Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2016 május 22. 21:18

Kisiklott másodpercek.

régebbi kezdés, új befejezés

 

Kisiklott másodpercek.

Pillanatok. Melyek megismételhetetlenek. Súlyuk elmúlásuk után zuhan lényünkre. Elszalasztani megannyi cselekedetet, vallomást, mozzanatot.

Teher, amely soha többé nem gördül le rólunk, hiszen a feloldozást magunk mögött hagytuk. Nem fordulhatunk vissza, nem lépdelhetünk az idő peremén. Nem egyensúlyozhatunk, hogy a rozsdás időbe visszaszökhessünk.

Teher.

Terhe a búcsúcsóknak, amelyet nem adtunk át a távozó ajkára. Meg nem mutatva titkunkat.

Terhe a leggyönyörűbb vallomásnak, amelyet a félelem kimondatlanságra ítélt. Egyetlen szónak elszalasztott lehetőségét, hogy elmondjuk; szeretlek. Egy haldokló ágya mellől úgy tovább állni, hogy nem viszonozzuk a kitárulkozást. Csak megköszönjük.

Terhe a rossz lépéseknek a játéktáblán. Hibák ezreinek, amelyek a jelenben annyira egyértelműen kitűnnek. Mikor is, hol is tévelyedtünk félre. Rossz utakra, gyötrő mellékágakra. Zsákutcákba.

Terhe a megtanult leckéknek. A kincs mindig nehéz. De cipelni kell a tapasztalatok súlyát. Fáradttá tesz, nyűgössé. Elveszi a gyermeki lelkesedést, helyette bölcs unottsággal ajándékoz meg.

Terhe a bűntudatnak, amely sokkal nyomasztóbb, mint az elv értéke, amit elhajítottunk érte.

Az árulás súlya. Amikor a test cselekszik, de a lélek benn gyötrődik, úgyis, hogy épp mámorító boldogságban mártózik teljesen. Hisz ő tudja mi lesz az egésznek a vége; önmagunk elárulása a szerelem szeszélyének.

Terhe a csalódásoknak. Amikor egy pillanat alatt omlik össze minden, mit addig oly nagy gonddal építgettél. Megfagy az idő abban a lélegzetben. Mozdulatlanságig lassul le minden. Csak a Te fejedben pörögnek a végtelen képkockák, amik addig a percig juttattak el téged. Keresed a jeleket, miket nem vettél észre idejében. Pedig…

Terhe az elszalasztott lehetőségeknek. Az a nagy mennyiségű történet-halom, amelynek darabkái kivétel nélkül úgy kezdődnek; mi lett volna ha… Az a rengeteg mondat, amely kimondatlanul ott cikázik a koponyádban.

Terhe a hazug szavaknak. Amelyeket lényedre hánytak. Amelyeket te simítottál másnak szomjazó lelkébe. Tetted motivációjának gonoszsága. A rád omló fájdalomé, amikor kiderült, átvertek.

Terhe a téves emberekkel megélt kliséknek. Mennyire gyermekdeden is vágyunk valamennyire – akkor is, ha szégyelljük is bevallani őket. Elegáns kézcsókra, munkahelyünkre küldött csokorra. A kedvenc filmjelenetünk sajátos valóságra hívására. Egy szerelmes versre. Egy gavallér gesztusra. S könnyedsége, amikor az embereddel őrzöl hűen egy egyszerű műanyag darabot, mert nektek egy közös kis titkos világot rejt az a kis darabka. Ez a ti sajátos klisétek.

Terhe a legmélyebb vallomásoknak, amelyek nem a megfelelő embereknek lettek elsuttogva, félre eső helyeken és időben. Mámorító boldogsága, amikor minden a helyére kerül.

 

Még szerencse, hogy megannyi másodperc várat még magára.

Gyertek hát, táncra hívlak bennetek…

2016 május 19. 21:19

Darabokban - egy

Darabokban.

a második darab

 

Elmosolyodik, ahogy felelevenedik előtte a múlt. Az a csodálatos, életteli, különleges múlt. Őrülettel, tébollyal beoltott, szürreális évek egymásutánja, amelyek megélésénél semmit sem imádott jobban mióta csak az eszét tudta.

