Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2017 április 3. 19:58

Amit írt... - LM

 

Neked, kit sohasem láttam..

 

Tű karcolja a lemezt. Recseg, ropog a gitárszoló. Karcos női hang simul a lágy zenébe.

Dallam tölti meg a levegőt. Ritmusukra ring megannyi emlék, érzet.

Keserédesség rajzolja mosolyát ajka szélére.  Megannyi boldog illúzió keringőzik előtte.

Elkábul a látványban. Tengernyi emlékmorzsa hullámzik előtte.

Ezernyi éjszaka, amelyet végigmeséltek.

Virrasztás, csend és nyugalom.

Izzó parázs, elképesztő könnyedség, megkönnyebbülés, nagyobb, mit bármely gyógyantó szék is adhatna - legyen ez bármekkora szentségtörés.

Mezíttelen őszinteség milliónyi gúnyában, szerepben, megannyi álarc mögött.

Valójában, imádott vele játszani. Játszani vele?

 

Lépéseket hall háta mögött. Halk reccsenést hallat a fa léptei nyomán.

Tekintete már csupán vörös ruhájának szélén sétált.

Követi; szűk, szürke folyosó, szűrt fény.

Por mindenütt és hűvösség.

Dohszag tekeredik torkára, kúszik fel orrjárataiba.

Az eltűnik egy ajtó mögött.

Nyomait övére helyezi míg ott nem találja magát az ajtóban.

- Minek jöttél utánam? - dobja elé

- Tévedtem.

Nem látja arcát, testének tartását. Homályos sziluett, honnan a hang érkezett.

Sóhajt. Egy hatalmasat.

Mintha ezernyi szó vesztette volna erejét s szakadt volna fel belőle. Egyszerre.

Magához rántja. Ám az testének vonalát végig a sötétben tartja.

A másik csupán érezheti őt, ahogy már megannyiszor azelőtt.

Szétduzzad mellkasa kongó ürege. Végtelen történetek táncolnak benne.

Szemhéja belső vásznára festék szalad. Becsapódva, szétterülve színezve ki mindent.

Orrjáratait megtölti a világ aromája. Zene ivódik minden sejtjébe, az összes képbe.

Az a kezébe kapaszkodik. A jobbat magasra tartva.

Másikat pedig derekára helyezi. Mint egy igazi úriember.

Elindítja. Könnyedék léptei.

Végigvezeti. Fel sem merül benne, hogy ezt ne engedje.

Mostmár tudja mit jelent. És, hogy hiányzik neki.

Ellép tőle. Finoman még megszorítja kezét.

Édeskés illat marad utána. A ruhán és a bőrön.

Az hátrál. Húzódik a teljes sötétbe.

- Találkozunk még? - kérdi

- Nem tudom. Túl sokszor kérted már, hogy ne tegyem.

2016 július 25. 20:04

Tánc. Tánc.

Tánc.


Belép a zajos helyiségbe. Sokkal hangosabb, mint azt még kinn hitte. Dübörög a zene, minden egyes sejtjén trambulinoznak az ütemek. Maga előtt hullámzik az ember tömeg. A dallamokon siklanak a testek, izzik a levegő, forr a hangulat. Lassan a pult felé kezd araszolni. Egyen-ketten behúznák, beolvasztanák az izzó, vonagló embertömeg részévé. Lágyan fordul ki dereka köré kulcsolódó karok mögül. Mindig csak egy kicsit pördül tovább, mint amennyi lendületet adott neki egy idegen keze.

A bárnak támaszkodik. Egy gesztenyebarna szempár keresi tekintetét.

-          Szia. Mit adhatok? – kérdezi tőle

-          Szia. Ne haragudj, elméláztam. Egy chi chi-t kérnék.

 

A pultos fordul is, üvegek után nyúl. Magasról önti egyikből egy pohárba a nedűt. Lágy eséssel omlik az alkohol. Szirup következik. Lávaként hasít az alkoholba. Hol összeérnek, megfesti. Vörös folyam áztatja poharának tartalmát.

-          Vársz valakit, hogy eddig mindenkit elutasítottál, aki táncra hívott volna? – töri meg a csendet a pultos

-          Ööö – megköszörüli torkát – igen is és nem is. – Tekintete látszólag messze veszik.

-          Ne haragudj, nem akartam személyeskedni – teszi a lány elé az időközben elkészült italát.

-          Jah, nem, dehogyis, semmi. – a pultos tenyerébe teszi a szükséges összeget. Magához veszi poharát. Lágy mosollyal köszön el tőle.

Keresztülsiklik a tömeg szélén. Egy asztalhoz ül. Italát ráhelyezi. Egyik székre táskáját, másikra magát teszi le. Tekintete az előtte táncoló tömegbe veszik, gondolata sokkal messzebbre. Egy ismerős tengerkék szempár hasítja keresztül az emberhalmot. Egyenesen a lányt szúrja fel tekintetére.

Mélyet kortyol italából. Rég látott, ismert idegent fedezett fel a helyiségben. Ehhez pedig muszáj lesz inni. Még ennél többet is. Pörögnek a filmkockák, eddigi közösen megélt életük jelenetei siklanak szemei előtt. Immáron a képek is azon ritmusra mozdulnak, amely a helyiséget is megtölti, túldagasztja. Mosolyra nyúlnak ajkai, vérvörös görbületet rajzolva a hófehér bőrre.

A férfi lassú léptekkel oldalaz felé. Egy ideig egészen eggyé olvad a táncoló testekkel. Egy ritmusra ring megannyi húsdarab, megannyi lélek. Kezek barangolnak erre-arra, görbületek találják meg a tökéletes homorú felüket, amelyekkel úgy eggyé válnak, akár csak ying és yang.

-          Hát akkor táncra fel – mosolyodik el újra a lány, miközben lassan a hullámzó tömeg felé veszi az irányt.

Mély levegőt vesz; teljesen áthatja a megannyi parfüm és az izzadt emberi testek bukéjának egyvelege, majd beleveti magát a tengerbe. Lágyan ring teste, ahogyan mozgatja őt is a tömeg. Egy férfi hátát érzi sajátjához simulva. A pillanat töredékét tekintve is tökéletesen együtt mozognak. Egy testként hullámzik a hús. Szabadságban ugrál a lélek.

Karok lengik körbe, derekára fonódik egy. Tekintetét felemeli. Arcából egy tincset simít el. S meglátja célállomását. Ideje sincs feleszmélni, köszönni, vagy bármi.  Az rögtön a mellkasához fordítja be. Kézfeje a lányéra kulcsolódik. A két szempár találkozik. Egy izzasztó másodperc, amely alatt le is pörögnek kisfilmjük legemlékezetesebb jelenetei. Nincs is szükség szavakra. Beszél helyettük minden más.

A férfi kipörgeti. Kétkarnyi távolság, ezer mérföldnek tűnő tátongó szakadék, amelybe már megannyi minden örökre elveszett. Lábát súlyosan a földre ejti. Még az előzőnél is nagyobbat dobbant. Megremeg alattuk a padló, ropog a fa. Egyre kisebb szüneteket hagynak az egyre sürgetőbben doboló lábak. Még a gyorsuló ritmus se fog ki rajta. Megfeszül megannyi izom, izzadságcsepp gördül végig a mellkason.

-          Olé, olé – kántálja egy emberként a tömeg.

A lány elneveti magát. Lábai macska-egér játékot idézőn lépkednek előre-hátra. Csípője a ritmusra ring. Egészen belefeledkezik. Egyik kezével hajába túr. Arcán önfeledt mosoly nyúlik végig.

Mozdul a test. Kikapcsol az elme. Egy lépést jobbra, majd kettőt balra. Hármat előre, de négyet hátra.

A férfi hirtelen magához rántja. A lány ébenfekete haja és vörös szoknyája száll egyedül ebben a fülledt térben.  Dobbanás jelzi, ahogy a férfi karjába omlik a lány. Ám ő hirtelen kezeit mellkasára feszíti. Ellöki magát tőle. Két lépést hátrál. Közben lassan fordul. Teljes félkört leírva háttal mindennek. Kezeivel szoknyájába kapaszkodik. Válla felett hátrapillant. A férfi őt nézi, s a távolságot közöttük. A lány ismét elmosolyodik. Ajkával, szemével, egész lényével.

Keresztülsétál a megdermedt tömegen. Lágyan, egyáltalán nem siet. Az ajtóhoz ér. Egy pillanatra megáll. Vesz egy mély lélegzetet. Duruzsol benne a kíváncsiság. Megfordulna. Szemébe nézne. Keresné a kérdőjelet.  De nem! Ennek nem most van itt az ideje. Kezével a kilincshez nyúl. Megszorítja nyakát, míg az tehetetlenül esik le, elengedve minden reteszt, kitárva a valóság felé vezető út bejáratát. Kacérság nyúlik ajkán. Dobbant egyet. Egy utolsót, egyelőre. Elhagyja a helyiséget. Az akkori tánctért.


… Dobbanás. Egyetlen dörrenés. Mintha az ég szakadna rá. Zúdul, ömlik minden, mit a múltban felejtett.

 

2016 május 19. 21:19

Darabokban - egy

Darabokban.

a második darab

 

Elmosolyodik, ahogy felelevenedik előtte a múlt. Az a csodálatos, életteli, különleges múlt. Őrülettel, tébollyal beoltott, szürreális évek egymásutánja, amelyek megélésénél semmit sem imádott jobban mióta csak az eszét tudta.

Megremegett keze, ahogy visszatette a pultra telefonját. Vegyes érzelmek bénították. Érezte azt az ürességet, ami már nagyon rég óta életében tátong. Amelyet bármivel is próbál befoltozni, sohasem sikerül neki. Sokszor előfordult már vele, hogy annyira hajtogatta mindenkinek elégedett boldogságát, hogy szinte el is hitte azt. De aztán magára maradt pár percre, s érezte a húsa alatt tomboló agressziót/erőt. A feszültséget, amely össze- összerántja ujjait, ököllé formálva kezeit.  Ilyenkor ordítani tudna, rombolni. Bármit, mi elé kerül szétzúzni. Ilyenkor tombol benne az érzet, hogy boldogsága csupán illúzió, hisz a szakadást csak egyetlen egy emberrel tudná tökéletesen kijavítani. Visszahelyezni, ki lehullott onnan. Ki után nem kapott időben, elengedte. Csendben nézte végig, ahogy az lehull a semmibe… Képtelen volt megmenteni mi köztük volt. Tehetetlenség bénította. Akarta is meg nem is, hogy happy end nyugodjon történetük végén. Sosem értette ezt a kettőséget magában, de nem is kutatta. Rettegett, hogy az igazságba, ami mindig is ott lebegett körülötte, valósággal belehalna.

Mélyet lélegzett, nem akart feltűnést kelteni.  Nem akart magyarázkodni. Semmit sem szeretett volna megosztani azzal, kivel a fedélen osztozik. Az ő helyén. A saját falai közt.

A konyhában a hűtőhöz ment. Derékig behajolt abba, hogy kivegye a leghátulra gurult bort. Fehér és félszáraz. Ezt szerette. Annak a finom keserűségnek ízét a szájában, amelybe apró leheletként nyúlik el valami enyhe édeskés aroma. Kirántotta belőle a tegnap belegyömöszölt dugót és mélyet kortyolt bele. Csak úgy hömpölygött le nyelőcsövén a lé, majd mikor azt érezte gyomra megtelt, elemelte szájától az üveget és a kukához lépett. Halkan belecsúsztatta azt, nehogy a szobában tévéző kijöjjön onnan.

Sosem bírta az alkoholt, ezt tudta jól, sőt a legtöbbször be is vallotta azt, ám voltak pillanatok, mikor gyermeki lelkesedéssel ugrott bele a majd én most jól megmutatom érzésbe. Ezek a próbálkozások természetesen mindig megbosszulták magukat másnap, de ez sosem szegte kedvét a következő megmérettetésnél.

Bizseregni kezdtek porcikái, feje elnehezedett, tompult benne minden gondolatnak ereje.

2016 március 1. 19:23

Darabokban

Darabokban.

az első darab

 

Kilép az épületből. A szél erővel kap hajába. Tépi a tincseket, minden irányba elhajítva az összes szálat. Beleborzong, még inkább kabátja rejtekébe húzódik. Kezeit zsebébe gyömöszöli.

Az égen meglepően gyorsan szaladnak a felhők víztől terhes, tetemes testei. Itt ott átszökik a fény, hasít egy darabot az iramból, ám az pusztán csak annyira elég, hogy vöröses derengésbe öltöztesse a színteret.

Érzi minden sejtjében a vihar közeledtét. Elemi ösztön itatja át egész lényét. A széltől független. Ilyenkor mintha a levegő változna meg. Az illata. A tapintása. Mintha ilyenkor éledne fel a civilizáció által elfojtott érzék, ami oly sokáig hű társa volt az embernek, védelemmel kísérte el az úton, hogy az idáig eljuthasson… Ám hálánk ezt mégis a halálsorral jutalmazta. Hiszen már oly kevés idő kérdése csupán…

Telefonját előveszi. Kikeresi a nevet megannyi betűhalmaz közül – apróbb sóhaj szakad fel benne – ujjával pöccint egyet – tárcsáz, ahogy mi öregek mondanánk.

Elkalandozik, míg monoton bőzések futnak be fülébe.

Nem is értem ezt az egészet – visszhangzik benne szüntelen. Hogy juthattunk el idáig? Hogyan lettünk mi egymásnak idegenek? Oly sok minden után. – Hirtelen pörögni kezdett a nagyjáték film. – Nem is értem ezt az egészet…

Apróbb rezdülés küldött bizsergést tenyerébe – Feleltek a hívásra. Meglepődött, hiszen oly kivételesen ritka alkalmakká változtak ezek.  Mint az ünnepek, csupán néhány alkalom, míg 365 napon végig nem utazunk.

- Szia.

- Szia. – feleli

- Akkor a szokásos helyen jó lesz? – kérdi a másik. Szenvtelen ürességgel.

- Igen – magától értetődőn bontja a hívást, hiszen tudja, úgysem következne semmi.

Fellép a vonatra. Végig a székek közt. Cipője, mintha a padlóhoz tapadna, ragad az egész. Mállik, rohad. Végigmegy az egyik kocsin, majd át egy másikba. Talált végre egy üres vagont. Nem szeretett mással utazni. Azt szerette, ha egyedül van, ha elgondolkodhat. Annyi mindenen. Hisz megannyi dolgon kellene, te mocskos, kapkodó idő, ha engednél. Keserűn elmosolyodik, majd leül az egyik négyesbe.

Pár perc mocorgás után mordul egyet az öreg gépezet, ránt egyet, majd komótosan neki lendül útjának. Lehet ez az utolsó, hisz testét több, mint száz éve rakták össze.

Lassan gyorsul az óriás alatta. Kezdenek elmosódni a kinti világ kontúrjai. Minden értelemben. Buggyan egyet elméje ismeretlene, s elnyeli őt. Temérdek percre biztosan.

 

Emlékszik mikor legelőször látta… Oly esetlenek hatott, kis szerencsétlennek tűnő idegen volt az ajtóban. Szégyenlősen lépett be, szemével a padlóval flörtölve.

Emlékszik mennyire megváltozott benne az első kép a következő években. Nem kereste társaságát, egyenesen kerülni próbálta. Zabolálatlannak hatott. Veszélyesnek. Erőszakosnak. Ha feltűnt, csupán csendesen, messziről figyelte. Mert volt benne valami. Valami, ami miatt, ha ő jelen volt, az ember azt érezte. Akaratlanul is érdekelte aktuális fejezete az életének. Akkor is, ha csak padokkal odébb sikerült összegyűjtögetni a részleteket. Minden szavában, egész lényében volt valami fojtott szomorúság. Valami mélabús, amely csendben emésztette fel őt, miközben minden tettével ezt takargatni próbálta, elfedni. Mindig ő nevetett a leghangosabban. Mindig ő hozta a legelképesztőbb sztorikat a közegbe. Körülötte mindig történt valami. S ez a mai napig sem változott…

Ahogy egyre mélyebbre sodródott annak a történeteiben, életeseményeibe, feléledt benne az oltalmazás iránti vágy. De nem tehette.

Teltek a nehéz hónapok, vánszorogtak az évek.

Az élet iróniája, hogy nevetséges evidenciákon keresztül hoz össze embereket. S ez velünk sem történt másképp. – kezdi belső monológját, mintha a másik ott ülne vele szemben. Pedig nem, régesrég már, hogy nem – Ezt követően már nem volt átmenet, semmi kialakulás, csak rögtön te és én. Senki más. Lemorzsolódott rólunk mindenki. Közös világot építettünk fel, amelyet titkoltunk, bujtattunk, hiszen tudtuk, az ékes bizonyítéka lenne annak, hogy mennyire nincs is velünk valami rendjén. Hiába vallottuk be azt egymásnak, másnak mégsem mertük. Legfeljebb érintőlegesen, de mélységekbe csak egymásnak engedtük bejutást. Hol már nincsen lepel, maszk, cenzúra. Semmi nincs csak a mezítelen félelmek, vágyak, álmok. Torz gondolatok, deformált érzelmek. Undorító igazságok.

..... ..... ..... ..... .....

2015 december 25. 15:49

Elegy

Elegy

 

Belekapok lelkem üregébe. Onnan kimarok egy érzetdarabot. Kitépem. Hasad a szövet. Sóhaj szakad fel.

 

Sötétben, a pislákoló fényben figyellek. Nem akarlak megijeszteni, nem akarlak elillani hagyni. Szorosan foglak. Kezeim, ujjaim bilincse kattan rajtad. Nem látom meg, mit oly nagyon keresek. Nem értelek, még mindig nem.

Napfénybe kísérlek. Ott vizsgálom definiálatlan, rejtélyes létedet. Táncolnak rajtad a sugarak, siklanak sima felületeden. Elnyelsz párat, majd visszaköpöd, hiszen saját létrejöttödben vagy teljes. És érthetetlenül tökéletes. Nem értelek, még mindig nem.

Közelebb hajolok, had lássalak. Vizsgáljalak. Engedd, hogy megfejtselek...

Meglepően nyugodt és csendes vagy. Ám látom, parázslik valami mélyen. Bujkál a szikra. Rejtőzködik a titok.

Egyre közelebb és egyre közelebb hajolok. Lélegzetem pára köpenybe öltöztet.

Villanás. Elfelejtett szívdobbanás.

Hasadást érzek bőrömön. Belém ugrott. Fejest élő húsomba. Fénynyaláb jelzi útjának vonalát. Kipattant a kis szikra, immáron koponyámban táncol a nyavalyás. S ekkor értem meg. Ekkor fejtelek meg;

Gyávaság a neved te szégyentelen.

Te, ki betegíted az érzelmet, s magát az Életet.

 

Tekintetem kezemre emelem, ahol immáron a rejtélyem csendesen, nyugodtan figyel, a szín tiszta Szerelem.

2015 december 19. 21:51

Kihámoználak Magadból

 

Visszatalált hozzám. Kérlek maradj velem...

 

Kihámoználak Magadból.

 

Leveszem inged. Mellkasod simítom. Érzem, ahogy tágul tüdőd, tenyerem alatt dobban szíved. Mélyebb lélegzetet veszel. Szemeidbe nézek. Találkozik a két tekintet. Keresik a választ a másikéban, miközben még a kérdés sincs megfogalmazva.

Kezeid derekamba kapaszkodnak. Magadhoz húzol. Arcomra mosoly szalad. Végigsimítom arcod markáns vonalát. Nyakamra csókokat lehelsz. Karjaid körbefonnak.

Elkábítasz.

Már nem akarom kukkolni gondolataid, a tekinteted mögé lesni. Nem űzöm megértésed. Hirtelen még csak nem is értem különbözőségeinket. Nem akarok rendet tenni koponyádban, még csak egy hajszálat sem akarok odébb simítani rajtad.

Szeretlek. – súgod fülembe. S bennem boldogság robban. Reteszei bejárják egész testem minden zegzugát.

Tekintetünk ismét találkozik. Ekkor látom szemedben mezítelen önmagad. Amelybe beleszerettem. Amit oly sokszor, oly sok ember elől elrejtesz. Pedig …

2015 december 9. 15:56

RVZ

ha már Múzsám elkerül...

régi-régi karc

 

Félek Tőled, rettegek. Az érzéstől, hogy vesztem Te leszel. Elragadsz, ott felejtesz. A sarkon, utcaköveken. Szélben, esőben. A hidegben. Mocsokban fetrengek, míg szíved meg nem esik gyötrödő lényemen. Testem, lelkem visszaveszed, otthon-illúzióját teremted. Úgy teszel, mintha lenne helyem. És én ezt el is hiszem. A polcról leemelsz, babaként kezeid közt pihenek. Szorítasz egyet, szemeimről könnycseppek peregnek. Megsimítod bőrömet, kezemet, kezedbe helyezed. Tekinteted rajtam pihen. Úgy teszel, mintha látnál, mintha szánnál rám egy percet, pedig... pedig csak a következő  lépést tervezed. Én kegyetlen Diktátorom.

2015 szeptember 3. 21:06

Hol keresselek?

Hol keresselek?

Múzsám!

 

Hiányzik

csókod, hogy szavakat lehelj üres belsőmbe. Szeszélyes játszmád, amely a trónusra emel, hogy utána onnan a porba taszítson le.

Hiányzik

ölelésed, érintésed, intimitásod. Birtoklásod, hogy szorosan tarts, míg az élet táncparkettjén végivezetsz.

 

2015 szeptember 3. 20:36

Minden este

Minden este.


