín ruháját, melyet ő csak kellemes nyári szellőnek érez.

 

- Áldott tudatlanság - mormogom magam elé. – édes létállapot. Mely mára az életet jelenti. Összezsugorodott, pár évnyi valódi létezés, melyet élvezhettem …

 

Ohh mennyire cserélnék vele… - táncol végig bennem a gondolat - de akkor neki kellene most azt az utat megtennie, amire én készülök. Bár lehet, nem is olyan sokára kihűlt lépteimet követi.

Elgyengülök. Oly nagyon vágyom a birkalétre. Egy akarok közülük lenni. Hiszen ezen földön sorsom az uralkodók kezében. Én csak szolga lehetek. Udvari bolond. Hiába itt megannyi álom, cél és akarás, ők egy könnyed mozdulattal elrabolnak mindent. Akkor legalább hihessem azt, hogy boldog vagyok. Ha csak egy kicsit is, de az vagyok. De így… így nem megy. Tudattal nem.

 

- Sorvadj elmém! Tűnj el! Kérlek, takarodj te gondozott világ, melyet kincsnek hittem. Melyért küzdöttem. Melyet úgy véltem, érték ebben az elértéktelenedett világban. Kérlek, hagyj magamra. – ordítom, miközben kibújok kabátomból. – Takarodj! Hagyj élni! – hajítom az úttest közepére csizmámat, pulóvereimet.

 

Próbálok beilleszkedni közéjük. Hasonulni. Reszket a testem a hidegtől. Vacognak a fogaim. Nem megy. Egyszerűen nem. – egy könnycsepp gurul végig arcomon. Észlelem a világot, mely fagyosan magához ölel.

Nem kellenek a megálmodott álmok, Új kínok, titkok, vágyak vizén járok, Röpülj hajóm, Nem kellenek a megálmodott álmok. Én nem leszek a szürkék hegedőse.

 

Mély levegőt veszek, s ezzel a csekély lendülettel megyek is tovább. Nem figyelek, nem nézek. Lelépek az úttestre. Előttem pár centire egy autó száguld el. Éreztem lendületét, menetszele belekapott hajamba. Dudál. Minek? Értelme itt már úgy sincs semminek.

 

Elértem végállomásomat. Körbenézek. Innen utoljára. Alattam dühösen fodrozódik a Duna. Harcos hullámok sodródnak. Természetellenesen. Még azok is menekülnének. Mintha sürgetnék a természetes folyás sebességet. Minél hamarabb kitakarodnának a városból, az országból. Egy helyre, hol valóban süt a Nap, s nem csak elhitetik, hogy Nyár van… Hol az emberek nem tenyész- és haszonállatok. Nem tömik őket manipulált szavakkal, csakhogy úgy érezzék, az ólon kívül sem jobb a helyzet. Sőt! Hogy ez az ól, ez a rozzant, megtépázott, összeeszkábált farakás egyszer majdan palota lesz… Részletkérdéssé porlad ugyan, hogy még ha nem is palota, de takaros kis ház volt valaha, melyet éppen ezen gazdák zúztak szét felőlünk.

 

Hegyek, magaslatok hajolnak a küzdelmet folytató folyó felé. Csupán pár száz méternyi kitüremkedés, de oly büszkén törne az az ég felé. Annyira gyönyörű a rajzolata, színei, látványa. Anyaként öleli körbe az alatta zsibogó várost. Óv, védelmez. Csak népének gyötrőitől képtelen megóvni minket. Hogyan is tehetné? A féreg átszökne repedésein, még ha rá is gördítene egy-egy tetemesebb sziklát. Még ha magából szakítana is ki valamit, érdemtelen volna. A férgek oly sok mindent túlélnek.

