részlet…

.

 

Durva vászon alól tűnik elő. Olykor. Furcsa holtként gördül végig az égbolton. Szemfedél borul pajkos tekintetére. Próbál kikukucskálni alóla. Virgonc ezüst nyúlványok folynak szét az égbolton. Csillog az ezüstös felszín, melyen megcsúsznak a fénynyalábok. Groteszk a mosolygó tetem látványa az éjsötét vásznon. Kráterszemei kémlelik az éjszakát. Küzd. Haldokol. Hisz közeledik; lassan aranysárga sugarak érkeznek és bizonytalan, párórás otthonát cafatokra szedik. A fenti végtelent uralmukba törik. De még tart. Még Ő uralkodik a mi törékeny, pillanatnyi világunkon.

Ajkait apróra nyitja; lélegzete átfújja testem. Összerezzenek, Ő rám mosolyog.

Karjait leengedi; végtelenségig nyúló ezüstnyúlványa körbefon. Reszketek, ahogy jéghideg lepelként hullik rám érintése, mégis eggyé akarok válni vele.

Elpilledek karjaiban. Nem számít immáron semmi. Pehelyként emel maga mellé. Finoman csúsztat rá egy sötét, puha maszlagra. Kósza lélegzetként pihenek.

Tekintetem elől a durva szemfedél ellibben. Ott lenn, mélyen lenn, a valóság morgó gyomrában két embert látok meg. Egy padon ülnek.

Ki nem mondott szavak cikáznak körülöttük. Mindenfele gondolatfüzérek tekerednek. Fényképek hullnak a földre, de a vaku utópikus világokban villantak. Érthetetlen ez az elkapkodott késés, hiszen még lehetne elég idő helyére tenni mindent.  Ha lenne még értelme.

A két alak egy sötét folt. Nincsenek színek, s nincsenek már érzelmek. Burokként merednek a padon, mint két idegen. Testük minden sejtje, mintha az ellenkező irányba iszkolna. Szürreális ez a felállás. Kifacsart pálfordulás.

A pillanat néma, lenyelt sikolyt hoz magával, ahogy apróra nyitja ajkát. Kezei dermedten fekszenek ölében. Feszül benne minden izom, mégis mozdulni képtelen. Az üvöltés elnémult. A düh eltűnt. Elmúlásában közönnyé porladt, de szinte még az is eltűnt. Hangja immáron néma lélegzet társa süket fülének. Régen egymás szemében kémlelték a világot, és mégis, mára semmi sem maradt. Elpárolgott minden. A szemei előtt történt mindez, mégsem látta. Helyette inkább megannyi mentséget szőtt végtelen, csak hogy szerettét mentse. A szellemet, amelyet alakjába gyűrt. De ő talán sosem létezett, csupán csak a képzeletében. Annyira szerette volna, hogy a mellette ülő az az ember legyen, de ez már csak egy vágy marad. A másik … csupán kihasználta a formájára teremtett alakot, hogy mindent megszerezhessen, amit csak akart. A figurát szerette, akit a formájára teremtett. De ők ketten… mint a tűz és víz. A sosem létezőt szerette. Őt. Imádta. Rajongott érte. Bármit megtett volna neki, érte. De ő nem létezik. Sosem létezett.

 

Köddé vált az egyik legcsodálatosabb ember, akit valaha is ismert. Csupán egy testet hagyott hátra, egy üres, kongó vázat, mely vonásait viseli.  Kifolyt minden belőle, a kezei közül, végigpergett egész testén, szemeiről is hömpölygött. Ott maradt. Egyedül.

Kénytelen szembe nézni vele, hiszen mást már nem igen tehet.

Az ezüstnyúlvány körülfonja derekamat, és leemel őrült képzeletemről. Lassan ereszt vissza a valóságba. Telhetetlen gyomra mordul egyet, ahogy lábaim a földet érintik, és hátam a pad támlájához simul. Ránézek.  A mosoly felé már csupán egy faragott görbület. Elszégyellem magam. Ez itt a valóság. Veszek egy mély levegőt. Ő nem szól.

- Egy pillanat. - töröm meg a fullasztó némaságot közöttünk.

Pereg a film. Magamutogatásuk után elégnek a kockák. Semmivé vállnak, szinte meg nem történté. Tisztít a láng. Takarít.

Nevetések töltik meg hallójárataimat, könny pihen a sarokban. Az igazság mantrázása nyomja el nevetésünk, a hangodat.

 

Rettenetesen fájt téged elengednem.

- Mehetünk. – esetten hullnak ki a betűk számból.

Elindulunk.

Felnézek a felettünk feszülő durva vászonra, melyen az ezüsthaldokló utolsó lélegzetére készül. Vérvörös lángcsóva nyalja végig testét, mosolya ráég a végtelen lepelre, mi pedig elsétálunk egy új napba.

Ő jobbra, én pedig balra.

 

Mindent sajnálok. Leginkább téged.