Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2015 december 25. 15:49

Elegy

Elegy

 

Belekapok lelkem üregébe. Onnan kimarok egy érzetdarabot. Kitépem. Hasad a szövet. Sóhaj szakad fel.

 

Sötétben, a pislákoló fényben figyellek. Nem akarlak megijeszteni, nem akarlak elillani hagyni. Szorosan foglak. Kezeim, ujjaim bilincse kattan rajtad. Nem látom meg, mit oly nagyon keresek. Nem értelek, még mindig nem.

Napfénybe kísérlek. Ott vizsgálom definiálatlan, rejtélyes létedet. Táncolnak rajtad a sugarak, siklanak sima felületeden. Elnyelsz párat, majd visszaköpöd, hiszen saját létrejöttödben vagy teljes. És érthetetlenül tökéletes. Nem értelek, még mindig nem.

Közelebb hajolok, had lássalak. Vizsgáljalak. Engedd, hogy megfejtselek...

Meglepően nyugodt és csendes vagy. Ám látom, parázslik valami mélyen. Bujkál a szikra. Rejtőzködik a titok.

Egyre közelebb és egyre közelebb hajolok. Lélegzetem pára köpenybe öltöztet.

Villanás. Elfelejtett szívdobbanás.

Hasadást érzek bőrömön. Belém ugrott. Fejest élő húsomba. Fénynyaláb jelzi útjának vonalát. Kipattant a kis szikra, immáron koponyámban táncol a nyavalyás. S ekkor értem meg. Ekkor fejtelek meg;

Gyávaság a neved te szégyentelen.

Te, ki betegíted az érzelmet, s magát az Életet.

 

Tekintetem kezemre emelem, ahol immáron a rejtélyem csendesen, nyugodtan figyel, a szín tiszta Szerelem.

2014 december 23. 21:33

Csalódás. Csalódás.

Csalódás. Csalódás.

ezen epizód folyamatos újrajátszása.


Sötétség vesz körbe. Nyirkos bizonytalanság. Nem látok, nem érzek semmit sem. Dohos levegő unottan kúszik végig orromban.

Teszek pár lépést. Elesetten. Szánalmasan erőtlenül. Halovány fény dereng fel előttem. Mintha egy gyertya lángját táncoltatná meg a szellő. Remény gyullad sajgó belsőmben. Mintha a lelkem üregébe költözött volna. Hazug illúzió kábít.

Tapogatva haladok a halovány fény felé. Megbotlom párszor. Egyre közelebb érek, de még mindig nem érem el. Valamibe megakad lábam. Földre zuhanok. Port kavar fel a tehetetlenül összecsukló test. Lecsorog nyelőcsövemen. Köhögök. Keserűség kúszik torkomba. Felnézek. Sötétség omlik rám. Sehol nincs. Semmi derengő fény. Csak az elveszettség. Kongó üresség.

 

újra...újra...újra...és újra.

...épp csak a fény alszik ki szüntelen. Végtelen időben.

2014 november 24. 17:37

Levél Orbitálisanostoba Vincéhez

Levél Orbitálisanostoba Vincéhez.

Természetesen ezen mese is ugyancsak a fantázia szüleménye. Mi más is lehetne?

 

Egy koldus végső elkeseredésében levelet küldött az udvarba. A királyhoz, őfelségéhez, Orbitálisanostoba Vincéhez el se jutott. Túl nagy ember ő az olvasgatáshoz. Pornépének szavához. Elnagyolt mozdulattal legyintett, nem kell neki. Szemétre került, ám egy udvari bolond kihajtotta a nyúzott papírt. Ez állt benne;


Az a baj, hogy nem értesz te semmit se, nem becsülsz, tisztelsz senkit sem. Se embert, se nemzetet. Erkölcstant kényszerítesz leendő katonáidra, mikor azt sem tudod mi az? Hittant súlykolsz, mikor nem hiszel te se emberben, se Istenben? Hiszed, hogy bármit megtehetsz a játszótereden, mintha te teremtettél volna mindent. Mintha minden bábut te illesztettél volna össze. Összesnek lennél szülőatyja te, te senkisem! De vigyázz mert ez lesz a veszted, számodra a mutatók még járnak, de már visszafele, csak az a kellemetlen, hogy ezt még csak észre sem veszed. Mocorognak katonáidnak vélt bábuid, a fa ropog, nyikorog az elnyomás, bűn recseg, mit ellenük tettél te, te senkisem! Királynak vélt személyed valójában koldusként kecmereg, lehet, hogy papírhalmok roskadnak alattad, de emberségből, mondd mid maradt? ... Szánlak te szerencsétlen... te senkisem...

A hatalmat mi adtuk neked, a trónt tomporod alá helyezve, de hidd el, nem vagy Isten, így mi el is ragadhatjuk tőled, mindent, mi érték számodra, mi számodra maga az élet. Hiszen neked még azon is árcédula tetszeleg... Hiszen neked csak ez a szent, papírhalom, kincsek, focipályák, elárusítás, arany. Ha most mi rablunk ki, akkor mi  maradsz? Mikor majd' tíz millió ember egyként öklendez majd fel. Mint egy romlott ételdarabot. Mert az vagy, csupán rothadsz, mérgezel, ölsz és betegítesz. Felesleg, bomlasztó te, te senkisem!

 

- Ohh bárcsak több segélykiálltás szakadna ki az elkeseredett tömegből. Bár ne törődnének bele az emberek... Nem félnének, nem lépnének unottan tovább, mikor Orbitálisanostoba Vince serege vigyorral pofájukon veszi el tőlük az utolsó pengőiket, sarcnak keresztelve. Tán még a palota falait is átszakíthatnánk - sóhajt fel az udvari bolond, majd zsebébe gyűri a papírt.

2014 november 10. 19:48

ÜresSemmi. TeltBoldogság.

ÜresSemmi.

 

-          Hol vagy? – kiáltom a semmibe - HOL VAGY!? – hangom erősödik.

Semmi válasz nem érkezik.

-          Hol vagy te Múzsának keresztelt fájdalom, mely eddig mindig a pennát tintába mártotta? Hova tűntél? Valójában a csalódás, szenvedés és húsba maró fájdalom viseli-e a csicsás gúnyát, mely az ihlet hozó illúzióját aggasztja magára!?

Ti betűkompozíciók mik oly rendetlenül, hanyagul vagytok egymás mellé hajítva… Ti csonka mondatok, megcsócsált, elhalt gondolatok…

Ti édes pillanatok hát csak ennyire vagytok képesek? Boldogság hát csak ennyi telik tőled? Ennyi? Csupán darabok, szétzilált foszlányok.

Ennyi volt hát?

 

Két könnycsepp gurul végig arcomon.

Boldogság.

Gyász. Sírban nyugvó szebbik felem. Éppen még csak a földet nem hányták rá…

2014 május 12. 16:48

Otthontalanság Otthona.

Otthontalanság Otthona.

Ismerős?

 

 

Te rideg bölcső, mely nyikorogva ringatod magányos gyermeked, kinek már társai messzi játszótereken nevetnek. Szemük sarkából a könnycsepp erre integet. Óvatosan, alig láthatóan szinte. Megbújón, félve, de leginkább szégyenkezve. Szégyen, melyet oly szeretet szül, melynek már régen ki kellett volna hűlnie, elszáradnia, elhalnia. Hiszen anyánk teste kihűlt. Hidegen, rothadtan, porladva hever a kar vállainkon. Nem mozdul, nem is él már. Nem dobban, nem ölel. Hanyagul fekszenek a nyúlványok. Mostohánk, mások szülő- édesanyja szavai idegen nyelven hangzanak. Ölelése üres és hideg. Rideg. Idegen.

Ez itt valami paradox tér. Lét. Az otthontalanok otthona. Szülőtlen árvák viskója. A menedékről álmodozóké, a lojálisoké. Oly hűségeseké, kiket éppen hűségük tárgya árult el. Az otthon. A haza. Az anyaföld.

Mégis ragaszkodnak. Kapaszkodnak. Olyan dologba, mely már valójában megszűnt létezni. Márcsak cetlik lógnak rajta, azokon vonalak és árak. Számok és statitisztikák. Összegek. Összegei az elmagányosodásnak, a kiüresedésnek. Kiárusításnak. Az árulásnak. De a lényeg, a tartalom, az érték, az élet hová illant? Csupán már csak emléke lüktet a szívekben. S nem a vér, mely felpezsdít megannyi testet s lelket.

De itt... Itt már csak a szél süvít. Nincs mi felfogja. Nincs itt már semmi sem.

Csak üres képkeretek csüngnek a falakon. Feslett anyag takarja szemeit a házaknak, épületeknek, összetákolt búvóhelyeknek. Kopott, korhadt, recsegő bútorok mindenfele, hordalékait cipeli a szél, ahogy végignyalja az üres terek felületeit. Omladozik a vakolat minden szegleten. Ring velem az egész tér, az egész idő. Az univerzum. Hiszen ha nincsen egyetlen biztos pontunk, akkor minden billen körülöttünk. Gördül, borul, szakad, hasad, ring, táncol, siklik, bizonytalanul mozdul minden egyes pillantban. Minden ingatag, mint egy véget nem érő ingovány. Ez lett mára az otthon maradványa. Azon tulajdonunkat nyeli el határtlan, mohó gyomra a bizonytalanságnak, mely az egyik fő, tartó oszlopunk.

Ha nem tudjuk honnan jöttünk, kiből, miből váltunk le, akkor mégis honnan tudhatnánk merre haladunk? Ha nincs anyaföldünk, mely megszülne, életet ajándékozna, akkor honnan várhatnánk, hogy óvón magába nyeljen, mikor már mi képtelenek vagyunk bújkálni ezelől a mocskos színjáték elől, mit egyesek még életnek neveznek, hiszen annak lett keresztelve. A szokásostól pedig eltérni oly lehetetlen küldetés. Ahhoz erő kell, bárotság. Mersz és vér. Valódi Élet. A kopár váz, mely sziluettként mutatja immáron csupán, hogy mi volt itt hajdan képtelen életet adni, testet temetni. Hisz csak váz. Üres. Kongó. Emlékfoszlánynak talán még éppen jó, bár lassan annak is már kevés lesz.

Ropog a fa bölcsőmben. Azt is már a szú emészti. Enyészet lett sorsának pecsétje.A rothadás. A múlandóság. Átfúj a hiány fagyos lehellete. Üresség kong a végtelen pusztán.

Idegen Otthonba bújtak el pajtásaim, bajtársaim, barátaim, a családom. A jövő, célok, vágyak és álmok. Itt már csak idegen lények vicsorítanak rám, a létbizonytalanság, és a mocskos köteg papírhalmok, melyért embereket adnak el. Egész nemzetet. Életérzést. Vért. Hitet. Mindent, mik voltunk, mik talán még egy kicsit vagyunk.

 

 

Drága hazám, szeretett anyaföldem, mondd mit tettek veled? S mi az mit még majd tesznek...

 

2014 március 23. 21:40

Storm.

A mozdulatlanság vihara. Feszíti a falakat, határvonalakat. Törj hát ki. Cafatokként a teljességből. Akár a kései hóesés. A tavasz derekán. Egyenként egészek a pelyhek. Még sem állnak össze. Leperegnek a szemek.Végiggördülnek egymáson. Ahelyett, hogy eggyé válljanak.

 

 

Gyűlölve szeretlek / Gyűlöllek s szeretlek

 

Gyűlölve szeretlek! Te, Ember. Te, ki a sárban fetrengve, magadat Istennek képzeled. Te, ki teremtésnek nevezed bomlasztó, mindent megsemmisítő tervedet. Te, ki a rombolást fejlődésnek keresztelted. Ember, Te, ki ott némán a sírodat ásod meg.

 

Zúzod a lelket. Morzsalékait emészti az elme. A számok győznek, elkotródnak a színek.

 

Civilizáltként tetszelegsz, miközben civilizációd enyészted. Fejlettnek kereszteltetsz. De záloga fejlettségednek mégis mi lenne? Vagy netán bizonyítéka mindennek?