 

A vár dicsőn magasodik a város felé. Magasztos és elrontott múltunk emlékei csúszkálnak a megvilágított falakon. Annyi szerepben játszottunk már történelmünk folyamán. Oly sokszor hódoltattak be. Mindig rosszul választottunk. De utóbbi voksunk és az azóta tartó hallgatásunk a legrosszabb. Korábban legalább nem voltunk birkák. Egyértelmű volt ki az uralkodó s ki a szolga, cseléd, udvari bolond és állat. Kinek mi a sorsa, feladata, munkája és élete. Ki meddig érhet el. Meddig nyújtózkodhat. Miket birtokolhat. Most!? Mosolyogva nyújtanak kezet, társnak neveznek, testvérnek, miközben másik kezükkel a kést fordítják hátadban. Élő húsodban. Arcuk sem rezzen, miközben a tiédet fájdalom torzítja. Érdektelenségben mállasz előttük. Szemeid előtt fosztanak ki. Rabolnak el tőled minden triviális és valódi értéket. Tárgyakat, álmokat, vágyakat és terveket. Ahogyan egy embert meg lehet semmisíteni ők megteszik, miközben arcátlanul lenyeletik veled, megtömnek azzal, hogy mindez érted van. Itt minden érted van, hát nem érted? Csak épp te nem létezel már egyedként, személyiségként. Robot vagy, melyet ők illesztettek össze. S melyek csak értük dolgoznak.


ELÉG!

 

Megteszem az első lépést a híd felfelé ívelő peremén. Lassan mászom fel a tetejére. Senki még csak rám sem néz. Hogy is nézhetne? Vagy nem is észlelik a jelenetet, vagy pedig kiábrándultan szemeik a múltba vesznek. Hiszen már csak az van nekik. …

 

Hideg szél tépi azt a kevés ruhát, mely még rajtam van. Mellyel a többi közé akartam erőszakolni magam. Oly szerepbe, melyen már rég túlnőttem. Megimbolygok olykor. Szívem taszigál-e nem tudom… de hát nem érzi, mennyire nem él így? Ez nem élet. Ez büntetés. Rabság. Száműzetés. Miért is ne hozhatnám előre a szabadulás pillanatát? Hiszen anyaföldem meghalt. Sírját tapossuk mindannyian. Anya nélküli elárvult gyermeknek kezét pedig senki nem fogja. Ki is fogná? Idegen föld? Ridegen meredne mellettem. Ölelésre képtelen volna. Melegségre pláne. Nem belőle váltam le. Nem az a vér folyik ereimben. Nem. Nem! Nem én vagyok, nem az én családom, én nyelvem, földem, testem, otthonom. Nem!

Mintha egyszerre vesztettem volna el anyámat, testvéremet, legjobb barátomat és legkedvesebb szerelmemet. Mi maradt még nekem? Nekünk?

Téblábolás egy börtönbe melyet féreg gazdánk emelt felénk? Melybe minden eszement akaratának hódol be? Ki udvari bolondot csinált belőlünk? Vagy állatokat? Ki nárcizmusa miatt elporlaszt mindent mi a miénk volt? Ki kisemmiz? Minden tekintetben…

 

Tekintetem a kezeimbe szorongatott lapokba vész el. Igen… megérte. Hány év is? Tizenöt… igen, annyinál járunk. Érettségi, diploma, nyelvvizsga. Temérdek versenyről oklevelek. Díjak. Elismerések. Hazugságok.

 

Megfogom az elsőt és elhajítom az előttem tátongó mélységbe. Szárnyal a papír, míg a hullámok be nem kebelezik. Ennyit ér. Nem többet. Nem is a temérdek átvirrasztott, áttanult éjszakát, és évet, a rengeteg küzdelmet és harcot. Nem. Ennyit. Tizenöt másodpercnyi zuhanást s már nincs is. Megsemmisült. Vágy kerít hatalmába. Csábít, húz a mélység már engem is. Utána hajítom a következőt, míg az utolsóhoz nem érek. Közben kisfilmként peregnek korábbi vágyaim, álmaim és céljaim. Újra látom az örömöt, mely még azokban az években uralta lényemet. A könnyeket, melyeket a boldogság préselt ki belőlem. És azon könnyeket is, a kínt, mit az elvesztett csaták és az Útban való elfáradás okozott. De mindig felálltam, leporoltam magam s mentem tovább. Mert volt miért. Volt miért küzdenem. Voltak céljaim. Mertem álmodni. Mára már azt sem merek. Minek? Értelem lenne hát benne? Ugyan…

 

Mink maradt? Múltunk. Ennyi. De ez is csak azért, mert nem tudják elvenni tőlünk. Ha tehetnék… ennyink sem lenne. Nincs jelenünk, hiszen a napi robot mindezt nem teszi lehetővé. A birkáknak pedig nem jár. Jövő? Ugyan… a légvár hamarabb összedől.

