A könyv

Párás szemmel nézi a képernyőt. Mintha kiesett volna a jelenből. Tekintete képzeletébe zuhan, ahol már ő a birtokosa.

Mindig is rajongott értük. Az egész lakást velük töltötte meg. Az embernek a sorok s kupacok között sétálva az az érzése támad; a világ összes könyve között bolyong. Mániákusan gyűjtötte őket, mintha tényleg ez lenne egész létének egyetlen célja. Birtokolni a gondolatot. Megannyi évnek és személynek önnön kivetülését a világra. Mindegyikben viszonttükröződve egy-egy univerzum. Az összes érzelem és elgondolás nem másról, mint a mindenről. Nem vágyott többre, csupán erre.

Ilyenkor hiába szólítgatta, semmi reakció. Minden érzékszerve kikapcsol. Nem ritka, hogy akár hetekre eltűnik, amikor beszerző körútra indul. Ilyenkor semmit nem lehet hogylétéről tudni, míg egyszer csak hazaér egy nagy halom kinccsel – ahogy ő hívta mindig is.

Ekkor sem történt másképp. Hosszú percek után felpattan, idegesen kapkodni kezd. Feltépve a szekrényajtót, szöveteket gyűr bőröndjébe. Fürdőbe siet, a küszöbben megbotlik – mindig. A legtriviálisabb dolgokat felejti el, amik mellett milliárdszor elment, bezzeg ha olvas egy jól megírt sort, egy ügyesen, emlékezetesen egymás mellé fűzött szavak egymásutánját, na, azt egy életre megjegyezte, mindig is.

Pár perc múlva kiesik a fürdőajtón. Ismét bőröndjébe hajigál dolgokat. Céltalanul pattog a lakásban.

Számított, mégsem várt pillanat érkezik hirtelen, ahogy a bejárati ajtó maga mögött hagyva a szemlélődőt csapódik tokjában.

-          Amint tudok, jövök… - kúsznak az üres lakásban szavai, ő már elment.

De nem tudott…

Felkelt a Nap, majd elbújt a horizont alatt. Ezt még több ezerszer megismételte.

Aprót csilingel a csengő feje felett, ahogy az ajtót nyitja. Többször járt már itt, kifejezetten szereti. A belépéskor orrát megcsapó dohos könyvek illatát. Mintha múlt századokból hajítanák jelenükbe az aromákat. Áporodott idők pihennek a polcokon. Szűrt és mindig álmosan nyújtózkodó napsugarak csúsznak végig a felületeken. Kényelmesen sétál a sorok között. Ezek azon alkalmak, amikor nem siet. Nem kell kapkodnia, rohannia egy időpont kedvéért. Szükségtelen az udvariassági sorokat elhadarnia, úgy tenni, mintha tényleg érdekelné. Mert sajnos nem. Furcsa, de talán őt bántja ez a legjobban. Megszámlálhatóan kevés dolog érdekelte a világon mindig is. S ezek közé igencsak kevés ember tartozott. Nem hiába, a vér nem válik vízzé – ahogy szokták mondani.

Lustán lépked. Maga sem tudja, pontosan mit keres.

Vörös karcolat a fekete szöveten, a gerincen reneszánsz hurkok kunkorodnak. Érdekes, de ezen furcsa disszonancia vonzza tekintetét, elkerülhetetlenné téve, hogy érte nyúljon, de amint kezében tudja, húzni kezdi valaki a túloldalra, át a másik sorba, amelynek az elején találkoznak;

-          Elnézést – makogja

Egy rozsdás ember áll előtte. Ruhái hanyagul lógnak rajta. Semmi nem passzol semmihez, mintha még a két zoknija is különböző lenne. Kopott, megtépázott hajmaradvány pihen fejének tetején. Gyűrött bőrét is mintha csak figyelmetlenül dobták volna rá. Gödrökben ülő párás szempár, közepén apró szembogár.

Végigfut hátán a hideg, hogy mennyire ismerősen tükröződik alakja a homályos tekintet felszínén. Beleborzong a gondolatba, hogy ezt az üres vázat, mely esetten és rozogán áll előtte, ismeri. Néhány kontúr, egy-egy ív oly ismerősen bújik meg a ráhányt ruhák, az elnyűtt bőr alatt, hogy nem tud szabadulni azon szürreális érzettől, hogy ismeri ezt az embert, kötődik hozzá valamely formán.

Az apró szembogár hirtelen kitágul, mintha pajzsot vonna a tudat elé, hogy fel ne ismerje az előtte álló kistermetű nőt. Felégetné a képeket, melyeket emlékezete dobál elé. Amelyekben még gyermek, aki most előtte ereje teljében lévő fiatal hölgy.

Remegve nyújtja felé a könyvet. Azon kötetet, amely miatt akkor este elment, s azóta sem tért vissza. Egyszerre érezte magát bűnösnek és áldozatnak. Elhagyta, amit nem érdemelt meg, de a betegség volt, amely otthonról őt elragadta. Amely akár egy lánc mozgatta végtagjait, uralta tetteit.

Bocsáss meg. – rebegi