régebbi kezdés, új befejezés

 

Kisiklott másodpercek.

Pillanatok. Melyek megismételhetetlenek. Súlyuk elmúlásuk után zuhan lényünkre. Elszalasztani megannyi cselekedetet, vallomást, mozzanatot.

Teher, amely soha többé nem gördül le rólunk, hiszen a feloldozást magunk mögött hagytuk. Nem fordulhatunk vissza, nem lépdelhetünk az idő peremén. Nem egyensúlyozhatunk, hogy a rozsdás időbe visszaszökhessünk.

Teher.

Terhe a búcsúcsóknak, amelyet nem adtunk át a távozó ajkára. Meg nem mutatva titkunkat.

Terhe a leggyönyörűbb vallomásnak, amelyet a félelem kimondatlanságra ítélt. Egyetlen szónak elszalasztott lehetőségét, hogy elmondjuk; szeretlek. Egy haldokló ágya mellől úgy tovább állni, hogy nem viszonozzuk a kitárulkozást. Csak megköszönjük.

Terhe a rossz lépéseknek a játéktáblán. Hibák ezreinek, amelyek a jelenben annyira egyértelműen kitűnnek. Mikor is, hol is tévelyedtünk félre. Rossz utakra, gyötrő mellékágakra. Zsákutcákba.

Terhe a megtanult leckéknek. A kincs mindig nehéz. De cipelni kell a tapasztalatok súlyát. Fáradttá tesz, nyűgössé. Elveszi a gyermeki lelkesedést, helyette bölcs unottsággal ajándékoz meg.

Terhe a bűntudatnak, amely sokkal nyomasztóbb, mint az elv értéke, amit elhajítottunk érte.

Az árulás súlya. Amikor a test cselekszik, de a lélek benn gyötrődik, úgyis, hogy épp mámorító boldogságban mártózik teljesen. Hisz ő tudja mi lesz az egésznek a vége; önmagunk elárulása a szerelem szeszélyének.

Terhe a csalódásoknak. Amikor egy pillanat alatt omlik össze minden, mit addig oly nagy gonddal építgettél. Megfagy az idő abban a lélegzetben. Mozdulatlanságig lassul le minden. Csak a Te fejedben pörögnek a végtelen képkockák, amik addig a percig juttattak el téged. Keresed a jeleket, miket nem vettél észre idejében. Pedig…

Terhe az elszalasztott lehetőségeknek. Az a nagy mennyiségű történet-halom, amelynek darabkái kivétel nélkül úgy kezdődnek; mi lett volna ha… Az a rengeteg mondat, amely kimondatlanul ott cikázik a koponyádban.

Terhe a hazug szavaknak. Amelyeket lényedre hánytak. Amelyeket te simítottál másnak szomjazó lelkébe. Tetted motivációjának gonoszsága. A rád omló fájdalomé, amikor kiderült, átvertek.

Terhe a téves emberekkel megélt kliséknek. Mennyire gyermekdeden is vágyunk valamennyire – akkor is, ha szégyelljük is bevallani őket. Elegáns kézcsókra, munkahelyünkre küldött csokorra. A kedvenc filmjelenetünk sajátos valóságra hívására. Egy szerelmes versre. Egy gavallér gesztusra. S könnyedsége, amikor az embereddel őrzöl hűen egy egyszerű műanyag darabot, mert nektek egy közös kis titkos világot rejt az a kis darabka. Ez a ti sajátos klisétek.

Terhe a legmélyebb vallomásoknak, amelyek nem a megfelelő embereknek lettek elsuttogva, félre eső helyeken és időben. Mámorító boldogsága, amikor minden a helyére kerül.

 

Még szerencse, hogy megannyi másodperc várat még magára.

Gyertek hát, táncra hívlak bennetek…