 

Veszek egy mély levegőt. Behunyom szemem és …

2013 február 7. 18:20

Fuss!

Fuss!

 

… she
Never was and never will be 


Without the mask, where will you hide? 
Can't find yourself lost in your lie

 

Hazugságok. Igazak. Jogosok. S olyanok, melyek teljesen feleslegesek. Csak valami késztet arra, hogy újra és újra rossz ízű szavakat tömjek számba. Annyit kapargatom felszínem, hátha a makacs maszkok megadják magukat, s nem csak foltokban pattogzanak le rólam. Oly sok szerep, betanult szöveg, játszma. Elveszek bennük. Deszkáról deszkára siklom. Leomlik a ruha, lehámlik a tekintet, az érzelmeknek álcázott ráció, majd fel is kerül az újabb. Mosoly. Könny. Gyűrt vonalak. Kisimult arc. Ki is vagyok? Mi értelme hát ennek?

Belül gyengén lüktet egy szív. Mely már az utolsó perceket méri rám. Az lenne tán az igazi? Mely minden máztól mentes? S melyet minden erőmmel agyonnyomok a többi figurának levetett létével…


 

Érezték már, hogy menekülnének? Hogy utolsó csepp erejüket is ebbe a futásba temetnék?

Hogy immáron fényárban úszik életük, s mit korábban gondoskodón s megnyugtatón elfedett a félhomály azon látszatot eregetve, hogy minden rendben van, most eltűnt. Minden gyönyörű vagy akár kopott részlet felfénylik, s megmutatja, mennyire nem a sajátunk. Mennyire nem illünk bele.

Szétfoszlik az illúzió.

Érzik, ahogy lábaikban megfeszülnek az idegek, izmok? Ahogyan gyöngyözik homlokuk? Ahogy párolog erejük, mert lépteiket, mintha száradó betonban tennék… Hogy létük sem elég riasztó tét, hogy meneküljenek…? Bármit odahajítanának, hogy felszabadulhassanak.

 

Fuss hát. Futok.

 

Menekülök. Menekülnék.


Keverednek a soron következő mondatok, elveszek a szerepekben. Kinek ki vagyok?  Igazán…

Ismerős? Barát? Szerető? Szerelem? Társ? Társ a bűnben, a feloldozásban? A mosolyban, s a könnyben? Igazságban, hazugságban? Melyik melyik?

Örvénylik a káosz mögöttem, felettem, mellettem. Mindenhol. Eltelít, magába szív. Futnom kell. Menekülnöm, mert megroppanok felvett szerepeim súlyában.

Minek? Mi értelme volt hát?

 

Minden újabb lélegzetem egyre nehezebb. Úgy érzem rám borul a világom, melyet oly sokáig építgettem. Melyet talán egy kicsit igaznak is hittem. Többször pedig teljesen annak. Omlik a díszlet, jelmezek, szövegkönyvek. Eltemet a sok törmelék.

Szerepek ordítanak velem. Emberek, kiket ilyen, olyan ruhába kényszerítettem. Mert azt hittem, kényelmes. Nekik. Tekintetemnek. Lelkemnek. De mindez tévedés. Sikít az összes körülöttem. Veszekszenek, csapkodnak, dörömbölnek. Szétzúznak mindent. Mintha nem omlana így is kellő gyorsasággal rám.

 

Futnom kell. Menekülnöm. Erre az egyre vágyom. Minél messzebb, minél távolabb az eddig felskiccelt kontúroktól. Hamis az összes vonás, eltévesztettek a színek.