Sötét alak sejlik fel a lemenő nap fényében. Komor járás, hűvös tartás. Hideg elegancia lengi körül. Lassan lépdel hozzám. Fekete szemeivel befedi lényem.

Leül elém. Némán mered rám. Mozdulatlanságban. A csend csábítja elő rejtekéről a Gondolatot; végétben is egyedül játszom a színdarabban, az Élet nevű játékban. Embereim szereplők, mellék karaktersereg. Fellépdelnek, maradnak a végső jelenetig, vagy épp elsétálnak egy mondat vagy hang után.

Gondolatok örvénye tajtékzik bennem. Milliónyi édes suttogás és nevetés vegyül őrjöngő jajjveszékeléssel, kiáltással. Nyikorog az elme, zakatol a mozdony. Nem tudja hol a végső állomás, csak keres, kutat, szüntelen űz valamit. Emlékmorzsalékok peregnek, hullanak.

Még mindig nem szól. Egy szót sem. Hozzám. Sem a világhoz.

Megérint.

Átkarol.

Hűvös testéhez húz. Szemében csillagok. Szorosan ölel. Birtokol nyugodt, békés mélysége. Sejtelmessége. Pajkosan rám mosolyog.

Felsejlik egy fénynyaláb, keresztül hasítja őt és semmivé lesz.

Itt az új nap. Az élet egy új, szűz lapja, amelyre lassan kúsznak fel a színek. Siklanak, gördülnek egymáson a cseppek, megfestenek mindent. Rajzolnak, satíroznak, hangsúlyoznak. Megmutatnak mindent, mit a másik oly gondosan elrejtett.

Elüldözte rejtekére.

Eljött megannyi történés. Annyi új esély.


2014 november 10. 19:48

ÜresSemmi. TeltBoldogság.

ÜresSemmi.

 

-          Hol vagy? – kiáltom a semmibe - HOL VAGY!? – hangom erősödik.

Semmi válasz nem érkezik.

-          Hol vagy te Múzsának keresztelt fájdalom, mely eddig mindig a pennát tintába mártotta? Hova tűntél? Valójában a csalódás, szenvedés és húsba maró fájdalom viseli-e a csicsás gúnyát, mely az ihlet hozó illúzióját aggasztja magára!?

Ti betűkompozíciók mik oly rendetlenül, hanyagul vagytok egymás mellé hajítva… Ti csonka mondatok, megcsócsált, elhalt gondolatok…

Ti édes pillanatok hát csak ennyire vagytok képesek? Boldogság hát csak ennyi telik tőled? Ennyi? Csupán darabok, szétzilált foszlányok.

Ennyi volt hát?

 

Két könnycsepp gurul végig arcomon.

Boldogság.

Gyász. Sírban nyugvó szebbik felem. Éppen még csak a földet nem hányták rá…

2014 augusztus 31. 09:10

Függőben - Fantom fájdalom.

Függőben - Fantom fájdalom

ötödik epizód.

 

Nincs minden befejezve. S minden le nem ütött pontnak is meg van a miértje. Talán nem is szükséges, hogy mindent végérvényesen lezárjuk. Hiszen akkor nincs esély, hogy valami másra formáljuk.


Kong a Hajnal. Hangja szétterül a térben. Feltépi az éj sűrűn szőtt leplét. Gyengén emeli fel szemhéját. Homályos tér, alig látja börtöne falait. Pislog párat. Tekintetét törli. Álommorzsalékok peregnek le szeme sarkából. Aprókat harap a levegőből. Nem mer nagyobbakat kortyolni létének súlyából. Fél. Fél szembe nézni azzal, hova juttatta önnön magát. Nem akar még inkább megroppanni. Meghasadni. Szétszakadni. Elméje ígyis két oldalon játszik. Nehezen tudja kordában tartani. Legalábbis nehezen tudja magát azon illúzióba ringatni, hogy bármennyire is sikerül neki. Bujkál az ébrenléttől. Mintha óvatosan szökne vissza a valóságnak keresztelt valamibe. Lapulva. Óvatosan. Meghúzódva.

 

Tudatának megszelídítése nem oly könnyed játék. Egyszerű cselekedet. Harcol az agy. Küzd az elme. Viaskodik a valóság és a képzelet. Véget nem érő harcot folytat a két ismert idegen. Harcuknak színtere a meggyötört embertest. A cella. Mely fogságban tartja a két képtelen hasadékot. Mely oly sok mindennek a színtere. Mely oly sok mindennek szülőanyja. A tudat és a szív. Tudatni kellene a szívvel, nem egyedüli színész errefele. S megszívlelhetné ugyancsak eme igazságot az elme.

 

Nehézkesen megemeli a fejét. Karjával támasztja alá gyenge felsőtestét. Próbál nagyobbakat lélegezni, de tüdeje nehezen tágul, ólmos mozdulattal emelkedik, majd süllyed vissza helyére.

Egy homályos szürke foltra lesz figyelmes az ajtó előtt. Mintha egy embernek sziluettje lenne. Nincsenek egyértelmű határvonalak, formák és ívek, mégis egy emberre emlékeztet az árny. Az a valami.

Lábai nem érintik a földet. Arca sincs a lénynek. Sőt ezen órában nem is lehetne vele senki egy légtérben. Hivatalosan. Bár tudjuk, az kevesebbszer kerül reflektorfénybe, mint amennyire elnevezése sugallná létjogosultságát. Hiszen ilyenkor néma csend telepszik a falakra, szobákra, a rabokra. Noha itten ottan beszökik egy-egy emberképződmény. Kihasználva a beteg elme celláját; a testet. Kielégülve távozik. Többként. Többlete mit áldozatától rabolt. Maradéknyi önérzetét, becsületét. Az emberképződmény pedig hivatását állatias vágynak a kielégítésére cseréli. Íme; az érték elértéktelenedése.

Lebeg az egész lény. Halk szuszogást hallat.

A bentlakó, az ágyon fekvő, a rab, maga se tudja már, hogy képzelete játszik csak, vagy tán egy másik dimenzióba felejtette volna mégis tekintetét. Elméje katlanjába zárva vergődik a józanész és a képtelenség. De vajon melyik melyik? S pontosan mik is ezek? Kik is határozzák meg? Kik is határozhatják egyáltalán meg mindezt? ...

 

Az árny közeledik az ágyban fekvőhöz. Lassan, komótosan, hiszen szinte hallani, ahogy nyikorognak a másodpercek, miközben unottan, nehézkesen továbblépkednek. A rabnak szíve egyre gyorsabban és gyorsabban ver. Majd kiüti bordáinak falát. Mégsem képes megmoccanni. Ugyanúgy támaszkodik karjain, amióta csak szemeit ezen színre emelte. Az Élők Temetőjének egyik élénk szegletére. Ám csak azt nem tudja eldönteni, hogy mégis valóság-e amit annak neveznek, s ha igen, akkor kié… Ki birtokolja?

 

A lebegő alak már az ágya felett szuszog.

-          Félsz? – lihegi arcába az a valami.

Az ágyban dermedő, az őrültnek keresztelt meg sem tud mozdulni. Szíve felkúszott egészen a torkába, ott dörömböl, zakatol. Vörösbe fut arca ettől a fájó dallamtól.  Szemébe könnyek gyűlnek. Teste, mintha lebénult volna. Képtelen szóra nyitni ajkát, mozdítani végtagjait, menekülőre fogni gyáva porcikáit.

Az árny egyik nyúlványa, mely mintha karja volna, lassan arca felé nyúl. Finoman végigsimítja hajának esését. A test megremeg. Libabőr simul rá. Reszket a lény, mely egy rab-testbe szorult. Melyről azt hiszik, elmebeteg. Melyet elzárnak. Elkülönítenek. Elrejtenek. Ki lehet, oly igazság birtokában van, mely az egész világot kifordítaná húsából. Aláperegnének a tanult tények, a szabályok, az igaznak vélt igazságok. A rendek, rendszerek, elméletek, berendezkedések. Megannyi Hit borulna. Velünk együtt. Mindent szétmarcangolna az enyészet. A megsemmisülés. Eltűnés.

-          Félsz? – ismétli az a valami.

Hatalmas dörrenés szalad végig a helyiségen. Mintha egybe szakadt volna a két lény. Sóhaj szakad ki a testből, mely oly óriási, mintha a falakat is megremegtetné.

Egy félbeszakadt vallomás. Egy eltört pillanat. Egy félig vett lélegzet. Egy félregondolt gondolat.

2014 július 15. 10:45

Üres.

Üres.

 

 

Szürke, homályos szobában dermedten áll. Üres szemekkel mered ki az ablakon. Még lélegzetvételei is elenyésző mozdulatként olvadnak bele ebbe az ordító semmibe. Ürességbe.

 

A másik némán áll mögötte. Köztük két lépés távolság. Ezernyi hossznak tűnő tátongó szakadék.

- Tudod mit? Kezdem én. Ha nem hiszel a karnak, mely érted mozdul és a szemnek, mely a legőszintébben beszél hozzád, akkor higgy a szavaknak, üres betűkompozícióknak… - mély levegőt vesz, mellkasa magasan megemelkedik - Szerettelek. – folytatja - Úgy ahogy eddig még senkit. Eddig… Tudod eddig a szerelmekben majd’ mindig belehaltam. Magukkal ragadtak, felszín alá szorítottak. Nem voltam sohasem boldog, mikor tanyát vert bennem ezen Istentelen gyilkos. Szenvedtem, mint egy partra vetett hal, amíg a fuldoklás ellen vergődik reménytelenül. Míg halál tusát vív. Igazán már nem is él, ámde a Halál sem volt oly kegyes, hogy keblére ölelje. De most nincs vihar. Nincs kín. Nincs szenvedés. Pontosabban – sóhaj szakad ki belőle - nem volt.

 

Elhallgat. A másik sem szól.

 

- De téged… Téged máshogy szerettelek. S tán még szeretlek(?). Nem is tudom -  tekintete messzire vész az ablaküvegen túl. Keresgél, kutat. Emlékek után. Boldogság foszlányokért. Amit csak az elmúlásba vesző percek szépítettek meg. Kergeti őket, ám elkapni képtelen. Elillannak, mielőtt még bőrébe szivárognának.

Csalódottan sóhajt egyet. Tekintetét a másikra emeli. Beszélgetésük folyamán először. Bár a beszélgetéshez két ember kellene… Helytállóbb a monológ kifejezés.

- Csendesen, békésen. Nyugodtan. Belenyugvón. Harcok nélkül. Hiszen minden oly egyértelmű volt. Annyira természetes. Magától értetődő. Felnőtt. S mintha mindig is így lettünk volna. Együtt. Nem szenvedtem. Élveztem, hogy végre boldog lehetek valaki által. Általad. Az utolsó porcikádig képes voltam elfogadni lényedet. Szőröstől bőröstül. Úgy ahogy vagy. Úgy ahogy kevesen képesek elfogadni, befogadni egy másik lényt.  Tudod nekem voltak terveim. Veled. Senki mással. De… De most már a bizonytalanságban kóválygom. Nem találom a kiutat, s már Téged sem. Úgy érzem, egyedül keresem a kiutat. Nem is segítesz, hogy újra rád találjalak. Vagy Te rám. Értelem lenne-e hát Benne(d)?... Maradt még? Vagy csak gyávák vagyunk az utolsó pontra? Mely után nem következne semmi? Hiszen az oly nehéz. Annyira végleges. De tudod a pont, pont, pontba elfáradtam. Hosszú évek véget nem érő dallama volt az számomra. Immáron elfogyott erőm. Nem maradt már semmi sem, hiszen reményvesztett a kutatás. Értelmetlen. Hiszen nem segítesz. Elsétálunk egymás mellett ebben a véget nem érő sötétségben. Nem gyújtasz lámpást, de még csak egy gyertyát sem. Vakon tapogatok utánad. Emléked után. Elfáradtam. – sóhajt. Mintha felszakadna belőle az elmúlt időszak majd’ minden lenyelt fájdalma. Lelkéből mégsem takarodott ki az összes. Foszlányok csimpaszkodnak húsába. Nem engedik, de egy kicsit tán mégis megkönnyebbült. Hiszen rettenetesen unja már a megalkuvást. Az önostorozást. Eleget gyakorolta már.

Mindenhez két ember kell. A boldogsághoz, de a kihűléshez is.

A másik még mindig nem szól. Meg sem mozdul. Ugyanúgy áll mögötte. A szakadék túlsó felén. Gyáva lépni egyet, s akár zuhanni. Megsemmisülni, hogy a tátongó üresség túlsó végén újjá születhessen. Ez hiányzik a nőnek. Hogy ott álljon mellette. Ne csak két test legyen egymás mellé helyezve.

- Semmit nem mondasz? – kérdi. Kétségbeesés szövi keresztül hangszálait, melyen keresztül valami egészen szánalmas hangon szól.

A másik még csak rá sem néz. Üresen bámul ki az ablakon. Szeretné tudni, hogy mit is keres valójában egy ennyire üres, kihalt, kopár földön, hol az életnek csupán az emlékeit próbálják szánalmasan életbe tartani. Vagy már talán azt sem.

Nem tudom – kong a két lényben, a kormos falak közt, az ablakon túl, az egész térben és időben.

Ennél kevés fájdalmasabb betűkompozíció létezik a földön…

- Tudod – tartja a szót még mindig magánál, mivel mást nem igen tud tenni. A hallgatás, a közöny nem az ő eszköztárjába való – Tudod, ironikus ez az egész. Hiszen… - keserűen elmosolyodik – Te adtad nekem vissza a reményt. A reményt a boldogságra… A Te lényed adta vissza az ütemet néma életembe. Újra. S pontosan Te… Te zúztad porrá az egészet. Fojtottad meg a hangjegyeket. Törölted le a könnyeket, a mosolynak vonalát. Romboltad a soron következő szavaimat, mondataimat. Melyre csak egy kicsit kellett volna várnod még. Hogy megérjen bennem, napfényre merjem ereszteni őket. Hogy felszívd érzésemet. Nagyon keveset. S ha nem büntetsz lényemből fakadó hibámért, már réges-rég benne fürödnénk. Mindketten.

Egy könnycsepp gördül le arcán. Fájdalom nyalja végig lényét. Hiszen a másik még mindig mozdulatlan. Ő mindent megtett. Nem is tudja, mit tehetne még. Ő helyre akarta hozni hibáit. Mindent megtett érte. Értük. Ő helyre hozta, amit csak lehetett.

- Sajnálom. – suttogja, majd lassan hátrál az ablaktól.

A másik még mindig mozdulatlan. Rá sem néz. Még mindig.

Lassú léptekkel közelít az ajtóhoz. Közös kopár színterük kijáratához. Vágyik arra, hogy szóljon a másik. Megakassza a távozás lassú folyamatát. Szomjazik egy mondatra, egy szóra, egy hangosabb lélegzetvételre. Bármire, akármire. Csak hogy érezze számít valamit. Számított.

Remegő kézzel a kilincs felé nyúl. Vesz egy mély levegőt, mely sóhajként kiszakít magából szinte mindent.

 

. . .

. . .

. . .

2014 március 23. 21:40

Storm.

A mozdulatlanság vihara. Feszíti a falakat, határvonalakat. Törj hát ki. Cafatokként a teljességből. Akár a kései hóesés. A tavasz derekán. Egyenként egészek a pelyhek. Még sem állnak össze. Leperegnek a szemek.Végiggördülnek egymáson. Ahelyett, hogy eggyé válljanak.

 

 

Gyűlölve szeretlek / Gyűlöllek s szeretlek

 

Gyűlölve szeretlek! Te, Ember. Te, ki a sárban fetrengve, magadat Istennek képzeled. Te, ki teremtésnek nevezed bomlasztó, mindent megsemmisítő tervedet. Te, ki a rombolást fejlődésnek keresztelted. Ember, Te, ki ott némán a sírodat ásod meg.

 

Zúzod a lelket. Morzsalékait emészti az elme. A számok győznek, elkotródnak a színek.

 

Civilizáltként tetszelegsz, miközben civilizációd enyészted. Fejlettnek kereszteltetsz. De záloga fejlettségednek mégis mi lenne? Vagy netán bizonyítéka mindennek?

 

Gazdagon a legszegényebb. Pénz vagy érzelem? A kettő együtt lehetetlen. Számok vagy a képzelet? Valóság vagy az Élet? Attól félek, az aprópénz lesöpri az emberséget.

 

Itt már csak királyok vannak, nagyurak, hercegek. Szegények, koldusok, éhezők, nincstelenek. Kihaltak a polgárok, a kényelmes élet-körülmények. Már csak a szakadék mered, emberek közt dimenziók feszülnek. Rothad  hús a szemétben, éhen halnak az elsorvadt testek.

 

Ölelés után hátadból acél alól vér pereg. Melegség után jegesség járja át tested. Könnyek mossák el a rejtett vágyakat, érzelmek csurognak az enyészetbe. Elszáradnak a szavak. Színek elfakulnak. Hangok tompulnak.

..... .....

A túlfejlettséget hajszolni, átszakítani a célt, mely csak a teljes Vég.

2014 február 2. 10:16

Beragadó Szóköz.

Beragadó Szóköz.

 

"Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle... Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj." M.ZS.


Az érzés, hogy igaz mindig is lappangott, bujdosott a hordozóban, ám a remény, a makacs harcos próbált kecsegtetni, hogy talán mégsem. Hogy talán mégsem saját létük kínja pennájuknak tintája. Hogy talán ha elmúlik, elhalkul a fájdalom, akkor is képesek lesznek lélegzetüket a papírra fújtatni. Képesek lesznek akkor is, úgyis értéket teremteni. Legalább maguknak. Hiszen, ha ők képtelenek egy részüket történetükbe simítani, hogy az benne rezdüljön az időtlenségig, akkor az összes betű felesleges karc. Ecsetvonás. Pazarlás. Akkor… akkor semmi sem született, semmi nem történt. Akkor legfeljebb gyártottak valamit, mintsem világra segítették volna azt… A remény… az átkozott remény, hogy talán az efféléknek is tartogat valamit a boldogság, az elégedettség. Hogy képesek lehetnek teljességben megélni azt, amit mások oly könnyedén... Hogy az örömre nem csimpaszkodik rá a hiány, az üresség érzete, mely szüntelen arcukba vigyorog. Vicsorít. Kárörvendőn kacag. Hisz a szűz papírlap becsmérlően néz rájuk. A toll, a penna, kacérkodik, miközben a leselejtezés jutott osztályrészéül. Valójában a fájdalom mentesség számukra nem boldogság, hanem csupán kielégületlen vágy. Ürességgé torzuló valami foszlány.

... Majd nagyon sok, tengernyi év után egyszer csak berobban a pillanat. Minden figyelmeztetést, vagy hírnököt mellőzve, csupán dobbant egyet a deszkákon; jelezve, ő megérkezett, minden szempár rá figyeljen. Csakis rá. Hiszen legfontosabb szereplője érkezett meg a hosszú éveken át zajló színjátéknak. A bíró. Olyféle, melyet nem a triviális játékszabályok irányítanak, hanem minden emberi felett álló hatalmasság. Maga az Igazság.

A pillanat, amikor letisztul a csatatér, a sakktábla, a szín. Bárminek is nevezhetnénk. Egymással szemben áll a két harcos, a két mindent túlélő idegen. Tekintetük a másikat pásztázza. Az egyikük immáron biztosan az utolsó lélegzeteit fújtatja.

 

A hordozó… A hordozó csupán esetlenül és szánalomra méltón várja a véget. Ám valójában attól tart, mindez a saját végébe is fog torkollani. Szép dolog a remény, ámde abba inkább a naivitás lehel életet, mintsem a racionalitás, a valóság- gondolja. Megfeszülve várja, a harcnak utolsó kardcsapását. Az elhaló pillantást. Az élettelen lények földre hullását. Hogy végre felfényljen, mire számíthat; szótlan, triviális boldogság, vagy beszédes, igazi teljesség?

Hiszen a hordozó húsa alatt két lény feszül; az ember, az egyszerű, ki életben tartja a másikat, aki állandóan csak szólni akar. Mindenkihez. Máshogy. Tanítani, vezetni. A másik.. A másik két világban feszül. Be-bejáró lélekként siklik a Valóság és a Képzelet közt. De vajon ha az ember nyugalomra lel, a másik képes-e tovább szóra nyitni ajkát, kezével megragadni a pennát? Képes lesz-e ugyanúgy a két világ közt egyensúlyozni? Vagy boldogságának áldozatául el kell-e veszítenie a kulcsot a másik dimenzióba? Mindkettő túlélheti-e a fájdalomnak elhalkulását?

Elbírja-e majd keze pennájának súlyát a soron következő érintéskor? Érezheti-e majd még egyszer, akár utoljára is, csak még egyetlen egyszer, a tinta fojtását? Ahogyan a tinta befedi egész lényét. Leszivárog légcsövén, egészen tüdejébe. Ahogyan szinte megöli, mégis így emeli őt az a valami a halhatatlanok aulájába. Az a valami… A vágy, késztetés, a szenvedély, az őrület, ihlet, a múzsa, nevét igazán tán senki sem tudja. A névtelen, bensőséges, birtokló idegen.

A hordozó görnyedten dermed asztala felett. Megfagytak gondolatai. Mozdulatlan, halott szürkeségbe veszve. A másfélék. Mert szavai, mondatai akadnak még. Csak oly egyszerűek. Hétköznapiak. Emberiek. Olyanok, melyek érdemesek lennének tintára, nincsenek. Elfolytak. Kisöprődtek lelkének üregéből, elméjének falai közül. A fájdalommal együtt.

