Otthontalanság Otthona.

Ismerős?

 

 

Te rideg bölcső, mely nyikorogva ringatod magányos gyermeked, kinek már társai messzi játszótereken nevetnek. Szemük sarkából a könnycsepp erre integet. Óvatosan, alig láthatóan szinte. Megbújón, félve, de leginkább szégyenkezve. Szégyen, melyet oly szeretet szül, melynek már régen ki kellett volna hűlnie, elszáradnia, elhalnia. Hiszen anyánk teste kihűlt. Hidegen, rothadtan, porladva hever a kar vállainkon. Nem mozdul, nem is él már. Nem dobban, nem ölel. Hanyagul fekszenek a nyúlványok. Mostohánk, mások szülő- édesanyja szavai idegen nyelven hangzanak. Ölelése üres és hideg. Rideg. Idegen.

Ez itt valami paradox tér. Lét. Az otthontalanok otthona. Szülőtlen árvák viskója. A menedékről álmodozóké, a lojálisoké. Oly hűségeseké, kiket éppen hűségük tárgya árult el. Az otthon. A haza. Az anyaföld.

Mégis ragaszkodnak. Kapaszkodnak. Olyan dologba, mely már valójában megszűnt létezni. Márcsak cetlik lógnak rajta, azokon vonalak és árak. Számok és statitisztikák. Összegek. Összegei az elmagányosodásnak, a kiüresedésnek. Kiárusításnak. Az árulásnak. De a lényeg, a tartalom, az érték, az élet hová illant? Csupán már csak emléke lüktet a szívekben. S nem a vér, mely felpezsdít megannyi testet s lelket.

De itt... Itt már csak a szél süvít. Nincs mi felfogja. Nincs itt már semmi sem.

Csak üres képkeretek csüngnek a falakon. Feslett anyag takarja szemeit a házaknak, épületeknek, összetákolt búvóhelyeknek. Kopott, korhadt, recsegő bútorok mindenfele, hordalékait cipeli a szél, ahogy végignyalja az üres terek felületeit. Omladozik a vakolat minden szegleten. Ring velem az egész tér, az egész idő. Az univerzum. Hiszen ha nincsen egyetlen biztos pontunk, akkor minden billen körülöttünk. Gördül, borul, szakad, hasad, ring, táncol, siklik, bizonytalanul mozdul minden egyes pillantban. Minden ingatag, mint egy véget nem érő ingovány. Ez lett mára az otthon maradványa. Azon tulajdonunkat nyeli el határtlan, mohó gyomra a bizonytalanságnak, mely az egyik fő, tartó oszlopunk.

Ha nem tudjuk honnan jöttünk, kiből, miből váltunk le, akkor mégis honnan tudhatnánk merre haladunk? Ha nincs anyaföldünk, mely megszülne, életet ajándékozna, akkor honnan várhatnánk, hogy óvón magába nyeljen, mikor már mi képtelenek vagyunk bújkálni ezelől a mocskos színjáték elől, mit egyesek még életnek neveznek, hiszen annak lett keresztelve. A szokásostól pedig eltérni oly lehetetlen küldetés. Ahhoz erő kell, bárotság. Mersz és vér. Valódi Élet. A kopár váz, mely sziluettként mutatja immáron csupán, hogy mi volt itt hajdan képtelen életet adni, testet temetni. Hisz csak váz. Üres. Kongó. Emlékfoszlánynak talán még éppen jó, bár lassan annak is már kevés lesz.

Ropog a fa bölcsőmben. Azt is már a szú emészti. Enyészet lett sorsának pecsétje.A rothadás. A múlandóság. Átfúj a hiány fagyos lehellete. Üresség kong a végtelen pusztán.

Idegen Otthonba bújtak el pajtásaim, bajtársaim, barátaim, a családom. A jövő, célok, vágyak és álmok. Itt már csak idegen lények vicsorítanak rám, a létbizonytalanság, és a mocskos köteg papírhalmok, melyért embereket adnak el. Egész nemzetet. Életérzést. Vért. Hitet. Mindent, mik voltunk, mik talán még egy kicsit vagyunk.

 

 

Drága hazám, szeretett anyaföldem, mondd mit tettek veled? S mi az mit még majd tesznek...