 

Gazdagon a legszegényebb. Pénz vagy érzelem? A kettő együtt lehetetlen. Számok vagy a képzelet? Valóság vagy az Élet? Attól félek, az aprópénz lesöpri az emberséget.

 

Itt már csak királyok vannak, nagyurak, hercegek. Szegények, koldusok, éhezők, nincstelenek. Kihaltak a polgárok, a kényelmes élet-körülmények. Már csak a szakadék mered, emberek közt dimenziók feszülnek. Rothad  hús a szemétben, éhen halnak az elsorvadt testek.

 

Ölelés után hátadból acél alól vér pereg. Melegség után jegesség járja át tested. Könnyek mossák el a rejtett vágyakat, érzelmek csurognak az enyészetbe. Elszáradnak a szavak. Színek elfakulnak. Hangok tompulnak.

..... .....

A túlfejlettséget hajszolni, átszakítani a célt, mely csak a teljes Vég.

2014 február 2. 10:16

Beragadó Szóköz.

Beragadó Szóköz.

 

"Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle... Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj." M.ZS.


Az érzés, hogy igaz mindig is lappangott, bujdosott a hordozóban, ám a remény, a makacs harcos próbált kecsegtetni, hogy talán mégsem. Hogy talán mégsem saját létük kínja pennájuknak tintája. Hogy talán ha elmúlik, elhalkul a fájdalom, akkor is képesek lesznek lélegzetüket a papírra fújtatni. Képesek lesznek akkor is, úgyis értéket teremteni. Legalább maguknak. Hiszen, ha ők képtelenek egy részüket történetükbe simítani, hogy az benne rezdüljön az időtlenségig, akkor az összes betű felesleges karc. Ecsetvonás. Pazarlás. Akkor… akkor semmi sem született, semmi nem történt. Akkor legfeljebb gyártottak valamit, mintsem világra segítették volna azt… A remény… az átkozott remény, hogy talán az efféléknek is tartogat valamit a boldogság, az elégedettség. Hogy képesek lehetnek teljességben megélni azt, amit mások oly könnyedén... Hogy az örömre nem csimpaszkodik rá a hiány, az üresség érzete, mely szüntelen arcukba vigyorog. Vicsorít. Kárörvendőn kacag. Hisz a szűz papírlap becsmérlően néz rájuk. A toll, a penna, kacérkodik, miközben a leselejtezés jutott osztályrészéül. Valójában a fájdalom mentesség számukra nem boldogság, hanem csupán kielégületlen vágy. Ürességgé torzuló valami foszlány.

... Majd nagyon sok, tengernyi év után egyszer csak berobban a pillanat. Minden figyelmeztetést, vagy hírnököt mellőzve, csupán dobbant egyet a deszkákon; jelezve, ő megérkezett, minden szempár rá figyeljen. Csakis rá. Hiszen legfontosabb szereplője érkezett meg a hosszú éveken át zajló színjátéknak. A bíró. Olyféle, melyet nem a triviális játékszabályok irányítanak, hanem minden emberi felett álló hatalmasság. Maga az Igazság.

A pillanat, amikor letisztul a csatatér, a sakktábla, a szín. Bárminek is nevezhetnénk. Egymással szemben áll a két harcos, a két mindent túlélő idegen. Tekintetük a másikat pásztázza. Az egyikük immáron biztosan az utolsó lélegzeteit fújtatja.

 

A hordozó… A hordozó csupán esetlenül és szánalomra méltón várja a véget. Ám valójában attól tart, mindez a saját végébe is fog torkollani. Szép dolog a remény, ámde abba inkább a naivitás lehel életet, mintsem a racionalitás, a valóság- gondolja. Megfeszülve várja, a harcnak utolsó kardcsapását. Az elhaló pillantást. Az élettelen lények földre hullását. Hogy végre felfényljen, mire számíthat; szótlan, triviális boldogság, vagy beszédes, igazi teljesség?

Hiszen a hordozó húsa alatt két lény feszül; az ember, az egyszerű, ki életben tartja a másikat, aki állandóan csak szólni akar. Mindenkihez. Máshogy. Tanítani, vezetni. A másik.. A másik két világban feszül. Be-bejáró lélekként siklik a Valóság és a Képzelet közt. De vajon ha az ember nyugalomra lel, a másik képes-e tovább szóra nyitni ajkát, kezével megragadni a pennát? Képes lesz-e ugyanúgy a két világ közt egyensúlyozni? Vagy boldogságának áldozatául el kell-e veszítenie a kulcsot a másik dimenzióba? Mindkettő túlélheti-e a fájdalomnak elhalkulását?

Elbírja-e majd keze pennájának súlyát a soron következő érintéskor? Érezheti-e majd még egyszer, akár utoljára is, csak még egyetlen egyszer, a tinta fojtását? Ahogyan a tinta befedi egész lényét. Leszivárog légcsövén, egészen tüdejébe. Ahogyan szinte megöli, mégis így emeli őt az a valami a halhatatlanok aulájába. Az a valami… A vágy, késztetés, a szenvedély, az őrület, ihlet, a múzsa, nevét igazán tán senki sem tudja. A névtelen, bensőséges, birtokló idegen.

A hordozó görnyedten dermed asztala felett. Megfagytak gondolatai. Mozdulatlan, halott szürkeségbe veszve. A másfélék. Mert szavai, mondatai akadnak még. Csak oly egyszerűek. Hétköznapiak. Emberiek. Olyanok, melyek érdemesek lennének tintára, nincsenek. Elfolytak. Kisöprődtek lelkének üregéből, elméjének falai közül. A fájdalommal együtt.

Tudja, érzi ő még jelenlétét. Csendesen megpihent a sarokban létének összes kínja. Nem tombol már, nem őrjöng, dübörög, zúz és gyilkol meg egy percet sem. Megnyugodott, elcsendesedett. Nem hagyta el a deszkákat, soha nem is fogja, hiszen a hordozó sem lehetne az ami, ha ő nem lenne jelen. Állandóan. De már nem vágyik rivaldafényre. Kizárólagos főszerepre. Nyugalommá kopott éles jelenléte.

 

Félek a Boldogságtól. Félek az üres lapoktól. A beszáradt tintától. Félek.

Félek, hogy a teljesség elragadja szebbik felem …

 

 

… vagy mindez nem lenne más csak a Közöny Becsapódása?

Remélem.

A Közönytől könnyen búcsút inteni, mint ...

2014 január 24. 12:44

Szavak.

Szavak.

álom, édes álom

Ha szavak elszáradhatnának…

Ha szavak elszáradhatnának. Összegyűjthetnénk őket. Könyvekben préselhetnénk, ahogyan a virágokat szokás. Bár valójában társaságba engednénk őket. Amit megérdemelnének. Megmutathatnánk mennyi mindenre is képesek lehetnének. S ami a legfontosabb, megőrizhetnénk őket. Albumba helyezhetnénk, melyet nagyon ritkán, csak mi magunk lapoznánk át. Pár évente egyszer. Ahogyan a fotóalbumot is szokás. Értékes, felbecsülhetetlen, eszmei kacat. De a vitrinünk hűen őrizné. Lelkünkkel együtt.

Ha szavak elszáradhatnának… Mennyire gyönyörű gyűjtemény is születhetne. Igaziak. Bevégeztetnék valódi sorsuk. Utókorba emelkednének, s nem csak elugatnák őket a hétköznapok málló közönyében.

Ha szavak elszáradhatnának… Végre a megérdemelt áhítattal fordulhatnánk feléjük. Tisztelnénk, becsülnénk, őriznénk és vigyáznánk őket. Ahogyan azt kellene tennünk. Mindig is. Végre minden betűkompozíció, skicc és alkotás eredeti sorsukat végeztetnék be. Annak igaz jelentésével együtt. Végre újra magukra húzhatnák sokszínűségük fátylát, melyet az évszázadok triviális hétköznapjai csak leszaggattak róluk.

Ha szavak elszáradhatnának…


2013 november 3. 12:00

Skorpióm.

Skorpióm.

 

Tán nem az lenne a legtisztább szeretet, melyet egy ember a másik iránt érezhet, mikor látja és érzi legmocskosabb, legbűnösebb énjét a másiknak, s még akkor is ugyanúgy szereti, mint mikor különböző maszkokat, karaktereket viselt megcsonkított lelkük? Mikor képesek vagyunk szeretni a másikban lakozó kis ördögporontyot, sátánfajzatot is, ugyanúgy, mint lénye simogató oldalát. Mert ő az. Ő az is. Ennél őszintébb és ritkább talán nincs is köztünk. Csak, mikor a szeretet ezen mélysége nyeli el a két emberlelket.

 

Megmart.  Mérgét belém eresztette, beszivárgott minden sejtembe. Mutálódtak a létfontosságú szervek. Szív és elme. Élethez sok, a Halálhoz túl kevés. Mezsgye. Egyik sem, mégis mindegyik. Keverednek a jelzők, béklyók, gondolatforgácsok, és érzelem-illúziók.

Arra ítélt, hogy kövessem szomorú lépteit. Úgy érezzek, gondoljak, mint Ő. Úgy palástoljak, színészkedjek. Félelmet, bizonytalanságot és bizalmatlanságot lövellt belém.

Keblemre öleltem gyilkosom. Újra belém mart. Még szorosabban öleltem. Kétségbeesetten kapaszkodtam azon percekbe, mikor velem volt. Akármit is tett. Akármilyen mélyre is hasított bennem. Így teltek az évek. S lassan olyanná váltam, mint amilyen Ő maga. Pergett a vér, nőtt a fájdalom.  Mígnem…

Mígnem szikra pattant lelkem kongó üregében. A sokadik szúrás után. Düh és harag. Hazug tanácsadói létemnek. Képtelen voltam megérteni, hogy egyszerűen csak a természete ilyen.  Nem tehet ő róla. Sajnos, túl későn láttam mindezt meg. Visszafordíthatatlanul lemaradtam a pillanatokról. A pillanatról. Elhomályosított a valódi méreg. A csalódás, düh és harag egyvelege.

Ő csupán az ősi, elemi érzettel volt gyenge szembeszállni. Inkább átadta magát az ördögi körnek. Mert úgy volt a könnyebb. Menekülni. Bujdosni. A páncélba és méregtüskébe. A védekezésnek keresztelt gyilkolásba, mely valójában csak szűnni nem akaró rettegésükből burjánzik. Hogy valaki finoman megérinti kérges testüket, lelküket.  Mert megmeri érinteni őket. Hogy valaki képes szeretetet érezni irántuk. Hogy léteznek emberek, kik a szörnyeket is képesek szeretni. Őszintén. Kihámlanának a vastag szaruból. Ott maradnának csupaszon, mezítelenül. Védelem nélkül. Ettől félt leginkább. Emberinek lenni. Valódi érzelmeket érezni, kimutatni.

A Skorpiókat a Nagyurak már jó előre büntetik. Legelső lélegzetvételük előtt már átkukat magukon viselik. Sajátos átkuk… Majd’ mindent túlélhetnek, mit játszótársaik nem, mégis… épp csak élni képtelenek. Ez az ő igazi elkárhozásuk. Ezért is védekeznek, mielőtt még a tőr elő kerülne. Ezért is bujdosnak, sötétségbe húzódva. Üldözik a szeretetet, szerelmet. Mindennél jobban vágynak az elfogadásra, éppen csak befogadni képtelenek. Halottak már, mielőtt még ütne egy utolsót az óra mutatója.

Mégis szerettem és szeretem gyilkosomat. Árulómat. Bármit odahajítanék, ha még egyszer lehetőségem lenne magamhoz ölelni. Még akkor is, ha újra belém marna.

 

béesz.