Tudja, érzi ő még jelenlétét. Csendesen megpihent a sarokban létének összes kínja. Nem tombol már, nem őrjöng, dübörög, zúz és gyilkol meg egy percet sem. Megnyugodott, elcsendesedett. Nem hagyta el a deszkákat, soha nem is fogja, hiszen a hordozó sem lehetne az ami, ha ő nem lenne jelen. Állandóan. De már nem vágyik rivaldafényre. Kizárólagos főszerepre. Nyugalommá kopott éles jelenléte.

 

Félek a Boldogságtól. Félek az üres lapoktól. A beszáradt tintától. Félek.

Félek, hogy a teljesség elragadja szebbik felem …

 

 

… vagy mindez nem lenne más csak a Közöny Becsapódása?

Remélem.

A Közönytől könnyen búcsút inteni, mint ...

2013 december 28. 20:59

Függőben - A búcsú

Függőben. – A búcsú.

negyedik epizód

 

... Emléket állítok. Emlék pedig csak a múltnak jár. Mely már lehunyt. Ahogyan te is. Halhatatlanság a jutalmad kegyetlenségedért és a nekem ajándékozott boldogságért. Még akkor is, ha minden egyes betű hazugság volt. Ez, jár neked. ...

 

 

Hűvös levegő öleli körbe. Még inkább kabátjába kapaszkodik. Lassulnak léptei. Egyre lustábban visszhangzik cipőjének kopogása az üres helyiség falai közt. Gyengén nyúl karja a kilincs felé. Halkan nyílnak a reteszek. Sárgás fény ömlik arcára.

Jéghideg – ez az első szó, mely beszökik elméjébe, ahogyan belép. Üres falak. Szürkés szín nyúlik végig a felületeken, mely mocsári zöld árnyalatba fullad a padlóhoz érve. Nincsenek képek, fotók, semmilyen dekoráció. Semmi melegség. Semmi személyesség. Csupán egy kopott asztal álldogál a szoba közepén. Oldalát két rozoga szék keretezi. Egyiken látogatottja ül. Egyenesen nem mer ránézni, csak alakját látta, ahogyan gyorsan körbepásztázta végállomását.  Duruzsoló hangot hallat a feje felett csüngő lámpa. Neon sárga fényt hány a helyiségre.

Egy ismert idegen lépett be a szobába. Külső vonásait a már benn ülő ismeri, ám személyének mélységet sosem látta meg. Eltakarta a vászon, melyre ő maga pingált egy alakot. Szemei érzékelték a valóságot. A gyűrött arcának vonásait. A tekintetet, melyben egy mély szempár ült. Hol kékségbe olvadt. Hol mocsári zöld nyelte el a lényét. Kócos, szőkésbarna haját. Egyenes orrát. Rövid bajuszát, mely mindig szúrta, amikor megcsókolta. Vékony száját, mely legtöbbször pajkos mosolyra húzódott. A körülötte megült apró kis ráncokat. Magas, nyúlánk termetét. Izmos felsőtestét. De a bőr mögött megbújó lényre nem tévedt a reménykedő, kutató szempár. Mert az túl jól rejtőzött? Álruhákat dobálva szét maga mögött a hajsza során? Vagy mert igazán nem is akarta meglátni? Mert így volt a könnyebb? Nem tudja, de mára már nem is érdekli.

Behajtja maga mögött az ajtót. Lassan fordul meg. Mintha akadoznának a sejtek. Ellenkezne a test.

Tesz néhány lépést. Tekintetével a helyiség falai közt sétál, de azt látogatottjára nem engedi.

Kihúzza a széket. Halkan, kopottan nyikorog a fa. Leül. Könyökét az asztalra teszi, alkarja lustán fekszik maga előtt. Kissé előre hajol. Szemei az asztallapba vesznek.

Torkát megköszörüli.

A látogatott fáradtan felnéz. Kopott arcát még betegebbé festi a világítás. Repedezett ajkai erőltetett mosolyra húzódnak. Remegő kézzel az asztal közepére tett cigaretta felé nyúl. Elejti először a dobozt. Másodjára sikerül kivenni belőle egyet. Meggyújtja. Apró mosolyra húzódnak ajkai, ahogyan mélyen beleszív. Most őszintén.

- Mit keresel itt Savet? – szavai sűrű füstöt eresztenek közéjük.

- Neked is szia. – ujjait összekulcsolja az asztallapon.

Elnémulnak hosszú másodpercekre.

- Helló. – töri meg halkan. Karját látogatója felé nyújtja. Lassan, erőtlenül. Megremeg keze. Gyengén hullik vissza az asztalra.

Mély levegőt vesz. Szemébe könnyek gyűlnek. Ideges lesz. Elnyűtt pulcsijának ujjával végigsimítja arcát. Karját mellkasán kulcsolja. Hátra dől a széken. Megtámasztja a támla. Segít neki tartani testének súlyát.

- Miért jöttél be? – folytatja a néhai valakije.

- Baj? Menjek el? – félig kitolja maga alól a széket.

A látogatott, a néhai valakijének teste összerezzen. Ő visszaül.

- Semmit nem változtál – savanyú mosoly szalad ki ajkai szélére. Örült is ennek az ösztönös mozzanatának, hiszen így láthatatlanul le tudta nyelni könnyét. A könnyet, hogy látogatója még mindig az a kegyetlen diktátor, mint azelőtt. Izgatóan gyilkos és egyben éltető személyiség húzódik meg a temérdek maszk mögött. Legalábbis úgy hiszi. Hiszen igazán sosem ismerte. Csak azt hitte. S mégis… volt idő, mikor bármit és bárkit feláldozott volna érte. Akármit megtett volna, hacsak arra kéri. Hiszen volt idő… volt idő, mikor csakis ő jelentette neki az Életet. Az Életéhez pedig majd’ minden szerencsétlen ragaszkodik. Főleg az afféléhez. Melyet kevesen tapasztalhatnak meg.

Olyféle léthez, melyben egyik percben elégsz, hiszen rád hányt szavai, mint a benzin, mely csendesen szinte észrevétlenül itatódik bele minden sejtedbe, tettei pedig a parázs. Aprócska, mégis felemészt vele mindent. Néhány zavart szívdobbanás, és sokszorosára dagad. Bekebelez mindent. Másszor, a következő lélegzetben pedig hiszed, halhatatlan vagy mellette.  Általa. Minden mozdulat, pillanat leránt annak valódi mélységébe. Majd visszahoz a felszínre. Később felhajít oly magasra, hogy a valóság alkatrészeit csupán apró moszatként látod. Nyüzsgő triviális, kicsinyes hangyabolyként. Megfogalmazhatatlan, annak, ki már átélte. Elmagyarázhatatlan annak, aki nem. Ritka találkozás eredménye mindez két emberlélek közt. Ritkább, mint maga az igaz szerelem. Veszélyesebb és izgalmasabb minden másnál.

A látogató pajkos mosollyal nyugtázta felsőbbrendűségét. Hogy ismét kiszolgáltatottá tehette a másikat. Hacsak egy eltört percre is. De győzött. Mintahogyan annyiszor korábban. Egész életében. Mégis vesztesnek érzi magát. Ahogyan annyiszor korábban. Mégse vallaná be ezt soha senkinek. Még ha az élete is múlna rajta. Ő hallgatna.

- És mi van veled? – kérdezi a látogató. Elkomorodik.

Kevésszer látta őt így a benn raboskodó. Erős, súlyos pillanat, melyet alig néhányszor tapasztalt meg a hosszú éveken át tartó macska-egér játszmában. Mindig elszorult benne valami ezen percekben. Eltört. Felhasadt. Nyomasztó érzés áradt szét benne. Noha az arca, a test és a szem mindig is csendes szomorúságot áraszt, de ez komolyabb volt annak állandó jelenléténél. A tekintetében rivaldafénybe kerülő, minden mást elsöprő fájdalom mindig rossz érzést, félelmet gyújtott benne.

Ám most nem. Most először közönnyel nyugtázta a rá meredő komor szempárt.

Idegenen neveti el magát.

- Mi van velem? – gúnyos nevetés tör ki belőle ismét – Hát… a lehető legjobban vagyok. Köszönöm. Mégis hogyan másképp is lehetnék!? Láthatod… – karját széttárja, mintha a rá boruló sterilizált börtönt mutatná meg egyetlen mozdulattal.

A másik nem szól egy szót sem.

- De most én is had kérdezzek valamit. Persze csak ha megengeded – tartja a szót magánál, látogatója csak bólint egyet - Miért most?

Súlyos csend ereszkedik rájuk. A benn raboskodó nem engedi el tekintetével. Szinte felszúrja rá a másik lényét.

Minden hang elhal a helyiségben.

- Miért most!? – ismétli. Hangja meglepően erősen pattog a falak közt. Nem is emlékszik mikor volt ennyi élet benne. – Miért most!? Miért!? Miért most!? – kántálja, mire az ápoló a sarokban feláll székéről. Kezével az övére csatolt táskához nyúl. Melyben megannyi modern méreg pihen. Mely csendesít. Halkít. Megsemmisít.

A látogató kezével int neki, hogy nincs szüksége segítségre. Az ápoló visszaül székére.

- Mert nem tudtam mikor jöhetek. Vagy, hogy jöhetek-e egyáltalán. – a kérdezőt meglepte a rá omló őszinteség.

- S mégis mi változott? Miért gondoltad, hogy most? – hangja ismét halkan nyúlik végig a levegőben.  Az egy perccel korábban feléledő dühe teljesen eltűnt.

- Nem tudom. De emlékszel… – karját a látogatottja felé nyúltja. Kezébe helyezi kézfejét. Megijed, mennyire könnyűvé, elsorvadttá változott mióta utoljára érintette – mindig is mondtam neked, hogy mennyire fontos vagy nekem. Érdekel, mi van veled, az életeddel. Még akkor is, ha nem úgy, ahogyan azt te szeretnéd. De nagyon értékes ember vagy számomra. - megsimítja ujjával kezét.

A látogatott gúnyosan elneveti magát. Kirántja kezét a másikéból.

- Érdekes elképzeléseid vannak neked arról, hogyan kell bánni azokkal az emberekkel, akik úgymond ennyire fontosak neked. Ne kezdd elölről. Kérlek. Ne. Így is elég sok minden miatt kezelnek itt, ne adj még egy okot rá. – keserű mosoly szalad ki ajkaira.

- Lehet, hogy hibáztam.

- Lehet?

- Igazad van. Hibáztam. Sajnálom. De szándékosan sosem akartam fájdalmat okozni neked. – karjával ismét felé nyúl, ám most a néhai valakije rezzenéstelen marad. Ugyanúgy ül előtte. Kezei mellkasán összekulcsolva, törzsével hátradőlve.

A látogatott ismét elmosolyodik. Meglepve, felháborodva. Szemöldökét felhúzza.

- Szóval szándékosan sosem akartál fájdalmat okozni nekem? Komolyan!? – fintorog – Akkor kérlek világosíts fel, hogy te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csupán most is csak hazudozni jöttél vissza? Különben is, őszintén, miért jöttél vissza?  Mit akarsz még tőlem? Hát nem vettél ki már belőlem mindent mire megtépázott kis önbecsülésednek szüksége volt? Hát nem sikerült még kellőképpen szolgálnom kisebbségi komplexusodat, mely oly régről csimpaszkodott rád? Mikor még ártatlan voltál… Mi? Mit akarsz még tőlem? A selejtség érzése még mindig üldöz? Az értéktelenségé, a tudaté, hogy biztos azért hagyott el, mert méltatlan vagy a szeretetre… Vagy egyszerűen csak rádöbbentél, hogy amit te üldöztél annyira esetlenül és szánalmasan valójában semmit nem ér, hiszen a hajsza során te magad romboltad porrá értékét? Megannyi embert magad alá gyűrve. Azt hiszed bárki is boldog lehetett, aki a közeledben volt? Hogy nem érezték, hogy minden csupán csak hazugság? Hogy mindent csak a mű bizonyítási vágy szült és nem igaz őszinteség? Azt hiszed, azért mert nem mondták még nem tudták, érezték? Ráébredtél, hogy egész életed felesleges, hiszen egy olyan hibát akartál görcsösen kijavítani, amit egyszerűen nem lehet? Végre megértetted, hogy nem oldozhatod fel magad más bűnéért?

Megsemmisítette látogatóját. Nem véglegesen, hiszen a szörnyek, a korcs emberlelkek túl sok mindent túlélnek. Többet, mint azok, akik méltóak lennének a továbblépés megnyugvására. A fájdalmas igazság, a felismerés is csupán ideig óráig ébresztik fel őket szánalomra méltó életképzetükből.

- Tudod te egyáltalán milyen szeretni egy másik embert? Milyen feláldozni magad érte? Ahogyan én tettem. Érted… Elnyesni minden köteléket. Lenyelni minden szót, vallomást. Minden erőddel visszaszorítani a kart, mely csak érted mozdulna. Hogy megérintsen. Tudod milyen? Éreztél valaha ilyen mély fájdalmat? A megsemmisülését, az ordító magányét, a teljes elveszettségét, csakhogy a másik a boldogságára rálelhessen? De te még ezt is értéktelenné tetted. Hiszen boldogtalan vagy. Megkeseredett. Másképp nem lennél itt. Ugye? Hiszen csak akkor jössz, ha kell valami. Mi kell még? Mit adjak még neked? Mit tépjek még ki magamból miattad? – pár másodpercre hallgatásba fullasztja szavait - Szerettél te valakit életedben? – folytatja - Volt olyan, akit nem játszottál volna ki? Akire nem játékszerként tekintettél? Akit nem vertél át? Nem árultál el? Tudod, ha valaha is szerettél volna, nem tetted volna azt amit. S ezt te is tudod jól…

Hosszú percekig némaságba fullad a helyiség. Senki sem szól.

- Sajnálom. – töri meg a látogató – Egyszerűen nem tudok mást mondani.

Elhallgat. A látogatott nem oldozza fel.

- Emlékszel… – keserű mosolyra húzódnak a látogató ajkai – emlékszel mikor le akartuk zárni? Mikor visszatáncoltál… Ellenkeztél, noha a te ötleted volt. Még az elején. Félév körül. Emlékszel? – mély levegőt vesz – Akkor kellett volna kilépnünk egymás életéből. Kilépnem. Elporlasztani minden szót, elnyomni minden mozdulatot. Megfojtani a szereplőmet közös történetünkben. Akkor… akkor talán nem… - nem tudja befejezni, a látogatott nevetése közbevág. Idegen a kacaj. Furcsa. Kissé sértődött. Döbbent.

- Te javíthatatlan vagy. Sosem változol. Ne játszadozz. A kirakatnak, látszatnak ne ostorozd magad. Felesleges játszma. Nem látod, hogy nincs már játszótársad? Hogy egyedül vagy. Nem látod? Nem észleled? Game over van. Mert én azt mondtam. Véget vetettem mindennek. S nem te.

A látogató nem szól egy szót sem, ígyhát néhai valakije folytatja;

- Amúgy pedig tévedsz. Megint. Nincs igazad. Ennek így kellett lennie. Ha akkor… - mély levegőt vesz, mintha a szavak súlya a hangszálait nyomnák - ha akkor ütöttük volna le az utolsó pontot, akkor máig marna hiányod. Siratnálak. Az utolsó lélegzetvételemnél is irántad sóvárognék. Egy hazugságért. Legalább az utolsó percemnek adtam még egy esélyt, hogy őszinte lehessen. Ha már te nem voltál kegyes, hát megajándékoztam én magam. Úgy és akkor, amikor annak az ideje volt. Én kifejezetten örülök, hogy így alakult. Hogy később a segítséged nélkül égettem fel mindent. Amikor feleszméltem, hogy a közös történetünkben szereplődet én szültem. Én alkottalak meg. S te… te valójában nem az az ember vagy, akinek megannyi éven át hittelek. Nem mondom ezzel, hogy rossz ember vagy. Csak nem az enyém. Valójában sosem voltál az. Te csak egy élősködő voltál, aki hitemből falatozott. Aki kihasználta a formádra teremtett alakot, hogy mindent megszerezhessen, amire csak vágyott. – pár perces szünetet tart, vár valami reakciót, mondatot. Bármit, akármit, ám az nem érkezik meg – Tudod, nem téged szerettelek. Hanem azt az alakot, akit én teremtettem formádra. De ti ketten… mint a tűz és víz. Őt szerettem. Őt. Imádtam. Rajongtam érte. Bármit megtettem volna neki, érte. Ő volt az én ellenszerem a valóság ellen. A drogom. Létem fájdalomcsillapítója. De ő nem létezik. Sosem létezett. Te pedig… valójában szinte egyáltalán nem hasonlítasz rá. S ez nem is baj. Legalábbis nekem már nem. – elmondott mindent. Nem maradt semmi, amit megosztana még vele.

A látogató nem szól semmit. Halkan kitolja maga alól a széket. Lassú léptekkel halad az ajtó felé. Hátra sem néz. Kezét a kilincsre teszi. Egy percre megakad. Megdermed. Mozdulatlan.

- S még azt hiszed én vagyok a szánalomra méltó. - kacaj szakad ki belőle - Hogy engem kell sajnálni… Az én börtönöm legalább látszik. S még a leggyatrább nézetből sem néz ki oly szomorúan, mint a tiéd. Az életed. Saját életed a büntetésed, börtönöd. Rab vagy te is. Csak én legalább nem vagyok egyedül. Hisz körülötted minden hazugság. Az embereid is. – hajítja utána a látogatott, miközben az ápoló odalép hozzá, hogy visszakísérje szobájába.

A másik, az ajtóban mély levegőt vesz. Kinyitja az ajtót. Eltűnik néhai valakijének szeme elől. Immáron örökre.

 

2013 november 25. 13:08

Víz - Első hullám.

Első hullám

Elveszetten kóvályog az utcákon. Egyiken beesik, másikból kizuhan. Alig lát. Kezeit maga elé feszíti, mint egy holtkóros, nem evilági. Ködfátyol simul tekintetére, a szunnyadó városrészre.

Szívdobbanások ugrálnak dobhártyáján. Alig hallja, de monotonsága majd’ az őrületbe kergeti. Vagy már meg is tette volna?

Hűvös szél nyalja végig az utcákat. Mohón, nyelve belekap a levélkupacba. Néhányat táncra kéri. Felcsapnak a haldokló erezetek. Szállnak a levelek. Szemmagasságig, vagy még feljebb. Apróbb örvények siklanak az utcákon. Anyaga, mit az utcán talál. A léghullám elégedetten táncoltatja őket egy földöntúli, halhatatlan, fülnek érzékelhetetlen dallamra. Kacérkodik hatalmával az élettelen tárgyak felett.

Szemeibe por száll. Egy kacaj suhan el mellette. Testére libabőr fátyla ereszkedik le. Mint egy jéghideg fuvallat, mely minden porcikáját udvariatlanul végigtapogatja. Megerőszakolja.

Szűrt fény szivárog ki egy kis utcácskából balján. A fénynyúlványok kézfejben végződnek. Hosszú, démoni ujjak táncolnak körülötte. Játékosan arca előtt vonaglik a kar. Csábítja, hívogatja.

Elgyengül. Eleget tesz a kérésnek, vagy parancsnak. Már maga sem tudja. Elindul. A fénycsíkok körülfonják derekát, lábszárát, karját, arcát és nyakát. Majd’ egész teste tompa fehérségbe veszik. Az a valami szinte betaszítja, behajítja az utca közepére.

Egyre hangosabban hallja a szívdobbanásokat. Visszhangoznak koponyája ürességében. Ugrándoznak a sejteken.

Megtörli szemét – mintha az segítene. Erőtlenül tesz pár lépést. Kissé múlik a homály, fakul a tompaság.

Egy alak rajzolatát véli látni az előtte hosszan elnyúló két út keresztezésénél. Senkit nem látott itt, mióta reménytelenül kóvályog. Mennyi ideje is pontosan? Fogalma sincs. Próbálja előhívni emlékeinek kockáit, hátha egy támpontot, egy óra számlapját, vagy mutatóinak állását elcsípheti, de reményét a kudarc keresztülnyesi. Semmi. Teljes üresség honol elméjében.

Gyorsabb, erősebb léptekkel halad az alak irányába. Nem ismeri fel, nem is tudja ki lehet, de egy ember. Egy másik ember. Rajta kívül. Nincs egyedül. Izgalom lép a színre lelkének üregében.

Ahogy közelít hozzá, a szívdobbanás-kántálás úgy erősödik. Szinte már majd’ megsüketíti. Nem hall immáron semmi mást, csak ezt a monoton dübörgést, dorombolást. Véget nem érő ősi dallam, erőszakos lüktetés, szenvedélyes hangsorozat.

Kezeit füleire tapasztja. Mintsem segít. Mintha koponyája falain dörömbölne immáron. Be akarna jutni. Behatolni. Magáénak birtokolni mindent. Minden gondolatot, annak forgácsát. Hamis érzelmeket, miket az elme indíttat útjára, a szívre, lélekre kenve a soron következő fájdalmat.

Az alak sziluettje eltűnik egy romos faajtó mögött. Immáron léptei futásba olvadnak. Nem éri el. De követi. Követi képzelt útjának vonalát.

Hirtelen sötétség omlik tekintetére. A környezetre. Eltűnik minden fénymaradvány, nem lát most már semmit. Se az alakot, se az utcát, se a kacérkodó világosságnyúlványokat, sem az ajtót. Semmit. Elnyeli őt a koromfeketeség. A megszűnés. Tán maga a halál?

Bizonytalanul tapogat maga előtt. Kezei újra teste előtt feszülnek. Mint egy védelem. Tapogató szem. Megtalálja a kilincset – úgy véli. Megszorítja a nyakát, a fém sír egy utolsót, egy halkat nyekken, lebukik, majd az ajtó kinyílik.