 

A legmélyebben gyengén lüktető szív, mely talán az igazi, de már magam sem tudom… duruzsol egy világot, mely az enyém lenne. Csak az enyém. Fogy az erőm, hogy elérjem. Feláldozzam-e ezen pusztulást érte? Vagy építsem vissza ezt a temérdek hazugságot? S ha az sem igazi? Hogy ha az utolsó erőmet is ebbe a menekülésbe ölöm, s még el is érem… de ha az is csupán pár hónapnyi, akár évnyi illúzióval ajándékozna meg csupán? …

Futok. Menekülök. Csak még azt nem tudom merre. A biztos semmibe, avagy a bizonytalan jövőbe.

 

Segíts. Adj erőt. Hogy elmenekülhessek. Mindentől messzire.

 

Létezett-e valaha? Létezni fog-e? A maszkok nélkül merre bújnék? Nem találom magam. Elvesztem hazugságaimban.  …


2013 január 16. 16:02

Őrültek országa.

régi skicc, gondolatmorzsa;

 

Rángó testrészek. Vonagló tetemek. Mormognak, motyognak. Tán régi időkhöz szólnak?

Rezdülő ajak. Némán kiáltó hang. Ohh mond; Valóban ez az ember világa?

2013 január 16. 14:59

Értelem van-e hát benne?

Függőben részletté avanzsálhat a későbbiekben...

 

Gyűrött papír mosolygott rám... régebbi skiccek;

 

... éppcsak az állandó elmúláshoz vagyok képtelen hozzászokni...

Mi értelme a tanulásnak, ha csak cafatjait szopogathatjuk a Tudásnak?

Mi értelme az Életnek, ha születésed pillanatától ott díszeleg rajtad szavatosságod?

Mi értelme a Szerelemnek, ha az első szenvedélyes ajakérintésekkor ott kopogtat a megsemmisítő fájdalom és elhagyatottság magánya kar, karba öltve, mint egy örökpár?

Mi értelme a virágnak, ha kinyílása percétől rothadnak sejtjei? Ha előrevizslató tekintetünk előtt elszáradt szürkeségben bomlik, hullik darabjaira?

Mi értelme az óra első percének, ha a harangszó már az utolsót búcsúztatja?

 

Mi értelme hát mindennek? Illékony szépségbe és értelembe vígasztalódjak?

Létezik az Örök?

2012 december 20. 23:53

Momentum.

Világvége. Állítólag.

Csak egy kérdés;

Ha csak egyetlen egy sejtednek egy töredéknyi része is felveti annak eshetőségét, hogy holnap mindannyian örök álomra hajtjuk fejünket, avagy végleg felébredünk az Élők Temetőjének puha ölelésű anyaföldjében, akkor az utolsó napod, óráid, perceid a megfelelő társ mellett töltöd? Ki mellett a vég óráján is érzed, valóban Élsz ...

2012 november 16. 15:02

Kétség.

nem tudom...

 

Szűz lapot érintek tollammal. Karcok, firkák vonaglanak a semmiben. Nincs cél. Értelem. Némák a szavak. Nincs mit mondaniuk. Mondanom. Csak fűzöm őket. Céltalanul.

Tehetséges... hmmm. Mondjátok, páran, az vagyok. Miért? Indokolni tán megtudjátok? Vagy csak a szeretet formálja ezen szavatok?

 

Nem tudom.

 

Mindenesetre a csend most vonzóbb szeretőnek bizonyul, mint ezernyi szó kedves, ámító csábítása.

2012 október 3. 22:51

Metró.

első megálló.

Keleti pályaudvar.

 

Megérkezik. Tekintete elveszik a betontörmelékekben. Faállványok. Szerszámok. Lézengő munkások. Vagy csupán azok emlékei, melyek egy-egy védősisakról visszacsillannak. Termelés, haladás illúziófoszlányai. Kapaszkodás az oly áhított, kacérkodón idelengetett Nyugat karjaiba. Hogy majd minket is felkarol az a valami, melyre oly nagyon vágyunk, csak épp azt nem tudjuk miért…

Lassan nyaldossa a szél az utcákat. Olykor nyelvébe kap egy-egy újságlap, papírpohár, elhagyott nejlonzacskó. Kosz. Koszos hely, mely által paradox mód mégis a fejlődés látszatának akarnak színteret adni.