2013 október 22. 13:11

Felsőoktatás? aprócska szösszenete

B.É. részlet

 

...Zöldre vált minden lámpa, s mikorra a következő levegőre tágítanám a tüdőmet, már be is lépek a kapukon. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” – mormolom magamban, majd pár lépcsőt szelve már benn is ülök az első órámon. A főiskolán. Éljen. Szinte máris érzem, hogy van értelme… hát hogyne volna. Másképp nem is kellene, nem?...

Sok bamba tekintet között tán én voltam a legbambább. Hisz máris a menekülést fontolgatom… Testem itt hagyom, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek, ámde lelkem messzire engedem. Repüljön, hátha kedvesebb színtereket talál magának.

Mindenhez papír kell. Még ahhoz is, hogy munkanélküli lehessek. Úgyhogy itt vagyok, teszem a kötelességem. Értelem nélkül. Mert kell. Mert így szokás.

Ugyanakkor naiv énem szüntelen életben tart egy gyenge parazsat. Gyenge reményt. Hátha... Hátha tényleg van értelme a cserének. Cserének… az én kötegekben álló papírhalmaim, melynek hiánya már most keresztként recseg gerincemen, azért, hogy, tanulhassak. Hogy aktív, szorgos, szolgalelkű kis alkatrésze lehessek hazám gépezetének. Melynek elméletben még értelme is akadna. De ezen helyen, ezen időben, csak formalitás. Egy újabb papír, melyet majd meggyújthatok, ha anyaföldem jéghideg lehelete nyaldossa majd testem. Ám sebaj… hisz, ahogy az oktatás szlogenje is tartja, tágítják majd elmémet, oly tudás birtokába kerülhetek súlyos köteg pénzemért, melynek majd hasznát veszem. Hogy megéri… Én próbálok hinni. Tényleg. Csak azt az egyet sajnálom, de azt nagyon, hogy akik mérlegünkre oly könnyedén, pehelyként hajigálják az elvárásokat, a több ezernyi, javarészt felesleges tudást, a teljesíthetetlenséget, miközben pusztán csak az emberség és a józan paraszti ész szorul le a tálcáról, azok, akik valahol az út harmadánál elakadtak, de volt egy kedves ismerősük, aki szemet hunyt efölött s oly helyre rakta el őket, hogy dagadjanak…

Előszedem a füzetemet, tollamat, s várok…

Egy középkorú, fekete hajú nő lép be. Önelégültsége ringatja jobbra, balra, míg el nem éri a szerinte jól kiérdemelt pódiumot. Mikrofonhoz nyúl. Amint hozzáér, éles hang hasítja keresztül valamennyiünk dobhártyáját. Bőrömön végigszalad a hideg. Az óra elkezdődik, szájához emeli a mikrofont, és beszélni kezd…

Én próbálok figyelni, komolyan próbálok, de mondandója nem igen fedi az óra elnevezését. Bár azt hál’ Istennek sikerül megtudnom, hogy szerény személye rendelkezik már tizenhat diplomával és legalább huszonöt nyelvvizsgával. Igen, azt hiszem huszonötnél adtam fel a számolást…

Valahogy az eddigi hallomásokból s a most megszerzett tapasztalatból is kezd az az érzés horgonyt verni bennem, hogy a felsőoktatásban tevékenykedő tanárok igencsak magvas része önteltnek és magabiztosnak mutatja magát, netán nárcisztikusnak? De túlzásba esnek, és éppen ez teszi őket ennyire átláthatóvá. Valójában… valójában az állandó dicsekvésük, hogy mennyi szakmai sikert értek el, milyen komoly munkálatokhoz is adták nevüket csupán csalódottságukból fakad. Ezzel szeretnék palástolni azt a tényt, hogy egyszerűen csak kivetette magukból a szakma, s maradt csupán annak tanítása. Ámde minderre már képtelenek hivatásként tekinteni, hiszen folyton folyvást csak kudarcaik mosolyognak vissza rájuk a hallgatók szemeikből. Ezért hát a tananyag helyetti véget nem érő dicshimnuszuk etalonnak vélt önmagukról. Egy reménytelen harcot folytatnak. És még csak észre sem veszik… Természetesen tisztelet a csekély kivételnek.

Elgondolkodom. Komolyan kell ez nekem? Komolyan szükségem van erre a papírra, amit végezetül kezembe nyom az intézmény? Éppen csak az igazi, magvas tudás hiánya mosolyog majd rám a díszes papírról. Súlyos köteg papírhalomért cserébe. A pénzemért cserébe kapok egy darab papírt. Erre a művészeknek miért van szüksége? Későbbi lobbizásért? Hogy megismerjek egy-két embert a tanulásomnak kikiáltott idő alatt? Hátha majd egyik tanárom szíve megesik rajtam? S két keserű nosztalgiázás közt esetleg felfedezi majd tanítványa tehetségét? Erre nincs szükség. Nekem ez nem kell... Nincs rá szükségem! Csak alkotni akarok. Világokat teremteni. Arcon nevetni azokat, akik kényszeredetten kapaszkodnak körmük szakadtából a triviális világ nevetségesen egyszerű dolgaihoz. Miért lett ennyire bizalmatlan ez a világ, hogy mindent feketén és fehéren kell bizonyítani? Még azt is, amit nem lehet.

Morajlás ránt vissza gondolataim örvényéből. Igen, itt és most vagyok. Az óra véget ért, mindenki szedelőzködni kezd. Én is felállok, elteszem füzetemet, melyből az üres lapok számon kérően néznek rám. Bár valójában csupán szakmai önéletrajzával lehettem volna gazdagabb, ha jegyzetelésre adom a fejem, s nem pedig gondolkodásra. Az ajtóban összefutok egyik szaktársammal, kivel még a gólyatáborban találkoztunk. Netán ismerkedtünk volna össze? Áh, ez költői túlzás lenne, bár manapság ezt már annak nevezik.

2013 október 3. 10:40

Csendet kérnék.

Csend.

B.É. részlet

 

...Az öreg tragacs, kit a városi tömegközlekedés nemes szolgálatába állítottak lassan gurul be a megállóba. Füles be, telefont izzítom. Zongoraszó csendül fel bennem. Képtelen vagyok zene nélkül utazni. A zene elnyomja a zsivajt körülöttem. Biztonsággal ölel körbe. Megnyugtat, hogy fejemből kiparancsolhatom a milliónyi kis beszédmaszlagot. Megannyi neszt, gondolatforgácsot. Hisz káoszként morajlik a térben. Mindenhol. Az egész városban. Az emberekben kényszer van. Napjukat elkezdve rögtön csacsogni kezdenek a mellettük állóhoz. Ha pedig nincs ott senki, kihez szólhatnának, akkor előveszik telefonjukat, s tárcsáznak is. Mintha az éjszakányi csend, melybe biológiai szükségletük hajszolja őket, késztetést gyűrne beléjük, hogy mindezt, amint kinyitják szemüket, pótolhassák. Azon érzettel harcolnak reménytelenül, mintha abban a párórás ürességben kihagytak volna valamit, amit mindenképpen be kell hozniuk, különben beleőrülnek. Verseny van emberek! Verseny mindenhol. Le ne maradj…

A városi ember képtelen csendben létezni. Alkalmatlan, arra, hogy azt beengedje. Hogy helyet foglalhasson mellette. Gyenge hozzá. Hisz amint találkozik vele, pár perc kínos együttlét után máris ürügyet kajtat, hogy ott hagyhassa. Magára. A városi ember hiába hajtogatja, mennyire is vágyik rá, hogy akár már létszükségletté is vált, hogy kettesben maradhasson a csenddel, ez csupán egy berögződés. Hiszen ezen kérésnek szavai csupán felsőbbrendűségének téves képzetét beszélik némán. Hogy neki mennyi dolga van, mennyi feladata. Mennyire fontos alkotóeleme munkahelyének, családjának. Túl fontos ember ahhoz, hogy egy pillanatra megálljon. Hogy elnyelje a némaság, a mozdulatlanság. Ő nem teheti meg, hogy „eltűnjön”. Hiszen ez luxus. A csend luxuscikk. Ráadásul oly divatos szállóigévé is vált a csend iránti fohász. Mintha valamiféle kulturális elitklubnak lenne a jelszava, hogy beléphess. Hiszen a csendet nem mindenki képes élvezni. Sőt, elviselni. Ahhoz ténylegesen fel kell nőnünk. Meg kell rá érnünk. Oly dolgokat suttog, vagy épp ordít a füledbe, melyhez erő kell. Nem kevés erő. Hogy egyedül vagy. Egyes egyedül. Gondolatokat ránt magával; miért, meddig? S akkor elragad. Magába szív. Eléd hajítja életed lehunyt képeit, melyek valljuk be sokaknak nem feltétlenül kellemes érzet. S máris tovább gyűrűdzik a gondolat. Mit is változtatnék? Szükséges-e? Merre tovább? Hova haladok? Van-e egyáltalán célszalagom? Vagy csak úgy kóválygok?...

2013 augusztus 28. 21:51

Kevés.

valaki helyett... szívesen.

 

Tudod, ha a mi történetünket valaha megírnák… Gyönyörű lenne. Egy elképesztően fájdalmas történet születne. Melyben a szavak zokognának. Szüntelen könnyek potyognának a sorokból. Rázkódnának az oldalak. Elnyelné gyermekünket a keserédesség. Belefulladna a kicsi lény, az aprócska, felélesztett Szörnyetegünk, akit valójában mi írtunk. És mindennek ellenére ámulatba ejtő, szépséges és izgató Szörnyeteg kelne életre. Ha minden lenyelt mondat szerepelne. Ha mozgatórugók ott cikáznának. Ha érezhető lenne minden mozdulatnak, minden kimondott vagy kimondatlan szónak az az érthetetlen ereje, melyet oly nagyon álcázunk. Álcázunk, mert túl őszinte. Mert épp hazugságban porladna semmivé, ha napfényre eresztenénk. Ha a másikra öntenénk…

Hmm… Bámulatos gyönyörűség. Izgató felismerés. Libabőr szalad végig testemen, hacsak arra gondolok; minden betű értelmet nyerne, melyet lényemre hánytál. Melyet mosolyogva simítottál bele szomjazó lelkembe … Valójában csak ezáltal értenénk meg Világunkat. Addig… addig csupán érezzük annak lüktetését. Akár csalfa ritmusát.

Mennyi minden meglepne… Mennyi minden.

 

 

Megbocsátás. Bűn.

Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Hagyni, hogy ezen tánc kimossa belőlünk a kínt, haragot, minden fájdalmat. A gyűlöletnek keresztelt csalódást.

Sajnálom.

Sajnálom, de ehhez én még kevés vagyok. Egy gyermek vagyok. Ne haragudj, de képtelen vagyok megbocsátani. neked. Egyszerűen nem megy. Éppen azért, mert rólad van szó.

A Bűn bezzeg… Bűnbe esni oly könnyű. Annyira egyszerű. Kényelmes.

Tudod, a Bűn oly sok mindenünktől megfoszt. Emberség, őszinteség, tisztaság. Sorolhatnám. Egy dologgal ajándékoz meg. Egyetlen egy igaz valamivel. Hűséggel. Sírig tartó hűséggel. Hűséggel az áruláshoz. Lojalitással a hazugsághoz. Bűntudattal, ha szerencsések vagyunk. És hűséggel az örök fájdalomhoz.

A Bűnt választom, hiszen a másikhoz kevés vagyok. Túl gyarló. Parázslik bennem a gyűlölet. Így pedig nem lehet megbocsátani. Túl erős a fájdalom, hogy elengedjem. Hogy elengedjelek. Még… még nem megy.

Ne haragudj. Ne haragudj, hogy bűnbe esek. Ellened és nem veled.

2013 április 18. 17:08

Árulás.

Árulás.

Vétó. Nem igaz. Szinte semmi sem az.

Megkésett vallomás régről...

 

Függőben részletté avanzsálhat...

bárcsak.

 

Követtem, mit megköveteltek.

Kifogásom tucat,

Mentségem egyse.