Homályosan rajzolják fel magukat a helyiség kontúrjai. Szürke olvadásba vesznek az élek. De legalább már lát valamicskét az őt körülölelő világból.

Porszőnyeg csap fel a levegőbe. Magasan, a térbe simulva, veszve. Köhög párat.

… … … … …

2013 november 3. 12:00

Skorpióm.

Skorpióm.

 

Tán nem az lenne a legtisztább szeretet, melyet egy ember a másik iránt érezhet, mikor látja és érzi legmocskosabb, legbűnösebb énjét a másiknak, s még akkor is ugyanúgy szereti, mint mikor különböző maszkokat, karaktereket viselt megcsonkított lelkük? Mikor képesek vagyunk szeretni a másikban lakozó kis ördögporontyot, sátánfajzatot is, ugyanúgy, mint lénye simogató oldalát. Mert ő az. Ő az is. Ennél őszintébb és ritkább talán nincs is köztünk. Csak, mikor a szeretet ezen mélysége nyeli el a két emberlelket.

 

Megmart.  Mérgét belém eresztette, beszivárgott minden sejtembe. Mutálódtak a létfontosságú szervek. Szív és elme. Élethez sok, a Halálhoz túl kevés. Mezsgye. Egyik sem, mégis mindegyik. Keverednek a jelzők, béklyók, gondolatforgácsok, és érzelem-illúziók.

Arra ítélt, hogy kövessem szomorú lépteit. Úgy érezzek, gondoljak, mint Ő. Úgy palástoljak, színészkedjek. Félelmet, bizonytalanságot és bizalmatlanságot lövellt belém.

Keblemre öleltem gyilkosom. Újra belém mart. Még szorosabban öleltem. Kétségbeesetten kapaszkodtam azon percekbe, mikor velem volt. Akármit is tett. Akármilyen mélyre is hasított bennem. Így teltek az évek. S lassan olyanná váltam, mint amilyen Ő maga. Pergett a vér, nőtt a fájdalom.  Mígnem…

Mígnem szikra pattant lelkem kongó üregében. A sokadik szúrás után. Düh és harag. Hazug tanácsadói létemnek. Képtelen voltam megérteni, hogy egyszerűen csak a természete ilyen.  Nem tehet ő róla. Sajnos, túl későn láttam mindezt meg. Visszafordíthatatlanul lemaradtam a pillanatokról. A pillanatról. Elhomályosított a valódi méreg. A csalódás, düh és harag egyvelege.

Ő csupán az ősi, elemi érzettel volt gyenge szembeszállni. Inkább átadta magát az ördögi körnek. Mert úgy volt a könnyebb. Menekülni. Bujdosni. A páncélba és méregtüskébe. A védekezésnek keresztelt gyilkolásba, mely valójában csak szűnni nem akaró rettegésükből burjánzik. Hogy valaki finoman megérinti kérges testüket, lelküket.  Mert megmeri érinteni őket. Hogy valaki képes szeretetet érezni irántuk. Hogy léteznek emberek, kik a szörnyeket is képesek szeretni. Őszintén. Kihámlanának a vastag szaruból. Ott maradnának csupaszon, mezítelenül. Védelem nélkül. Ettől félt leginkább. Emberinek lenni. Valódi érzelmeket érezni, kimutatni.

A Skorpiókat a Nagyurak már jó előre büntetik. Legelső lélegzetvételük előtt már átkukat magukon viselik. Sajátos átkuk… Majd’ mindent túlélhetnek, mit játszótársaik nem, mégis… épp csak élni képtelenek. Ez az ő igazi elkárhozásuk. Ezért is védekeznek, mielőtt még a tőr elő kerülne. Ezért is bujdosnak, sötétségbe húzódva. Üldözik a szeretetet, szerelmet. Mindennél jobban vágynak az elfogadásra, éppen csak befogadni képtelenek. Halottak már, mielőtt még ütne egy utolsót az óra mutatója.

Mégis szerettem és szeretem gyilkosomat. Árulómat. Bármit odahajítanék, ha még egyszer lehetőségem lenne magamhoz ölelni. Még akkor is, ha újra belém marna.

 

béesz.

2013 október 22. 13:11

Felsőoktatás? aprócska szösszenete

B.É. részlet

 

...Zöldre vált minden lámpa, s mikorra a következő levegőre tágítanám a tüdőmet, már be is lépek a kapukon. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” – mormolom magamban, majd pár lépcsőt szelve már benn is ülök az első órámon. A főiskolán. Éljen. Szinte máris érzem, hogy van értelme… hát hogyne volna. Másképp nem is kellene, nem?...

Sok bamba tekintet között tán én voltam a legbambább. Hisz máris a menekülést fontolgatom… Testem itt hagyom, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek, ámde lelkem messzire engedem. Repüljön, hátha kedvesebb színtereket talál magának.

Mindenhez papír kell. Még ahhoz is, hogy munkanélküli lehessek. Úgyhogy itt vagyok, teszem a kötelességem. Értelem nélkül. Mert kell. Mert így szokás.

Ugyanakkor naiv énem szüntelen életben tart egy gyenge parazsat. Gyenge reményt. Hátha... Hátha tényleg van értelme a cserének. Cserének… az én kötegekben álló papírhalmaim, melynek hiánya már most keresztként recseg gerincemen, azért, hogy, tanulhassak. Hogy aktív, szorgos, szolgalelkű kis alkatrésze lehessek hazám gépezetének. Melynek elméletben még értelme is akadna. De ezen helyen, ezen időben, csak formalitás. Egy újabb papír, melyet majd meggyújthatok, ha anyaföldem jéghideg lehelete nyaldossa majd testem. Ám sebaj… hisz, ahogy az oktatás szlogenje is tartja, tágítják majd elmémet, oly tudás birtokába kerülhetek súlyos köteg pénzemért, melynek majd hasznát veszem. Hogy megéri… Én próbálok hinni. Tényleg. Csak azt az egyet sajnálom, de azt nagyon, hogy akik mérlegünkre oly könnyedén, pehelyként hajigálják az elvárásokat, a több ezernyi, javarészt felesleges tudást, a teljesíthetetlenséget, miközben pusztán csak az emberség és a józan paraszti ész szorul le a tálcáról, azok, akik valahol az út harmadánál elakadtak, de volt egy kedves ismerősük, aki szemet hunyt efölött s oly helyre rakta el őket, hogy dagadjanak…

Előszedem a füzetemet, tollamat, s várok…

Egy középkorú, fekete hajú nő lép be. Önelégültsége ringatja jobbra, balra, míg el nem éri a szerinte jól kiérdemelt pódiumot. Mikrofonhoz nyúl. Amint hozzáér, éles hang hasítja keresztül valamennyiünk dobhártyáját. Bőrömön végigszalad a hideg. Az óra elkezdődik, szájához emeli a mikrofont, és beszélni kezd…

Én próbálok figyelni, komolyan próbálok, de mondandója nem igen fedi az óra elnevezését. Bár azt hál’ Istennek sikerül megtudnom, hogy szerény személye rendelkezik már tizenhat diplomával és legalább huszonöt nyelvvizsgával. Igen, azt hiszem huszonötnél adtam fel a számolást…

Valahogy az eddigi hallomásokból s a most megszerzett tapasztalatból is kezd az az érzés horgonyt verni bennem, hogy a felsőoktatásban tevékenykedő tanárok igencsak magvas része önteltnek és magabiztosnak mutatja magát, netán nárcisztikusnak? De túlzásba esnek, és éppen ez teszi őket ennyire átláthatóvá. Valójában… valójában az állandó dicsekvésük, hogy mennyi szakmai sikert értek el, milyen komoly munkálatokhoz is adták nevüket csupán csalódottságukból fakad. Ezzel szeretnék palástolni azt a tényt, hogy egyszerűen csak kivetette magukból a szakma, s maradt csupán annak tanítása. Ámde minderre már képtelenek hivatásként tekinteni, hiszen folyton folyvást csak kudarcaik mosolyognak vissza rájuk a hallgatók szemeikből. Ezért hát a tananyag helyetti véget nem érő dicshimnuszuk etalonnak vélt önmagukról. Egy reménytelen harcot folytatnak. És még csak észre sem veszik… Természetesen tisztelet a csekély kivételnek.

Elgondolkodom. Komolyan kell ez nekem? Komolyan szükségem van erre a papírra, amit végezetül kezembe nyom az intézmény? Éppen csak az igazi, magvas tudás hiánya mosolyog majd rám a díszes papírról. Súlyos köteg papírhalomért cserébe. A pénzemért cserébe kapok egy darab papírt. Erre a művészeknek miért van szüksége? Későbbi lobbizásért? Hogy megismerjek egy-két embert a tanulásomnak kikiáltott idő alatt? Hátha majd egyik tanárom szíve megesik rajtam? S két keserű nosztalgiázás közt esetleg felfedezi majd tanítványa tehetségét? Erre nincs szükség. Nekem ez nem kell... Nincs rá szükségem! Csak alkotni akarok. Világokat teremteni. Arcon nevetni azokat, akik kényszeredetten kapaszkodnak körmük szakadtából a triviális világ nevetségesen egyszerű dolgaihoz. Miért lett ennyire bizalmatlan ez a világ, hogy mindent feketén és fehéren kell bizonyítani? Még azt is, amit nem lehet.

Morajlás ránt vissza gondolataim örvényéből. Igen, itt és most vagyok. Az óra véget ért, mindenki szedelőzködni kezd. Én is felállok, elteszem füzetemet, melyből az üres lapok számon kérően néznek rám. Bár valójában csupán szakmai önéletrajzával lehettem volna gazdagabb, ha jegyzetelésre adom a fejem, s nem pedig gondolkodásra. Az ajtóban összefutok egyik szaktársammal, kivel még a gólyatáborban találkoztunk. Netán ismerkedtünk volna össze? Áh, ez költői túlzás lenne, bár manapság ezt már annak nevezik.

2013 október 20. 12:55

Gyilkos kötelék

"Halálosan szeretem a szerelmet."


Hullámokban tör rám az érzés, hogy szeretlek. Mintha a Tengered nyelne el.

Ott állok. A parton. A szárazföldön. Mégis védtelennek érzem magam. Ellened. A Végtelen ellen. Pedig kiszakadtam már belőled. Mégis körültáncol a fulladás félelme. Kacérkodik hatalmad. Hogy bármelyik lélegzetemet felhasíthatod mellkasom üregéből. Hogy a halál mezsgyéjére taszítasz. Hogy tőled függ majd újra minden.

Mégsem vagyok képes ellépdelni. Elhagyni téged. Közelséged. Ezt a lehetetlen, élhetetlen karcot, vékony ecsetvonást. Hol a víz és a föld találkozik. Honnan megannyiszor elragadtál. Mohón önmagadba sodortál. Lerántottál. Birtokoltál. Fojtó lélegzetet lehelve ajkaim közé. Hol az illúziót ajándékoztad nekem, hogy életre keltesz. Másoktól elrejtve. Másképpen. Melyet senki nem adhat nekem. Csakis te. A hazugságot, hogy valódi élettel ruházol fel. Feltéped a világ látható és ismert sarkait. Kiszélesítve a horizont. Hogy megmutatsz mindent, mit mások képtelenek. Csakis nekem. Hol elhittem neked mindent. Hiszen csak te léteztél. Senki más nem számított. Senki más nem is létezett.

Hullámzik a végtelen. Tekintetetben fodrozódnak az érzelmek. Szerelmem.

Hol békés, csendes, nyugodt. Halkan hullámzó égkék fodrok. Majd’ szinte némán susogják a hullámok; szerelem, vagy csupán annak csalóka illúziója? Nem tudom. Ámulatba ejt a látvány, az érzet. Emlékek kúsznak fel a színre. Az együtt töltött éjszakák. Nappalok. Azok képzetei. A mosolya. Tekintete. Pajkossága. A hazugságok, melyeket oly puhán, finoman és érzékletesen simított bele szomjazó lényembe. Melyekben hittem. Hiszek. Melyek egy világot emeltek felém.  Mely csak az enyém. Miénk. Közös létünk hazug otthona. Mely számomra mindennél többet jelentett. Jelent. Lágyan simul rám a bizsergés. Hogy újra áldozatául válhatok ennek a kegyetlen, vérben fürdő gyilkosnak. Létem immáron az ő érdes kezei közt nyugszik. Oly szabadságban mártózom, mely létszükségletemmé torzult. Teljes mivoltomat átnyújtom neki. Az ő szeszélye sorsom pecsétje. Minden érzelmem, gondolatom és porcikám uralkodója. Csakis az ő trónusa. Szerelem lenne-e hát mindez? Hogy mindenemet képes vagyok átnyújtani neki? Hogy képes vagyok mindig bízni benne? Hogy talán most majd nem zúz porrá? Nem semmisít meg? Engem. Világomat. A mindenséget. Semmit nem hagyok magamnak. Magamban. Mindenemet odaadom. Megadom magam.

Felcsapnak a hullámok. Tintafekete felhők tornyosulnak a haragosan csapkodó, vonagló nyúlványaid felé.

Erőszakosan hasít Tengered menedékhelyembe. A szárazföldre, mely egy csekély biztonsággal ajándékoz meg. Szinte már elérsz. Újra. Vörösbe fordul néhány hullámod. Kegyetlen mohósággal tör előre. Tombolsz. Őrjöngsz. Nem fogadsz el nemet, időkérelmet. Semmit sem. Te akarsz irányítani. S mindezt el is éred. Bántóan könnyedén.

Óriási hullámot dagasztasz. Kegyelem nélkül hajítod felém. Elsodor. Elsodorsz. Földre zuhanok. Elnyel a Végtelen. Berántasz. Magadévá teszel. Nem kapok levegőt. Önmagamtól már nem. Képtelen vagyok létemből újat harapni. Csak az marad, melyet nekem hagysz. Odavetsz. Morzsák. Fullasztó létmorzsalékok.

Kegyetlen szeszélyed ilyenkor képtelen féken tartani magát. A világot. Megvárni, hogy magamtól nyújtsam át magam. Mezítelenül. Csupasz lelkem s testem.

Elsimítasz néhány hullámot. Képeket festesz reájuk. Hatalmaddal kérkedsz. Ahogyan mindig lesöpörsz a tábláról. Megsemmisítesz. Játékosan hasítod élő húsomba a pengét. Megtáncoltatod azt. Halálkeringőre kéred fel az acélt. Táncparketted pedig lényem te kegyetlen diktátor. Felskiccelsz a hullámokra. Ahogyan ajkaim mosolyra húzódnak. Szemeimről könnycseppek gurulnak. Érzelmeket, emlékeket gyűrsz lelkem üregébe. Hogy boldog vagyok. Haldoklom. Élvezem, s majd belehalok a fájdalomba. Gyűlölöm. S szeretem. Egyszerre. Életet. Általa. Általad. Hogy a Végtelenbe vezetsz karonfogva. Bekötött szemmel.

Mindenem a Tiéd. Mellyel időről időre visszaélsz. Mégsem tudok rád haragudni. Hiába szakítod ki mindig lelkem egy darabját, de előtte Élettel ajándékozol meg. Valódival. Leírhatatlannal. Felélesztesz életálmomból.

"Halálosan szeretem a szerelmet."

 

Ady Endre - Szépítő öregség

Kislyányom, most a vágyamnak örülj,
Örülj e csodás, öreg repesésnek,
Felejtsd a gyatra fiatalokat,
Kik a csókkal sietnek vagy megkésnek.
Tudod jól, hogy halásra számítok
S amit az Élet elvett,
Tán holnapig mind Veled pótolom:
Halálosan szeretem a szerelmet.

Hetyke, kényes, várható ifjaid
Gerinc-könnyítőn bánnak el a csókkal,
Hogy aztán még könnyebben fussanak.
Én torkig-vagyok minden földi jókkal
És helyettük a Minden most Te vagy
És Neked én a Minden,
Itt vagy, bár hűtlen tervet tervezel,
Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.

Annyi és annyi feledt csók után
S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér
És mindig várni, vágyní Tégedet,
Te, Élet, anya, Te gyermek, Te testvér,
Ezt a szerelmet kitől kaphatod,
Ezt az összes szerelmet?
Simogasd meg ritkuló hajamat,
Sírj egy kicsit kis, zavart Éva-gyermek.

Felejtem a jövő sír-fogadót
S elfelejtem, ami ért a világban,
Mert utoljára van még valamim:
Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam.
Ujjongj, kislyányom: Halál-tél havaz
S itt állok fehér hitben,
Vágyban és mindent Neked áldozón:
Öreg vagyok s szebb, mint egy ifjú Isten.

2013 október 3. 10:40

Csendet kérnék.

Csend.

B.É. részlet

 

...Az öreg tragacs, kit a városi tömegközlekedés nemes szolgálatába állítottak lassan gurul be a megállóba. Füles be, telefont izzítom. Zongoraszó csendül fel bennem. Képtelen vagyok zene nélkül utazni. A zene elnyomja a zsivajt körülöttem. Biztonsággal ölel körbe. Megnyugtat, hogy fejemből kiparancsolhatom a milliónyi kis beszédmaszlagot. Megannyi neszt, gondolatforgácsot. Hisz káoszként morajlik a térben. Mindenhol. Az egész városban. Az emberekben kényszer van. Napjukat elkezdve rögtön csacsogni kezdenek a mellettük állóhoz. Ha pedig nincs ott senki, kihez szólhatnának, akkor előveszik telefonjukat, s tárcsáznak is. Mintha az éjszakányi csend, melybe biológiai szükségletük hajszolja őket, késztetést gyűrne beléjük, hogy mindezt, amint kinyitják szemüket, pótolhassák. Azon érzettel harcolnak reménytelenül, mintha abban a párórás ürességben kihagytak volna valamit, amit mindenképpen be kell hozniuk, különben beleőrülnek. Verseny van emberek! Verseny mindenhol. Le ne maradj…

A városi ember képtelen csendben létezni. Alkalmatlan, arra, hogy azt beengedje. Hogy helyet foglalhasson mellette. Gyenge hozzá. Hisz amint találkozik vele, pár perc kínos együttlét után máris ürügyet kajtat, hogy ott hagyhassa. Magára. A városi ember hiába hajtogatja, mennyire is vágyik rá, hogy akár már létszükségletté is vált, hogy kettesben maradhasson a csenddel, ez csupán egy berögződés. Hiszen ezen kérésnek szavai csupán felsőbbrendűségének téves képzetét beszélik némán. Hogy neki mennyi dolga van, mennyi feladata. Mennyire fontos alkotóeleme munkahelyének, családjának. Túl fontos ember ahhoz, hogy egy pillanatra megálljon. Hogy elnyelje a némaság, a mozdulatlanság. Ő nem teheti meg, hogy „eltűnjön”. Hiszen ez luxus. A csend luxuscikk. Ráadásul oly divatos szállóigévé is vált a csend iránti fohász. Mintha valamiféle kulturális elitklubnak lenne a jelszava, hogy beléphess. Hiszen a csendet nem mindenki képes élvezni. Sőt, elviselni. Ahhoz ténylegesen fel kell nőnünk. Meg kell rá érnünk. Oly dolgokat suttog, vagy épp ordít a füledbe, melyhez erő kell. Nem kevés erő. Hogy egyedül vagy. Egyes egyedül. Gondolatokat ránt magával; miért, meddig? S akkor elragad. Magába szív. Eléd hajítja életed lehunyt képeit, melyek valljuk be sokaknak nem feltétlenül kellemes érzet. S máris tovább gyűrűdzik a gondolat. Mit is változtatnék? Szükséges-e? Merre tovább? Hova haladok? Van-e egyáltalán célszalagom? Vagy csak úgy kóválygok?...

2013 szeptember 15. 19:47

Sorsfordító szerelem.

Sorsfordító szerelem

Minden szerelem sorsfordító.

 

Minden szerelem átírja a Történetet. A mi történetünket, sajátos regényünket. Amelyekben mi vagyunk a főhősök, mi ajándékozzuk a mellékszerepeket. A mi sorsunk mondatait húzzák át, karcolva felé újabb szegmenseket, izgatóan más utakat. Fájóakat. Kedveseket. Cirógatóakat. Bántóakat.

A szerelem gyógyír. Gyógyír létünk sajgó fájdalmára.

Létezhet-e nemesebb és gyönyörűbb feladatunk ezen Színjáték közepette, minthogy a másik felünkre ráleljünk? Hogy felkutassuk Őt? Azt a másik, hiányos lényt, kongó húscafatot, akit letépett rólunk valamely Nagyurunk, mielőtt a Földre küldött volna bennünket. A lelki társunkat, aki tökéletesen illeszkedik gőzölgő sebeinkre. Akivel egy teljes egészet alkotva, beteljesedve hagyhatjuk el ezeket a deszkákat, díszlethalmokat és a vakító vagy éppen szűrt fényt hányó reflektorfény-áradatot. Nem. Nem létezhet.

Mindannyian kóválygunk s keresgélünk. Fortuna kegyéért fohászkodunk. Hogy megtaláljuk. Megtaláljuk azt az egyetlen egyet, aki a miénk. Akivel mindez kölcsönös. Aki valódi élettel ajándékoz meg bennünket, s nem pedig csak a ránk kimérttel néz farkasszemet.

Sorsfordító minden szerelem. Élettel ruház fel, valódival, melyet legalább olyan könnyedén el is ragadhat tőlünk. Egy pillanat az egész.  Egyetlen egy szívdobbanás. Halhatatlanság társunk karjaiban, vagy pedig öröknek tűnő kárhozat magányosan. Társasban vagy éppen ténylegesben.