Hatalmas szakadék tátong a betonban. Sötétség. Értelmetlen pazarlás. Nagyzási hóbort. Elméje deszkáira nagymamája lépdel fel. Háttérszólamként egyik kedvenc mondása csendül fel. Kicsit finomít rajta, helyettesít. Halovány cenzúra satírozásával így cseng; Játssza a nagyot, miközben a tompora ki van a nadrágból. Valahogy így. Igen… csak itt most kicsit drasztikusabban művelik mindezt. Városszinten. Ország szinten. Milliókkal. Megannyi éhes szájjal.

Lépdel a lépcsőkön. Halad lefele. Le, a föld alá. Alagútrendszerbe. Mesterkélten a földbe vésett újabb városszintre. Mert nem elég nekünk a felszínen rombolni. Haladunk.

 

Várja, mikor lesz egy újabb emelet majd az utcákon. Szinte látja. Mozgólépcső vezetne fel. Lift. Gondoljuk csak el… dupla annyi kéménnyel festhetnénk koromfeketére égi vásznunkat. Szinte már ráboríthatnánk mocskunkat, szennyvizünket. Kétszer annyi hajléktalan. Éhező. Kéregető. Megsokszorozódó felület, melyre ráhányhatnának a festékszórók. Mennyi, de mennyi új felület, melyről nyelvünk ölthetné ki nyelvét. Hisz oly csodás, dallamos és illatos, mégis ezen alkalmakkor csúnyábbik fele villan egyet. Kettőt. Több százat. Felhőkbe köpködhetnénk hasító szavainkat, mellyel akár pengével folyton a másik húsába szakítunk. Pedig mennyivel könnyebb lenne simogatni őket. Magunkhoz ölelni. De nem… az csak ismerőseinknek jár. Az idegeneket beletapossuk a betonba. Érdemes volna egy percet szentelni a hat lépés távolság tézisére. Ugyan, komolyan idegenekkel tuszkolódunk előre a városban? Az országban? Valóban? Behunyja szemét. Pislog. Sokat. Hátha ezen tébolyult gondolata, az újabb emeletről, az újabb térhódításról, melyre érdemtelenek vagyunk, hisz a már meglévőt is képtelenek vagyunk gondozni, elkotródik belőle.

 

Lépcsőalján koszos, gyűrött arc mélyed lényébe. Remegő kezében papírpohár suttog. Kérlel. Könyörög. Egy darab zsemléért. Egy kannás borért. Rövidért. Mivel nem tudja, ezen esetben melyik is az igazság, tovább halad. Szinte rezdüléstelen. Azon gondolatba takarózik ezen hűvös pillanatokban, hogy jót cselekszik. Hogy csak a kemikáliák térhódítását akadályozza.

Leérkezik. Rohanó emberek. Csordában. Egyedül. Épp hogyan alakult az aznap. Zavaró, látásnak, látványnak nevezett valami. A műfény vizeletként csorog a falakról.

Sikít az alagút. Sikítja; rohanj! Gyerünk, késésben vagy… Tikktakk dübörög dobhártyádon.

Temérdek ember tuszkolódik. Lökdösődik. A gyengébbek meginognak. Dobálja őket a csorda. Itt nincs tekintet. Nincs emberség. Mint a gépek. Le a szalagról. Futás a következőre! Társas lény? Ohh ugyan… a társas közlekedésre is képtelenek vagyunk…