 

 

Bágyadtság trónol a szerencsétlenen. Tompaság. Fáradtság. Még csak éppen hogy ébredezik az új nap, úgy, ahogy ő maga is. Csupán, ahogy az nem akar elérkezni, úgy ő is pusztán félálomban létezik. Néhány kacérkodó fénynyalábbal, néhány előre bocsátott színnel kábítja és hitegeti a holdkórost, de a beteljesedésre képtelen. Mióta is? Ohh, már sok-sok év is van az, melyek mögötte egy véget nem érő, álmatlan éjszakába olvadnak.

A Világok morzsalékai még ott ülnek szemei sarkán. Haja kócrengeteg. Ruhái sehogy sem akarnak úgy állni, ahogy azt kellene. Álmodik, amikor élhetne. Élet-illúziót kerget, míg mások máshol léteznek. Értelem így hát akad-e létében? – sokszor kérdezi, sosem válaszol.

Unottan kicsoszog a fürdőbe. Világosságért tehetetlen teste csak ráborul a kapcsolóra. A műfény vizeletként csorog a falakon. A csaphoz ér. Vízhez. Fogkeféhez. Krémhez. Kozmetikumokhoz. Látszatnyi tisztasághoz.

Tükörképe bambán mered rá. Keresi a régi vonásokat, zugokat. Bármi ismerőst, mely a testre kivetülne belsőjéből. Bármit, ami a tudatában lapulna; úgy kellene festenie, úgy kellene viselnie az életet. Reménytelenül vizslat a kutató szempár, ámde kudarca felégeti az értelmet szemei tükrében.

Nincs már itt semmi, mire tanították, mit előre meghatároztak neki. Közelebb hajol. Részenként vizsgálja az egészet. Darabról, darabra csalódik. Omlik benne össze az illúzió. Hogy ő az az ember, akit oly sokáig, oly sokan formáltak, igazítottak, nyestek, dekoráltak. Hogy jóféle ember. Olyan, amilyennek ők a Jó Embert képzelik. Tisztességes. Becsületes. Hűséges. Őszinte. Hívő. Istenfélő. Család és Otthon szerető.

Elveszik saját, idegen vonásaiban.

Meg kell csinálnod, mert úgy szokás. Azután ide kell menned, s azt kell elvégezned. Ezt érezd közben. Legalábbis ennyit mutathatsz mások felé. A külvilág felé. Ezt gondold. Ugye jól gondolod?

Látod gyermekem, ha ezeket követed, ha lépésről lépésre haladsz előre, úgy, ahogy az íratlanul elő van írva, s még a feszes időtervet is betartod mindmellé, akkor drága gyermekem… Jó Ember leszel. Olyan, akire mindannyian büszkék lehetünk – dübörögnek dobhártyáján a rozsdás szavak. Szemei üvegessé, de leginkább üressé válnak.

Minden porcikája ellenkezik azzal az ordító, fatális szakadéktól, mely az elvárt és valódi énje közt feszül. Feneketlen, meddő mélység. Melybe belevesznek azok az elvárások, melyet az egyik világa és emberei állítottak vele szemben. Oly sokszor ő maga is aláhullott. Elnyelte a fekete mélység. Többször, minthogy a siker édes mámora tette volna mindezt.



Mikor megpróbált egy-egy elvárásnak, érdemlegesnek és szükségesnek vélt kötelességnek megfelelni. Ám, vagy a racionalitás, vagy saját, lázadó mivolta lerántotta a fekete, örvénylő semmi kellős közepére…

Tisztességes…

- Hmmm… Tisztelek egynéhány embert. De vajon engem tisztel-e valaki? Úgy vélem nem. Miért is tennék? Tehetnék, ámde mégis mellőzik… Miért? Vagy nem veszik észre, vagy nem is akarják észrevenni, mindazt, ami eme címre feljogosíthatna. Mert így könnyebb keresztülmenetelni rajtam. Kímélet nélkül húsomba harapni, tépni azt. Végignézni, ahogy szemeik előtt vergődöm. Ahogy oly sokszor haldoklom, s meg is halok. Megannyiszor feléledek, éppcsak mindig egy kicsit kevesebbként. Másképp. Napfénybe boruló terveimtől megfosztva. – motyogja

Becsületes…

- Becsületem… Ohh hova is tűntél? Mikor is hagytál el engem? Elhagytál volna? Nem. … Én ajándékoztam, bár inkább tékozoltam el. Odahajítottam. Egy érdemtelen embernek, aki mégis számomra minden értelmet magában hordoz. Aki ebben a káoszban, a legapróbb részletnek is képes értelmet és életet ajándékozni. Azóta… enélkül kóválygok, miközben szüntelen kaparom a makacsul mellemre tapadt skarlát betűt, mely minden küzdelmem ellenére erőszakosan ragaszkodik megszerzett, kicsalt, megcsalatott helyéhez. Hiába minden. Azon egyetlen betű…. mely ordítja a testről, mi is vagyok… mi lettem. Hol a helyem… Izzadó falak közt, perzselő lepedőn. Vérvörösben málló pillanatok kereszttüzében. Becsületem keresem, de Te túlzottan elrejtetted. Mondd, merre hajítottad, hova száműzted? Talán már meg is semmisítetted. Kellőképp visszaéltél a tőlem megfosztott kincsemmel. Feszíts! Feszíts ki egy szégyenfalra, mert mellkasomat túlzottan égeti becstelenségem. Lássa mindenki mivé lettem, ne kelljen tovább színészkednem. Ne hagyd, hogy tovább kergessem az Illúziót. – érzelmei verekednek a hús alatt. Nem bírja kordában tartani. Fejéhez kap. Arcát takarja, kezében megfeszülnek az izmok, inak. Nem bírja önmagát látni. Mivé lett. Mennyire mocskos, megzuhant. Csupán szürke lenyomata valaha élt elképzelt, megtervezett lényének.

Hűséges…

- Mennyire gyönyörű fogalom, mennyire mellőzött természetesség. Hűséges... még kiejteni is szégyellem, de még gondolatomba beférkőzve is arcátlanságnak érzem. Megcsaltam, megcsalattam. Méltatlanná tettek bűneim. Hogy miért tettem mindezt? Gyengeség. Gyenge vagyok, hogy érzelmeimen és a pillanatokon uralkodjak. Hogy betörjem elmémet. Magával ragadnak az érzetek, én pedig képtelen vagyok megtagadni. Pusztán a tagadás megy. Utána. Megkésve. Hűtlen vagyok majd’ mindenhez. A korábbi tervekhez, határidőkhöz, álmaimhoz. Hitemhez. Önmagamhoz. Az élethez. Életemhez. Másik felemhez. Ki ugyancsak én vagyok. Együtt vagyunk egészek, egyek. Az életemet képes lennék Életemért, érte, odahajítani bárminek, bárkinek s mégis… Hűtlenség... Legalább ez kölcsönös… Te is ezt teszed, tetted velem. Mégsem múlik irántad semmi. Fog valaha? Elmúlik-e a szerelem, vagy csupán megtanulok majd nélküled élni? Egyszerűen csak az alkalmazkodás marad? – tenyerével végigsimítja a tükröt, mely már az Ő arcát mutatja szemei előtt. Szívének kegyetlen játéka szivárog ki a valóságba. Kábítja. Őrületbe taszítja. - Vigaszul szolgál-e vajon minderre, hogy én legalább szerelemből tettem mindent? Tán mentsváram-e, hogy ugyan az elkárhozottak közé vernek láncra, de Te, Életem és Halálom, ott leszel Te is. Együtt osztozunk a poklon, a lángon, a kínon, s fájdalmon. Együtt. Egymásért. Egymás hibáiért. – szégyene dühbe torzul. Hajába kap, szinte már tépi. Mintha fel akarná szakítani a koponyát, hadd menekülhessen. Hadd szabaduljanak ki onnan ezen feslett képek, gondolatok. Emlékek. Sírni kezd. Bár leginkább az érthetetlen fájdalom miatt, mintsem amit teste érzékel.

Őszinte…

- Hmmm… Őszinte… Még hogy őszinte? Az idejét sem tudom, mikor voltam az bárkihez is. Még ha erre került is a sor, nem én vallottam, nem én tettem érte, hanem egyszerűen csak kiderült. Én nem akartam. Rájöttek. Van, aki még észreveszi azt is, amit én magamon nem. Olvasnak bennem. Oly mondatokra bukkannak, melyeket én az utolsó csepp erőmmel is megsemmisítenék. Akár létem árán is. Az igazság mindig fáj. Ehhez pedig gyenge vagyok. Újfent. De hogy is lehetnék őszinte? Még magamhoz sem vagyok az. Egyszerűen nem merek. Ha lebontanék, szétzúznék minden hazugságot, félek, nem maradna semmi. Életemből, világomból és belőlem. Hiszen már bennük élek, elragadtak. S már el is hiszem őket. Ezért kérlek, ha hallassz, ha érzel még engem, húzz közelebb. Szoríts magadhoz! Úgy, hogy semmi és senki se férhessen közénk. Kérlek Téged, bújj mellém, és hazudj még nekem. Mondd, ahogy rég, s ígérem, én elhiszem Neked. – csalódottsága dühvel párosul. A tükörből még mindig Ő mosolyog rá. Szüntelen nézi. Nem ereszti bűntudata. Nem is a vétkek miatt, hanem a felismerésért. Hogy ő nem az, akinek lennie kell. Hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetbe került. Annyira függ Tőle, melyet eddig el sem tudott volna képzelni. Hogy Ő lett számára az oxigén, a fény, s nélküle haldoklik. Sehogy sem tud létezni. Úgysem ahogy elvárják tőle s máshogy sem. Bármire képes lenne miatta, érte. Kifordult önmagából. Minden énjéből. Minden korábban viselt karakterének csupán egy selejt foszlánya maradt. Ő csalta megannyi bűnbe, még ha nem is az összesbe. De pontosan azok is fájnak neki a leginkább, hiszen azok a legirracionálisabbak. A ráció pedig sosem érdekelte, nem érintette meg különösebben. Bezzeg, melyek a szívének színterein zajlottak… azok az életét is oly sokszor majdnem elragadták. Nagyobb csapás. Tengernyi könny, melyben elsüllyed.

Hívő. Istenfélő...

Felkacag.

- Hogyan hihetnék én Istenben, ha magamban sem tudok? Ebben? Ebben a mocsokban higgyek!? - Erőből, bár leginkább idegből a tükörbe csap. Felhasad bőre. Vérezni kezd. Még csak érdekelni sem érdekli. Folyik végig karján az élet nedve, melytől oly nagyon szabadulna. Már szakadt, fehér ingjén pereg. Gördülnek a cseppek, ő pedig párolog. Érzi, ahogy szivárognak belőle az emlékek. Mosolyog.

Család és Otthon szerető...

Homályosan lát. Szédül. Lezuhan a padlóra. Tehetetlenül nyúlik végig.



- Család és Otthon… hogyne… - erőtlenül, tekintetével végigpásztáz a helyiség falai közt. - Család… hol is van? Kik lennétek azok? Látjátok, egyedül fekszem itt. Teljesen egyedül. Csak lelkemben van néhány kósza fénykép, de lassan azok is felégnek. Már parazslanak, apróbb lángnyelvek simítják a széleket. Velem ellentétben ők erőre kapnak majd, s ennyi sem marad. Otthon… nem falakat kellene, hogy jelentsen, hanem valakit. Valakit, aki mellett bárhol azt érezhettem, haza értem. Ide tartozom. Ez az otthonom. De hol vagy? Mondd Életem, merre jársz? Eljössz-e még értem? Vagy majd találkozunk a pokol tornácán? – vesz egy mély levegőt – Jó Ember – motyogja, bár szavai már nem kivehetőek – Hát hogyne… Most kiderül.

Hosszú percekig mozdulatlanságba dermed. Mintha még mellkasa is abbahagyta volna monoton, gyenge ritmusát. Fagyban hever.

