Darabokban.

az első darab

 

Kilép az épületből. A szél erővel kap hajába. Tépi a tincseket, minden irányba elhajítva az összes szálat. Beleborzong, még inkább kabátja rejtekébe húzódik. Kezeit zsebébe gyömöszöli.

Az égen meglepően gyorsan szaladnak a felhők víztől terhes, tetemes testei. Itt ott átszökik a fény, hasít egy darabot az iramból, ám az pusztán csak annyira elég, hogy vöröses derengésbe öltöztesse a színteret.

Érzi minden sejtjében a vihar közeledtét. Elemi ösztön itatja át egész lényét. A széltől független. Ilyenkor mintha a levegő változna meg. Az illata. A tapintása. Mintha ilyenkor éledne fel a civilizáció által elfojtott érzék, ami oly sokáig hű társa volt az embernek, védelemmel kísérte el az úton, hogy az idáig eljuthasson… Ám hálánk ezt mégis a halálsorral jutalmazta. Hiszen már oly kevés idő kérdése csupán…

Telefonját előveszi. Kikeresi a nevet megannyi betűhalmaz közül – apróbb sóhaj szakad fel benne – ujjával pöccint egyet – tárcsáz, ahogy mi öregek mondanánk.

Elkalandozik, míg monoton bőzések futnak be fülébe.

Nem is értem ezt az egészet – visszhangzik benne szüntelen. Hogy juthattunk el idáig? Hogyan lettünk mi egymásnak idegenek? Oly sok minden után. – Hirtelen pörögni kezdett a nagyjáték film. – Nem is értem ezt az egészet…

Apróbb rezdülés küldött bizsergést tenyerébe – Feleltek a hívásra. Meglepődött, hiszen oly kivételesen ritka alkalmakká változtak ezek.  Mint az ünnepek, csupán néhány alkalom, míg 365 napon végig nem utazunk.

- Szia.

- Szia. – feleli

- Akkor a szokásos helyen jó lesz? – kérdi a másik. Szenvtelen ürességgel.

- Igen – magától értetődőn bontja a hívást, hiszen tudja, úgysem következne semmi.

Fellép a vonatra. Végig a székek közt. Cipője, mintha a padlóhoz tapadna, ragad az egész. Mállik, rohad. Végigmegy az egyik kocsin, majd át egy másikba. Talált végre egy üres vagont. Nem szeretett mással utazni. Azt szerette, ha egyedül van, ha elgondolkodhat. Annyi mindenen. Hisz megannyi dolgon kellene, te mocskos, kapkodó idő, ha engednél. Keserűn elmosolyodik, majd leül az egyik négyesbe.

Pár perc mocorgás után mordul egyet az öreg gépezet, ránt egyet, majd komótosan neki lendül útjának. Lehet ez az utolsó, hisz testét több, mint száz éve rakták össze.

Lassan gyorsul az óriás alatta. Kezdenek elmosódni a kinti világ kontúrjai. Minden értelemben. Buggyan egyet elméje ismeretlene, s elnyeli őt. Temérdek percre biztosan.

 

Emlékszik mikor legelőször látta… Oly esetlenek hatott, kis szerencsétlennek tűnő idegen volt az ajtóban. Szégyenlősen lépett be, szemével a padlóval flörtölve.

Emlékszik mennyire megváltozott benne az első kép a következő években. Nem kereste társaságát, egyenesen kerülni próbálta. Zabolálatlannak hatott. Veszélyesnek. Erőszakosnak. Ha feltűnt, csupán csendesen, messziről figyelte. Mert volt benne valami. Valami, ami miatt, ha ő jelen volt, az ember azt érezte. Akaratlanul is érdekelte aktuális fejezete az életének. Akkor is, ha csak padokkal odébb sikerült összegyűjtögetni a részleteket. Minden szavában, egész lényében volt valami fojtott szomorúság. Valami mélabús, amely csendben emésztette fel őt, miközben minden tettével ezt takargatni próbálta, elfedni. Mindig ő nevetett a leghangosabban. Mindig ő hozta a legelképesztőbb sztorikat a közegbe. Körülötte mindig történt valami. S ez a mai napig sem változott…

Ahogy egyre mélyebbre sodródott annak a történeteiben, életeseményeibe, feléledt benne az oltalmazás iránti vágy. De nem tehette.

Teltek a nehéz hónapok, vánszorogtak az évek.

Az élet iróniája, hogy nevetséges evidenciákon keresztül hoz össze embereket. S ez velünk sem történt másképp. – kezdi belső monológját, mintha a másik ott ülne vele szemben. Pedig nem, régesrég már, hogy nem – Ezt követően már nem volt átmenet, semmi kialakulás, csak rögtön te és én. Senki más. Lemorzsolódott rólunk mindenki. Közös világot építettünk fel, amelyet titkoltunk, bujtattunk, hiszen tudtuk, az ékes bizonyítéka lenne annak, hogy mennyire nincs is velünk valami rendjén. Hiába vallottuk be azt egymásnak, másnak mégsem mertük. Legfeljebb érintőlegesen, de mélységekbe csak egymásnak engedtük bejutást. Hol már nincsen lepel, maszk, cenzúra. Semmi nincs csak a mezítelen félelmek, vágyak, álmok. Torz gondolatok, deformált érzelmek. Undorító igazságok.

..... ..... ..... ..... .....