Stephanie Meyer – Burok

Stephenie Meyer igencsak beégett a köztudatba, amikor is feldolgozta a bűnös szerelmet egy újabb formában. Immáron már lejárt a Marimárhoz hasonló gazdag földesúr-szegény, ámde igencsak szemrevaló parasztleány ideje. Manapság már halandó és vámpír kell. Földönkívüli és ember. Még inkább elszakadni a valóságtól, még inkább feszíteni a határvonalat. El kell lehetetleníteni a szerelmet, kreált varázslattal teleaggatni, hogy … nos igen… az ember végtelenül telhetetlen lény. Alig képes már belehabarodni egy olyan szerelembe, ahol mindkét szereplő hús és vér, nem vágyik egyikük a másik vérére, életének kioltására. Több kell, fantasztikum, szürrealitás. Hiszen mindig több és több kell…

 

Nos;

Elbűvölő könyv. Leginkább ezt a fordítói szakértelem számlájára írom. Hiszen hiába jó a mag – ezesetben a történet -, ha ami körül veszi, kioltja annak erejét. Először angolul kezdtem bele, de a végére sajnos nem jutottam. Persze jöhetnek a közhelyek, hogy mert a magyar nyelv maga a varázslat, milliószor kifejezőbb és érzékletesebb bármely más nyelvnél. És tényleg. Nem hiába közhely. Azokat beszéljük rongyossá, amelyek a legnagyobb igazságokat nyelik el.

Első konklúzió pipa. A magyar nyelv és a hozzáértő fordítói munka életet lehel a történetbe azon embereknek, akik érzékenyek erre. Láttatják a cselekményt, helyszíneket, a szereplők megelevenednek a szem előtt. Életre kel a mese, az orrot átjárja a barlangba bujdosva készült ételek illata, perzsel a testen a forróság, akár Melanie-n a sivatagban. Érezzük a történetet, megéljük a szereplőkkel együtt.

A könyv borítójáról hatalmas szem mered ránk. Egy furcsa szem. Maga a történet. Egy ember, akiben ott lakik az idegen. Világító ezüstkékség. Ránk néz. Belénk. Figyelemfelkeltő.


A könyv hátoldalán pedig a borítót öntik szavakba;

"Egy test, két lélek és minden idők legizgalmasabb szerelmi háromszöge egy olyan világban, ahol az egész emberiség jövője a tét."

Találó. A borító megfog, hiszen vonzza a szemet, majd a hátoldal rendkívül jól megszerkesztett mondata pedig megtart. Mint a szerelem. A külső megfog, a tartalom megtart.

Szenvedély és szenvedés egyvelege. Küzdelem, harc és őrület. Mámorító boldogság, édes emlékképek. Hát nem ez maga a szerelem?

Felütve a könyvet, a borítólap alatt megpihen a történet kicsit hígabb ízelítője, ami egyben borzasztó kiábrándító is egyben. A történet tehát a kiadó szerint a következő az expozé alapján:

"A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben a testüket érintetetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára. Amikor a nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emberi emlékekről. Egy valamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni. Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen. Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki a kietlen arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek..."

Nos, ha nem olvastam volna korábban az írónőtől, valószínűleg a regényt itt tettem volna vissza a polcra.

Nagy tévedést állítanak ugyanis az olvasó elé. Ha valaki scifi rajongó valószínűleg nem fog neki tetszeni a könyv. Mégis olyan hatást keltenek, hogy ez pont a scifi rajongóknak szól. Űrből jöttem elfoglalom a bolygótokat. Már csak egy lézerkard hiányzik a képből. Hozzáteszem több embernek is ajánlottam a könyvet, hogy olvassák el, akik rögtön ezeket az érveket sorakoztatták fel, hogy őket nem érdekli se az űr sem az űrlények.

Elég szomorú, hogy kampányolni kell egy egészen jó történet mellett, mert az expozé ily csúnyán átejti az érdeklődőt.