Hirtelen, rángás szalad végig testén. Kicsit még feje is megemelkedett. Kétségbeesetten szívja magába a levegőt, halk sikoly kíséretében. Mintha fulladozott volna, s most kapna újra levegőt. Könnybe lábadnak szemei. Remeg egész teste. Vacog. Valami hideg, fémes érzet simul testéhez. Valami, ami nem evilági.

- Elárultam. Nem csak a korábbi terveket és embereimet, de önmagamat is. Azt az énemet, melyet mások formáltak, és azt is, ki lázadva akart minden keret mögül kitörni. Aki mindennel szembeszállt, mert más akart lenni. Azt is megtagadtam. Ez fáj majdnem a legjobban. De Ő is megtagadott… Ki vagyok hát? Mi? Mindennek hátat fordítottam. Kósza pillanatokat becsültem meg, azokhoz voltam csak hűséges. De tovatűntek. Ahogy Ő is. Most itt vagyok egyedül. Nem tudom hogyan, miként, kiként. … - elfogytak szavai. Kifolytak ajkain, s szeretné azt hinni, hogy lényéből is aláhullottak.

Sötétség borul szemeire. Elveszti eszméletét.


2013 április 4. 09:02

Légvár.

Légvár.

 

Puha léptekkel érintem a betont. Kilépek a kapun. Körülöttem emberforgatag. Nagy részükön könnyed, nyári ruha. Tekintetüket napszemüveg fedi. Néhányan súlyos, vastag szövetet viselnek. Fejükön sapka, arcuk nagy részét sál takarja. Egy-egy ember kezében esernyőt hurcol.

A szél belekap a papírhalomba, melyet gondosan összerendeztem. Oly gonddal, mely a megszerzésükhöz is kellett. Tengernyi éven át.

A Nyári emberek, akár a birkák. Tereli őket az illúzió. Az illúzió, hogy minden rendben, holott fejeink felé sűrű gomolyfelhők nehezednek. Szürke a tér.  A Nap már hosszú évek óta nem járt erre. Se új, se régi. Mintha egy időhurokban vergődnénk, épp csak a mi nyakunkon szorul az a kötél. Minden egyes elszalasztott lehetőség, hogy ezen változtassunk, szorít rajta egyet.

Szemerkélni kezd. Esernyők nyílnak. Nem mintha számítana, hiszen a hosszú hónapokon át tartó könnyezést még ezzel sem úszhatják meg. Eláznak majd. Felverik majd az utca mocskát lábaikkal. Sárban fognak lépdelni. Kivert kutyákká veri őket az eső. Csak idő kérdése.

A Nyári emberek tudomást sem vesznek róla. Mosolyognak, nevetgélnek, mint akiket elkábítottak, Nem is látnak, éreznek azok. Kattognak a fényképezők, durran a pezsgő.

Ráfordulok az utolsó utcára, melynek végében végállomásom nyugszik.

Élvezem, ahogyan az esőcseppek szétrobbannak testemen. Nem védekezem én már ellenük. Ugyan minek? Úgy érzem, mintha cseppenként tisztulnék meg.

Felkacag mögöttem egy kislány. Úgy négy éves lehet. Kezében jégkrém. Szemeit nem látom, hisz az övét is feketére festett üveg fedi. Viharos szél tépi rózsaszín ruháját, melyet ő csak kellemes nyári szellőnek érez.

 

- Áldott tudatlanság - mormogom magam elé. – édes létállapot. Mely mára az életet jelenti. Összezsugorodott, pár évnyi valódi létezés, melyet élvezhettem …

 

Ohh mennyire cserélnék vele… - táncol végig bennem a gondolat - de akkor neki kellene most azt az utat megtennie, amire én készülök. Bár lehet, nem is olyan sokára kihűlt lépteimet követi.

Elgyengülök. Oly nagyon vágyom a birkalétre. Egy akarok közülük lenni. Hiszen ezen földön sorsom az uralkodók kezében. Én csak szolga lehetek. Udvari bolond. Hiába itt megannyi álom, cél és akarás, ők egy könnyed mozdulattal elrabolnak mindent. Akkor legalább hihessem azt, hogy boldog vagyok. Ha csak egy kicsit is, de az vagyok. De így… így nem megy. Tudattal nem.

 

- Sorvadj elmém! Tűnj el! Kérlek, takarodj te gondozott világ, melyet kincsnek hittem. Melyért küzdöttem. Melyet úgy véltem, érték ebben az elértéktelenedett világban. Kérlek, hagyj magamra. – ordítom, miközben kibújok kabátomból. – Takarodj! Hagyj élni! – hajítom az úttest közepére csizmámat, pulóvereimet.

 

Próbálok beilleszkedni közéjük. Hasonulni. Reszket a testem a hidegtől. Vacognak a fogaim. Nem megy. Egyszerűen nem. – egy könnycsepp gurul végig arcomon. Észlelem a világot, mely fagyosan magához ölel.

Nem kellenek a megálmodott álmok, Új kínok, titkok, vágyak vizén járok, Röpülj hajóm, Nem kellenek a megálmodott álmok. Én nem leszek a szürkék hegedőse.

 

Mély levegőt veszek, s ezzel a csekély lendülettel megyek is tovább. Nem figyelek, nem nézek. Lelépek az úttestre. Előttem pár centire egy autó száguld el. Éreztem lendületét, menetszele belekapott hajamba. Dudál. Minek? Értelme itt már úgy sincs semminek.

 

Elértem végállomásomat. Körbenézek. Innen utoljára. Alattam dühösen fodrozódik a Duna. Harcos hullámok sodródnak. Természetellenesen. Még azok is menekülnének. Mintha sürgetnék a természetes folyás sebességet. Minél hamarabb kitakarodnának a városból, az országból. Egy helyre, hol valóban süt a Nap, s nem csak elhitetik, hogy Nyár van… Hol az emberek nem tenyész- és haszonállatok. Nem tömik őket manipulált szavakkal, csakhogy úgy érezzék, az ólon kívül sem jobb a helyzet. Sőt! Hogy ez az ól, ez a rozzant, megtépázott, összeeszkábált farakás egyszer majdan palota lesz… Részletkérdéssé porlad ugyan, hogy még ha nem is palota, de takaros kis ház volt valaha, melyet éppen ezen gazdák zúztak szét felőlünk.

 

Hegyek, magaslatok hajolnak a küzdelmet folytató folyó felé. Csupán pár száz méternyi kitüremkedés, de oly büszkén törne az az ég felé. Annyira gyönyörű a rajzolata, színei, látványa. Anyaként öleli körbe az alatta zsibogó várost. Óv, védelmez. Csak népének gyötrőitől képtelen megóvni minket. Hogyan is tehetné? A féreg átszökne repedésein, még ha rá is gördítene egy-egy tetemesebb sziklát. Még ha magából szakítana is ki valamit, érdemtelen volna. A férgek oly sok mindent túlélnek.

 

A vár dicsőn magasodik a város felé. Magasztos és elrontott múltunk emlékei csúszkálnak a megvilágított falakon. Annyi szerepben játszottunk már történelmünk folyamán. Oly sokszor hódoltattak be. Mindig rosszul választottunk. De utóbbi voksunk és az azóta tartó hallgatásunk a legrosszabb. Korábban legalább nem voltunk birkák. Egyértelmű volt ki az uralkodó s ki a szolga, cseléd, udvari bolond és állat. Kinek mi a sorsa, feladata, munkája és élete. Ki meddig érhet el. Meddig nyújtózkodhat. Miket birtokolhat. Most!? Mosolyogva nyújtanak kezet, társnak neveznek, testvérnek, miközben másik kezükkel a kést fordítják hátadban. Élő húsodban. Arcuk sem rezzen, miközben a tiédet fájdalom torzítja. Érdektelenségben mállasz előttük. Szemeid előtt fosztanak ki. Rabolnak el tőled minden triviális és valódi értéket. Tárgyakat, álmokat, vágyakat és terveket. Ahogyan egy embert meg lehet semmisíteni ők megteszik, miközben arcátlanul lenyeletik veled, megtömnek azzal, hogy mindez érted van. Itt minden érted van, hát nem érted? Csak épp te nem létezel már egyedként, személyiségként. Robot vagy, melyet ők illesztettek össze. S melyek csak értük dolgoznak.


ELÉG!

 

Megteszem az első lépést a híd felfelé ívelő peremén. Lassan mászom fel a tetejére. Senki még csak rám sem néz. Hogy is nézhetne? Vagy nem is észlelik a jelenetet, vagy pedig kiábrándultan szemeik a múltba vesznek. Hiszen már csak az van nekik. …

 

Hideg szél tépi azt a kevés ruhát, mely még rajtam van. Mellyel a többi közé akartam erőszakolni magam. Oly szerepbe, melyen már rég túlnőttem. Megimbolygok olykor. Szívem taszigál-e nem tudom… de hát nem érzi, mennyire nem él így? Ez nem élet. Ez büntetés. Rabság. Száműzetés. Miért is ne hozhatnám előre a szabadulás pillanatát? Hiszen anyaföldem meghalt. Sírját tapossuk mindannyian. Anya nélküli elárvult gyermeknek kezét pedig senki nem fogja. Ki is fogná? Idegen föld? Ridegen meredne mellettem. Ölelésre képtelen volna. Melegségre pláne. Nem belőle váltam le. Nem az a vér folyik ereimben. Nem. Nem! Nem én vagyok, nem az én családom, én nyelvem, földem, testem, otthonom. Nem!

Mintha egyszerre vesztettem volna el anyámat, testvéremet, legjobb barátomat és legkedvesebb szerelmemet. Mi maradt még nekem? Nekünk?

Téblábolás egy börtönbe melyet féreg gazdánk emelt felénk? Melybe minden eszement akaratának hódol be? Ki udvari bolondot csinált belőlünk? Vagy állatokat? Ki nárcizmusa miatt elporlaszt mindent mi a miénk volt? Ki kisemmiz? Minden tekintetben…

 

Tekintetem a kezeimbe szorongatott lapokba vész el. Igen… megérte. Hány év is? Tizenöt… igen, annyinál járunk. Érettségi, diploma, nyelvvizsga. Temérdek versenyről oklevelek. Díjak. Elismerések. Hazugságok.

 

Megfogom az elsőt és elhajítom az előttem tátongó mélységbe. Szárnyal a papír, míg a hullámok be nem kebelezik. Ennyit ér. Nem többet. Nem is a temérdek átvirrasztott, áttanult éjszakát, és évet, a rengeteg küzdelmet és harcot. Nem. Ennyit. Tizenöt másodpercnyi zuhanást s már nincs is. Megsemmisült. Vágy kerít hatalmába. Csábít, húz a mélység már engem is. Utána hajítom a következőt, míg az utolsóhoz nem érek. Közben kisfilmként peregnek korábbi vágyaim, álmaim és céljaim. Újra látom az örömöt, mely még azokban az években uralta lényemet. A könnyeket, melyeket a boldogság préselt ki belőlem. És azon könnyeket is, a kínt, mit az elvesztett csaták és az Útban való elfáradás okozott. De mindig felálltam, leporoltam magam s mentem tovább. Mert volt miért. Volt miért küzdenem. Voltak céljaim. Mertem álmodni. Mára már azt sem merek. Minek? Értelem lenne hát benne? Ugyan…

 

Mink maradt? Múltunk. Ennyi. De ez is csak azért, mert nem tudják elvenni tőlünk. Ha tehetnék… ennyink sem lenne. Nincs jelenünk, hiszen a napi robot mindezt nem teszi lehetővé. A birkáknak pedig nem jár. Jövő? Ugyan… a légvár hamarabb összedől.

 

Veszek egy mély levegőt. Behunyom szemem és …

2013 február 7. 18:20

Fuss!

Fuss!

