Szeretlek

- Szeretlek.

Két korsó csattan az asztallapon.

- Itt is vagyok – formálja a pincér szavakká berobbanó jelenlétét, miközben egy szalvétával törli fel az asztalra kicsobbant sört – egészségükre! Hozhatok még valamit? - kérdi kissé erőltetett mosollyal szája szélén. Olyan hatást kelt, mintha ez is munkaruhájának része lenne.

- Egyelőre nem, köszönjük. – válaszolják szinte szinkronban, szabadulván a pincér alkalmatlankodásától. Ennél rosszabb pillanatban nem is hozhatta volna meg a már húsz perce kikért söröket.

A férfi elneveti magát. Zavartan. Nem így tervezte a nagy vallomást.

Gondolatok cikáznak fel s alá koponyájában. Oszt és szoroz, pillanattöredékek alatt vesz számításba különböző eseményláncolatokat, pro és kontra listát vés nem létező papírjára, s mindezt néhány ezredmásodperc alatt. Érdekes kettőség az ilyenkor szinte mozdulatlanságig lelassult idő, s az a rengeteg minden, ami mégis megtörténik mindez alatt. Elképzelt életek pillanatképei peregnek, mindig más látványt elénk hajítva. A ’mi lett volna, ha...’ játék kegyetlensége, ahogy azt latolgatja, talán mégsem így, ekkor és itt kellett volna. Egy dologban volt csupán egészen biztos; a személyben. Teljes bizonyossággal tudta, hogy ez az egy, ami viszont teljesen kétségbevonhatatlan. Másnak nem is tárulkozhatna ennyire ki, csak neki.

Végtére is ez mindig így szokott lenni, – próbálja magát nyugtatni – minél fontosabb valami, minél többet tervezgeti az ember, pörgeti le megszámlálhatatlan alkalommal a forgatókönyvet fejében, annál inkább berobban a valóság a maga triviális együgyűségével; ahogy most is egy legrosszabbkor érkező, mégis elkéső pincér személyében.

Régóta készült már erre. Túl régóta. Talán ezért is érzi most magát egy esetlenkedő kisfiúnak a nő előtt. Ám vajon létezik-e ezen kívül még vallomás, amelynek időzítésén ennyi minden múlik? Ennyi élet, s annak folyása? Tudta; amint szabadra engedi magából ezen érzelmet, bármi megtörténhet. Vége az udvariaskodásnak, maszkok és álruhák cserélgetésének, a kirakat rendezgetésnek. Megfordíthatatlanul felülíródik minden, ami addig történt. Már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Hogyan is lehetne, miután, bevallja, számára ő az első, a legfontosabb, azon lény, kivel egész létét elképzeli, kivel sokszorosítaná, megosztaná gondolatait, de még sejtjeit is új életet teremtve, melyért ők ketten felelnek? Létezne-e ennél szorosabb egység, őszintébb egyezség?

- Ne haragudj – tekintetével kisfiúsan kerüli a vele szemben ülőt, szíve szerint világgá szaladna. A nagy és erős férfi.

A nő valahogy mindig is csodálattal adózott a férfiak kettősége előtt. Rengetegszer meglepték már a nagy és erős férfiak sebezhetőségükkel. Ahogy nőjük, asszonyuk előtt leomlik megannyi szerep, felvett viselkedési forma. Ahogy a sarokba hajigálják a szigorúságot, a tárgyilagosságot, társadalmi szerepüket. Munkájuk, napjuk során hozott döntéseik következményeinek súlyát. Gyengédségre szomjazva nőjük mellé bújva szerelmesen becézgető lényekké vállnak, kik világa egyetlen simítástól megnyugszik s helyére kerül. Bekuporodva asszonyuk ölébe sokszor nem is vágynak többre, minthogy egyszerűen csak megszeretgessék őket. Végigsimítva hátuk, álluk vonalát, játszani a kiálló szőrszálakkal. Éreztetni; biztonságban vannak. Nem olyan értelemben, mint amit ők adnak meg a gyengébbnek titulált nemnek, másfajta biztonság ez. Mindkettő kell a teljes egészhez. Ahhoz, hogy működjön. Elemi viszonyulás ez, a női lelket a férfi ragyogtatja, míg a férfi spirituszt a női erősíti.

Még mindig ott nyúlik közöttük; Szeretlek. Megfürödnek az első színvallásban, egészen elmerülnek benne kiélvezve a felszabadultságot, a valahova tartozás köpenyét magukra terítve; nincsenek egyedül.

A nő kezét a férfi felé nyújtja. Megsimítja.

- Én is…- aprót sóhajt - Én is szeretlek.

A férfi tekintete elválik az asztallaptól.

Mindketten elmosolyodnak.

Hazaértek.