Olyan ez, a szerelem, mintha egy főnixmadárral szemben kellene talpon maradnunk. Hisszük, reméljük, hogy sikerülhet, ámde mindez nem több mint illúzió. Mindannyian áldozatául esünk. Hiszen oly esetlenül és szánalmasan vágyunk arra, hogy az a bizonyos másik érintse meg bőrünket, lelkünket. Az ő hangja simuljon finoman dombhártyánk edzett felszínéhez. Hogy ránk emelje tekintetét. Ott állunk ezzel a gigantikus fenevaddal szemben, s csak remélhetjük, hogy halhatatlanság jut osztályrészünkül szerelmünk oldalán, s nem pedig a szerencsétlen és felemésztő kutatás egész létünk folyamán. Mi, akik törékenyek, gyarlóak, esendőek és akár még szánalomra méltóak is vagyunk. Vele. Vele, aki sokszorosára nőtt, mint mi. Aki elképzelhetetlen és irányíthatatlan erővel van felvértezve. Akinek elég csupán egyetlen egy szárnycsapása, s világok dőlnek pusztulásukba. Semmiből születve alkot meg mindent, az Életet, mígnem szenvedélyes, izzó lángnyelvek semmisítik meg ezt a csodálatos gyilkost.

Viharos szenvedéllyel rendezi át a díszletet. Szeszélyes hullámmal söpör le néhány szereplőt, újakat fújva a deszkákra. Jeleneteket fordít ki a szövegkönyvből. Újabb epizódokat lehelve a papírra. Determináltnak tűnő létünk húsából kikelve alkot valami egészen mást, amely éppen hogy csak nyomokban viseli egykori történetünk néhány foszlányát, mondatát. Ámde hogyan is lehetne másképpen? Hiszen két út, két sors fonódik egybe. Kettőből lesz egy. Egyetlen egy.

 

 

-          Vége. – a szó keresztülhasítja lényét.

Minta rá omlott volna a helyiség. A falak, bútorok és hazugság illúziók, amelyek azt voltak hivatottak képviselni, hogy boldog. Hogy minden a legnagyobb rendben. Fényképek és emlékek parazslanak szemei előtt. Felemészt mindent, éppen csak a tisztulást nem hozza el. A másodpercek lángcsóvákként nyalnak bele a kupacba. Néhány testébe kap. Tűznyelvek siklanak testén. Nem kap levegőt. Mintha már a ház hordalékai is tüdején pihennének. Lassan, mintha az egész világ darabjai rá hullanának. Csakis rá. Minden egyes helyiség, emlék, amelyeken együtt osztoznak. Vagyis, most már csak osztoztak… A másik lakása, hálószobája, fürdője és konyhája. A kedvenc éttermük. A park, ahol először randevúztak. A könyvesbolt, ahol megismerkedtek. A spanyol tengerpart, ahol legelőször vesztek össze. Ahol az első különtöltött éjszakát virrasztották át megismerkedésük óta. Az olasz kis kocsma, amelynek falai még mindig őrzik az első szeretleket, amely a férfi ajkai mögül tört elő, s amelyet rögtön követett a nő hangja is. Bár ekkor még nem volt benne egészen biztos. Pusztán érezte annak szükségét, hogy ő is hasonlóan valljon. Nem tudta miért, egyszerűen csak érezte. Ekkor… Ekkor még nem is sejtette, hogy mennyire reménytelenül és veszélyesen beleszeret majd a férfiba. A férfijába. Hogy Ő lesz számára a perc, a holnap. A zene és a csend. Hogy Ő lesz számára az Élet. Hogy mennyire reménytelenül függni fog tőle. Hogy vérző szívét az ő tintafoltos kezeibe helyezi majd. Örökre.

Minden egyes emlék és érzet, pengeként hasítják a nőt ezer darabra. Mintha egy kristályfallá nyomtak volna össze mindent, amik csak az elmúlt években költöztek lelkének üregébe. Elnyelt mindent, ragyogó csillogásba olvasztva az egészet. Az összes mosolyt, könnyet, örömet, izgalmat, szenvedélyt, nevetést, csókot és a vágyat az öröklétre egymás oldalán. Hiszen csak úgy van értelme. Enélkül… enélkül egyetlen perc is az életből pazarlás, felesleges. Most minden ráomlott. Lelke, szíve vérezni kezd. Millió darabra szakítják a kristálypengék, melyek lehullottak misztifikált helyeikről. Most már minden emlékkép torzként mered rá a karistolt, összetört kristályüvegből. Minden csúfként vicsorít arcába az elmetszett élek széleiről.

Hatalmas erő zuhan mellkasára. Összerogy a test. Ez a szánalmasan gyenge cella. Mintha bordája szilánkosra tört volna, s az összes csonk a szívét nyársalta volna fel. Elviselhetetlen fájdalom omlik lényére. Összezuhan. Leesik a földre. Fülében robaj táncol. Szemei előtt elhomályosul minden. Felismerhetetlen maszlaggá olvadnak a bútorok, a falak, színek, tárgyak és az Ő arca.

Elveszíti eszméletét.

 

 

Szürke pamutfelhőkön fekszik. Hanyagul. Nem is érzi testének vagy gondolatainak súlyát. Csak van. Egyszerűen. Talán már élet nélkül is. Attól megfosztva. Kissé még homályosan lát. Bár igazából csak egy színtelen pamuttakaróba vesznek üres szemei, amely felette feszül. Talán ez lenne az égbolt? Csak beborult a fenti végtelen? Vagy ez lenne a kapu valamely túlvilágra? Ő pedig meghalt volna? Nem tud dűlőre jutni. Üres a teste, koponyája, szíve s a lelke is. Csak egy váz. Tartalmatlan semmi.

Egy gyermek nevetése száll el felette. Képzeleg – azt hiszi. Hiszen már semmiben sem biztos.

Bizonyos értelemben biztosan meghalt. Csak nem érti hogyan. Biológiailag vagy pedig az igazi életét veszítette el.

Nem érti hogyan került oda. Mikor is hányhatták rá az alatta elterülő maszlagra. Meddig kell még ott heverednie minden létmorzsalékot mellőzve.

Hatalmas dörrenés szakítja fel a leplet. Megremeg az egész felhő, melyen pihen a lelke, vagy legalábbis annak megcsócsált maradványa. S talán még a teste is. Amelybe zárták. Ha hivatalosan, elfogadottan él még, akkor annak is vele kell lennie. Vakító fehérség szúrja keresztül szembogarát. Robaj szakad fentről rá. Elviselhetetlen. Mintha dobhártyáját sok kis apró, hegyes tű szúrná keresztül egyszerre, melyeket előtte tűzben edzettek meg. Csakhogy biztos legyen a kínzás általi maximális kín.

Éles fájdalom hasít hirtelen bal karjába. Lassan s precízen, minden sejtet gondosan átölelve halad lejjebb és lejjebb. Majd pedig oldalirányban. Pár másodperccel később, melyet ő éveknek érzékel, már egész lénye elzsibbad ebben a kínban.

Úgy érzi, mintha a ponton keresztül, melyből megindult testében ez a kálvária valami feszítené vénáját s bőrét. Erőszakosan tör előre. Oly forróság önti el, hogy azt érzi, mintha lángok táncolnának testében. Lávafolyam örvénylik ereiben, gondosan bejárva egész testének minden egyes zegzugát. Legvégén pedig, mintha koponyájának falai szolgálnának medencéül, amely összegyűjti ezt a forró nedvet. Párolog minden megmaradt, foszlányos gondolatforgácsa. Lassan tényleg nem marad semmi belőle. Egyáltalán semmi. Ez rosszabb, mint a halál maga. Fohászkodik, epekedik a végítéletért. Hogy valamely Nagyurunk legyen hozzá oly kegyes, hogy felszabadítja. Hogy üt egy utolsót, egy hatalmasat igazságszolgáltatónak vélt kalapácsával, ő pedig felállhat s elhagyhatja a helyiséget, s börtönét. Mindörökre. Ítéletre vágyott. A sípszóra. A végre. Hiszen neki már úgysem számít semmi. Nincs kiért élnie. Ezért hát nem is kér többet belőle.

Ringlispílt játszik szemei előtt az üres tér. Nincs miben megkapaszkodnia. Csak forog, suhan körülötte minden.

 

Zsibbad egész teste, ahogyan az elsőket harapja a létből. Abból, melyről már biztosan tudja; rámaradt. Úgy érzi tonnás súlyok telepedtek minden egyes porcikájára. Félelem uralkodik el rajta. Végérvényes rabság maradt-e hát sorsának keresztelve? Immáron olyan mértékben, hogy még akaratával is képtelen behódoltatni azt. Hiszen még a teste felett is képtelen akaratát érvényesíteni. Attól tart, hogy innen már nincs menekvés. Nincs kiút. Még csak saját maga által sem tud véget venni ennek a kínszenvedésnek, amely most, hogy még elmenekülni sem tud, jóval nagyobb, mint eddig gondolta. Örök rabszolgasors saját elméjének falai között. Melyben csak Ő kap helyet. A férfija. Az ő szavai, gondolatai. Az ő illatának, érintésének és hangjának emléke.

Érzi parfümjének és aftershavejének azt a kellemes elegyét, amelyet soha senki máson nem érzett még. Amely csak az övé. Hozzá akar bújni. Beletemetni arcát a férfi bőrébe, s mélyeket lélegezni.

Az Ő hangszíne siklik játékosan koponyájában. Az a komor, ám mégis valahogyan melegséget árasztó hang, amelytől annyi éven keresztül megnyugvásra lelt. Nem bírja elviselni ezt. Képtelen behódolni ennek a rabságnak. Még csak most kezdődött, de máris úgy érzi, ha még csak egyetlen egy percet is az emlékeivel kettesben kell töltenie, azon nyomban meghasad elméje.

Minden erejét összegyűjti. Összpontosít. Fókuszál. Bármi áron is, de meg kell mozdulnia, ki kell nyitnia szemeit. Akarata alá kell behódoltatni ezt a rakoncátlan húsdarabot, a testét.

Vakító, fehér fény hatolna szemének üregébe. Pislog párat. Egy könnycsepp gurul le szemének sarkából. Kesernyés íz kúszik torkába. Köhög párat.

Óvatosan fészkelődnek újra az érzetek bőre alá. Először tompa fájdalom suhan végig testén, majd zsibbadás.

- Nővér! – hallja nagyon messziről a hangot.

Az Ő hangját. A remény fejest ugrik élő húsába. Zakatolni kezd a szíve. Ez az eszement, erős ütem kimossa testéből a lomhaságot. Élet gyúl újra benne.

Érzi, ahogyan kezén egy másik pihen. De amint egy kicsit mozdít rajta, az lehúzódik bőréről. Újra befészkeli magát az ijedtség lelkébe.

Megint megpróbálja szemeit kinyitni s harcba szállni minden bágyadtsággal, mely önkényesen lényére telepedett.

Szemei elé hófehér, szinte már világító vászon feszül. Maga a tejfehér semmi. Lassan, fekete kontúrok kúsznak fel az anyagra. Megrajzolódik néhány tárgy sziluettje. De még mindig kóvályognak fejében a gondolatok, hogy mégis hol lehet, mi történik vele.

Színlövedékek hasítanak a vászon felé. Szétrobbannak rajta. Mintha egy szeszélyes művész hajítaná őket a mámorító őrület homályában. Az alkotás éltető kínjának kereszttüzében. Lemorzsolódnak a szétfröccsent színcsíkok, melyek a kontúrokon kívül csapódtak be.

Óvatosan rajzolódik fel előtte egy asztal a szemben lévő falnál. Rajta egy tálca, eszközökkel, csövekkel. Egy ágynak rácsos vége, mely lábai mögött pihen. Fejét óvatosan elfordítja. Érzi, ahogyan pattognak, recsegnek a porcok, csontok. Nagyon rég óta feküdhet öntudatlanul, mozdulatlanul. Egy ablakot lát a balján. Fehér keret mögött egy tölgyfa ágai simulnak az üveghez. A leveleken keresztül szűrt fény festi meg a szobát. Lát egy fogast a sarokban. Egy szekrényt a túlsóban. Fehér minden. Frusztráló tisztaság uralkodik a helyiségen. Annyira idegen, hideg és fémes.

Másik oldalra fordul, ahol meglátja. Meglátja Őt. Szemeiben szikrák gyúlnak, szíve felkúszik torkába, hol nyelvcsapjával kezd egy hányingert keltő dallamba. Izgatottság duruzsol bőre alatt.

- Szia – erőlteti ki magából, hiszen ajkai mintha összetapadtak volna. Hangja rekedtesen, gyengén lüktet a levegőben.

Újra kesernyés íz kúszik szájába.

- Szia. – válaszolja a férfi. Furcsán, idegenen.

Feláll az ágy mellől. Megigazítja testét, ruháját. Pár lépést tesz a nőtől. Még csak tekintetével is kerüli őt.

- Hol vagyok?

- Kórházban. Összeestél és elájultál. Hívtam a mentőket, ők pedig behoztak téged ide. - a szavak hidegen hagyják el ajkát.

Rengeteg minden cikázik a nő fejében. Mi is történt, hogyan is. Alig emlékszik valamire. Nem is tudja, hol végződött a valóság és hol kezdődött az álom, a látomás. Az a valami…

Homályos képek kezdenek szemei előtt pörögni. Ahogyan ott álltak közös létük színterén, s Ő azt mondta, vége. A ház rajzolata, amelyet meg akartak vásárolni, hogy új életet kezdjenek ott. Csak ők maguk, ketten. S ő széttépte szívének legkedvesebb képét. Összegyűrte. Kihajította. Felállt, s kilépett életükből.

De ez nem lehet… Ez csak álom lehetett. Nem lehet vége. Mégis érzi, ahogyan a félelem ott bujkál szívében és koponyájában.

És az a szürke tér? Hol valami pamutos, légszerű valamiben lebegtem? Hát az lett volna csak az álom? – kérdi magában, magától.

- Mióta – köhög párat – Mióta vagyok itt? – a nő próbál felülni.

Kezeit felhúzza, próbál rajtuk támasztékra lelni. Annyira erőtlen, hogy rögtön összecsuklik. A férfi hirtelen ágya mellett terem.

A nő orrjáratába rögtön bekúszik a férfi illata. Élet bizsereg húsában. A vér arcába szökik, s hófehér, élettelen arcát máris kislányos bájba öltöztetik.

A férfi karjai a nő derekára olvadnak. Megtámasztja. Segít elhelyezkednie egy félig fekvő, félig ülő pozícióba. Nagyon közel hajol hozzá, ami mindkettőjüket megszédíti. A nő mélyet lélegzik bőrének illatából, amikor a férfi arca elé hajol.

Csókot lehet nyakára. A férfi felé fordul. Hártyavékony tér feszül közöttük. Elvesznek egymás tekintetében.

Hatalmasat csobban a kék végtelen s a nő megszűnik létezni. Még közelebb hajol hozzá. Szinte már ajkát érinti ajkával. Megdermed ez a forróságban párolgó pillanat.

Villám csapódik a férfi szemeibe. Szikrázik az idegenség, a távolság. Visszahúzódik.

Megköszörüli torkát;

- Három napja. Három napja fekszel itt. Az orvosok már nagyon aggódtak, hogy még mindig nem ébredtél fel. – furcsán formálja a szavakat. Annyira megszerkesztettnek tűnik a nőnek. Mintha minden szót először átgondolna, mielőtt szabadra eresztené.

A nő mély levegőt vesz.

- Értem… Szóval az orvosok aggódtak. Akkor hát mégsem álmodtam. Vége… - elcsuklik hangja

A férfi visszaül a székre az ágy mellé, mely eddig szolgáltatott neki helyet. Míg várt. Várta, hogy létének másik fele újra e világra emelje tekintetét.

Szemei a nő arcán sétálnak. Keres valamit. Valami választ.

Erőtlenül egyik karját a nő keze felé nyújtja. Megremeg, mikor már szinte hozzáérne.  Visszahúzza. Még erőtlenebbül. Tekintetét a takaró monoton mintázatába temeti.

A nő szemeiről könnycseppek gördülnek le. Végiggurulnak fakó arcán.

- Miért? – kérdezi – Miért!?

Némaság telepedik közéjük. Súlyos szótlanság.

Egy nővér szapora léptei szakítják fel ezt a halott csendet. Az ágyhoz siet. Ellenőrzi a pulzusát. Állít az infúzión. Megnyom néhány gombot a mellette nyugvó berendezésen, majd végre arcát a nőre emeli.

- Végre felébredt. Már nagyon aggódtunk. – megsimítja karját – Máris hívom az orvost.

Kisiet az kórteremből.

- Legalább maguk aggódtak. – könnyes tekintetét egyenesen a férfiba szúrja

A férfi mély levegőt vesz. Mintha mondani akarna valamit, ám mielőtt az kitörné magát a testből, elakad. Megsemmisül. Sóhajt egyet, s ismét feláll. Tesz néhány lépést a kijárat felé.

- … Mert túlzottan mást akarunk az élettől. – megszorítja a kilincs nyakát, s kilép az ajtón.

Hisztérikus sírás szakad fel a nőből. Mintha egy kés szabdalná mellkasát. Tépni kezdi a kezében nyugvó infúziókat, mindent, amit csak rá, vagy beléaggasztottak.

Egy orvos rohan be a szobába. Próbálja leszorítani az őrjöngő testet, míg a nővér egy tűt szúr karjába, ő pedig ismét elveszíti eszméletét. Visszatér az üres száműzetésébe, mely immáron örök létének szolgál ketrecet.

 

Kinn, az ablakon túl, apró hópelyhek táncolnak. Még inkább sáljába temeti arcát, noha kellemes melegben kóvályog a sorok között.

Levesz egy megbarnult kötetet a polcról. Forgatja, belelapoz, de nem győzi meg. Visszahelyezi a polcra, s befordul a következő sorba.

Végigsiklik tekintete a könyveken. Olyan katonás rendben követik egymást. Annyira rendezett. Mellőz minden káoszt, minden zavartságot. Nem úgy, mint az élet.

A sor közepéig sétál, mikor végre megtalálja azt a pár szót egy gerincen, melyet oly annyira keresett. Érte nyúl, ám kezei nem egy hideg tárgyat, hanem bőrt érintenek.

Zavartan felemeli tekintetét, amely eddig csak a könyveké volt.

- Elnézést. – hadarja, miközben kezét ösztönösen visszarántja

Egy mélykék szempárral találja magát szembe. Világosbarna haja kócosan nyugszik fején. Borostás arca mosolyra húzódik.

- Ne maga kérjen elnézést. Elméláztam, ne haragudjon. – szól a férfi, arcáról nem távozik melegséget árasztó mosolya – Igazán jó könyv, olvasta már?

A nő még mindig kislányos zavarával küzd. Elnyelte a férfi tekintete.

- Még nem. De mindig is szerettem volna. Olyan bakancslistás tétel, vagy mifene… - belepirul mondatába, mert úgy érzi, hülyeséget hord össze

- Jól teszi. Kivételesen jó alkotás. Én magam már többször is olvastam. Úgy gondoltam ideje saját példányt is beújítani a gyűjteménybe. Csakhogy a gyermekeimre hagyhassam. Ez pedig nem maradhat ki belőle. De tudja mit? – közvetlenségével szépen lassan a nőt is meglágyítja. – Legyen az Öné. – felé nyújtja a könyvet.

- Oh köszönöm, de nem, vegye csak meg maga. A bakancslistás pontokat nem kell rögvest végrehajtani. – elmosolyodik végre a nő is. – A gyerekei biztos szeretni fogják, ha az apjuk szívének ennyire kedves.

A férfi elneveti magát.

- Hát arra még van idejük.

A nőben érthetetlen csalódás vet horgonyt. Éppen csak pár perce ismeri a férfit, de mintha fájdalmat szült volna benne az a tény, hogy van gyereke, van családja. Nem érti miért, csak belül ne lüktetne az a hivalkodó gondolat, mintha mindig is ismerték volna egymást.

- Gyorsan felcseperednek. Kettőt pislant és… - erőltetett mosolyt feszít arcára

- Igen, ez igaz. – ismét nevet – de előbb még létezniük kellene. Nincs még gyerekem, csak mindig is szerettem volna. S azt is, hogy annyira szeressék a könyvek világát, mintahogyan én.

A nő megkönnyebbül.

- Mindenesetre vigye csak haza Ön, én még remélhetőleg ráérek elolvasni, viszont a gyűjteménye nem várhat sokat egy ilyen gyönyörű darabra. – elmosolyodik.

- Biztos? – kérdezi a férfi.

- Egészen biztos. Viszontlátásra.

A nő könnyed léptekkel a sor végére ér, majd alakja el is veszik a következőben. A férfi végigkíséri tekintetével. Izgalom és bizsergés furcsa egyvelege táncolja végig testét.

Apró csengő csilingel, ahogyan a nő kilép az ajtón. A tél rögtön arcon csókolja. Végigfut hátán a hideg. Még inkább kabátjába bújik.

- Elnézést, de el is felejtettem bemutatkozni - hall egy ismerős hangot maga mögül.

Megfordul s ismét azokkal a mélykék szemekkel találja magát szembe.  Buggyan egyet az a végtelen, ő pedig elmerül. Csak ekkor még nem is sejti, mennyire végérvényesen nyelik el a hullámok.

Elmosolyodik. Ahogyan eddig is, hacsak Őt látta.

- Hát maga még itt?

- Igen. Valami azt súgta beszélnem kell még Önnel. – sármos mosolya ismét felkúszik arcára

- És régóta vár? Mert elég hideg van… - sálját megigazítja, szinte már csak a szemei látszanak ki.