 

… she
Never was and never will be 


Without the mask, where will you hide? 
Can't find yourself lost in your lie

 

Hazugságok. Igazak. Jogosok. S olyanok, melyek teljesen feleslegesek. Csak valami késztet arra, hogy újra és újra rossz ízű szavakat tömjek számba. Annyit kapargatom felszínem, hátha a makacs maszkok megadják magukat, s nem csak foltokban pattogzanak le rólam. Oly sok szerep, betanult szöveg, játszma. Elveszek bennük. Deszkáról deszkára siklom. Leomlik a ruha, lehámlik a tekintet, az érzelmeknek álcázott ráció, majd fel is kerül az újabb. Mosoly. Könny. Gyűrt vonalak. Kisimult arc. Ki is vagyok? Mi értelme hát ennek?

Belül gyengén lüktet egy szív. Mely már az utolsó perceket méri rám. Az lenne tán az igazi? Mely minden máztól mentes? S melyet minden erőmmel agyonnyomok a többi figurának levetett létével…


 

Érezték már, hogy menekülnének? Hogy utolsó csepp erejüket is ebbe a futásba temetnék?

Hogy immáron fényárban úszik életük, s mit korábban gondoskodón s megnyugtatón elfedett a félhomály azon látszatot eregetve, hogy minden rendben van, most eltűnt. Minden gyönyörű vagy akár kopott részlet felfénylik, s megmutatja, mennyire nem a sajátunk. Mennyire nem illünk bele.

Szétfoszlik az illúzió.

Érzik, ahogy lábaikban megfeszülnek az idegek, izmok? Ahogyan gyöngyözik homlokuk? Ahogy párolog erejük, mert lépteiket, mintha száradó betonban tennék… Hogy létük sem elég riasztó tét, hogy meneküljenek…? Bármit odahajítanának, hogy felszabadulhassanak.

 

Fuss hát. Futok.

 

Menekülök. Menekülnék.


Keverednek a soron következő mondatok, elveszek a szerepekben. Kinek ki vagyok?  Igazán…

Ismerős? Barát? Szerető? Szerelem? Társ? Társ a bűnben, a feloldozásban? A mosolyban, s a könnyben? Igazságban, hazugságban? Melyik melyik?

Örvénylik a káosz mögöttem, felettem, mellettem. Mindenhol. Eltelít, magába szív. Futnom kell. Menekülnöm, mert megroppanok felvett szerepeim súlyában.

Minek? Mi értelme volt hát?

 

Minden újabb lélegzetem egyre nehezebb. Úgy érzem rám borul a világom, melyet oly sokáig építgettem. Melyet talán egy kicsit igaznak is hittem. Többször pedig teljesen annak. Omlik a díszlet, jelmezek, szövegkönyvek. Eltemet a sok törmelék.

Szerepek ordítanak velem. Emberek, kiket ilyen, olyan ruhába kényszerítettem. Mert azt hittem, kényelmes. Nekik. Tekintetemnek. Lelkemnek. De mindez tévedés. Sikít az összes körülöttem. Veszekszenek, csapkodnak, dörömbölnek. Szétzúznak mindent. Mintha nem omlana így is kellő gyorsasággal rám.

 

Futnom kell. Menekülnöm. Erre az egyre vágyom. Minél messzebb, minél távolabb az eddig felskiccelt kontúroktól. Hamis az összes vonás, eltévesztettek a színek.

 

A legmélyebben gyengén lüktető szív, mely talán az igazi, de már magam sem tudom… duruzsol egy világot, mely az enyém lenne. Csak az enyém. Fogy az erőm, hogy elérjem. Feláldozzam-e ezen pusztulást érte? Vagy építsem vissza ezt a temérdek hazugságot? S ha az sem igazi? Hogy ha az utolsó erőmet is ebbe a menekülésbe ölöm, s még el is érem… de ha az is csupán pár hónapnyi, akár évnyi illúzióval ajándékozna meg csupán? …

Futok. Menekülök. Csak még azt nem tudom merre. A biztos semmibe, avagy a bizonytalan jövőbe.

 

Segíts. Adj erőt. Hogy elmenekülhessek. Mindentől messzire.

 

Létezett-e valaha? Létezni fog-e? A maszkok nélkül merre bújnék? Nem találom magam. Elvesztem hazugságaimban.  …


2013 január 16. 16:02

Őrültek országa.

régi skicc, gondolatmorzsa;

 

Rángó testrészek. Vonagló tetemek. Mormognak, motyognak. Tán régi időkhöz szólnak?

Rezdülő ajak. Némán kiáltó hang. Ohh mond; Valóban ez az ember világa?

2013 január 16. 14:59

Értelem van-e hát benne?

Függőben részletté avanzsálhat a későbbiekben...

 

Gyűrött papír mosolygott rám... régebbi skiccek;

 

... éppcsak az állandó elmúláshoz vagyok képtelen hozzászokni...

Mi értelme a tanulásnak, ha csak cafatjait szopogathatjuk a Tudásnak?

Mi értelme az Életnek, ha születésed pillanatától ott díszeleg rajtad szavatosságod?

Mi értelme a Szerelemnek, ha az első szenvedélyes ajakérintésekkor ott kopogtat a megsemmisítő fájdalom és elhagyatottság magánya kar, karba öltve, mint egy örökpár?

Mi értelme a virágnak, ha kinyílása percétől rothadnak sejtjei? Ha előrevizslató tekintetünk előtt elszáradt szürkeségben bomlik, hullik darabjaira?

Mi értelme az óra első percének, ha a harangszó már az utolsót búcsúztatja?

 

Mi értelme hát mindennek? Illékony szépségbe és értelembe vígasztalódjak?

Létezik az Örök?

2012 december 20. 23:53

Momentum.

Világvége. Állítólag.

Csak egy kérdés;

Ha csak egyetlen egy sejtednek egy töredéknyi része is felveti annak eshetőségét, hogy holnap mindannyian örök álomra hajtjuk fejünket, avagy végleg felébredünk az Élők Temetőjének puha ölelésű anyaföldjében, akkor az utolsó napod, óráid, perceid a megfelelő társ mellett töltöd? Ki mellett a vég óráján is érzed, valóban Élsz ...

2012 november 16. 15:02

Kétség.

nem tudom...

 

Szűz lapot érintek tollammal. Karcok, firkák vonaglanak a semmiben. Nincs cél. Értelem. Némák a szavak. Nincs mit mondaniuk. Mondanom. Csak fűzöm őket. Céltalanul.

Tehetséges... hmmm. Mondjátok, páran, az vagyok. Miért? Indokolni tán megtudjátok? Vagy csak a szeretet formálja ezen szavatok?

 

Nem tudom.

 

Mindenesetre a csend most vonzóbb szeretőnek bizonyul, mint ezernyi szó kedves, ámító csábítása.

2012 október 3. 22:51

Metró.

első megálló.

Keleti pályaudvar.

 

Megérkezik. Tekintete elveszik a betontörmelékekben. Faállványok. Szerszámok. Lézengő munkások. Vagy csupán azok emlékei, melyek egy-egy védősisakról visszacsillannak. Termelés, haladás illúziófoszlányai. Kapaszkodás az oly áhított, kacérkodón idelengetett Nyugat karjaiba. Hogy majd minket is felkarol az a valami, melyre oly nagyon vágyunk, csak épp azt nem tudjuk miért…

Lassan nyaldossa a szél az utcákat. Olykor nyelvébe kap egy-egy újságlap, papírpohár, elhagyott nejlonzacskó. Kosz. Koszos hely, mely által paradox mód mégis a fejlődés látszatának akarnak színteret adni.

Hatalmas szakadék tátong a betonban. Sötétség. Értelmetlen pazarlás. Nagyzási hóbort. Elméje deszkáira nagymamája lépdel fel. Háttérszólamként egyik kedvenc mondása csendül fel. Kicsit finomít rajta, helyettesít. Halovány cenzúra satírozásával így cseng; Játssza a nagyot, miközben a tompora ki van a nadrágból. Valahogy így. Igen… csak itt most kicsit drasztikusabban művelik mindezt. Városszinten. Ország szinten. Milliókkal. Megannyi éhes szájjal.

Lépdel a lépcsőkön. Halad lefele. Le, a föld alá. Alagútrendszerbe. Mesterkélten a földbe vésett újabb városszintre. Mert nem elég nekünk a felszínen rombolni. Haladunk.

 

Várja, mikor lesz egy újabb emelet majd az utcákon. Szinte látja. Mozgólépcső vezetne fel. Lift. Gondoljuk csak el… dupla annyi kéménnyel festhetnénk koromfeketére égi vásznunkat. Szinte már ráboríthatnánk mocskunkat, szennyvizünket. Kétszer annyi hajléktalan. Éhező. Kéregető. Megsokszorozódó felület, melyre ráhányhatnának a festékszórók. Mennyi, de mennyi új felület, melyről nyelvünk ölthetné ki nyelvét. Hisz oly csodás, dallamos és illatos, mégis ezen alkalmakkor csúnyábbik fele villan egyet. Kettőt. Több százat. Felhőkbe köpködhetnénk hasító szavainkat, mellyel akár pengével folyton a másik húsába szakítunk. Pedig mennyivel könnyebb lenne simogatni őket. Magunkhoz ölelni. De nem… az csak ismerőseinknek jár. Az idegeneket beletapossuk a betonba. Érdemes volna egy percet szentelni a hat lépés távolság tézisére. Ugyan, komolyan idegenekkel tuszkolódunk előre a városban? Az országban? Valóban? Behunyja szemét. Pislog. Sokat. Hátha ezen tébolyult gondolata, az újabb emeletről, az újabb térhódításról, melyre érdemtelenek vagyunk, hisz a már meglévőt is képtelenek vagyunk gondozni, elkotródik belőle.

 

Lépcsőalján koszos, gyűrött arc mélyed lényébe. Remegő kezében papírpohár suttog. Kérlel. Könyörög. Egy darab zsemléért. Egy kannás borért. Rövidért. Mivel nem tudja, ezen esetben melyik is az igazság, tovább halad. Szinte rezdüléstelen. Azon gondolatba takarózik ezen hűvös pillanatokban, hogy jót cselekszik. Hogy csak a kemikáliák térhódítását akadályozza.

Leérkezik. Rohanó emberek. Csordában. Egyedül. Épp hogyan alakult az aznap. Zavaró, látásnak, látványnak nevezett valami. A műfény vizeletként csorog a falakról.

Sikít az alagút. Sikítja; rohanj! Gyerünk, késésben vagy… Tikktakk dübörög dobhártyádon.

Temérdek ember tuszkolódik. Lökdösődik. A gyengébbek meginognak. Dobálja őket a csorda. Itt nincs tekintet. Nincs emberség. Mint a gépek. Le a szalagról. Futás a következőre! Társas lény? Ohh ugyan… a társas közlekedésre is képtelenek vagyunk…

Belökik a kocsiba. Füleit betömi. Nem bírja ezt a millió beszédmaszlagot. Telefonálásokat. Csevelyt. Zsivajt. Zongoraszó csendül fel benne. Gyorsan a szemben lévő ajtóhoz lép. Szereti. Van esélye kitekinteni. Ki, a mindent magába nyelő fekete, suhanó maszlagba. Ám, ha éppen kedve szottyan társait is megfigyelheti. Az arc öntudatlan rezdüléseit. A karok játékát. Lábakét. Mosolyokat. Összehúzott szemöldököket. Hogy ki mit olvas. S közben minek képzeli magát. Bujdosó fiatalt, ki szíve szerint kizárná ezt az egész káoszt körülötte, miközben verseskötet gerincét töri be. Kislányokat, kik oly büszkén tartják kezükben az aktuális best sellert, melyek nagyon ritkán vannak valódi köszönőviszonyban Az Irodalommal, mégis azon képzetükben ringnak, hogy ők bizony olvasnak. Srácokat, férfiakat, akár nőket, kik scifit emésztenek. Kik olvasás közben minél messzebbre szöknek. Azokat, kik érdeklődve lapozzák Dan Brownt. Kik hiszik, valódi tudás birtokába kerülnek. Két legyet egy csapásra. Idős nagyikat, kik oly eleganciával lapozgatják a bulvár lapokat, mintha minimum az Élet és Irodalmat tartanák megviselt kezeikbe. Diákokat, akik az utolsó utáni pillanatig kapaszkodnak jegyzeteikbe. Öltönyösöket. Munkásokat. Nőket, kik fiatalok, de arcukat megharapdálta már azon évtizedek sokasága is, melyek még el sem múltak. S olyanokat, kiknek már nyikorognak végtagjaik, ám mindezt egy drogériányi sminkkel szeretnék feledtetni. Kicsiket, kik nyüzsögnek. Nem csak unottan bámulnak maguk elé. Nem kütyüiken keresztül beszélnek családjukkal, barátaikkal. Szeret az ő szemükbe belenézni. Oly tisztaság van bennük, melyet nagyon ritkán lel meg. Családokat. Barátokat. Párkapcsolatokat. Szerelmeseket. Munkatársakat. Haragosokat. Mindenkit. Ez a metró… itt a város. Annak leképezése.

