Tánc.


Belép a zajos helyiségbe. Sokkal hangosabb, mint azt még kinn hitte. Dübörög a zene, minden egyes sejtjén trambulinoznak az ütemek. Maga előtt hullámzik az ember tömeg. A dallamokon siklanak a testek, izzik a levegő, forr a hangulat. Lassan a pult felé kezd araszolni. Egyen-ketten behúznák, beolvasztanák az izzó, vonagló embertömeg részévé. Lágyan fordul ki dereka köré kulcsolódó karok mögül. Mindig csak egy kicsit pördül tovább, mint amennyi lendületet adott neki egy idegen keze.

A bárnak támaszkodik. Egy gesztenyebarna szempár keresi tekintetét.

-          Szia. Mit adhatok? – kérdezi tőle

-          Szia. Ne haragudj, elméláztam. Egy chi chi-t kérnék.

 

A pultos fordul is, üvegek után nyúl. Magasról önti egyikből egy pohárba a nedűt. Lágy eséssel omlik az alkohol. Szirup következik. Lávaként hasít az alkoholba. Hol összeérnek, megfesti. Vörös folyam áztatja poharának tartalmát.

-          Vársz valakit, hogy eddig mindenkit elutasítottál, aki táncra hívott volna? – töri meg a csendet a pultos

-          Ööö – megköszörüli torkát – igen is és nem is. – Tekintete látszólag messze veszik.

-          Ne haragudj, nem akartam személyeskedni – teszi a lány elé az időközben elkészült italát.

-          Jah, nem, dehogyis, semmi. – a pultos tenyerébe teszi a szükséges összeget. Magához veszi poharát. Lágy mosollyal köszön el tőle.

Keresztülsiklik a tömeg szélén. Egy asztalhoz ül. Italát ráhelyezi. Egyik székre táskáját, másikra magát teszi le. Tekintete az előtte táncoló tömegbe veszik, gondolata sokkal messzebbre. Egy ismerős tengerkék szempár hasítja keresztül az emberhalmot. Egyenesen a lányt szúrja fel tekintetére.

Mélyet kortyol italából. Rég látott, ismert idegent fedezett fel a helyiségben. Ehhez pedig muszáj lesz inni. Még ennél többet is. Pörögnek a filmkockák, eddigi közösen megélt életük jelenetei siklanak szemei előtt. Immáron a képek is azon ritmusra mozdulnak, amely a helyiséget is megtölti, túldagasztja. Mosolyra nyúlnak ajkai, vérvörös görbületet rajzolva a hófehér bőrre.

A férfi lassú léptekkel oldalaz felé. Egy ideig egészen eggyé olvad a táncoló testekkel. Egy ritmusra ring megannyi húsdarab, megannyi lélek. Kezek barangolnak erre-arra, görbületek találják meg a tökéletes homorú felüket, amelyekkel úgy eggyé válnak, akár csak ying és yang.

-          Hát akkor táncra fel – mosolyodik el újra a lány, miközben lassan a hullámzó tömeg felé veszi az irányt.

Mély levegőt vesz; teljesen áthatja a megannyi parfüm és az izzadt emberi testek bukéjának egyvelege, majd beleveti magát a tengerbe. Lágyan ring teste, ahogyan mozgatja őt is a tömeg. Egy férfi hátát érzi sajátjához simulva. A pillanat töredékét tekintve is tökéletesen együtt mozognak. Egy testként hullámzik a hús. Szabadságban ugrál a lélek.

Karok lengik körbe, derekára fonódik egy. Tekintetét felemeli. Arcából egy tincset simít el. S meglátja célállomását. Ideje sincs feleszmélni, köszönni, vagy bármi.  Az rögtön a mellkasához fordítja be. Kézfeje a lányéra kulcsolódik. A két szempár találkozik. Egy izzasztó másodperc, amely alatt le is pörögnek kisfilmjük legemlékezetesebb jelenetei. Nincs is szükség szavakra. Beszél helyettük minden más.

A férfi kipörgeti. Kétkarnyi távolság, ezer mérföldnek tűnő tátongó szakadék, amelybe már megannyi minden örökre elveszett. Lábát súlyosan a földre ejti. Még az előzőnél is nagyobbat dobbant. Megremeg alattuk a padló, ropog a fa. Egyre kisebb szüneteket hagynak az egyre sürgetőbben doboló lábak. Még a gyorsuló ritmus se fog ki rajta. Megfeszül megannyi izom, izzadságcsepp gördül végig a mellkason.

-          Olé, olé – kántálja egy emberként a tömeg.

A lány elneveti magát. Lábai macska-egér játékot idézőn lépkednek előre-hátra. Csípője a ritmusra ring. Egészen belefeledkezik. Egyik kezével hajába túr. Arcán önfeledt mosoly nyúlik végig.

Mozdul a test. Kikapcsol az elme. Egy lépést jobbra, majd kettőt balra. Hármat előre, de négyet hátra.

A férfi hirtelen magához rántja. A lány ébenfekete haja és vörös szoknyája száll egyedül ebben a fülledt térben.  Dobbanás jelzi, ahogy a férfi karjába omlik a lány. Ám ő hirtelen kezeit mellkasára feszíti. Ellöki magát tőle. Két lépést hátrál. Közben lassan fordul. Teljes félkört leírva háttal mindennek. Kezeivel szoknyájába kapaszkodik. Válla felett hátrapillant. A férfi őt nézi, s a távolságot közöttük. A lány ismét elmosolyodik. Ajkával, szemével, egész lényével.

Keresztülsétál a megdermedt tömegen. Lágyan, egyáltalán nem siet. Az ajtóhoz ér. Egy pillanatra megáll. Vesz egy mély lélegzetet. Duruzsol benne a kíváncsiság. Megfordulna. Szemébe nézne. Keresné a kérdőjelet.  De nem! Ennek nem most van itt az ideje. Kezével a kilincshez nyúl. Megszorítja nyakát, míg az tehetetlenül esik le, elengedve minden reteszt, kitárva a valóság felé vezető út bejáratát. Kacérság nyúlik ajkán. Dobbant egyet. Egy utolsót, egyelőre. Elhagyja a helyiséget. Az akkori tánctért.


… Dobbanás. Egyetlen dörrenés. Mintha az ég szakadna rá. Zúdul, ömlik minden, mit a múltban felejtett.