- Szerintem megérte. Hiszen újra mosolyogni látom. Viszont azzal egyet kell értenem, hogy meglehetősen repkednek itt a mínuszok, úgyhogy lenne kedve meginni velem egy jó forró kávét?

- De hiszen nem is látja a számat… – kislányosan elpirul, s meglehetősen örül, hogy legalább a sál takarja, s a férfi nem láthatja.

- Az igaz, ámde a szemei…. a szemei mosolyognak. Nos, akkor megiszik velem egy kávét?

- Szívesen iszom Önnel egy kávét. – szíve érthetetlen dörömbölésbe kezd. Majd’ kitöri bordái falát.

- Ennek örülök. Viszont mit szólna, ha tegeződnénk? – karját a nő felé nyújtja – Tamás.

A nő viszonozza a kézfogást. Biztonság képzete költözik testébe, ahogyan a férfi kezei az övéit fogják, körülölelik.

Mónika.

- Örülök Móni, hogy megismerhettelek.

- Én is. – elmosolyodik

- Ismerek itt egy jó kis kávézót, mit szólsz hozzá?

- Mehetünk.

Az első léptektől kezdve beszélgetni kezdtek. Úgy, mint a régi barátok, de mégis volt valami vibrálás közöttük. Nem volt megakadás, csak úgy folytak a szavak kettőjük közt. A kávéházba érve, leülve folytatták.

Észre sem vették s az órák elrepültek felettük. Beszélgettek irodalomról, közéletről, politikáról, s észre sem vették, de magukról és egymásról is.

A férfi régi vágású volt. Konkrét tervekkel, elképzelésekkel és célokkal. Szabályszerű pontokkal, melyeket kitűzött. Melyet mindenképp végre szeretne hajtani. Karrierben és magánéletben egyaránt. Házasságot szeretett volna mindig is. Egy gondos, művelt és gyönyörű feleséget. És két gyereket. Később vidékre költözni kertes házba. Egy golden retrievert. Egy szobát, amelybe csak könyvek lennének. Egy saját könyvsorozatot, melyet idősebb korában kezd majd megírni. Hiszen még fél. Még éppen csak próbálgatja szárnyait.

A nő kalandvágyó volt. Kíváncsi, aki mindent ki akar próbálni az életben. Egyetlen konkrét célja csupán annyi, hogy minél több tapasztalatot és élményt gyűjtsön. Sokat szeretne utazni, bejárni a világot. Nem turista szemmel. Hanem kalandorként. Átlépni a lezárt területeket, letépni a ’tilos’ szalagokat. Mindent kipróbálni, amit szabad, de leginkább azokat, amiket nem. Nem tudta, akar-e gyereket, vagy férjet. Nem tervezte el még sosem, hol fog megöregedni. Igazából ennek a gondolatát sem szerette. Ő azt szerette, hogy fiatal, erős, esze vág. Nem gondolkozott sosem arról, hogy mi lesz, ha ezeket elveszíti. Ő csak falni szerette az életet. Élni imádott, vibrálni.

Beszélgetésüket az apró, családias kávéház tulaja szakította ketté.

- Ne haragudjanak, de zárunk.

Egymásra néztek, s elnevették magukat.

- Persze, elnézést, akkor fizetnék. – szólal meg végül a férfi

- Ennyire elrepült az idő? – a nő órájára néz. Éjjel kettő. – Atyaisten. Szépen elbeszélgettünk egy fél napot – elmosolyodik.

- Jó társaságban... – válaszolja a férfi, miközben a számla mellé helyezi az összeget.

Szedelőzködni kezdenek. A férfi a nő elé tol egy téglalap alakú valamit, gondosan becsomagolva. A nő értetlenül nézi.

- Ez a tiéd. De kérlek, csak akkor bontsd ki, ha hazaértél. Viszont mit szólnál, ha mindezt megismételnénk? – kérdi a férfi.

- Szívesen. Újfent. – a nő elmosolyodik.

Táskájába csúsztatja ajándékát.

Kilépnek az utcára.

- Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Móni. S köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásom. – közelebb lép a nőhöz és megpuszilja arcát. – Akkor majd hívlak.

- Várni fogom. – rá mosolyog, s hazafelé indul.

Izgatottan lép be lakásának ajtaján. Ki sem bújik kabátjából, csupán a táskáját dobja le a fotelba. Kiveszi a csomagot belőle, s feltépi a csomagolópapírt. A könyv. Az a könyv, melyért egyszerre nyúltak. Mely megismertette őket egymással.

 

Kinyitja szemeit. Kezei tartása úgy ül testén, mintha egy könyvet fogna.

Csak álom volt. Egy gyönyörű, gyilkos emlék, mely kiszökött a múltból. De hát vége van. Hiszen Ő szerinte mást akarunk az élettől… Halkan sírni kezd.

~

Üresen telt el a következő hét. Eljátszotta, hogy jobban van, mert szabadulni akart. Lelke vegetált, testét élesztgette szüntelen, hiszen azzal is harcolnia kellett folyamatosan, mert az is csak a semmire vágyott. Hogy ne kelljen semmit se csinálnia. Se beszélnie, se mozognia. Csak emlékezni akart, még ha fájt is. Rettenetesen.

A férfi mindennap látogatta. De sosem ment be hozzá. A nő csupán a nyitott ajtón keresztül látta, ahogyan a nővérpulthoz sétál, vált néhány szót, majd pedig elmegy.

- Jó napot – lép be az orvosa – Hogy vagyunk? – kérdezi gyenge mosollyal az arcán.

Látszik rajta, mennyire kimerült, mennyire túlhajszolt. Szemei körül óriásira nőtt karikák. Nem is lehetne megmondani, hány órája nem aludhatott.

- Jól, köszönöm – mosolyt erőltet arcára – Hazamehetek?

Az orvos tekintete a kórlapba veszik. Ahogyan olvas, ajkai vele mozdulnak. Összecsukja, s visszaakasztja az ágy végébe.

Az ágyhoz lép, s néhány gyors, rutinvizsgálatot elvégezve a nő arcához fordul.

- Sikerült megerősödnie, úgyhogy most már nyugodt szívvel elengedhetem. Fel tud hívni valakit, aki Önért jön?

A nőbe belemart a kérdés… Valakit igen.. Csak már Őt nem. – kong benne a gondolat.

- Persze, akkor telefonálok is, s köszönöm még egyszer.

- Igazán semmiség. Ez a dolgunk, de ígérje meg, hogy most már jobban fog vigyázni magára – gyengéden megsimítja a karját.

- Ígérem. – erőtlen mosollyal néz az orvosra.

Immáron egyedül maradt a szobában. Könnyes szemmel tárcsáz.

 

Belép az otthonának kikiáltott lakás ajtaján. Figyelmeztetés nélkül omlik rá a magány. Nyomja a föld felé. Oly erővel nehezedik rá, mintha meg akarná semmisíteni.

Otthon… nem falakat kellene, hogy jelentsen, hanem valakit. Valakit, aki mellett bárhol azt érezhetem, haza értem. Ide tartozom. Ez az otthonom. Őt jelenti. De hol vagy? Mondd szerelmem, merre jársz? Eljössz-e még értem? – motyogja magában, miközben beljebb halad a lakás gyomrába.

Az asztalon egy aprócska levélre lesz figyelmes. Erőteljes hurkok és vonások egymásutánjai néznek vele farkasszemet.

Hallottam, hogy hazaengednek, úgyhogy utólagos engedélyeddel bejöttem, s hoztam neked ennivalót. A hűtőben találod. Egyél, erősödj meg.

S kérlek vigyázz magadra.

Örülök, hogy végre jobban vagy, s itthon lehetsz. Tényleg örülök. Aggódtam.

Tomi

Könnyek fakadnak ki szeméből, ahogyan falja a szavakat. Az Ő szavait. A levél végére érve már erőteljesen zokog. Lezuhan az ágyra. Kezében még mindig a levelet szorongatja. Emészt minden kifejezést és betűt. Itthon… - írja. Mintha még Ő is idetartozna, pedig…

Álomba sírja magát.

Puha paplanok alá temeti el magát. Elalszik. De nem egy éjre. Nem kettőre. Sok sötét órára. Rengeteg magányos napra. Sötétségbe vesző hetekre, hónapokra. Mikor nem történt semmi. Csak aludt. Emlékezett. Sírt. Gyűlölt, de valójában szeretett.

Telefonját nyugovóra küldte. Csengőt kihúzta. Nem kíváncsi a külvilágra. Semmire sem.

Még munkáját is, amit annyira szeretett korábban, kínnal telve tudta le napról napra. Otthonról. Képtelen volt emberek közé menni.

 

Dörömbölés szakítja ketté monoton zokogását. Nem vesz róla tudomást. De nem marad abba. Őrjöngve indul az ajtó felé. Bárki is az, takarodjon. Senkire sem kíváncsi.

Szinte feltépi az ajtót.

- Igen? – ordítja a megszeppent látogatóra

- Neked is szia. És igen, én is örülök, hogy látlak. – szólítja meg legjobb barátja

Engedélyt meg sem várva belép a lakásba. Gyors léptekkel végigsuhan benne, elhúz minden sötétítőt, kinyitja az ablakokat.

- Mióta nem szelőztettél már itt? Iszonyat szag van az egész lakásba. S te? Te hogy nézel ki? Na, főzök neked egy kávét, s rendbe szedlek.

- Figyelj, köszönöm, hogy átjöttél, hogy gondomat szeretnéd viselni, de nincs rá szükségem. Légyszíves hagyj magamra.

- Így gondolod? – odalép a nőhöz, aki ismét a kanapéra kuporodott, amint tehette.

Karjánál fogva felhúzza. Alig érzi a test súlyát. A sokáig tartó sanyargatás meghozta hatását. Rettenetesen lefogyott. Odaviszi a tükör elé.

- Szóval valóban úgy gondolod, hogy hagyjalak? Nézz már magadra. Te nem ez vagy. Te egy életvidám, fiatal, sugárzó nő vagy. S ez? Ez, ami most bambán visszanéz rád? Ez ki?

Megfakult arc. Élettelen szemek. Szürke bőr. Színtelen, repedezett ajkak. Kócos, hanyag haj omlik arcára.

- Igen, most már ez vagyok. – könnyek gyűlnek szemeiben.

- Figyelj ide, – a nő arcát maga felé fordítja - nem, te nem ez vagy. S ezt te is tudod jól. Én elhiszem mennyire fáj nélküle. Jézusom, hiszen árad belőled a szenvedés. Még engem is bekebelez. De tovább kell lépned. Tudom, hogy ez most lehetetlennek tűnik, de muszáj. Magad miatt. S én itt vagyok. Itt vagyok, s segítek neked mindenben. De ezt nem folytathatod, mert elsorvadsz. Minden tekintetben. – felhúzza pólóját – Nézd! A hasad meg hova lett?

A tükörben látja, hogy hol korábban a hasa volt már csak egy üreg van. Beesett. Csontjai kirajzolódnak, bőre rájuk feszül. Megijed. Mint egy élőhalott. Egy holdkóros zombi, ki a sírból kelt fel.

- Na, gyere, főzök egy kávét, meg csinálok valami kaját, rendben? – kérdi, miközben már húzza is a konyha felé a nőt – oh, én hülye… ez nem kérdés volt. Kijelentettem.

A konyhába érve leteszi barátnőjét az egyik székre. Szorgosan lépdel, felkészíti a kávét, s valami étel után kutat.

- Te min éltél eddig? Hiszen nincsen itt semmi élelem. De még olyan sem, ami legalább úgy nézne ki. Na, nézzük csak – eltűnik a hűtő ajtaja mögött. – Nos, legalább tojás van. Remélem még nem buggyant meg. Mit szólsz egy kis tojásrántottához? Tudod mit most sem kérdeztem semmit, megcsinálom és megeszed. Punktum.

A nő némán és bambán ül a széken. Meg sem mozdult azóta, mióta barátja letette oda.

- Ezt szépen megeszed - beszél hozzá szüntelen tovább – utána pedig rendbe teszünk téged, mert este bizony végre ki teszed a lábad ebből a lakásból, ha tetszik, ha nem.

A nő szemeit most barátjára emeli.

- Ne. Nem akarok. Majd legközelebb, jó? – próbálja győzködni barátját

- Nem érdekel, mit akarsz. Eddig az volt. Hányszor, de hányszor voltam már itt, s próbáltalak összekaparni? Eddig hagytalak, mert tudtam, mennyire szenvedsz, s hogy ezt meg kell emésztened. De egyedül nem tudod. Ez már bebizonyosodott. Úgyhogy most már az én játékszabályaim szerint játszunk. – mordul a nőre barátja.

Nem szól semmit.

- Ráadásul mit szólna Kristóf is? – folytatja

- Hogy ki? – kérdez vissza a nő

- Kistóf. Tudod, nemrég jött a céghez. Együtt ebédeltünk vele majd’ mindennap. Egyáltalán nem emlékszel rá? - választ meg sem várva folytatja – Ne csináld…  Na mindegy. Beszéltem vele, s mondtam, hogy ma kicsit kimozdulunk mi ketten. Meghívtam őt is, hogy tartson velünk. Megiszunk valamit, beszélgetünk, jó lesz. Ráadásul látszott rajta, hogy örül neki. Jól elleszünk mi hárman. Végre egy kicsit kikapcsolódsz. Ráadásul nekem is nagyon hiányzol már. – ott hagyja a tűzhelyen sercegő tojást, s oda hajol a nőhöz – Na, eljössz a kedvemért? – rámosolyog.

A nő keresi a kifogásokat, amiket még talán nem élt fel. Nem talál semmit. De válaszolni sem válaszol.

- Rendben. Hallgatás beleegyezés. Megyünk. – zárja le a kérlelést, s fordul vissza a készülő ételhez.

Néma csendben gyűri le a falatokat torkán. Egyáltalán nem éhes. Nem akar enni. De nem igen tud mást tenni, hiszen barátja felügyeli, hogy minden egyes darabka a gyomrába landoljon.

Mikor végzett a nő, barátja betessékeli a fürdőbe.

Meleg, habos fürdő. Olajok. Füstölő. Gyertya. Lágy zene.

Csinos ruha. Nőies vonalak. Haj. Smink. Ékszerek. Cipő.

Elkészültek.

Az úton inkább csak a barát beszélt. Csacsogott. Csakhogy a fájdalmas hallgatást elűzze. A nő nem felelt. Néha bólintott, vagy gyenge mosolyt erőltetett arcára.

- Megérkeztünk – csilingeli a barát.

Belépnek a helyiségbe. Egy kedves kis pub. Már húsvétba öltözött. Fanyuszik ülnek a pultokon. Tojásfüzérek lógnak a mennyezetről. Egészen furcsa bizsergés táncol végig a nő bőrén. Nem érti miért. De nem is érdekli. Teljesen mindegy már. Minden.

A barát észreveszi Kristófot egy hátulsó, félreeső asztalnál. Int neki, a nőt pedig a karjánál fogva kíséri oda.

- Szia. – mosoly.

- Sziasztok. – és egy újabb.

Üdvözlő puszik után már az asztalnál ülnek.

A nő szemei először a tömegbe vesznek, majd pedig az asztallapba. Közben a többiek kértek italt. Mindenkinek.

- Jobban vagy? Nagyon eltűntél az irodából. Mi történt? – kérdi Kristóf

A nő nem válaszol.

A barát magához emeli a szót, s elbagatellizálja a választ.

Telnek a percek, majd az órák.

Lassan és meglehetősen óvatosan már maga a nő is belefolyik a beszélgetésbe. Szinte észre sem veszi, úgy telik el néhány perc, mialatt nem gondolt férfijára. Ilyen nem fordult elő már nagyon, nagyon rég óta. Még el is nevette magát párszor.

- Mindjárt jövök, elszaladok mosdóra, azután lassan szerintem mehetünk. Még haza is kell érni. – áll fel az asztal mellől a barát, szándékosan kettesbe hagyva a nőt Kristóffal.

Gyors léptekkel el is tűnik a tömeg mögött.

- Nagyon örülök, hogy végre újra láthattalak.

A nő gyengén elmosolyodik.

- S lenne kedved máskor is velünk tartani immáron a közeljövőbe? – folytatja, testével kissé a nő felé dől

- Meglátjuk. – issza ki az utolsó kortyot a pohárból.

A barát tökéletes időzítéssel érkezik vissza az asztalhoz.

- Na, miből maradtam ki? – kérdezi életteli, csilingelő hangszínén.

- Épp most beszéltük, hogy meg kellene ezt ismételni – a nőre mosolyog – De most megyek és intézem a számlát.

Kristóf elindul a pult felé.

- Na, mi volt, amíg elmentem? – izgatottság visszhangzik hangjában - Kedves fiú, ugye? – arcával abba az irányba fordul, amerre az imént távozott társaságuk harmadik tagja.

- Ja, jófej. – zárja rövidre a nő.

- Jajj, te nő… saját magad ellensége vagy. De mindegy.

Felállnak az asztaltól és öltözni kezdenek. Kristóf is visszaér.

Kilépnek a pub ajtaján.

- Nos, köszönöm nektek az estét, de nekem most rohannom kell haza, ne haragudjatok. – hadarja a barát s két puszit nyomva mindkettejük arcára már be is pattan egy taxiba.

Egy percnyi némaság telepedik közéjük.

- Nos, akkor hazakísérlek, ha megengeded. Vagy van még kedved esetleg beülni valahova immáron kettesben? – kérdezi Kristóf, s egy lépést közelít a nő felé.

Először összerezzen. Már attól is, hogy közelebb került hozzá egy férfi, aki nem Ő.

Vesz egy mély levegőt, tekintetét a mellettük fodrozódó vízre emeli. A hullámok régi emléket mosnak szemei elé. Elveszik bennük;

 

- Szeretlek.

Hirtelen két korsó csattan az asztallapon.

- Parancsoljanak. Hozhatok még valamit?  - kérdi a pincér erőteljes mosollyal. Olyan hatást kelt, mintha ez is a munkaruha része lenne.

- Nem, köszönjük. – válaszolja a férfi gyenge mosolyt mellétűzve.

A pincér gyors léptekkel máris a szomszéd asztalnál terem, s a vendégek hogylétéről érdeklődik.

A férfi elneveti magát. Zavartan. Nem egészen így tervezte a nagy vallomást. Hiszen régóta készült már erre. Tudta, veszélyes terepre lép, ha ezt a szót, ezt az érzelmet napfényre ereszti.

- Ne haragudj – tekintetével kisfiúsan kerüli a vele szemben ülő szemeit.

A nő kezét a férfi felé nyújtja. Ujjaival körbefonja az övéit. Megsimítja.

- Én is…- aprót sóhajt - Én is szeretlek.

A férfi tekintete elválik az asztallaptól. Elmosolyodnak, s kezük még inkább a másikéba kapaszkodik.


- Móni! Hahóó – egy kezet lát meg hirtelen arca előtt, ami lágy mozgással próbálja meg visszahúzni őt a valóságba.

- Jajj, ne haragudj. Elméláztam.

- Ennyire azért nem volt bonyolult a kérdés. – neveti el magát Kristóf, miközben kezével a nő állát simítja meg. Arcát arca felé fordítja. Megemeli.

Közeledik a két arc, ajak. Az egyik élettelien a másik pedig csak folyik az árral. Elbódította kellőképp a bor, s egyszerűen csak hagyja, hogy megtörténjenek vele az események.

Hirtelen, a semmiből, egy kéz rántja el az izgatott arcot a nő elől. Egészen hátrarántja. A test meginog.

- Te meg mit csinálsz ember!? – tajtékzik

Ott áll. Ott áll Ő. A nő nem mer hinni szemeinek. Visszatért. Hozzá. Itt van. Nem akarja elhinni. Retteg attól, hogy csak képzeleg, s csupán szíve kezdett bele egy újabb, kegyetlen játszmába.

- Ő hozzám tartozik. - feleli a férfi. Az ő férfija.

Kristóf nem ért semmit az egészből. Értetlenül bámul maga elé. Próbálja magát összeszedni, ha már ennyire megingatták szerepében és férfiasságában.

A nő végre magához tér. Feléled. Valójában. Nem úgy, ahogyan a kórházban. Olyan életbe harap, melyet jóval azelőtt élt. Amikor vele volt. A férfijával. A sokáig elnyomott düh izgalommal keveredik, s úgy tör elő belőle, mintha egy vulkán szakadna fel kérgéből, s hányná a tűzforró folyamot környezetére.

- Hogy micsoda!? Hogy hova tartozom én? Nem te mondod meg, világos? S eddig mégis hol voltál? Azt mondtad vége! Akkor most mégis milyen alapon mondanád meg, hogy kihez tartozom? Hiszen hozzád már nem. Nagyon nagyon régóta nem!!! Szabad vagyok! Szabad vagyok érted!? – a nő őrjöng, ordít az utca kellős közepén. Kezeiben tornyosul az a rengeteg fájdalom, melyet megélt, s mely most a férfi mellkasán csapódik be. – S különben is mit keresel te itt!? Menj innen! Hagyj! Takarodj! – elindul Kristóf felé, de a férfi visszarántja.

Gondolkodás nélkül lekever neki egy pofont.

- Azt mondtam, hagyj! Mit nem értesz ezen? – ordít tovább

A férfi lefogja az őrjöngő nőt. Az éppen húsából kikelt másik felét. Magához húzza, pedig ő ellenkezik minden erejével. Sírás szakad fel belőle, ahogy újra azok a karok ölelik s zárják börtönbe, amik az övéi. Hogy az ő férfijának karjaiban van. Az Ő mellkasára borul.