Belökik a kocsiba. Füleit betömi. Nem bírja ezt a millió beszédmaszlagot. Telefonálásokat. Csevelyt. Zsivajt. Zongoraszó csendül fel benne. Gyorsan a szemben lévő ajtóhoz lép. Szereti. Van esélye kitekinteni. Ki, a mindent magába nyelő fekete, suhanó maszlagba. Ám, ha éppen kedve szottyan társait is megfigyelheti. Az arc öntudatlan rezdüléseit. A karok játékát. Lábakét. Mosolyokat. Összehúzott szemöldököket. Hogy ki mit olvas. S közben minek képzeli magát. Bujdosó fiatalt, ki szíve szerint kizárná ezt az egész káoszt körülötte, miközben verseskötet gerincét töri be. Kislányokat, kik oly büszkén tartják kezükben az aktuális best sellert, melyek nagyon ritkán vannak valódi köszönőviszonyban Az Irodalommal, mégis azon képzetükben ringnak, hogy ők bizony olvasnak. Srácokat, férfiakat, akár nőket, kik scifit emésztenek. Kik olvasás közben minél messzebbre szöknek. Azokat, kik érdeklődve lapozzák Dan Brownt. Kik hiszik, valódi tudás birtokába kerülnek. Két legyet egy csapásra. Idős nagyikat, kik oly eleganciával lapozgatják a bulvár lapokat, mintha minimum az Élet és Irodalmat tartanák megviselt kezeikbe. Diákokat, akik az utolsó utáni pillanatig kapaszkodnak jegyzeteikbe. Öltönyösöket. Munkásokat. Nőket, kik fiatalok, de arcukat megharapdálta már azon évtizedek sokasága is, melyek még el sem múltak. S olyanokat, kiknek már nyikorognak végtagjaik, ám mindezt egy drogériányi sminkkel szeretnék feledtetni. Kicsiket, kik nyüzsögnek. Nem csak unottan bámulnak maguk elé. Nem kütyüiken keresztül beszélnek családjukkal, barátaikkal. Szeret az ő szemükbe belenézni. Oly tisztaság van bennük, melyet nagyon ritkán lel meg. Családokat. Barátokat. Párkapcsolatokat. Szerelmeseket. Munkatársakat. Haragosokat. Mindenkit. Ez a metró… itt a város. Annak leképezése.

 

 

második megálló.

Pillangó utca.

 

Fény. Zöld. Nyugalom. Park. Kutyák. Fák. Kertvárosi idill panelekbe tuszkolva.

A metró élesen sikít egy újabbat, ahogy a fémek egymáshoz préselődnek. Lassulnak. Gyorsabban, mint kellene. Rándul a tömeg. A vezető fülke felé dől megannyi törzs, hajlongnak akár a fák odakinn, majd hirtelen vissza, s egy kisebb lengéssel visszakerülnek középre, tartásuk eredeti vonalába. Villog a lámpa. Benyeli a metró oldala az ajtókat. Kijárat. Apróbb kis lyukak ezen fémdobozban. Odakinn napfény. Leszállnak néhányan. Nem sokan. Arctalanok. Nem néznek semerre, csak szokásos útvonalukat követik. Rutin. Nem is látják meg a padon görnyedő idős nőt, kinek nyakában tábla lóg; Kérem, segítsenek! Éhezem. Észre sem veszik a napfényt sem, a sugarakat, melyek a fák levelein keresztül táncolnak át, hogy becsapódjanak üvegkalitkánk falaira. Semmit. Fuss, szaladj tovább!

Fiatal nő lép be. Előtte kis kocsi. Benne egy ártatlannal. Kezét magasra emeli. A metró lámpája elé. Mozgatja ujjait. Játszik. Ily egyszerűen. Ennyire nevetségesen természetesen. Nevet. Őszintén. Igazán. Valódi, könnyed boldogság tör elő belőle. Gügyög. Hogy mennyire irigyli… Áldott tudatlanság. Mit meg nem adna érte. Újabb tézisbe merül elméje, mintsem a valóság kontúrjain táncoljon tekintete. Ezen ötlet, gondolat, már teljesen búcsút intett a realitásnak, nem úgy, mint az előző, mielőtt felszállt volna a metróra. Emlékei filmkockákat hajítottak szemei belső vásznára. Oly rég látta. Fájt is utána.

 

Gondolat, azon film alapvonala, egy kellemes, kényelmes fantazmagória. Egy lény, mely felett az idő megfordította kerekét. Mosolygott is az ember. Illogikus.  Szokatlan. Nem ám ahogyan ránk mérték. Létrejönni, megszületetni, formálódni, épülni, egészülni, hogy aztán ezen gondos, hiányos kép szépen lassan darabjaira hulljon. Kifordítva. Felborítva. A Vég lészen Kezdet. A kezdet pedig vég.