 

 

második megálló.

Pillangó utca.

 

Fény. Zöld. Nyugalom. Park. Kutyák. Fák. Kertvárosi idill panelekbe tuszkolva.

A metró élesen sikít egy újabbat, ahogy a fémek egymáshoz préselődnek. Lassulnak. Gyorsabban, mint kellene. Rándul a tömeg. A vezető fülke felé dől megannyi törzs, hajlongnak akár a fák odakinn, majd hirtelen vissza, s egy kisebb lengéssel visszakerülnek középre, tartásuk eredeti vonalába. Villog a lámpa. Benyeli a metró oldala az ajtókat. Kijárat. Apróbb kis lyukak ezen fémdobozban. Odakinn napfény. Leszállnak néhányan. Nem sokan. Arctalanok. Nem néznek semerre, csak szokásos útvonalukat követik. Rutin. Nem is látják meg a padon görnyedő idős nőt, kinek nyakában tábla lóg; Kérem, segítsenek! Éhezem. Észre sem veszik a napfényt sem, a sugarakat, melyek a fák levelein keresztül táncolnak át, hogy becsapódjanak üvegkalitkánk falaira. Semmit. Fuss, szaladj tovább!

Fiatal nő lép be. Előtte kis kocsi. Benne egy ártatlannal. Kezét magasra emeli. A metró lámpája elé. Mozgatja ujjait. Játszik. Ily egyszerűen. Ennyire nevetségesen természetesen. Nevet. Őszintén. Igazán. Valódi, könnyed boldogság tör elő belőle. Gügyög. Hogy mennyire irigyli… Áldott tudatlanság. Mit meg nem adna érte. Újabb tézisbe merül elméje, mintsem a valóság kontúrjain táncoljon tekintete. Ezen ötlet, gondolat, már teljesen búcsút intett a realitásnak, nem úgy, mint az előző, mielőtt felszállt volna a metróra. Emlékei filmkockákat hajítottak szemei belső vásznára. Oly rég látta. Fájt is utána.

 

Gondolat, azon film alapvonala, egy kellemes, kényelmes fantazmagória. Egy lény, mely felett az idő megfordította kerekét. Mosolygott is az ember. Illogikus.  Szokatlan. Nem ám ahogyan ránk mérték. Létrejönni, megszületetni, formálódni, épülni, egészülni, hogy aztán ezen gondos, hiányos kép szépen lassan darabjaira hulljon. Kifordítva. Felborítva. A Vég lészen Kezdet. A kezdet pedig vég.

Mélyre rántja. Elnyeli ezen fantáziálása.

Mily felszabadulás is volna, ha a végéről kezdhetnénk mindent… Mikor minden fáj. Minden érzékszervünk elhullott már a hosszú évtizedeken át tartó csatában. Csupán sebesültként sóhajtanak olykor. Egy-egy homályos kép, halkuló szavak. Emlékeinket lángcsóvák emésztik apróbb cafatokra. Pusztán néhány részlet, de az Érzés egésze elenyészett. Végtagjainkat rozsda marja. Nyekereg a cselekvés kínjában. Mikor már minden az.  Kín. Ám egy gondolat, egy érzés, élettelien és kárörvendőn jelen van; a visszaszámlálás gyötrelme. Hogy talán a mai lesz az utolsó napunk. S eltűnünk. Megszűnünk. Nem leszünk mások, pusztán egy húsdarab, melyet elrejtenek az óvó anyaföldbe. De tapasztalásaink, emlékeink, érzéseink, gondolataink s tudásunk? Hova vész? Utolsó lélegzetünkkel fújtatjuk a Semmibe tán? Elporlad minden? Minden, mik voltunk? Mennyire csodálatos is volna, ha innen indulnánk… Ha nem lényünk, lelkünk haldoklásával kellene elhagynunk a deszkákat...

S akkor szépen lassan haladnánk életünk útján. Éledezne cellánk, élesedne a világ. Visszatérnének elvesztett társaink, kiket a halál könyörtelenül hamarabb kitépett létünkből, mint minket. Elfulladt beszélgetéseket, ki nem mondott szavakat, melyek azóta is savként marják lelkünket, a teljesség követné. Harmónia. Csók, puszi, ölelés, érintés, beszélgetés, mosoly, az első szia,, legelső pillantás. Mily csodásan is fejeznénk be a Kezdettel kapcsolatainkat.

Közelednénk az áldott tudatlansághoz. Gyermekként sóhajtanánk utolsónkat. Mily csodás feloldozás. Boldogság.

Akkor lennénk semmivé, mikor még minden annyira tiszta. Ártatlan. Mikor a káosz, mi az élet színpadát tépi, teljesen elcsitult. Hisz nem értünk semmit. Csupán vagyunk. Létezünk. Ismerkedünk azon színfalakkal, melyek közé belecsöppentünk. Oly mély csodálattal fordulunk egy-egy szín vagy forma felé, melynek gyönyörű egyszerűségét később már észre sem vesszük. Csupán fújtatjuk lélegzeteinket. Mosolygunk. Eszünk. S alszunk. Édesanyánk karjaiba pihenünk, melynek biztonságát és megnyugvását soha semmivel nem vagyunk képesek pótolni, bármennyire is hajszoljuk azt a papírdarabokkal kiváltott rideg tárgyainkkal később. Sírunk. Ordítunk. Oly mély átéléssel, hogy bele veszünk minden könnycseppbe. Mikor egy felkarcolt bőr miatt oly fájdalom telve sikítunk, hogy elhisszük ennél nagyobb tragédia nem is történhetett volna. Hisz akkor nem is tudjuk még mily kín s mocsok vár ránk. Hogy hányszor, de hányszor fogja élő húsunkat penge szelni.  Szívünket. Lelkünket. Mennyi, de mennyi fájdalom ácsorog a sorára várva. Mily csodás is volna akkor búcsút inteni létünknek, mikor a leginkább Élünk. Álarcok nélkül.

Az anyuka lehajol hozzá. Megigazítja sapkáját. Megpuszilja. A kicsi nevet.

Mosolyra húzódnak az ő ajkai is.

 

hamarosan megérkezik a következő megállóba....

folytatás. ... ... ... ... ...

2012 október 3. 22:07

Múzsa.

egy kósza gondolat...


Vajon minden művész megnevezi múzsáját? Mindenkinek van egy konkrét ihlethozója? Dalnoka? Vagy csupán mindannyian a fogalomba kapaszkodunk, mint valami mentsvár? Múlt eszméibe?

Ismerjük alakját? Nevét? Szemeinek színét? Ajkainak vonalát? Hajának esését? Elfogadott létünkben találunk-e majd rá valakit, hogy megszemélyesítsük ezen mágikus fogalmat? Kire gondolhatunk, kinek leheletét ajkainkon érezhetjük, bőrének érintését kezeinken, mikor földöntúli dallamba kezdünk klaviatúrazongoránkon, vagy mindig is csupán maga a megfoghatatlan, megérinthetetlen marad?

 

Én még nem tudom. Addig is... Múzsám, csókolj még! Vadabbul! Ne eressz! Soha.

 

 

2012 augusztus 15. 18:20

Kapcsolataink.

regénypróbálkozás kukucskált ki oly régről.

...

A gondolat már befészkelte magát tudatomba. A gondolat... egy újabb nap. Egy ugyanolyan nap. Lassan adom át magam a mókuskerék pörgetésének. Kénytelen vagyok engedelmeskedni a csikorgó fémszerkezetnek, mely mindent kizárva csak rója újabb köreit. Szemem az ablakra emelem, hátha természet anyánk kegyes hozzám, s egy kis napsütéssel könnyíti meg elindulásomat. Csalódottságba fúl szikrányi reményem. Hófehér pelyhek táncolnak az ablakom előtt. Hullnak az enyészetbe, elhagyva  fenti végtelent. Mégis miben is reménykedtem én balga a Tél derekán? Oly messze még az enyhülés. Az Élet. Fáradtan kikászálódom az ágyból. Ha már a természet nem tudott egy kis energiával megajándékozni, akkor mesterségesen kell tegyem azt. A konyhába felkészítek egy kávét. A frissen főzött illata cseppnyi éberséget csempész belém.

Gépem magamhoz veszem azzal kucorodom be. Ohh te modern világ, hát itt a gyermeked – keserű mosoly nyúlik végig arcomon. Leellenőrzöm postafiókjaimat, majd a közösségi oldalon életjelet adok magamról közel négyszáz ismeretlen ismerősömnek is. Mily ironikus is... miközben világunk a társas magány mocskában mállik, addig a Gép száz meg száz barátot, ismerőst számol. Keserédes... Születésnapjukra pusztán néhány fémdarab emlékeztet. Mitől is lennénk többek, mint ezek a szerkezetek? Általuk, velük kelünk, fekszünk. Dolgozunk és szórakozunk. Beszélgetünk. Ismerkedünk. Ja igen... az érzelmeink. Sajátos, emberi, érthetetlen világ. Kár, hogy szívünkbe már régen csavarok fúródtak, hogy összetartsák azt, mielőtt csalódottságában és kiábrándultságában millió darabra hullana.

...

Nincs mese. Nem húzhatom tovább a reggel kényelmes semmijét. Felkászálódom. Gyors zuhany. Ruhák. Smink. Haj. A rutin. Az utcára érve fagyos szél köszönt. Végigsimítja arcom, hátam. Beleremegek. Még inkább belebújok kabátom piciny melegébe. Az órára pillantok. Még épp időben. Gyors léptekkel a buszmegállóba sietek. Elméletileg perceken belül felvesz az embercsordát szállító fémdoboz. Tekintetem végigvezetem a városon míg pöfékel alattam ezen tragacs. Városomon. Otthonomon. Vagyis... annak kellene lennie. Nem? Mégsem érzem. Üresség kong az utcákon. Burkok kóvályognak mindenfele. Nem találok benne semmi melengetőt. Semmi biztonságot. Pedig az otthon nem ezt jelentené? Nem ezt kellene? De... szürke itt minden. Hiányos. Foszlányok lengnek a reggeli szélben. Kopasz fák hajlonganak. Kopár föld. Kihalt. Mégis a felszín életet tükröz. Meg -megcsusszan fémes felületén. De ez mind csak látszat. A Porszemek életének látszata... Összeszorítom szemem, hátha ezen keserű gondolat eltűnik belőlem.

Begurulunk a végállomásra. Lefolyik a csorda. Egymás oldalába vájva, tuszakolva, lökdösődve. Íme a modern ember!

...

2012 augusztus 15. 17:59

Évszakok.

újabb előbukkant dallam asztalfiókom mélyéről.

Évszakok.

Változás. Mindegyik maga varázsa. Maga illata. Színei. Hangulata. S talán érzelmei is? Változunk mi is akár az évszakok? Érzéseink képesek együtt cserélődni velük? Emlékeket mos-e el a tavaszi eső? Szenvedélyt ébreszt-e a nyár forrósága? Új ruhákat öltünk-e mi is, akár a természet körülöttünk? Kicsit más embernek érezzük-e magunkat a Változás frissítő, bódító vagy akár dermesztő szelétől?

