Minden este.


Sötét alak sejlik fel a lemenő nap fényében. Komor járás, hűvös tartás. Hideg elegancia lengi körül. Lassan lépdel hozzám. Fekete szemeivel befedi lényem.

Leül elém. Némán mered rám. Mozdulatlanságban. A csend csábítja elő rejtekéről a Gondolatot; végétben is egyedül játszom a színdarabban, az Élet nevű játékban. Embereim szereplők, mellék karaktersereg. Fellépdelnek, maradnak a végső jelenetig, vagy épp elsétálnak egy mondat vagy hang után.

Gondolatok örvénye tajtékzik bennem. Milliónyi édes suttogás és nevetés vegyül őrjöngő jajjveszékeléssel, kiáltással. Nyikorog az elme, zakatol a mozdony. Nem tudja hol a végső állomás, csak keres, kutat, szüntelen űz valamit. Emlékmorzsalékok peregnek, hullanak.

Még mindig nem szól. Egy szót sem. Hozzám. Sem a világhoz.

Megérint.

Átkarol.

Hűvös testéhez húz. Szemében csillagok. Szorosan ölel. Birtokol nyugodt, békés mélysége. Sejtelmessége. Pajkosan rám mosolyog.

Felsejlik egy fénynyaláb, keresztül hasítja őt és semmivé lesz.

Itt az új nap. Az élet egy új, szűz lapja, amelyre lassan kúsznak fel a színek. Siklanak, gördülnek egymáson a cseppek, megfestenek mindent. Rajzolnak, satíroznak, hangsúlyoznak. Megmutatnak mindent, mit a másik oly gondosan elrejtett.

Elüldözte rejtekére.

Eljött megannyi történés. Annyi új esély.