Mélyre rántja. Elnyeli ezen fantáziálása.

Mily felszabadulás is volna, ha a végéről kezdhetnénk mindent… Mikor minden fáj. Minden érzékszervünk elhullott már a hosszú évtizedeken át tartó csatában. Csupán sebesültként sóhajtanak olykor. Egy-egy homályos kép, halkuló szavak. Emlékeinket lángcsóvák emésztik apróbb cafatokra. Pusztán néhány részlet, de az Érzés egésze elenyészett. Végtagjainkat rozsda marja. Nyekereg a cselekvés kínjában. Mikor már minden az.  Kín. Ám egy gondolat, egy érzés, élettelien és kárörvendőn jelen van; a visszaszámlálás gyötrelme. Hogy talán a mai lesz az utolsó napunk. S eltűnünk. Megszűnünk. Nem leszünk mások, pusztán egy húsdarab, melyet elrejtenek az óvó anyaföldbe. De tapasztalásaink, emlékeink, érzéseink, gondolataink s tudásunk? Hova vész? Utolsó lélegzetünkkel fújtatjuk a Semmibe tán? Elporlad minden? Minden, mik voltunk? Mennyire csodálatos is volna, ha innen indulnánk… Ha nem lényünk, lelkünk haldoklásával kellene elhagynunk a deszkákat...

S akkor szépen lassan haladnánk életünk útján. Éledezne cellánk, élesedne a világ. Visszatérnének elvesztett társaink, kiket a halál könyörtelenül hamarabb kitépett létünkből, mint minket. Elfulladt beszélgetéseket, ki nem mondott szavakat, melyek azóta is savként marják lelkünket, a teljesség követné. Harmónia. Csók, puszi, ölelés, érintés, beszélgetés, mosoly, az első szia,, legelső pillantás. Mily csodásan is fejeznénk be a Kezdettel kapcsolatainkat.

Közelednénk az áldott tudatlansághoz. Gyermekként sóhajtanánk utolsónkat. Mily csodás feloldozás. Boldogság.

Akkor lennénk semmivé, mikor még minden annyira tiszta. Ártatlan. Mikor a káosz, mi az élet színpadát tépi, teljesen elcsitult. Hisz nem értünk semmit. Csupán vagyunk. Létezünk. Ismerkedünk azon színfalakkal, melyek közé belecsöppentünk. Oly mély csodálattal fordulunk egy-egy szín vagy forma felé, melynek gyönyörű egyszerűségét később már észre sem vesszük. Csupán fújtatjuk lélegzeteinket. Mosolygunk. Eszünk. S alszunk. Édesanyánk karjaiba pihenünk, melynek biztonságát és megnyugvását soha semmivel nem vagyunk képesek pótolni, bármennyire is hajszoljuk azt a papírdarabokkal kiváltott rideg tárgyainkkal később. Sírunk. Ordítunk. Oly mély átéléssel, hogy bele veszünk minden könnycseppbe. Mikor egy felkarcolt bőr miatt oly fájdalom telve sikítunk, hogy elhisszük ennél nagyobb tragédia nem is történhetett volna. Hisz akkor nem is tudjuk még mily kín s mocsok vár ránk. Hogy hányszor, de hányszor fogja élő húsunkat penge szelni.  Szívünket. Lelkünket. Mennyi, de mennyi fájdalom ácsorog a sorára várva. Mily csodás is volna akkor búcsút inteni létünknek, mikor a leginkább Élünk. Álarcok nélkül.

Az anyuka lehajol hozzá. Megigazítja sapkáját. Megpuszilja. A kicsi nevet.

Mosolyra húzódnak az ő ajkai is.

 

hamarosan megérkezik a következő megállóba....

folytatás. ... ... ... ... ...

2012 október 3. 22:07

Múzsa.

egy kósza gondolat...


Vajon minden művész megnevezi múzsáját? Mindenkinek van egy konkrét ihlethozója? Dalnoka? Vagy csupán mindannyian a fogalomba kapaszkodunk, mint valami mentsvár? Múlt eszméibe?