Tehát, nézzük csak, miről is szól valójában a Burok…

Az teljesen igaz, hogy elfoglalják a bolygónkat. De eme ezüstlények, a betolakodók, alias ufók, innentől kezdve háttérfőszereplőkké válnak. Érdekes megnevezés, de teljesen találó szerepkörükre. Főszereplők, mert minden miattuk van. Főszereplők, mert ismerjük minden tulajdonságukat, gondolkodásmódjukat, tehetségüket, zsenialitásukat, és belelátunk az általuk újjáépített társadalmi rendbe is, amelyből az ember sajnos kimaradt. Az ezüstös, higanyszerű lények tökéletesek, elhozzák bolygónk romlottságának orvosságát. Ám éppen ezzel a tökéletességgel világítanak rá arra, hogy tökéletlen bolygónk, társadalmunk és maga az ember pontosan úgy jó, ahogy van. Hiszen nincs jó rossz nélkül. Ha nem lenne az egyik honnan is tudnánk mi is a másik? S itt van egy pont. Az űrlények ugyan ritkán feltűnnek néhány epizód erejéig, ahol viszont (cserébe) dübörög a feszültség, az izgalom.

Ez a könyv, habár úgy tűnik, az űrlényekről szól, az elfoglalásról és az emberi faj irtásáról, valójában nem mesél másról csak rólunk, emberekről. Pironkodás és misztifikálás nélkül. Tökéletlen, hibás, gyűlölködő és hiányos élőlények vagyunk, ám mégis a világegyetem legszerethetőbbike is egyben. Szégyenkezés nélkül veti lapjára az írónő hibáinkat, mégis a középpontba legnagyobb erényünket állítja, hogy érzünk. Szeretünk, szerelmesek leszünk, óvjuk és védjük a szeretett lényt. Bármi áron. Felsorakoztat jót, s rosszat. Irigységünket, hazugságainkat, gyűlölködésünket küzdelemre hívja érzékenységünkkel, hogy törődünk egymással, önzetlenségünkkel és az eddig valaha volt legnagyobb erővel, a szeretetünkkel.

Az expozéban enyhe túlzásnak tartom, hogy Vándor és Melanie egy... hogy is fogalmazott... "váratlan fordulatnak" köszönhetően fogadtak szövetséget. Ha valaki valami hihetetlen meglepetésre, váratlan eseményre vár, nem fogja megkapni. Fordulat...? Jogos, elvégre szövetségre léptek. Váratlan...? Semmiképp. Ellenségem ellensége a barátom, nemde? Ha a Vándor megkedvelte volna segítőjét, aki hajszolta, hogy törje be az ember testet, több, mint valószínű, hogy nem így alakult volna a történet.

Az érzelmi világ… A könyv legnagyobb erénye. Az írónő remekül elkapta azok erejét és varázsát. Kuriózumként tálalta és ismertette meg az idegennel, a Vándorral. Az érzelmek erősségét és különlegességét pumpálta történetében, s így még a betolakodó sem tudott ellenállni nekik, noha nem is ismerte azokat korábban. Hihetetlen erővel vagyunk felvértezve valamennyien, még ha bele sem gondolunk…

De ne felejtsük, mégis mire építi az írónő a történetét;

Két lélek, mely egy emberhúst feszít. Egy női test, melyben két zavarodott lény tombol.

Ha általában azt halljuk, hogy szerelmi háromszög, akkor annak szereplőit három különálló emberrel képzeljük el. Ez a gondolat, miszerint egy testet feszít két lélek, no meg a szeszélyes szerelem, üdítő frissességet hoz kategóriájába.