Megremegett keze, ahogy visszatette a pultra telefonját. Vegyes érzelmek bénították. Érezte azt az ürességet, ami már nagyon rég óta életében tátong. Amelyet bármivel is próbál befoltozni, sohasem sikerül neki. Sokszor előfordult már vele, hogy annyira hajtogatta mindenkinek elégedett boldogságát, hogy szinte el is hitte azt. De aztán magára maradt pár percre, s érezte a húsa alatt tomboló agressziót/erőt. A feszültséget, amely össze- összerántja ujjait, ököllé formálva kezeit.  Ilyenkor ordítani tudna, rombolni. Bármit, mi elé kerül szétzúzni. Ilyenkor tombol benne az érzet, hogy boldogsága csupán illúzió, hisz a szakadást csak egyetlen egy emberrel tudná tökéletesen kijavítani. Visszahelyezni, ki lehullott onnan. Ki után nem kapott időben, elengedte. Csendben nézte végig, ahogy az lehull a semmibe… Képtelen volt megmenteni mi köztük volt. Tehetetlenség bénította. Akarta is meg nem is, hogy happy end nyugodjon történetük végén. Sosem értette ezt a kettőséget magában, de nem is kutatta. Rettegett, hogy az igazságba, ami mindig is ott lebegett körülötte, valósággal belehalna.

Mélyet lélegzett, nem akart feltűnést kelteni.  Nem akart magyarázkodni. Semmit sem szeretett volna megosztani azzal, kivel a fedélen osztozik. Az ő helyén. A saját falai közt.

A konyhában a hűtőhöz ment. Derékig behajolt abba, hogy kivegye a leghátulra gurult bort. Fehér és félszáraz. Ezt szerette. Annak a finom keserűségnek ízét a szájában, amelybe apró leheletként nyúlik el valami enyhe édeskés aroma. Kirántotta belőle a tegnap belegyömöszölt dugót és mélyet kortyolt bele. Csak úgy hömpölygött le nyelőcsövén a lé, majd mikor azt érezte gyomra megtelt, elemelte szájától az üveget és a kukához lépett. Halkan belecsúsztatta azt, nehogy a szobában tévéző kijöjjön onnan.

Sosem bírta az alkoholt, ezt tudta jól, sőt a legtöbbször be is vallotta azt, ám voltak pillanatok, mikor gyermeki lelkesedéssel ugrott bele a majd én most jól megmutatom érzésbe. Ezek a próbálkozások természetesen mindig megbosszulták magukat másnap, de ez sosem szegte kedvét a következő megmérettetésnél.

Bizseregni kezdtek porcikái, feje elnehezedett, tompult benne minden gondolatnak ereje.

2016 május 19. 21:08

Több.Kevés. ...Szomj.

régi karc újragondolása . . . (v3)

(Bennem élsz részlet)

 

 

Van, amikor egyetlen egy pillanat képes kifordítani, megfordítani mindent. Áthelyezni a szereplőket, átpakolgatni az eredményjelző táblán nyugvó számokat.

Van, hogy egy titok egyszercsak sokszorosára duzzad, ereje megnő, kiterjed, hatalmat ajándékozva dédelgetőjének. Oly képességet öltve magára, hogy világokat képes romba dönteni. Lehet-e egy életen át a titkot megvédeni? Oltalmazni? Akarom-e egyáltalán ezt a sok gondoskodást? És vajon az elégtételt?

 

 

Tudod, ha egyszer a mi történetünket megírnák… Gyönyörű lenne, s mégis egy rendkívül fájdalmas és szánni való történet születne. Melyben a szavak zokognának. Szüntelen könnyek potyognának a sorokból. Rázkódnának az oldalak. Elnyelne mindent a keserédesség. Belefulladna a kicsi lény, az aprócska, felélesztett Szörnyeteg, akit valójában mi alkottunk. És mindennek ellenére ámulatba ejtő, mámorítóan szépséges és izgató Szörnyeteg kelne életre. Ha minden lenyelt mondat szerepelne. Ha mozgatórugók ott cikáznának. Ha érezhető lenne minden mozdulatnak, minden kimondott vagy kimondatlan szónak az az érthetetlen ereje, amelyet oly nagyon álcáztunk.  Én ezért, te azért. Vagy egyszerűen még az is meglehet, hogy én is, te is csupán a játék kedvéért tettünk mindent.