Ismerjük alakját? Nevét? Szemeinek színét? Ajkainak vonalát? Hajának esését? Elfogadott létünkben találunk-e majd rá valakit, hogy megszemélyesítsük ezen mágikus fogalmat? Kire gondolhatunk, kinek leheletét ajkainkon érezhetjük, bőrének érintését kezeinken, mikor földöntúli dallamba kezdünk klaviatúrazongoránkon, vagy mindig is csupán maga a megfoghatatlan, megérinthetetlen marad?

 

Én még nem tudom. Addig is... Múzsám, csókolj még! Vadabbul! Ne eressz! Soha.

 

 

2012 augusztus 15. 18:20

Kapcsolataink.

regénypróbálkozás kukucskált ki oly régről.

...

A gondolat már befészkelte magát tudatomba. A gondolat... egy újabb nap. Egy ugyanolyan nap. Lassan adom át magam a mókuskerék pörgetésének. Kénytelen vagyok engedelmeskedni a csikorgó fémszerkezetnek, mely mindent kizárva csak rója újabb köreit. Szemem az ablakra emelem, hátha természet anyánk kegyes hozzám, s egy kis napsütéssel könnyíti meg elindulásomat. Csalódottságba fúl szikrányi reményem. Hófehér pelyhek táncolnak az ablakom előtt. Hullnak az enyészetbe, elhagyva  fenti végtelent. Mégis miben is reménykedtem én balga a Tél derekán? Oly messze még az enyhülés. Az Élet. Fáradtan kikászálódom az ágyból. Ha már a természet nem tudott egy kis energiával megajándékozni, akkor mesterségesen kell tegyem azt. A konyhába felkészítek egy kávét. A frissen főzött illata cseppnyi éberséget csempész belém.

Gépem magamhoz veszem azzal kucorodom be. Ohh te modern világ, hát itt a gyermeked – keserű mosoly nyúlik végig arcomon. Leellenőrzöm postafiókjaimat, majd a közösségi oldalon életjelet adok magamról közel négyszáz ismeretlen ismerősömnek is. Mily ironikus is... miközben világunk a társas magány mocskában mállik, addig a Gép száz meg száz barátot, ismerőst számol. Keserédes... Születésnapjukra pusztán néhány fémdarab emlékeztet. Mitől is lennénk többek, mint ezek a szerkezetek? Általuk, velük kelünk, fekszünk. Dolgozunk és szórakozunk. Beszélgetünk. Ismerkedünk. Ja igen... az érzelmeink. Sajátos, emberi, érthetetlen világ. Kár, hogy szívünkbe már régen csavarok fúródtak, hogy összetartsák azt, mielőtt csalódottságában és kiábrándultságában millió darabra hullana.

...

Nincs mese. Nem húzhatom tovább a reggel kényelmes semmijét. Felkászálódom. Gyors zuhany. Ruhák. Smink. Haj. A rutin. Az utcára érve fagyos szél köszönt. Végigsimítja arcom, hátam. Beleremegek. Még inkább belebújok kabátom piciny melegébe. Az órára pillantok. Még épp időben. Gyors léptekkel a buszmegállóba sietek. Elméletileg perceken belül felvesz az embercsordát szállító fémdoboz. Tekintetem végigvezetem a városon míg pöfékel alattam ezen tragacs. Városomon. Otthonomon. Vagyis... annak kellene lennie. Nem? Mégsem érzem. Üresség kong az utcákon. Burkok kóvályognak mindenfele. Nem találok benne semmi melengetőt. Semmi biztonságot. Pedig az otthon nem ezt jelentené? Nem ezt kellene? De... szürke itt minden. Hiányos. Foszlányok lengnek a reggeli szélben. Kopasz fák hajlonganak. Kopár föld. Kihalt. Mégis a felszín életet tükröz. Meg -megcsusszan fémes felületén. De ez mind csak látszat. A Porszemek életének látszata... Összeszorítom szemem, hátha ezen keserű gondolat eltűnik belőlem.

Begurulunk a végállomásra. Lefolyik a csorda. Egymás oldalába vájva, tuszakolva, lökdösődve. Íme a modern ember!

...