Levél Orbitálisanostoba Vincéhez.

Természetesen ezen mese is ugyancsak a fantázia szüleménye. Mi más is lehetne?

 

Egy koldus végső elkeseredésében levelet küldött az udvarba. A királyhoz, őfelségéhez, Orbitálisanostoba Vincéhez el se jutott. Túl nagy ember ő az olvasgatáshoz. Pornépének szavához. Elnagyolt mozdulattal legyintett, nem kell neki. Szemétre került, ám egy udvari bolond kihajtotta a nyúzott papírt. Ez állt benne;


Az a baj, hogy nem értesz te semmit se, nem becsülsz, tisztelsz senkit sem. Se embert, se nemzetet. Erkölcstant kényszerítesz leendő katonáidra, mikor azt sem tudod mi az? Hittant súlykolsz, mikor nem hiszel te se emberben, se Istenben? Hiszed, hogy bármit megtehetsz a játszótereden, mintha te teremtettél volna mindent. Mintha minden bábut te illesztettél volna össze. Összesnek lennél szülőatyja te, te senkisem! De vigyázz mert ez lesz a veszted, számodra a mutatók még járnak, de már visszafele, csak az a kellemetlen, hogy ezt még csak észre sem veszed. Mocorognak katonáidnak vélt bábuid, a fa ropog, nyikorog az elnyomás, bűn recseg, mit ellenük tettél te, te senkisem! Királynak vélt személyed valójában koldusként kecmereg, lehet, hogy papírhalmok roskadnak alattad, de emberségből, mondd mid maradt? ... Szánlak te szerencsétlen... te senkisem...

A hatalmat mi adtuk neked, a trónt tomporod alá helyezve, de hidd el, nem vagy Isten, így mi el is ragadhatjuk tőled, mindent, mi érték számodra, mi számodra maga az élet. Hiszen neked még azon is árcédula tetszeleg... Hiszen neked csak ez a szent, papírhalom, kincsek, focipályák, elárusítás, arany. Ha most mi rablunk ki, akkor mi  maradsz? Mikor majd' tíz millió ember egyként öklendez majd fel. Mint egy romlott ételdarabot. Mert az vagy, csupán rothadsz, mérgezel, ölsz és betegítesz. Felesleg, bomlasztó te, te senkisem!

 

- Ohh bárcsak több segélykiálltás szakadna ki az elkeseredett tömegből. Bár ne törődnének bele az emberek... Nem félnének, nem lépnének unottan tovább, mikor Orbitálisanostoba Vince serege vigyorral pofájukon veszi el tőlük az utolsó pengőiket, sarcnak keresztelve. Tán még a palota falait is átszakíthatnánk - sóhajt fel az udvari bolond, majd zsebébe gyűri a papírt.