- Ne csináld ezt velem. Kérlek. Hagyj. – zokogja immáron csendesebben és nyugodtabban a férfi kabátjába.

- Móni. – lép oda Kristóf – gyere, menjünk.

- Te pedig hagyd őt békén, nem hallottad? Intézzük már ezt civilizáltan – fordul Kristóf a férfi felé.

- Ne, hagyd – szól rá a nő. Kihámozza magát a férfi karjai közül s egy kicsit odébb húzza Kristófot. - Ne haragudj – folytatja - de néhány dolgot még meg kell beszélnem vele. Tényleg ne haragudj. Ígérem, tisztázom majd a helyzetet, s megbeszéljük, de most egyszerűen itt kell maradnom. Vele. Ne haragudj, s köszönök mindent. – két puszival elvállnak, s Kristóf eltűnik egy taxi ajtaja mögött.

- Most ez mire volt jó, hm? – kérdi ismét éledő dühvel a nő – Megvárod míg összeszedem magam, hogy újra darabokra törhess? Egy beteg ember vagy… - lesajnálón néz végig szerelmén. – Miért kellett ezt csinálnod?

- Mert hozzám tartozol. Ez nem elég indok?

- Nem tartozom hozzád… Mást akarunk az élettől, nemde? Ismerősen cseng, ugye?– ironikus mosollyal fűszerezi meg szavait.

- Kérlek… Kérlek, ne tedd ezt – kérleli a férfi

- Mit? Mit ne tegyek? Ne hajítsalak el? Ezt csak te teheted? Vagy milyen elmebeteg játékszabályaid vannak neked?

- Életem legnagyobb hibája volt, kicsim. – karját a nő felé nyújtja, ám az elhúzódik tőle.

- Nem vagyok a kicsid. – vágja arcába durcásan, mint egy gyerek.

- Ne haragudj, kérlek, Móni. Óriásit hibáztam, de engedd meg, hogy jóvátegyem. Kérlek.

- Hogy jóvá tedd? Ezt nem teheted. Tudod te mennyire kevés hiányzott ahhoz, hogy életemet rabold? El is vetted. Meg is fosztottál tőle. Az igazitól. De a másikat is majdnem bekebelezted. Kis híján belehaltam, mikor elhagytál. Minden értelemben. Ezt nem teheted jóvá. Ugyanis nem neked köszönhetően van még egyáltalán esély arra, hogy itt beszélgessünk egymással. Érted?

A férfi nem tud megszólalni. Némán állnak egymás mellett percekig.

- Különben is, mit keresel te itt? – kérdi a nő.

- A barátaim hurcoltak el, mert én sem voltam a legjobban, s ki akartak belőle rántani. S akkor láttalak meg ezzel a bájgúnárral. S egyszerűen… én nem akartam idejönni. Örültem, hogy tovább léptél, de amikor kifele indultatok elpattant bennem valami, s nem tudtam uralkodni magamon.

- Nem bájgúnár. – dobja válaszát.

- Móni, ezt még rendbe tudjuk hozni. - fordul felé - Egyszerűen muszáj. Nem tudok nélküled élni. Szükségem van rád. Ahhoz, hogy éljek. – kérleli a férfi

- Nekem már nincs.

A férfi közelebb lép a nőhöz. Derekára simulnak karjai, melyet a nő most nem hajít le magáról. Elsimít egy hajtincset arcából. Szemébe néz. Elszorul a férfi szíve, ahogyan látja a nő könnyes tekintetét. Közelebb hajol arcához és olyan óvatosan és gyengéden csókolja meg, ahogyan korábban soha.

A nő szíve torkában dörömböl.

- Szeretlek. – suttogja a nő ajkai közé – Az életemnél is jobban.

A nő tekintete a férfi szemeibe veszik. Tajtékzik a tenger bennük. Vesz egy mély levegőt, s engedi, hogy a hullámok ismét elnyeljék. Hogy ez a hullámsír legyen az ő örök nyughelye, melyben élettel ajándékozza meg a szerelem. Ő. Ez az ő világa. Az ő férfija légtelen térben a lélegzet.

- Miért higgyek neked? Megint? Mi a garancia? – kérdi a nő, pedig tudja, hogy a válasz semmit nem változtat döntésén. Azon, hogy megbocsát. Nem is tudna másképp tenni. Ha őt elutasítja, saját magával teszi azt. Hiszen, ha ránéz, magába lát.

- Semmi. Minden. Én. Én magam. Hiszen én te vagyok, te pedig én. Együtt vagyunk csak teljesek. Az életem a garancia. Nem élném túl, ha megint elveszítenélek. Hatalmas hiba volt, hogy elhagytalak, csak… csak tudod, megijedtem. Te annyira fiatal vagy még, életteli. Teljesen más vágyaid voltak az élettől, mielőtt megismertél. S azt éreztem, ahogyan ott álltunk a házban, szinte már aláírva a papírokat, hogy ezektől fosztalak meg. Hogy csak az én akaratom érvényesül, s téged elnyomlak. A vágyaink, terveink annyira nem voltak összeegyeztethetőek. Én pedig azt akarom, hogy boldog legyél. Attól féltem, hogy ha az én életemet éljük, akkor a tiéd kiszorul, megsemmisül. Nem akartam, hogy egyik reggel, majd arra ébredj, hogy elrontottad az életedet. Hogy mennyi mindenről mondtál le miattam. Azt sose tudtam volna megbocsátani magamnak. Azt hittem jót teszek veled.  Hogy majd később megtalálod azt a férfit, akivel közösen tudjátok megélni a közös álmaitokat. Ne haragudj, kérlek. Óriási hiba volt. De ha most azt szeretnéd, hogy elmenjek, mert boldogabb vagy nélkülem, akkor elmegyek. Ígérem. Most, hogy már tudod, miért tettem, mit szeretnél? Elmenjek?

- Csak, ha veled mehetek. – a nő meghatottságában könnyes szemmel válaszol.

Közelebb lép a férfihoz. Karjait a nyaka köré fonja. Egymáshoz simul a két test. Megannyi domborulat olvad egymásba. A férfi kezei szorosan átfonják a nőt. A nő ajka átszakítja a hártyavékony teret, mely kettőjük között feszült. Vadul birtokolják egymás testét. Kiölik egymásból az elmúlt hónapok magányát és fájdalmát. Édes íz kúszik szájukba. A megnyugvásé. Hogy immáron az utolsó napig csak egymást érintik, csókolják. Hogy meglelték a helyüket egymás mellett, és a világban. Megtalálták másik felüket, melyet soha többet nem eresztenek.

- Gyere, menjünk haza – szólítja a férfi, miközben keze a nő ujjai köré kulcsolódnak.

- Haza? Közös otthonba? – kérdi a nő

- Nem szeretnéd? – pillanatnyi félelem aprócska döbbenettel párosul a férfi szemeiben.

- De. Közös otthont szeretnék. És téged. Nem érdekel milyen vágyaim voltak előtted. Amióta megismertelek mást akarok az élettől. Nem érdekel, hol lakom, vagy, hogy mennyi földrészen jártam. Az egész nem ér semmit, ha nem veled élhetem meg. Ezek az igazi vágyaim. Veled megélni bármit. Nem számít mit, csak te is ott legyél. Járhatok, utazhatok én bármerre, kipróbálhatok akármit egyedül, vagy valaki mással, de az egész semmit nem ér, ha nem osztozhatok veled rajtuk. Érted már? Érted már mit akarok?

- Igen. – magához húzza, s szorosan egymásba karolva indulnak el.

- De soha többé ne csinálj ilyet! Látod, hogy milyen hülyeségekre vagy képes egyedül? – elmosolyodik

- Igen. – a férfi elneveti magát – oltári nagy baromságokra. Látod, hogy mennyire szükségem van rád? Nélküled ilyen öngyilkossági kísérleteket hajtok végre.

 

Féktelen vággyal taszítják be az ajtót, melyet oly sok, véget nem érő hónapokon keresztül nyomtak el magukban. Tokjában csattan az ajtó, ahogy a férfi belöki maga mögött. Végre csak ketten vannak. Csak ők. A férfi falhoz szorítja a nőt. Pattog a cipzár. Felhasad a szövet. Gombok szakadnak le helyeikről.

A férfi a nő hajzuhatagába kapaszkodik, aki már a hátát karmolja. Nem elég nekik ennyi egymásból. Még szorosabban húzzák testüket egymáshoz. A férfi a nő ajkába harap, mellyel feléleszti igaz valóját. Szemeiben elveszik minden. Elvesznek bennük.

A férfi a nő nyakát csókolja, miközben a szoba felé vezeti. Ajtófélfának támasztja. Megemeli őt, akinek lábai a férfi derekán kulcsolódnak. Karjait férfija nyaka köré fonja.

Rádobja az ágyra, s felé hajol. Tépik egymásról a maradék ruhát, szövetet, jelmezeket. Elvesznek a lepedő hullámaiban. Elvesznek egymásban.

Érzés. Definiálatlan, megnevezhetetlen érzet. Több, mint a szenvedély, vagy mint maga a szerelem. Több, mint maga az Élet. Az érzés, amikor azért fohászkodnak, hogy örökké tartson. Sose kelljen megmozdulniuk. Mikor bármit és mindent képesek lennének odahajítani, hogy ez a töredék, ez a nevetségesen rövid idő sose múljon. Hogy ebben a pillanatban leljék meg halhatatlanságukat.

Ez az érzés nyúlik végig testükben, lelkükben, szívükben és koponyájukban.

 

Másnap egymás mellett ébrednek, ahogyan utána minden reggel. Együtt köszöntik az új napot, búcsúznak az előzőtől. Együtt kávéznak, öltöznek, vetkőznek, esznek, isznak, alszanak, szórakoznak, olvasnak, tévéznek. Együtt fújtatják immáron boldog létük dallamát.

 

 

 

Megcsusszan alattam a felhő, és én zuhanni kezdek. Egy kisfilm a végére ért. Újabb fejezet csapódik fel történetükben. A történetünkben. Mosoly nyúlik ajkaimon, és én izgatottan zuhanok lefele, az életembe.

Sötétség ölel körbe. Próbálom végtagjaimmal kintebb feszíteni börtönöm falait. Forgolódom, mozgolódom, hogy kiszabaduljak innen.

Felhasad egyik oldala ennek a kis barlangnak. Édes otthonomnak. Sikítás szökik be a résen. Fehérség vakít el. Hatalmas lélegzetvétel, búcsú menhelyemtől.

Kiszakad belőlem a sírás. Hideg kezet érzek gerincemen. Beleremegek. Elvakít még mindig a fény. Nem bírom szemeimet nyitva tartani. Nem is tudom hova visznek, mit csinálnak velem. Vissza akarok menni. Sírok, zokogok szüntelen. Egy idegen durva lepelbe borít. Eltakar, majdnem teljesen.

Szédülök, ahogyan keresztülvisz a helyiségen és lehelyez egy remegő testre. Kinyitom szemeimet.

A nő könnyes szemeit pillantom meg. Olyan szeretet és melegség árad belőlük, hogy máris megnyugvásra lelek. Abbahagyom a sírást, hiszen anyu mosolyog rám. Kezével végigsimítja arcom, én pedig elmosolyodom.

A férfi hajol anyuhoz. Megsimítja fejem. Ránézek. Ő apu. Kezét felém nyújtja, én pedig ujjaimmal belékapaszkodok. Csak egyetlen ujját vagyok még képes megfogni, de nem akarom soha elengedni őt. Őket.

Az ő szerelmük szült engem. A szüleim szerelme.

Sorsfordító minden szerelem. Szerelmük életet ajándékozott. Nekem. Sorsot. Új embert. Kettőből lett egy. Egyetlen egy.

 

…Mert minden szerelem sorsfordító.

2013 július 13. 22:55

Sajnálom.

Sajnálom.

részlet (?)

részlet valami hosszabb lélegzetvételből, valami érthetetlenebből...

valamiből... mely régen véget ért. melynek utolsó pontja nagyon sokáig homályba vész.

 

levél az általam ismert legmagányosabb emberhez

 

Gyűlöletem és szerelmem átfordult szánalomba. Ezen őrjítő, földöntúli ambivalencia ennyire egyszerű semmiségbe olvadt. Sajnállak. Téged. Majd’ minden értelemben.

Összezsugorodtál szemeimben. Elsorvadtál. Szinte meg is haltál. Felégett az illúzió. Megtisztult minden. Lebomlott misztifikált takaród, melyet én szőttem neked. Mert az hittem érdemes... De félregondolt gondolat volt mindez. Nem akartam meglátni. Nem akartalak meglátni Téged a temérdek maszk mögött. Megannyi gúnya alatt. Ahogyan összekuporodva reszketsz, akár egy kisgyermek.

Tudod, gyűlöletből még tudnék veled lenni. Ha érezném, ahogy a veszett vad rombolva őrjöng húsom alatt. Ahogyan mindent szétcincál, tép, mar lelkemben, és emberségemben, ha csak rád gondolok. Ha csak hozzám szólsz, érsz. Ha érezném, hogy gyűlöllek, még működne is. Hiszen ezzel bevallanám azt is, hogy volt idő, mikor az életemnél is jobban szerettelek. Mikor imádtalak. Rajongtam érted. Mikor bármihez csak közöd volt, az mindennél izgalmasabbá vált. Mikor bárminek képes voltál érdemet vagy életet ajándékozni.

De sajnálatból… sajnálatból immáron sosem leszek képes hozzád érni. Veled végignyúlni az éjszaka fodrain. Soha.

Tudod, még a közöny is jobb lenne. Működtetné köztünk az egészet. Tudnék a tiéd lenni. Ha ígérnél. Ha betartanád. Megérné. Akkor nem is lenne akkora tragédia, hogy a szerelem oly régen elmúlt. Pótolná mindaz, amit ígérsz. Amit valóra váltasz. Lennének oly Kincsek, melyek feledtetnék, hogy nem mellesleg közönyben mállik lelked számomra. A szenvedély, az érzelem pedig… Elélhetném azokat másokkal. Kik számítanak.

De így… Így, hogy szánlak…. Így már minden értéktelenné válik, melyhez csak közöd van.


Sajnálom.

Téged.

Örvendek.

Szabadságom.

2013 július 5. 15:52

Menekülés.

Menekülés.

 

Szégyen a futás, ámde hasznos.

A Szégyen amúgy is már hű társam. Igazi Bajtársam. Sosem hagyott el, oly sokszor tartott ki mellettem azután is, mikor már mindenki másnak csupán csak az emléke maradt velem. Gyere, tarts hát velem most is! Gyere, menjünk innen. A lehető legmesszebbre…. Remélem, ezen úton viszont elveszel valamerre. Tán örökre. Bár az bizarr, utópikus képzelet volna, hogy soha többé ne találkozzunk.

Futok. Menekülök. Hasznosságba gyilkolom maradék, gyengén pislákoló erőmet. Nehezek lépteim, hiszen oly sok minden visszahúz. Visszatart. Karjaikkal kapkodnak utánam. Olykor belém marnak.

Hátraszegem tekintetem;

-          Takarodj! – ordítom

Megragadja karom. Tép. Ránt vissza. A biztos pusztulásba. Kéjjel telt nevetése tölti meg a helyiséget. Az utolsó kis zegzugig beszivárog mindenhova.

Veszett vad eszement erejével küzdök. Belemarok karjába. Szinte húsában mártóznak ujjaim. Nem enged. Izgatja a fájdalom. Még nagyobb vágyat lobbant lényében küzdelmem. Hogy mennyire menekülnék tőle.

Egész testemmel felé fordulok. Minden erőmmel ellököm magamtól. Mellkasán tompa puffanásként csapódnak be kezeim. Eltaszítom. Földre zuhan. Elmebeteg pillantása keresztül szántja könyörgő lényem. Nevet. Kacag. Őrjítő hangja örvénylik a térben.

Felpattan. Közeledik. Mint egy vérszomjas vadállat. Mint egy kéjgyilkos. Nem enged. Inkább velem hal, mintsem nyugalmamat megleljem. Nélküle. Mely csak így lehetséges. Hátrálok. De nem a jó irányba. Visszafele vezet. Arra taszít. Azon jelenetek sorozatába irányít fenyegetően, melyből kiszakadtam. Részben. Hiszen néhány foszlány, akár az indák, csimpaszkodnak belém.

Ki kell térnem előle. Nem érhetünk ugyanoda vissza. Nem zuhanhatunk vissza a kezdetekre. Nem! Nem lehet…

El kell tűnnöm innen. Elmenekülnöm.  Nagyon, nagyon messzire…

 

Egy olyan helyre, ahol senki sem ismer. Nem ismerik koszos, feslett lényem. Legalábbis annak minden részletét nem. Letagadni úgysem tudnám. Képtelen lennék, hiszen… Mindegy is.

De legalább az előszót nem ismernék. Csak magát a történetet, a regényt. Játszhatnék egészen más szerepeket is. Felhúzhatnék egészen más gúnyát is. És akkor talán ... Akkor talán egyáltalán semmiről nem kellene tudniuk. Felfűzhetnék egy újabb történetet, hogy miért menekültem. Miért most. Miért így. Miért …

Akkor… Akkor lenne választási lehetőségem.

 

Mély levegőt veszek. Az oxigén bizsergetően, bizakodón siklik végig légcsövemen, játszadozik tüdőmben. Szemeim elé képkockákat hajítattok elmémmel. Fájóakat, kínzóakat. Csakhogy a kilátástalanság erőt adjon. Erőt a végleges kiszakadáshoz.

Nekifutok testének. Karjaimat magam elé feszítem. Kilép előlem. Lábát enyéim elé teszi. Elesek. Földre zuhanok. Görnyedt testem felé lép. Lesajnálón néz rajtam végig. Lehajol. Megfogja kezeimet s a földre feszíti. Testével testemre nehezedik. Alig kapok levegőt. Présel, nyom a föld felé. Kiszorítaná belőlem az Életet. Megsemmisítené a még gyenge lüktetését. Gyomorforgató vigyor feszül ajkán. Fogai villannak ki a vicsorítás mögül.

Megfeszítem lábaimat. Próbálok velük kapaszkodót találni testében. Hogy lefeszítsem magamról. Oldalba vágom térdemmel. Oly erővel, amennyit csak képes vagyok még összegyűjteni, kipréselni.

Hisztérikus sírás szakad ki belőlem.

Még egyszer meglendítem lábamat, mikor épp helyezkedne, hogy ezen csekély mozgástól is megfosszon.

Lejjebb gördül testemről. Hatalmasat szívok a légből. Újra kapok levegőt. Kétségbeesetten kapkodom.

Lábamat immáron végre be tudom akasztani oldalába.  Kétségbeesetten feszítem magamról. Minden erőmmel küzdök, hogy a vadállat elől elmenekülhessek. Alig vagyok magamnál. De küzdök. Harcolok. Oly erővel és dinamikával, mely még engem is meglep.

Mindent egy lapra teszek fel. Minden ezen az egy mozdulaton fog múlni. Mert a hosszú harcban félő, alul maradnék.

Összes morzsaléknyi erőmet egy egésszé gyúrva rúgok rajta egy hatalmasat. Leesik rólam.

Szédülök. Szüntelen csak levegő után kapkodok. Zsibbad egész testem. Egyedül csak szívem zakatol. Dübörög, dörömböl. Felkúszik egész nyelőcsövemen, hogy nyelvcsapommal játsszon egy értelmetlen, hányingert keltő dallamot.

Feltápászkodok. Az utánam ered.  …

 

...

...


2013 április 18. 17:08

Árulás.

Árulás.

Vétó. Nem igaz. Szinte semmi sem az.

Megkésett vallomás régről...

 

Függőben részletté avanzsálhat...

bárcsak.

 

Követtem, mit megköveteltek.

Kifogásom tucat,

Mentségem egyse.

 

 

Bágyadtság trónol a szerencsétlenen. Tompaság. Fáradtság. Még csak éppen hogy ébredezik az új nap, úgy, ahogy ő maga is. Csupán, ahogy az nem akar elérkezni, úgy ő is pusztán félálomban létezik. Néhány kacérkodó fénynyalábbal, néhány előre bocsátott színnel kábítja és hitegeti a holdkórost, de a beteljesedésre képtelen. Mióta is? Ohh, már sok-sok év is van az, melyek mögötte egy véget nem érő, álmatlan éjszakába olvadnak.

A Világok morzsalékai még ott ülnek szemei sarkán. Haja kócrengeteg. Ruhái sehogy sem akarnak úgy állni, ahogy azt kellene. Álmodik, amikor élhetne. Élet-illúziót kerget, míg mások máshol léteznek. Értelem így hát akad-e létében? – sokszor kérdezi, sosem válaszol.

Unottan kicsoszog a fürdőbe. Világosságért tehetetlen teste csak ráborul a kapcsolóra. A műfény vizeletként csorog a falakon. A csaphoz ér. Vízhez. Fogkeféhez. Krémhez. Kozmetikumokhoz. Látszatnyi tisztasághoz.

Tükörképe bambán mered rá. Keresi a régi vonásokat, zugokat. Bármi ismerőst, mely a testre kivetülne belsőjéből. Bármit, ami a tudatában lapulna; úgy kellene festenie, úgy kellene viselnie az életet. Reménytelenül vizslat a kutató szempár, ámde kudarca felégeti az értelmet szemei tükrében.

Nincs már itt semmi, mire tanították, mit előre meghatároztak neki. Közelebb hajol. Részenként vizsgálja az egészet. Darabról, darabra csalódik. Omlik benne össze az illúzió. Hogy ő az az ember, akit oly sokáig, oly sokan formáltak, igazítottak, nyestek, dekoráltak. Hogy jóféle ember. Olyan, amilyennek ők a Jó Embert képzelik. Tisztességes. Becsületes. Hűséges. Őszinte. Hívő. Istenfélő. Család és Otthon szerető.