Tél. Hideg. Fagyos. Vágyat kelt bennünk, hogy társra leljünk. Ilyenkor megannyi pár születik. Megannyi csonka foszlány kezd kétségbeesett kutatásba másik feléért. Mit valami felsőbb hatalom, mielőtt a földre küldte volna, kiszakított élő húsából. A sajgó fájdalom pedig azóta is testében táncol. Emlékeztetve feladatára. Hisz nem ezért vagyunk mi mind itt? Hogy egy egésszé forrva hagyjuk el ezen kietlenséget? A Tél... A Tél nem hogy jegelné ezen fájdalmat, hanem paradox mód erősíti bennünk a kínt. Sürget. Ha pedig rátalálunk egy látszat boldogságra, mely ideig óráig a biztonság illúzióját eregeti szemünk előtt, bekucorodunk a kandalló mellé, finom teát szürcsölve, miközben elhitetjük magunkkal, hogy valódi melegségben ülünk azzal az emberrel, akivel kell. A leszakadt másik felünkkel.

Nyár. Forró. Tüzes. A szenvedély csak úgy vonaglik a levegőben. Kalandra csábít. Elporlasztja a biztonság illúziójának fontosságát. A mában élni. A pillanatban jelen lenni az utolsó sejtünkig. Nem gondolni a másnapra... A közeledő ünnepekre. Falni az életet. Hatalmasakat harapni. Karmolni. Tépni. Élvezni a fájdalmat. Vad szeretőkké lenni. Szabadság táncol testünkben fel s alá. Kiszámíthatatlanság.


Valóban így változnánk az évszakokkal? Örökké, vagy csak addig míg meg nem leljük Igaz leszakadt felünket? Akkor majd elmosódnak a határok? Egy halhatatlan nyárrá olvadva a körforgás? Talán.

2012 augusztus 14. 16:37

Kurvák.

Kurvái vagyunk mi mind a művészetnek. Sötét utcákon kóválygunk. Imákat rebegünk. Szüntelen. Egy idegen érkezésében reménykedünk. ...

Két fajta lassíthat le mellettünk; ki egy ÉrzelemSzörnyeteg magját ülteti belénk, avagy aki majd aprópénzért hálálja meg hálátlan munkákat. A pusztító Teremtés végtermékét.

Életünket és egészséges elménk béklyóját kockáztatjuk minden alkalommal. Hisz bármely kósza pillanat acélt ragadhat. Vadállat liheghet arcunkba egy szempillantás alatt.

Kevesünket karolja fel a dúsgazdag Elismerés. Legtöbbünk marad a festéket nyelt utcákon. Melyek látszólagos színeket köpködnek körénk. Valóságos szürkeségünkre libben fátyol. Ámulatba ejtő, hártyavékony, könnyed szövet. Melyet csak mi látunk. Senki más. Kábított létforma. Reménytelt reménytelenség. Függőség. Kábultan saját fantáziánk útvesztőiben kóválygunk, mi folyton folyvást önmagát építi. Képzelt mámorban nyel el bennünket. Elhasználtan, a megbecsülés halvány kontúrja nélkül fekszünk ridegen, rongyosan az út szélén. Filléres mélységekben… Ringatjuk magunkat azon legbecsesebb, legféltettebb vágyunkba csimpaszkodva, hogy van értelme. Hogy majd egyszer csak jobbá lesz Életünk. …

Először csak Éjjelekként ragad el. Csábít. Halhatatlansággal kecsegtet. Földöntúli hatalommal. Nem törődve cellánk megannyi könyörgésének. Elhasználódunk. A Szeszély kedve szerint hajigál minket Ég és Föld között. Rongyos lényünk hiába fohászkodik kegyelemért. Ha jön az éj, tesszük dolgunk.

Majd még inkább elhatalmasodik. Diktátorként tör be minket a hazug illúzió. Elménk megannyi kifogást sző háborgó, haldokló lényünkért. Apróért, apropóból, teremtünk a Kiszolgáltatottság utcasarkán, miközben megbecsült lét illúziójába ringunk. Hogy megéri. Elérjük.

Később… Már Nappal is megszólít. Füleinkbe suttog. Lágyan. Kéjjel telve. Puhán simítja végig testünk minden zegzugát. Libabőr szalad végig rajtunk. Vágy. Szenvedély.

Lassan csak állandó vértben ácsorgunk. Arcunkba vicsorít a Valóság és Árnyvilágunk kegyetlen játéka. Nehéz a kormányrudat megtartani. Hogy ne vegyenek teljesen birtokba. Ne hódoljunk be hangosabb, izgatóbb Felünknek. Örökös harc. Véres színtér. Füstölgő sebeink, vágások mutatják túlélt küzdelmeinket. Melyet oly szépen elfed a csillogó Felszín. Harcolunk. Harcba kényszerülünk. A két világ mezsgyéjén egyensúlyozunk. Kísérteteink, Embereink taszigálnak. Egyik-másik világ állandó polgárává béklyóznának. De mi képtelenek vagyunk kizárólagos elkötelezettségre. Hisz mi csak a Határon lélegzünk. Ott feszül levegőre tüdőnk, ott dörren porladó szívünk. Kivetve a társadalom elfogadott rendjéből.

Kérdezz! Kérdezd hát meg, mit normális elméd a legelejétől duruzsol…

Ledobnám-e kényes magassarkúmat, mely oly hangosan dobbantja lépteimet, mintha monoton kántálná; Figyelj ide! Figyelj rám… ? Levetném-e foszlott, lyukacsos ruhám, mely túl sokat enged Belőlem láttatni? Lényemből… Letörölném-e eltúlzott festményemet arcomról, mely által oly sok, oly különbözőségek, nők és figurák szerepeit játszom? Kivájnám-e szemeimet, melyek azon világot láttatják, mely ezen létezési formába űzött?

Nem.

 

Várok… Várom a következő és az azutáni fénycsóvát. Hogy lelassítson mellettem. És én dolgozni kezdhessek.

 

2012 július 26. 17:49

Legnehezebb.

Írom ezt úgy, hogy pár kósza évvel ezelőtt, csupán párszáz nappal korábban, még konkrét tervekkel, álmokkal, célokkal hívtam harcra az Életet. Küzdeni akartam, túlélni... mára... mára mindez álomvilággá mosódik, mintha csak egy éj ajándékozott volna meg a hosszú éveken át dédelgetett vágyaimmal. Felfogjuk mi ezt a nevetségesen rövid időt, mely alatt az Élet egyik varászlatos, színpompás Színtere a Kárhozottak Játszóterévé torzult!?

 


Kormos, viharverte szobában ül. Az ágy szélén. Foszlott takaró fedi a megviselt darabot. Halvány szürke színekben próbál tetszelegni a korábban díszes helyiség. Mi azelőtt megannyi csodás tárgyat, emléket viselt oly büszkén. Eszmei és anyagi elemek sorakoztak egymás mellett, melyek mára elrothadtak.

Néma sikoly szalad ki száján, ahogy levegőre nyitja ajkát. Könnyek szaladnak végig arcán. Dühös mozdulattal törölgeti. Tehetetlenség feszíti húsát. Életért esdekel ezen Semmiben. Kezeivel hasához nyúl. Lazul mozdulata. Keserű mosoly nyúlik végig gyűrött arcán. Lágyan simítja legbecsesebb helyét a világban. Mely még oly Tiszta. Ártatlan ...

- Kincsem... Mondd mit tegyek? Szeretlek. Életemet életedért adnám. De... Élet vagy Halál? Életnek hitt pusztulás, vagy Halálnak keresztelt igaz, könnyed Lét? - suttogja. Dallamosan, finoman, nehogy beszivárogjon lelke kálváriája. - Szeretlek. - simítja tovább. Szinte érzi, ahogyan tenyerén felrajzolódnak vonásai. Képtelen, gyönyörteli illúzió. Ajándék.

Szemeit lehunyja. Könnyei hullnak alá. Szíve majd' megszakad. Tépi a kín, mardossa a reménytelenség.



- Kincsem... Mondd mit szeretnél? Reménytelen küzdelmet? Avagy könnyed menekülést? Édesem szeretnél ily világban levegőre feszülni? Szeretnéd, ha ezen céltalanságot szippantanád magadba? Hol minden értelmét veszti... Hol hiába edzed magad, hiába sajátítasz el megannyi tudást és tapasztalást, noha becses értékek birtokában leszel, attól még az Élet mezsgyéjén fogsz táncolni... Hol a tervek, célok pusztán fantazmagóriákká porladnak, mely sokaknak már-már luxuscikkbe megy. Kicsim, mondd elviselnél ennyi kudarcot? El tudnád hajítani magadtól a kemény évtizedeket melyeket egy-egy megélhetési tervedbe invesztáltál? Megélhetésibe... nem ám olyanba, mely akár izgalmat is váltana ki testedben, szívedben. Pusztán oly fogalmakról beszélek neked, melyek a kötelesség, túlélés és ráció béklyóját viselik, s nem a vágyét, a szerelemét. Picúr, mondd harcba tudnál szállni társaiddal, kik korábban emberek voltak? Kik az elkárhozott világban csak hajdani külső vonásaikat viselik csupán, ám belülről elrothadt majd' mind. - persze akadnak kívételek, de ők veszélyeztetettek. Kihalóban, eltűnőben vannak. Kik emberfeletti erővel ragaszkodnak emberségükhöz, ám a világ, melyben harcolnak, ebbe nem nyugszik. - Kísértés, állandó csábítás a bűnbe... Gennyes Fajzatok, kik nem kímélnének... Együtt tudnál élni a rád csimpaszkodó társas magánnyal? Vagy azon folyamatos rettegéssel, mely hű társaddá szegül az úton, hogy azon néhány embert, akik tényleg azok, mikor rabolnak el tőled? Mikor változnak át, s hagynak magadra? Mondd Életem, megbírkóznál ezzel? El tudnád viselni, hogy Elméd, mely ezen világhoz simul, mindig hangosabban dörömböl, mint Szíved kétségbeesett dörrenései? Hogy ráderőszakolják eszement játékaikat a Betolakodók, és a Féreg... Ki az ő igaz királyuk, ki sajnos mindannyiunk uralkodója. Túlélnéd mindezt? Valóban Életben tudnád magad tartani? Valódi Életben... Mert Kicsim nem az az élet, hogy szíved dobolja fájdalmas ritmusát. Hogy a tüdőd megfeszül, ahogy a következő korty levegőt magadhoz veszed... Ez nem az... Ez csupán a mezsgye. Élő és Holt közt. Erre vágysz? Vagy képes lennél valóban bizseregni, igazán nagyot harapni a létből? Képes lennél mosolyogni, mikor szomorú vagy? Belenevetni györtőid arcába? Élvezni, hogy aprópénzért csinál belőled bohócot anyafölded? Otthonod? Embereid, kiknek kicsiny vagy nagyobb részben életed kezükbe helyezted? Vagy sikerülne elégedettséget csalnod lelkedbe, mikor idegenségben éled illanó éveid? Mikor idegen földön, idegen emberekhez, idegen nyelven szólsz? Mondd boldogságodra lelnél, vagy mardosna a honvágy? Oly haza után, mely valójában már régen kivetett mindenkit magából... mely mára már nem létezik. Ám mégis... kínozna Téged azon fantomérzet, hogy nem ott vagy, hol lenned kell. Hova szántak. Hol mindennek szeretve kellene rádborulnia. Átölelnie. Mondd egyetlen Kincsem mit szeretnél?


Lassú ringatózásba kezd. Lágyan ring egy néma dallamra, mely fantáziájának szebbik feléről kezdett halk szólamban. Finoman simítja gömbölyded vonalát. Könnyei mossák végig mosolyának haldokló vonalát, hisz a döntés oly rég megszületett. Csak károgó hangjait nehéz elcsitítani a gyötrő céltalanságnak, mely ezen anyaföldön szüntelen arcába kacag.

 

 

 

 

 

 

Megyek... Letörlök pár könnycseppet.