Néha elgondolkodom rajtatok, régi szellemek, holt katonák lélekfoszlányai.

Olykor egészen magába ránt a képzelet…

Milyen lenne veletek harcba mennem? Küzdenem és túlélnem… A végtelen táncparketten áttáncolni magam egy másik dimenzióba… Volt, hogy hittem, a tökéletes lépteket lépem. Csodálatos zenére rezdül a világ.  Minden kotta, minden mozdulat oly gyönyörűen egybecseng. Rengeteg táncot eljártam. Lassút, kiszámíthatót, kliséset, lágyat, tiltottat, melankolikust, romantikust, szenvedélyeset, szeszélyeset, és játékosat. Volt, hogy bizsergett minden porcikám, többször, kellemes békességben léteztem. Sokszor nem éreztem magaménak a lépéseket, másszor sosem léteztem ennél jobban akár egyetlen mozdulatban.

Katonáim, csak épp sejtem, merre lehettek, kivel lépkedhettek, milyen zene szolgálhat létezésetek morajául. Elutasítottam-e volna felkéréseteket, ha most dönthetnék? Megélve már mindet. Akarnám-e bármelyikőtökkel még egy számra nyújtani táncunkat? Bánom-e, hogy ellépdeltem mellőletek?

Hirtelen élénk sárga fény hasít a színtérre. Ezen sötét táncjelenetre. Felszakítja a képet, a vásznat, a jelenetek sorozatát, a mozdulatot, a közös pillanatokat.

Hív az élet, hív az új nap. Magával ragad, s kiránt az Új Napba.