Elveszik saját, idegen vonásaiban.

Meg kell csinálnod, mert úgy szokás. Azután ide kell menned, s azt kell elvégezned. Ezt érezd közben. Legalábbis ennyit mutathatsz mások felé. A külvilág felé. Ezt gondold. Ugye jól gondolod?

Látod gyermekem, ha ezeket követed, ha lépésről lépésre haladsz előre, úgy, ahogy az íratlanul elő van írva, s még a feszes időtervet is betartod mindmellé, akkor drága gyermekem… Jó Ember leszel. Olyan, akire mindannyian büszkék lehetünk – dübörögnek dobhártyáján a rozsdás szavak. Szemei üvegessé, de leginkább üressé válnak.

Minden porcikája ellenkezik azzal az ordító, fatális szakadéktól, mely az elvárt és valódi énje közt feszül. Feneketlen, meddő mélység. Melybe belevesznek azok az elvárások, melyet az egyik világa és emberei állítottak vele szemben. Oly sokszor ő maga is aláhullott. Elnyelte a fekete mélység. Többször, minthogy a siker édes mámora tette volna mindezt.



Mikor megpróbált egy-egy elvárásnak, érdemlegesnek és szükségesnek vélt kötelességnek megfelelni. Ám, vagy a racionalitás, vagy saját, lázadó mivolta lerántotta a fekete, örvénylő semmi kellős közepére…

Tisztességes…

- Hmmm… Tisztelek egynéhány embert. De vajon engem tisztel-e valaki? Úgy vélem nem. Miért is tennék? Tehetnék, ámde mégis mellőzik… Miért? Vagy nem veszik észre, vagy nem is akarják észrevenni, mindazt, ami eme címre feljogosíthatna. Mert így könnyebb keresztülmenetelni rajtam. Kímélet nélkül húsomba harapni, tépni azt. Végignézni, ahogy szemeik előtt vergődöm. Ahogy oly sokszor haldoklom, s meg is halok. Megannyiszor feléledek, éppcsak mindig egy kicsit kevesebbként. Másképp. Napfénybe boruló terveimtől megfosztva. – motyogja

Becsületes…

- Becsületem… Ohh hova is tűntél? Mikor is hagytál el engem? Elhagytál volna? Nem. … Én ajándékoztam, bár inkább tékozoltam el. Odahajítottam. Egy érdemtelen embernek, aki mégis számomra minden értelmet magában hordoz. Aki ebben a káoszban, a legapróbb részletnek is képes értelmet és életet ajándékozni. Azóta… enélkül kóválygok, miközben szüntelen kaparom a makacsul mellemre tapadt skarlát betűt, mely minden küzdelmem ellenére erőszakosan ragaszkodik megszerzett, kicsalt, megcsalatott helyéhez. Hiába minden. Azon egyetlen betű…. mely ordítja a testről, mi is vagyok… mi lettem. Hol a helyem… Izzadó falak közt, perzselő lepedőn. Vérvörösben málló pillanatok kereszttüzében. Becsületem keresem, de Te túlzottan elrejtetted. Mondd, merre hajítottad, hova száműzted? Talán már meg is semmisítetted. Kellőképp visszaéltél a tőlem megfosztott kincsemmel. Feszíts! Feszíts ki egy szégyenfalra, mert mellkasomat túlzottan égeti becstelenségem. Lássa mindenki mivé lettem, ne kelljen tovább színészkednem. Ne hagyd, hogy tovább kergessem az Illúziót. – érzelmei verekednek a hús alatt. Nem bírja kordában tartani. Fejéhez kap. Arcát takarja, kezében megfeszülnek az izmok, inak. Nem bírja önmagát látni. Mivé lett. Mennyire mocskos, megzuhant. Csupán szürke lenyomata valaha élt elképzelt, megtervezett lényének.

Hűséges…

- Mennyire gyönyörű fogalom, mennyire mellőzött természetesség. Hűséges... még kiejteni is szégyellem, de még gondolatomba beférkőzve is arcátlanságnak érzem. Megcsaltam, megcsalattam. Méltatlanná tettek bűneim. Hogy miért tettem mindezt? Gyengeség. Gyenge vagyok, hogy érzelmeimen és a pillanatokon uralkodjak. Hogy betörjem elmémet. Magával ragadnak az érzetek, én pedig képtelen vagyok megtagadni. Pusztán a tagadás megy. Utána. Megkésve. Hűtlen vagyok majd’ mindenhez. A korábbi tervekhez, határidőkhöz, álmaimhoz. Hitemhez. Önmagamhoz. Az élethez. Életemhez. Másik felemhez. Ki ugyancsak én vagyok. Együtt vagyunk egészek, egyek. Az életemet képes lennék Életemért, érte, odahajítani bárminek, bárkinek s mégis… Hűtlenség... Legalább ez kölcsönös… Te is ezt teszed, tetted velem. Mégsem múlik irántad semmi. Fog valaha? Elmúlik-e a szerelem, vagy csupán megtanulok majd nélküled élni? Egyszerűen csak az alkalmazkodás marad? – tenyerével végigsimítja a tükröt, mely már az Ő arcát mutatja szemei előtt. Szívének kegyetlen játéka szivárog ki a valóságba. Kábítja. Őrületbe taszítja. - Vigaszul szolgál-e vajon minderre, hogy én legalább szerelemből tettem mindent? Tán mentsváram-e, hogy ugyan az elkárhozottak közé vernek láncra, de Te, Életem és Halálom, ott leszel Te is. Együtt osztozunk a poklon, a lángon, a kínon, s fájdalmon. Együtt. Egymásért. Egymás hibáiért. – szégyene dühbe torzul. Hajába kap, szinte már tépi. Mintha fel akarná szakítani a koponyát, hadd menekülhessen. Hadd szabaduljanak ki onnan ezen feslett képek, gondolatok. Emlékek. Sírni kezd. Bár leginkább az érthetetlen fájdalom miatt, mintsem amit teste érzékel.

Őszinte…

- Hmmm… Őszinte… Még hogy őszinte? Az idejét sem tudom, mikor voltam az bárkihez is. Még ha erre került is a sor, nem én vallottam, nem én tettem érte, hanem egyszerűen csak kiderült. Én nem akartam. Rájöttek. Van, aki még észreveszi azt is, amit én magamon nem. Olvasnak bennem. Oly mondatokra bukkannak, melyeket én az utolsó csepp erőmmel is megsemmisítenék. Akár létem árán is. Az igazság mindig fáj. Ehhez pedig gyenge vagyok. Újfent. De hogy is lehetnék őszinte? Még magamhoz sem vagyok az. Egyszerűen nem merek. Ha lebontanék, szétzúznék minden hazugságot, félek, nem maradna semmi. Életemből, világomból és belőlem. Hiszen már bennük élek, elragadtak. S már el is hiszem őket. Ezért kérlek, ha hallassz, ha érzel még engem, húzz közelebb. Szoríts magadhoz! Úgy, hogy semmi és senki se férhessen közénk. Kérlek Téged, bújj mellém, és hazudj még nekem. Mondd, ahogy rég, s ígérem, én elhiszem Neked. – csalódottsága dühvel párosul. A tükörből még mindig Ő mosolyog rá. Szüntelen nézi. Nem ereszti bűntudata. Nem is a vétkek miatt, hanem a felismerésért. Hogy ő nem az, akinek lennie kell. Hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetbe került. Annyira függ Tőle, melyet eddig el sem tudott volna képzelni. Hogy Ő lett számára az oxigén, a fény, s nélküle haldoklik. Sehogy sem tud létezni. Úgysem ahogy elvárják tőle s máshogy sem. Bármire képes lenne miatta, érte. Kifordult önmagából. Minden énjéből. Minden korábban viselt karakterének csupán egy selejt foszlánya maradt. Ő csalta megannyi bűnbe, még ha nem is az összesbe. De pontosan azok is fájnak neki a leginkább, hiszen azok a legirracionálisabbak. A ráció pedig sosem érdekelte, nem érintette meg különösebben. Bezzeg, melyek a szívének színterein zajlottak… azok az életét is oly sokszor majdnem elragadták. Nagyobb csapás. Tengernyi könny, melyben elsüllyed.

Hívő. Istenfélő...

Felkacag.

- Hogyan hihetnék én Istenben, ha magamban sem tudok? Ebben? Ebben a mocsokban higgyek!? - Erőből, bár leginkább idegből a tükörbe csap. Felhasad bőre. Vérezni kezd. Még csak érdekelni sem érdekli. Folyik végig karján az élet nedve, melytől oly nagyon szabadulna. Már szakadt, fehér ingjén pereg. Gördülnek a cseppek, ő pedig párolog. Érzi, ahogy szivárognak belőle az emlékek. Mosolyog.

Család és Otthon szerető...

Homályosan lát. Szédül. Lezuhan a padlóra. Tehetetlenül nyúlik végig.



- Család és Otthon… hogyne… - erőtlenül, tekintetével végigpásztáz a helyiség falai közt. - Család… hol is van? Kik lennétek azok? Látjátok, egyedül fekszem itt. Teljesen egyedül. Csak lelkemben van néhány kósza fénykép, de lassan azok is felégnek. Már parazslanak, apróbb lángnyelvek simítják a széleket. Velem ellentétben ők erőre kapnak majd, s ennyi sem marad. Otthon… nem falakat kellene, hogy jelentsen, hanem valakit. Valakit, aki mellett bárhol azt érezhettem, haza értem. Ide tartozom. Ez az otthonom. De hol vagy? Mondd Életem, merre jársz? Eljössz-e még értem? Vagy majd találkozunk a pokol tornácán? – vesz egy mély levegőt – Jó Ember – motyogja, bár szavai már nem kivehetőek – Hát hogyne… Most kiderül.

Hosszú percekig mozdulatlanságba dermed. Mintha még mellkasa is abbahagyta volna monoton, gyenge ritmusát. Fagyban hever.

Hirtelen, rángás szalad végig testén. Kicsit még feje is megemelkedett. Kétségbeesetten szívja magába a levegőt, halk sikoly kíséretében. Mintha fulladozott volna, s most kapna újra levegőt. Könnybe lábadnak szemei. Remeg egész teste. Vacog. Valami hideg, fémes érzet simul testéhez. Valami, ami nem evilági.

- Elárultam. Nem csak a korábbi terveket és embereimet, de önmagamat is. Azt az énemet, melyet mások formáltak, és azt is, ki lázadva akart minden keret mögül kitörni. Aki mindennel szembeszállt, mert más akart lenni. Azt is megtagadtam. Ez fáj majdnem a legjobban. De Ő is megtagadott… Ki vagyok hát? Mi? Mindennek hátat fordítottam. Kósza pillanatokat becsültem meg, azokhoz voltam csak hűséges. De tovatűntek. Ahogy Ő is. Most itt vagyok egyedül. Nem tudom hogyan, miként, kiként. … - elfogytak szavai. Kifolytak ajkain, s szeretné azt hinni, hogy lényéből is aláhullottak.

Sötétség borul szemeire. Elveszti eszméletét.


2013 április 4. 09:02

Légvár.

Légvár.

 

Puha léptekkel érintem a betont. Kilépek a kapun. Körülöttem emberforgatag. Nagy részükön könnyed, nyári ruha. Tekintetüket napszemüveg fedi. Néhányan súlyos, vastag szövetet viselnek. Fejükön sapka, arcuk nagy részét sál takarja. Egy-egy ember kezében esernyőt hurcol.

A szél belekap a papírhalomba, melyet gondosan összerendeztem. Oly gonddal, mely a megszerzésükhöz is kellett. Tengernyi éven át.

A Nyári emberek, akár a birkák. Tereli őket az illúzió. Az illúzió, hogy minden rendben, holott fejeink felé sűrű gomolyfelhők nehezednek. Szürke a tér.  A Nap már hosszú évek óta nem járt erre. Se új, se régi. Mintha egy időhurokban vergődnénk, épp csak a mi nyakunkon szorul az a kötél. Minden egyes elszalasztott lehetőség, hogy ezen változtassunk, szorít rajta egyet.

Szemerkélni kezd. Esernyők nyílnak. Nem mintha számítana, hiszen a hosszú hónapokon át tartó könnyezést még ezzel sem úszhatják meg. Eláznak majd. Felverik majd az utca mocskát lábaikkal. Sárban fognak lépdelni. Kivert kutyákká veri őket az eső. Csak idő kérdése.

A Nyári emberek tudomást sem vesznek róla. Mosolyognak, nevetgélnek, mint akiket elkábítottak, Nem is látnak, éreznek azok. Kattognak a fényképezők, durran a pezsgő.

Ráfordulok az utolsó utcára, melynek végében végállomásom nyugszik.

Élvezem, ahogyan az esőcseppek szétrobbannak testemen. Nem védekezem én már ellenük. Ugyan minek? Úgy érzem, mintha cseppenként tisztulnék meg.

Felkacag mögöttem egy kislány. Úgy négy éves lehet. Kezében jégkrém. Szemeit nem látom, hisz az övét is feketére festett üveg fedi. Viharos szél tépi rózsaszín ruháját, melyet ő csak kellemes nyári szellőnek érez.

 

- Áldott tudatlanság - mormogom magam elé. – édes létállapot. Mely mára az életet jelenti. Összezsugorodott, pár évnyi valódi létezés, melyet élvezhettem …

 

Ohh mennyire cserélnék vele… - táncol végig bennem a gondolat - de akkor neki kellene most azt az utat megtennie, amire én készülök. Bár lehet, nem is olyan sokára kihűlt lépteimet követi.

Elgyengülök. Oly nagyon vágyom a birkalétre. Egy akarok közülük lenni. Hiszen ezen földön sorsom az uralkodók kezében. Én csak szolga lehetek. Udvari bolond. Hiába itt megannyi álom, cél és akarás, ők egy könnyed mozdulattal elrabolnak mindent. Akkor legalább hihessem azt, hogy boldog vagyok. Ha csak egy kicsit is, de az vagyok. De így… így nem megy. Tudattal nem.

 

- Sorvadj elmém! Tűnj el! Kérlek, takarodj te gondozott világ, melyet kincsnek hittem. Melyért küzdöttem. Melyet úgy véltem, érték ebben az elértéktelenedett világban. Kérlek, hagyj magamra. – ordítom, miközben kibújok kabátomból. – Takarodj! Hagyj élni! – hajítom az úttest közepére csizmámat, pulóvereimet.

 

Próbálok beilleszkedni közéjük. Hasonulni. Reszket a testem a hidegtől. Vacognak a fogaim. Nem megy. Egyszerűen nem. – egy könnycsepp gurul végig arcomon. Észlelem a világot, mely fagyosan magához ölel.

Nem kellenek a megálmodott álmok, Új kínok, titkok, vágyak vizén járok, Röpülj hajóm, Nem kellenek a megálmodott álmok. Én nem leszek a szürkék hegedőse.

 

Mély levegőt veszek, s ezzel a csekély lendülettel megyek is tovább. Nem figyelek, nem nézek. Lelépek az úttestre. Előttem pár centire egy autó száguld el. Éreztem lendületét, menetszele belekapott hajamba. Dudál. Minek? Értelme itt már úgy sincs semminek.

 

Elértem végállomásomat. Körbenézek. Innen utoljára. Alattam dühösen fodrozódik a Duna. Harcos hullámok sodródnak. Természetellenesen. Még azok is menekülnének. Mintha sürgetnék a természetes folyás sebességet. Minél hamarabb kitakarodnának a városból, az országból. Egy helyre, hol valóban süt a Nap, s nem csak elhitetik, hogy Nyár van… Hol az emberek nem tenyész- és haszonállatok. Nem tömik őket manipulált szavakkal, csakhogy úgy érezzék, az ólon kívül sem jobb a helyzet. Sőt! Hogy ez az ól, ez a rozzant, megtépázott, összeeszkábált farakás egyszer majdan palota lesz… Részletkérdéssé porlad ugyan, hogy még ha nem is palota, de takaros kis ház volt valaha, melyet éppen ezen gazdák zúztak szét felőlünk.

 

Hegyek, magaslatok hajolnak a küzdelmet folytató folyó felé. Csupán pár száz méternyi kitüremkedés, de oly büszkén törne az az ég felé. Annyira gyönyörű a rajzolata, színei, látványa. Anyaként öleli körbe az alatta zsibogó várost. Óv, védelmez. Csak népének gyötrőitől képtelen megóvni minket. Hogyan is tehetné? A féreg átszökne repedésein, még ha rá is gördítene egy-egy tetemesebb sziklát. Még ha magából szakítana is ki valamit, érdemtelen volna. A férgek oly sok mindent túlélnek.

 

A vár dicsőn magasodik a város felé. Magasztos és elrontott múltunk emlékei csúszkálnak a megvilágított falakon. Annyi szerepben játszottunk már történelmünk folyamán. Oly sokszor hódoltattak be. Mindig rosszul választottunk. De utóbbi voksunk és az azóta tartó hallgatásunk a legrosszabb. Korábban legalább nem voltunk birkák. Egyértelmű volt ki az uralkodó s ki a szolga, cseléd, udvari bolond és állat. Kinek mi a sorsa, feladata, munkája és élete. Ki meddig érhet el. Meddig nyújtózkodhat. Miket birtokolhat. Most!? Mosolyogva nyújtanak kezet, társnak neveznek, testvérnek, miközben másik kezükkel a kést fordítják hátadban. Élő húsodban. Arcuk sem rezzen, miközben a tiédet fájdalom torzítja. Érdektelenségben mállasz előttük. Szemeid előtt fosztanak ki. Rabolnak el tőled minden triviális és valódi értéket. Tárgyakat, álmokat, vágyakat és terveket. Ahogyan egy embert meg lehet semmisíteni ők megteszik, miközben arcátlanul lenyeletik veled, megtömnek azzal, hogy mindez érted van. Itt minden érted van, hát nem érted? Csak épp te nem létezel már egyedként, személyiségként. Robot vagy, melyet ők illesztettek össze. S melyek csak értük dolgoznak.


ELÉG!

 

Megteszem az első lépést a híd felfelé ívelő peremén. Lassan mászom fel a tetejére. Senki még csak rám sem néz. Hogy is nézhetne? Vagy nem is észlelik a jelenetet, vagy pedig kiábrándultan szemeik a múltba vesznek. Hiszen már csak az van nekik. …

 

Hideg szél tépi azt a kevés ruhát, mely még rajtam van. Mellyel a többi közé akartam erőszakolni magam. Oly szerepbe, melyen már rég túlnőttem. Megimbolygok olykor. Szívem taszigál-e nem tudom… de hát nem érzi, mennyire nem él így? Ez nem élet. Ez büntetés. Rabság. Száműzetés. Miért is ne hozhatnám előre a szabadulás pillanatát? Hiszen anyaföldem meghalt. Sírját tapossuk mindannyian. Anya nélküli elárvult gyermeknek kezét pedig senki nem fogja. Ki is fogná? Idegen föld? Ridegen meredne mellettem. Ölelésre képtelen volna. Melegségre pláne. Nem belőle váltam le. Nem az a vér folyik ereimben. Nem. Nem! Nem én vagyok, nem az én családom, én nyelvem, földem, testem, otthonom. Nem!

Mintha egyszerre vesztettem volna el anyámat, testvéremet, legjobb barátomat és legkedvesebb szerelmemet. Mi maradt még nekem? Nekünk?

Téblábolás egy börtönbe melyet féreg gazdánk emelt felénk? Melybe minden eszement akaratának hódol be? Ki udvari bolondot csinált belőlünk? Vagy állatokat? Ki nárcizmusa miatt elporlaszt mindent mi a miénk volt? Ki kisemmiz? Minden tekintetben…

 

Tekintetem a kezeimbe szorongatott lapokba vész el. Igen… megérte. Hány év is? Tizenöt… igen, annyinál járunk. Érettségi, diploma, nyelvvizsga. Temérdek versenyről oklevelek. Díjak. Elismerések. Hazugságok.

 

Megfogom az elsőt és elhajítom az előttem tátongó mélységbe. Szárnyal a papír, míg a hullámok be nem kebelezik. Ennyit ér. Nem többet. Nem is a temérdek átvirrasztott, áttanult éjszakát, és évet, a rengeteg küzdelmet és harcot. Nem. Ennyit. Tizenöt másodpercnyi zuhanást s már nincs is. Megsemmisült. Vágy kerít hatalmába. Csábít, húz a mélység már engem is. Utána hajítom a következőt, míg az utolsóhoz nem érek. Közben kisfilmként peregnek korábbi vágyaim, álmaim és céljaim. Újra látom az örömöt, mely még azokban az években uralta lényemet. A könnyeket, melyeket a boldogság préselt ki belőlem. És azon könnyeket is, a kínt, mit az elvesztett csaták és az Útban való elfáradás okozott. De mindig felálltam, leporoltam magam s mentem tovább. Mert volt miért. Volt miért küzdenem. Voltak céljaim. Mertem álmodni. Mára már azt sem merek. Minek? Értelem lenne hát benne? Ugyan…

 

Mink maradt? Múltunk. Ennyi. De ez is csak azért, mert nem tudják elvenni tőlünk. Ha tehetnék… ennyink sem lenne. Nincs jelenünk, hiszen a napi robot mindezt nem teszi lehetővé. A birkáknak pedig nem jár. Jövő? Ugyan… a légvár hamarabb összedől.

 

Veszek egy mély levegőt. Behunyom szemem és …