Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2018 május 14. 20:38

A könyv

A könyv

Párás szemmel nézi a képernyőt. Mintha kiesett volna a jelenből. Tekintete képzeletébe zuhan, ahol már ő a birtokosa.

Mindig is rajongott értük. Az egész lakást velük töltötte meg. Az embernek a sorok s kupacok között sétálva az az érzése támad; a világ összes könyve között bolyong. Mániákusan gyűjtötte őket, mintha tényleg ez lenne egész létének egyetlen célja. Birtokolni a gondolatot. Megannyi évnek és személynek önnön kivetülését a világra. Mindegyikben viszonttükröződve egy-egy univerzum. Az összes érzelem és elgondolás nem másról, mint a mindenről. Nem vágyott többre, csupán erre.

Ilyenkor hiába szólítgatta, semmi reakció. Minden érzékszerve kikapcsol. Nem ritka, hogy akár hetekre eltűnik, amikor beszerző körútra indul. Ilyenkor semmit nem lehet hogylétéről tudni, míg egyszer csak hazaér egy nagy halom kinccsel – ahogy ő hívta mindig is.

Ekkor sem történt másképp. Hosszú percek után felpattan, idegesen kapkodni kezd. Feltépve a szekrényajtót, szöveteket gyűr bőröndjébe. Fürdőbe siet, a küszöbben megbotlik – mindig. A legtriviálisabb dolgokat felejti el, amik mellett milliárdszor elment, bezzeg ha olvas egy jól megírt sort, egy ügyesen, emlékezetesen egymás mellé fűzött szavak egymásutánját, na, azt egy életre megjegyezte, mindig is.

Pár perc múlva kiesik a fürdőajtón. Ismét bőröndjébe hajigál dolgokat. Céltalanul pattog a lakásban.

Számított, mégsem várt pillanat érkezik hirtelen, ahogy a bejárati ajtó maga mögött hagyva a szemlélődőt csapódik tokjában.

-          Amint tudok, jövök… - kúsznak az üres lakásban szavai, ő már elment.

De nem tudott…

Felkelt a Nap, majd elbújt a horizont alatt. Ezt még több ezerszer megismételte.

Aprót csilingel a csengő feje felett, ahogy az ajtót nyitja. Többször járt már itt, kifejezetten szereti. A belépéskor orrát megcsapó dohos könyvek illatát. Mintha múlt századokból hajítanák jelenükbe az aromákat. Áporodott idők pihennek a polcokon. Szűrt és mindig álmosan nyújtózkodó napsugarak csúsznak végig a felületeken. Kényelmesen sétál a sorok között. Ezek azon alkalmak, amikor nem siet. Nem kell kapkodnia, rohannia egy időpont kedvéért. Szükségtelen az udvariassági sorokat elhadarnia, úgy tenni, mintha tényleg érdekelné. Mert sajnos nem. Furcsa, de talán őt bántja ez a legjobban. Megszámlálhatóan kevés dolog érdekelte a világon mindig is. S ezek közé igencsak kevés ember tartozott. Nem hiába, a vér nem válik vízzé – ahogy szokták mondani.

Lustán lépked. Maga sem tudja, pontosan mit keres.

Vörös karcolat a fekete szöveten, a gerincen reneszánsz hurkok kunkorodnak. Érdekes, de ezen furcsa disszonancia vonzza tekintetét, elkerülhetetlenné téve, hogy érte nyúljon, de amint kezében tudja, húzni kezdi valaki a túloldalra, át a másik sorba, amelynek az elején találkoznak;

-          Elnézést – makogja

Egy rozsdás ember áll előtte. Ruhái hanyagul lógnak rajta. Semmi nem passzol semmihez, mintha még a két zoknija is különböző lenne. Kopott, megtépázott hajmaradvány pihen fejének tetején. Gyűrött bőrét is mintha csak figyelmetlenül dobták volna rá. Gödrökben ülő párás szempár, közepén apró szembogár.

Végigfut hátán a hideg, hogy mennyire ismerősen tükröződik alakja a homályos tekintet felszínén. Beleborzong a gondolatba, hogy ezt az üres vázat, mely esetten és rozogán áll előtte, ismeri. Néhány kontúr, egy-egy ív oly ismerősen bújik meg a ráhányt ruhák, az elnyűtt bőr alatt, hogy nem tud szabadulni azon szürreális érzettől, hogy ismeri ezt az embert, kötődik hozzá valamely formán.

Az apró szembogár hirtelen kitágul, mintha pajzsot vonna a tudat elé, hogy fel ne ismerje az előtte álló kistermetű nőt. Felégetné a képeket, melyeket emlékezete dobál elé. Amelyekben még gyermek, aki most előtte ereje teljében lévő fiatal hölgy.

Remegve nyújtja felé a könyvet. Azon kötetet, amely miatt akkor este elment, s azóta sem tért vissza. Egyszerre érezte magát bűnösnek és áldozatnak. Elhagyta, amit nem érdemelt meg, de a betegség volt, amely otthonról őt elragadta. Amely akár egy lánc mozgatta végtagjait, uralta tetteit.