Hmm… Bámulatos elképzelés. Izgató felismerés. Libabőr szalad végig testemen, hacsak arra gondolok; tényleg minden betű értelmet nyerne, melyet lényemre hánytál. Melyet mosolyogva simítottál bele szomjazó lelkembe …

Mennyi minden meglepne… Mennyi minden.

(Például ez...;)

 

Megbocsátás. Bűn.

Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Hagyni, hogy ezen tánc kimossa belőlünk a kínt, haragot, minden fájdalmat. A gyűlöletnek keresztelt csalódást.

Sajnálom, de ehhez én még kevés vagyok. Egy gyermek vagyok. Ne haragudj, de képtelen vagyok megbocsátani. neked. Egyszerűen nem megy.

A Bűn bezzeg… Bűnbe esni oly könnyű. Annyira egyszerű. Kényelmes. S még igazságos is. Most legalábbis mindenképp fel tudná venni ezen öltözetét is.

Tapasztalatból tudhatod, hogy a Bűn oly sok mindenünktől megfoszt. Őszinteség, jóság, tisztaság. Sorolhatnám. Egy dologgal ajándékoz meg. Egyetlen egy igaz valamivel. Hűséggel. Sírig tartó hűséggel. Hűséggel az áruláshoz és ha szerencsések vagyunk, a bűntudathoz.

Nem hiszem, hogy tudod, de a Bűn még az illúziót is nekünk adományozza, hogy felsőbbrendűek vagyunk. Megtehetjük. És éppen ezáltal zuhanunk lejjebb és lejjebb. A mélységbe, perifériákra szorulva. Még akkor is, ha épp igazságot szolgáltatunk. Bíráskodunk. Hatalmat ajándékoz nekünk. Játékmester gúnyájának képzetét borítja mezítelen testünkre. Hogy mi irányítunk. Az Élet egy-egy szövőszálának végeit érezhetjük ujjbegyeinken.

Tudod, én mégiscsak a Bűnt választom, hiszen a másikhoz kevés vagyok. Túl gyarló. Parázslik bennem a vágy. Olykor olykor magasba kap nyelve, hogy elégtételt vegyek. Így pedig nem lehet megbocsátani. Mondjuk... őszintén?Ez az amire viszont már nem is vágyom, hiszen nincs mit. Magamat pedig feloldozom majd, ha ... . De azt hallhattad már, ugye, hogy a büszkeség rém makacs és ragaszkodó egy partner..?

 

Őszintén sajnálom. Nem azért, hogy elnyerhessem bocsánatodat. Azt nem akarom. Nem vágyom rá. Hanem… egyszerűen tényleg sajnálom. Lényem élő és már elrothadt sejtjeivel együtt. Sajnálom. Téged.

 

Nem tudom... Vajon ítélkezhetek-e egyáltalán? Feljogosult vagyok-e tán, hogy mást büntessek? Bűnnel sújtsak bűnös lelkekre? S vajon az én vétkeim felett ki üthet ítéletet? Kinek engedélyezett? Senkinek? Bárkinek? Döntésem által ítéltetek meg. Pódiumra lépek-e célkereszttel a hátamon vagy pedig nyeljen el a megsemmisülés mocska? Pódium, amiért bosszú által üzentem állítólagos értékemről, vagy pedig az üres árcédula bokámon?

Valaki vagy senki? Melyik ugyan melyik? A bosszú talán elfeledtetné velem az egészet? Meg nem történté tenne bármit is? Vagy valójában azáltal válnék még undorítóbbá, mint te? S a megbocsátás? Megbocsátás útján talán visszatérhetnék abba a lélekbe, melyben előtte léteztem?


Ne haragudj. Ne haragudj, de azt hiszem a vállamon üldögélő kis ördögporonty fog győzedelmeskedni. Engedek a csábításnak, s bűnbe esek. Csak immáron ellened és nem veled.