Grecsó Krisztián – Mellettem elférsz

A könyvespolcomon van számodra hely?

 

„Én a testemmel szerződést kötöttem.” – indítja az örvényt. Egyetlen mondat, amelyet megismétel az egész történeten keresztül. Kétszázhetven oldal menetel közben el előttünk.

Testtel való szerződés. Az egyetlennel, amely az idő spiráljában végig kitart mellettünk. Amelyben összeforrnak az idők. Első említésénél még egy erős férfitestet fest fel szavaival. „Egészséges akarok lenni, mert a múlt tele van halállal, és én érezni akarom, hogy bírom a halált.” Ezután a következő majd’ háromszáz oldal rozsdabarna színbe fordul.

Súlyosak a lapok. Párbeszédre Grecsó nem pazarolta a sorokat. Az egész meséje egy összefüggő fekete halmaz. Ha szereplője ajkait mégis szóra nyitotta, dőlt betűvel jelzi. Furcsa szedés, kirívó szerkesztés. Éppen ezért nehéz ez a szemnek, amely lelkesen venné be a cafatokra szedett történeteket, melyek kicsit nehezen akarnak összeállni.

Hálásak lehetünk azon ötletgazdának, aki a könyv belsejébe felskiccelt családfáért felel. E nélkül nehezen értenénk meg, kiről is beszél a szerző. Ismétlődő nevek, generációnkénti újra játszás.

Majd a könyvfedél megadja magát. A történet. … Több szempontból is nehéz olvasmány. Sodró cselekménye nemigen van, pörgő izgalom az utolsó részben ért, amikor a kaotikus állapotok közt a jelen és múlt egymás mellé érkezett; végre történt valami a főszereplőnkkel. Ráadásul nem hagyhatjuk figyelmen kívül annak személyét sem. Kezdjük az elején:

Kétszáznyolcvanhét oldalon átrágva magunkat sem sikerül elég kitartást tanúsítanunk a szerzőnek ahhoz, hogy legalább a főszereplő nevét elárulja nekünk. Vagy úgy egyáltalán bármit. Kapunk egy kontúrvonalat, amelyet vagy elfelejtett kitölteni, vagy nem tartotta fontosnak. Jellemrajza hiányos. Múltjában is pusztán azért kezdi az ásatást, mert tisztába akar jönni magával, a helyét keresi. Magától, gondoskodásból korábban nem kereste volna a megbúvó, poros részleteket nagymamája, vagy rokonai szavaiban. Nem figyelt volna oly nagy gonddal a szavak ritmusára, a betűk incselkedőn bújtató dallamával. Pusztán csak azért figyelmet tanúsítani, hogy idősebb társának, rokonának örömet szerezzen. Nem. Unalmában és a magára találás vágya miatt kezdi a múltjának megismerését.

Az első lökést egy sugalmazás adja, miszerint nem tud oly sokat magáról. És, mint talán mindenki, a főszereplő is úgy gondolta, hogy a jelenben feltett kérdésekre a múlt adhatja meg a választ. Nem csoda, hisz a múlt tetteinek vaskeze formálja jelenünket. Az finomítja a kontúrokat, simítja, vagy épp emeli ki az éleket, a mélyedéseket. A kérdés csupán csak annyi marad, milyen áron szerezhetjük meg őseink titkát? Vajon mennyi értelme van mindezt felkutatni, mennyiben adnak választ saját problémáinkra? Mily módon mutathatna utat? Mennyire lesz lenyelhető, és megemészthető egy olyan olvasóközönség számára, akiknek idegen e család? Vajon feltérképezzük-e egy ismeretlen-ismerős múltját, mielőtt akár mi is le nem utaznánk vidékre, a családhoz, hogy saját kutatásba kezdjünk? Hogy vajon mellettünk elfér-e a múltunk?

