Függőben - Fantom fájdalom

ötödik epizód.

 

Nincs minden befejezve. S minden le nem ütött pontnak is meg van a miértje. Talán nem is szükséges, hogy mindent végérvényesen lezárjuk. Hiszen akkor nincs esély, hogy valami másra formáljuk.


Kong a Hajnal. Hangja szétterül a térben. Feltépi az éj sűrűn szőtt leplét. Gyengén emeli fel szemhéját. Homályos tér, alig látja börtöne falait. Pislog párat. Tekintetét törli. Álommorzsalékok peregnek le szeme sarkából. Aprókat harap a levegőből. Nem mer nagyobbakat kortyolni létének súlyából. Fél. Fél szembe nézni azzal, hova juttatta önnön magát. Nem akar még inkább megroppanni. Meghasadni. Szétszakadni. Elméje ígyis két oldalon játszik. Nehezen tudja kordában tartani. Legalábbis nehezen tudja magát azon illúzióba ringatni, hogy bármennyire is sikerül neki. Bujkál az ébrenléttől. Mintha óvatosan szökne vissza a valóságnak keresztelt valamibe. Lapulva. Óvatosan. Meghúzódva.

 

Tudatának megszelídítése nem oly könnyed játék. Egyszerű cselekedet. Harcol az agy. Küzd az elme. Viaskodik a valóság és a képzelet. Véget nem érő harcot folytat a két ismert idegen. Harcuknak színtere a meggyötört embertest. A cella. Mely fogságban tartja a két képtelen hasadékot. Mely oly sok mindennek a színtere. Mely oly sok mindennek szülőanyja. A tudat és a szív. Tudatni kellene a szívvel, nem egyedüli színész errefele. S megszívlelhetné ugyancsak eme igazságot az elme.

 

Nehézkesen megemeli a fejét. Karjával támasztja alá gyenge felsőtestét. Próbál nagyobbakat lélegezni, de tüdeje nehezen tágul, ólmos mozdulattal emelkedik, majd süllyed vissza helyére.

Egy homályos szürke foltra lesz figyelmes az ajtó előtt. Mintha egy embernek sziluettje lenne. Nincsenek egyértelmű határvonalak, formák és ívek, mégis egy emberre emlékeztet az árny. Az a valami.

Lábai nem érintik a földet. Arca sincs a lénynek. Sőt ezen órában nem is lehetne vele senki egy légtérben. Hivatalosan. Bár tudjuk, az kevesebbszer kerül reflektorfénybe, mint amennyire elnevezése sugallná létjogosultságát. Hiszen ilyenkor néma csend telepszik a falakra, szobákra, a rabokra. Noha itten ottan beszökik egy-egy emberképződmény. Kihasználva a beteg elme celláját; a testet. Kielégülve távozik. Többként. Többlete mit áldozatától rabolt. Maradéknyi önérzetét, becsületét. Az emberképződmény pedig hivatását állatias vágynak a kielégítésére cseréli. Íme; az érték elértéktelenedése.

Lebeg az egész lény. Halk szuszogást hallat.

A bentlakó, az ágyon fekvő, a rab, maga se tudja már, hogy képzelete játszik csak, vagy tán egy másik dimenzióba felejtette volna mégis tekintetét. Elméje katlanjába zárva vergődik a józanész és a képtelenség. De vajon melyik melyik? S pontosan mik is ezek? Kik is határozzák meg? Kik is határozhatják egyáltalán meg mindezt? ...

 

Az árny közeledik az ágyban fekvőhöz. Lassan, komótosan, hiszen szinte hallani, ahogy nyikorognak a másodpercek, miközben unottan, nehézkesen továbblépkednek. A rabnak szíve egyre gyorsabban és gyorsabban ver. Majd kiüti bordáinak falát. Mégsem képes megmoccanni. Ugyanúgy támaszkodik karjain, amióta csak szemeit ezen színre emelte. Az Élők Temetőjének egyik élénk szegletére. Ám csak azt nem tudja eldönteni, hogy mégis valóság-e amit annak neveznek, s ha igen, akkor kié… Ki birtokolja?

 

A lebegő alak már az ágya felett szuszog.

-          Félsz? – lihegi arcába az a valami.

Az ágyban dermedő, az őrültnek keresztelt meg sem tud mozdulni. Szíve felkúszott egészen a torkába, ott dörömböl, zakatol. Vörösbe fut arca ettől a fájó dallamtól.  Szemébe könnyek gyűlnek. Teste, mintha lebénult volna. Képtelen szóra nyitni ajkát, mozdítani végtagjait, menekülőre fogni gyáva porcikáit.

Az árny egyik nyúlványa, mely mintha karja volna, lassan arca felé nyúl. Finoman végigsimítja hajának esését. A test megremeg. Libabőr simul rá. Reszket a lény, mely egy rab-testbe szorult. Melyről azt hiszik, elmebeteg. Melyet elzárnak. Elkülönítenek. Elrejtenek. Ki lehet, oly igazság birtokában van, mely az egész világot kifordítaná húsából. Aláperegnének a tanult tények, a szabályok, az igaznak vélt igazságok. A rendek, rendszerek, elméletek, berendezkedések. Megannyi Hit borulna. Velünk együtt. Mindent szétmarcangolna az enyészet. A megsemmisülés. Eltűnés.

-          Félsz? – ismétli az a valami.

Hatalmas dörrenés szalad végig a helyiségen. Mintha egybe szakadt volna a két lény. Sóhaj szakad ki a testből, mely oly óriási, mintha a falakat is megremegtetné.

Egy félbeszakadt vallomás. Egy eltört pillanat. Egy félig vett lélegzet. Egy félregondolt gondolat.