Két nő egy testben. Szerelmesek. Férfiúkba. Képzeljük csak el, egy pillanatra érezzük a feltételezett létformát; szerelem, űző-vágy, amit egy olyan lény is érezni kezd, aki bennük lakik. Halni képesek lennénk a férfiért, s van mellettünk valami, valaki, ami minden előzmény nélkül elrabolja sajátos érzelmünket. Elrabolja a szerelmet, a szenvedélyt. Belelát azon emlékekbe, és képekbe, melyek korábban csak a mieink voltak. Féltékennyé válunk, hisz ha a test megérinti a férfit, azt a mozdulatot az idegen irányítja. Nem mi érintjük, csókoljuk, öleljük. A hang is hiába a korábbi hangszínen cseng, mégsem a miénk. Nem ... Gyűlölet lobban. Hisz elfoglal és irányít bennünket. A testet, az elmét, a szívet pedig szüntelen elfojtaná. Később, eme tébolyult együttélés után pedig a lény érzései keverednek a mieinkkel. Őrült zűrzavar kavarog egyazon testben. Két nő szeret egy férfit? Vagy két nő szeret két férfit? Lényegtelen... egy testbe szorultak, és ez nem tartható sokáig. Hisz az emberi test oly satnya, oly gyenge... az egyiknek távoznia kell. De ki lenne a jó választás?

A szerelmi háromszöggel egészen közel hozza az olvasókhoz és a történetben szereplő emberekhez az idegen lényt, a Vándort. Ahogyan sodornak az oldalak, ahogy egyre mélyebbre keveredünk gondolataikban, érzéseikben, magában a barlangrendszerben (ami akár az ember, mélyre rejti értékeit a pusztító felszín elől), ráébredünk, hogy a Vándor sem rossz. Csak más. Más faj. Más létforma, célok. Általunk vélt téves elképzeléseikkel. Az ő igazságuk nem a miénk. De semmiképp sem ördögi. Megismerteti velünk, s így oldalról, oldalra egyre szerethetőbbé válik a betolakodó, annak ellenére is, hogy ahhoz a fajhoz tartozik, amelyik halálos ítéletet ütött az emberiség felett. De azért mert valamit nem ismerünk, még nem jelenti azt, hogy rossz. Az idegenek sem ismerték az emberi fajt, csak mintha egy lexikonban fellelhető tudományos értekezést olvastak volna rólunk. Ez alapján hoztak ítéletet, azaz az elfoglalást és a kiirtást. De vajon, ha lehetőséget biztosítottak volna, úgy ahogy a Vándor is megismerte Melanie-t, lehet nem döntöttek volna így.

Megismerés… Érdekes fogalom, hiszen itt nem történt más, minthogy a betolakodó belelátott az ember emlékképeibe, s lassan megfertőződött az érzelmekkel. Lassacskán vágyni kezd tökéletlenségükben burjánzó tökéletességünkre. Megismeri a család és a barátok szeretetét, oldalról oldalra egyre inkább megtapasztalja, milyen törődni egymással. Érezni és szeretni. Társnak lenni és társra találni.

Az írónő ezzel a kialakult helyzettel - egy testben két lélek, Melanie és Vándor - olyan konfliktust épített ki, amely izgalomba tartja az olvasót az utolsó oldalig. Hiszen nem rajzolódik ki bennünk a megoldás. Hogyan is lehetne ennek is Happy End a vége….

Ahogy egy emberi lényt feláldoznak, megfosztanak burkától, a testétől, hogy teret és otthont tudjanak adni Vándornak, s, hogy Melanie is visszakapja legevidensebbnek tűnő, alanyi jogon megkapott tulajdonát a testét… Sok kérdést felvet, nem feltétlenül etikus a megoldás, de annyi szent, hogy emberi. Bármi áron megvédik szerettüket.

Lényegében azt az alapvető igazságot tárja elénk, hogy nem az számít, hogy ki vagy mi melyik fajhoz tartozik, vagy épp, ha valóságból ragadok példát, melyik etnikumból vagy társadalmi csoportból érkezik életünkbe. Akkor kap értéket a személy, ha megismerjük, s érzünk iránta. Akkor pedig akár az úgymond saját fajtánkat is odahajítjuk, hogy az „idegent” oltalmazzuk.