Bocsáss meg. – rebegi

2018 május 7. 20:36

Szeretlek

Szeretlek

- Szeretlek.

Két korsó csattan az asztallapon.

- Itt is vagyok – formálja a pincér szavakká berobbanó jelenlétét, miközben egy szalvétával törli fel az asztalra kicsobbant sört – egészségükre! Hozhatok még valamit? - kérdi kissé erőltetett mosollyal szája szélén. Olyan hatást kelt, mintha ez is munkaruhájának része lenne.

- Egyelőre nem, köszönjük. – válaszolják szinte szinkronban, szabadulván a pincér alkalmatlankodásától. Ennél rosszabb pillanatban nem is hozhatta volna meg a már húsz perce kikért söröket.

A férfi elneveti magát. Zavartan. Nem így tervezte a nagy vallomást.

Gondolatok cikáznak fel s alá koponyájában. Oszt és szoroz, pillanattöredékek alatt vesz számításba különböző eseményláncolatokat, pro és kontra listát vés nem létező papírjára, s mindezt néhány ezredmásodperc alatt. Érdekes kettőség az ilyenkor szinte mozdulatlanságig lelassult idő, s az a rengeteg minden, ami mégis megtörténik mindez alatt. Elképzelt életek pillanatképei peregnek, mindig más látványt elénk hajítva. A ’mi lett volna, ha...’ játék kegyetlensége, ahogy azt latolgatja, talán mégsem így, ekkor és itt kellett volna. Egy dologban volt csupán egészen biztos; a személyben. Teljes bizonyossággal tudta, hogy ez az egy, ami viszont teljesen kétségbevonhatatlan. Másnak nem is tárulkozhatna ennyire ki, csak neki.

Végtére is ez mindig így szokott lenni, – próbálja magát nyugtatni – minél fontosabb valami, minél többet tervezgeti az ember, pörgeti le megszámlálhatatlan alkalommal a forgatókönyvet fejében, annál inkább berobban a valóság a maga triviális együgyűségével; ahogy most is egy legrosszabbkor érkező, mégis elkéső pincér személyében.

Régóta készült már erre. Túl régóta. Talán ezért is érzi most magát egy esetlenkedő kisfiúnak a nő előtt. Ám vajon létezik-e ezen kívül még vallomás, amelynek időzítésén ennyi minden múlik? Ennyi élet, s annak folyása? Tudta; amint szabadra engedi magából ezen érzelmet, bármi megtörténhet. Vége az udvariaskodásnak, maszkok és álruhák cserélgetésének, a kirakat rendezgetésnek. Megfordíthatatlanul felülíródik minden, ami addig történt. Már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Hogyan is lehetne, miután, bevallja, számára ő az első, a legfontosabb, azon lény, kivel egész létét elképzeli, kivel sokszorosítaná, megosztaná gondolatait, de még sejtjeit is új életet teremtve, melyért ők ketten felelnek? Létezne-e ennél szorosabb egység, őszintébb egyezség?

- Ne haragudj – tekintetével kisfiúsan kerüli a vele szemben ülőt, szíve szerint világgá szaladna. A nagy és erős férfi.

A nő valahogy mindig is csodálattal adózott a férfiak kettősége előtt. Rengetegszer meglepték már a nagy és erős férfiak sebezhetőségükkel. Ahogy nőjük, asszonyuk előtt leomlik megannyi szerep, felvett viselkedési forma. Ahogy a sarokba hajigálják a szigorúságot, a tárgyilagosságot, társadalmi szerepüket. Munkájuk, napjuk során hozott döntéseik következményeinek súlyát. Gyengédségre szomjazva nőjük mellé bújva szerelmesen becézgető lényekké vállnak, kik világa egyetlen simítástól megnyugszik s helyére kerül. Bekuporodva asszonyuk ölébe sokszor nem is vágynak többre, minthogy egyszerűen csak megszeretgessék őket. Végigsimítva hátuk, álluk vonalát, játszani a kiálló szőrszálakkal. Éreztetni; biztonságban vannak. Nem olyan értelemben, mint amit ők adnak meg a gyengébbnek titulált nemnek, másfajta biztonság ez. Mindkettő kell a teljes egészhez. Ahhoz, hogy működjön. Elemi viszonyulás ez, a női lelket a férfi ragyogtatja, míg a férfi spirituszt a női erősíti.

Még mindig ott nyúlik közöttük; Szeretlek. Megfürödnek az első színvallásban, egészen elmerülnek benne kiélvezve a felszabadultságot, a valahova tartozás köpenyét magukra terítve; nincsenek egyedül.

A nő kezét a férfi felé nyújtja. Megsimítja.

- Én is…- aprót sóhajt - Én is szeretlek.

A férfi tekintete elválik az asztallaptól.

Mindketten elmosolyodnak.

Hazaértek.