Rengeteg kérdést vet fel a regény. Merész témaválasztás, még merészebb környezetbe helyezés. Kortárs írónk fiatalabb nemzedékekre nem igen gondolva úgy mesél a TSZről, mintha a nagymamáinkkal társalogna, akik maguk is dolgoztak ott. Feltételezi annak ismeretét, mint a családias szomszédság, a kedvesnek nevezett pletykálkodás, azon jogcímen, hogy csak gondoskodnak egymásról, mert ők, egy falu, egy telep, egy apró, összetartó közösség. Máshogy mennek ott a dolgok, mint a városban. A házasodás kényszere, mielőtt vénlányokká válnának az életerős, húsos nők, és ezen szégyen elől való menekülés. Az asszonnyá válás. Az elfojtott szexualitás, amely ott bujkál a szénaboglyák tövében, lenn a folyóparton, vagy egy táncesten a művelődésházban. A kerítőasszonyok finomkodásokat mellőző mesterkedései. Mind-mind olyan dolgok, amelyek egy született, úgynevezett tőgyökeres pesti számára ismeretlenek. Hisz a „városi levegő felszabadít”. Mi az ország dübörgő szívében nem gondolkodunk oly feudálisan, mint ahogyan azt a puszta embere teszi. Kárunkra mintsem hasznunkra mi nem kötődünk egy telekhez, nincsenek oly erős kapcsolatok a szomszédok vagy egyes kerületben élő emberek közt. Égető kérdéssé válik tehát: kinek íródott e regény? Ki képes élvezettel betörni a sorokat? Élvezheti-e vajon egy olyan olvasó, kit a betondzsungel szült, ki egy hangyabolyban rohangál naphosszat? Képes-e érezni a csend és a puszta adta nyugalmat, amit a parasztok éreztek, Domos kivételével, mikor hazatértek hétvégére? Felvonja-e a szemöldökét a Városi, ha egy homoszexuális kapcsolatról olvas? Felvonja-e, ha nap, mint nap ennél sokkal színesebb, merészebb és elvontabb figurákat lát a metrón, a téren, vagy egy szórakozóhelyen? Képes-e érezni azt a mély szégyent, amelyben mindezért egy Vidéki részesül, ha családjában hasonló történik? Véleményem szerint túl szűk rétegnek érthető és ezáltal élvezhető a történet.

Dicsérendő ugyanakkor a pironkodás nélküli őszinteség. Ahogyan lehámozza mítoszokat és fényt derít a kínos részletekre.

Mindemellett a főszereplő számomra gyáva figura marad. Nincs élete. Még csak azzal sincs tisztában, mit jelent az. Egyedül a teste van, amelyet szemügyre vesz olykor. Ami a valósághoz láncolja, mely az egyetlen biztos pont az életében. Melyet ismer. Mely miatt elgondolkodik. Elfér-e a test mellett valaki? Néha úgy gondolja, igen. Ki kell tölteni a mellette lévő négyzetet, amely a tükörből oly üresen bambul rá. De a napjai, órái a múltban pörögnek, alig van néhány kósza perc a jelenben, ami valóban a jelennek szól, s nem csak a két régi történet között valami átfedés, amíg mondjuk az egyik mesemondótól a másikig utazik például a villamoson. Van egy semmitmondó munkája, a barátnője a történet elején elhagyja az egyik munkatársa miatt, s maradnak nagyanyja jegyzetei, melyek visszarántják a múltba. Elkezdi az ásatást. Csak épp nincs nagy figyelemmel másokra. Nem különösebben rázza meg, hogy kérdéseivel, vagy azzal, hogy mesélteti a másikat milyen mély sebeket szakít fel, milyen félresiklott életeket és elhibázott döntéseket csócsálgat naphosszat. Ugyanis ez válik az életévé. Mesélés és meséltetés. A holtak világa. Az élő, a valóságos túl unalmassá avanzsál. Célja a megismerés. A felesleges felderítés. Hisz azzal, hogy egyik felmenőjének dicső hírét lerombolta, lerántotta a papnövendékről a szent leplet, senki életét sem tette jobbá. Még a sajátját sem. Még csak egy válasszal sem került semmihez sem közelebb.

Ugyanakkor egy szép és megható epizódláncolattal zárjuk a régi történetek sorát. Grecsó nagyon finoman fésülte össze a múltat a jelennel. Összemosta a nagypapa és unokája szerelmi történetét. Egymás mellé érkezett a két vagon. Közel ötven évvel ezelőtt Domos nagyapja, a vidéki, randevúra várta szerelmét, Zách Évát, a pesti asszonyt. Az elegáns, finom, úri hölgyet. Unokája éppen ugyanazon helyen várta azt a nőt, akitől nem tudott szabadulni. Azt aki, egy bokorban szerzett neki egy párperces örömöt. Egy kurvát. Kire azóta is folyton gondolt. Kit a buszon látott, a kávézóban. Domost cserbenhagyta az asszony. Az unokája, és egyben a főszereplő története viszont nem zárul le. Ott hagy minket a szerző. Egyedül a sarkon. A várakozás közepén. A türelmetlenségben. Magunkra hagy.

Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regénye nehéz olvasmány. Bizonyos embereknek ugyanakkor élvezhetővé is válhat. Akiknek mesélt nagyszülője a TSZ világáról. A falu társas magányáról. Máskülönben túl idegen. Nehezen azonosulható. Ugyanakkor Grecsó szépen fogalmaz, ügyesen ugrál az idő síkján. A vállalkozó szellemű olvasóknak mindenképp megér egy misét, de azzal szembesülniük kell, hogy nem egy „tucat-könyvet” tartanak a kezükben.

Zárásul; a regény minden furcsasága ellenére, a végén számolnunk kell azzal, hogy bennünk is felszakad a kérdés; mellettünk ki férne el? Jelenünk? Múltunk? Egy személy? Ki vagy mi? Van oldalunkon hely? Maradt? Vagy mindent kitöltünk?