Üres.

 

 

Szürke, homályos szobában dermedten áll. Üres szemekkel mered ki az ablakon. Még lélegzetvételei is elenyésző mozdulatként olvadnak bele ebbe az ordító semmibe. Ürességbe.

 

A másik némán áll mögötte. Köztük két lépés távolság. Ezernyi hossznak tűnő tátongó szakadék.

- Tudod mit? Kezdem én. Ha nem hiszel a karnak, mely érted mozdul és a szemnek, mely a legőszintébben beszél hozzád, akkor higgy a szavaknak, üres betűkompozícióknak… - mély levegőt vesz, mellkasa magasan megemelkedik - Szerettelek. – folytatja - Úgy ahogy eddig még senkit. Eddig… Tudod eddig a szerelmekben majd’ mindig belehaltam. Magukkal ragadtak, felszín alá szorítottak. Nem voltam sohasem boldog, mikor tanyát vert bennem ezen Istentelen gyilkos. Szenvedtem, mint egy partra vetett hal, amíg a fuldoklás ellen vergődik reménytelenül. Míg halál tusát vív. Igazán már nem is él, ámde a Halál sem volt oly kegyes, hogy keblére ölelje. De most nincs vihar. Nincs kín. Nincs szenvedés. Pontosabban – sóhaj szakad ki belőle - nem volt.

 

Elhallgat. A másik sem szól.

 

- De téged… Téged máshogy szerettelek. S tán még szeretlek(?). Nem is tudom -  tekintete messzire vész az ablaküvegen túl. Keresgél, kutat. Emlékek után. Boldogság foszlányokért. Amit csak az elmúlásba vesző percek szépítettek meg. Kergeti őket, ám elkapni képtelen. Elillannak, mielőtt még bőrébe szivárognának.

Csalódottan sóhajt egyet. Tekintetét a másikra emeli. Beszélgetésük folyamán először. Bár a beszélgetéshez két ember kellene… Helytállóbb a monológ kifejezés.

- Csendesen, békésen. Nyugodtan. Belenyugvón. Harcok nélkül. Hiszen minden oly egyértelmű volt. Annyira természetes. Magától értetődő. Felnőtt. S mintha mindig is így lettünk volna. Együtt. Nem szenvedtem. Élveztem, hogy végre boldog lehetek valaki által. Általad. Az utolsó porcikádig képes voltam elfogadni lényedet. Szőröstől bőröstül. Úgy ahogy vagy. Úgy ahogy kevesen képesek elfogadni, befogadni egy másik lényt.  Tudod nekem voltak terveim. Veled. Senki mással. De… De most már a bizonytalanságban kóválygom. Nem találom a kiutat, s már Téged sem. Úgy érzem, egyedül keresem a kiutat. Nem is segítesz, hogy újra rád találjalak. Vagy Te rám. Értelem lenne-e hát Benne(d)?... Maradt még? Vagy csak gyávák vagyunk az utolsó pontra? Mely után nem következne semmi? Hiszen az oly nehéz. Annyira végleges. De tudod a pont, pont, pontba elfáradtam. Hosszú évek véget nem érő dallama volt az számomra. Immáron elfogyott erőm. Nem maradt már semmi sem, hiszen reményvesztett a kutatás. Értelmetlen. Hiszen nem segítesz. Elsétálunk egymás mellett ebben a véget nem érő sötétségben. Nem gyújtasz lámpást, de még csak egy gyertyát sem. Vakon tapogatok utánad. Emléked után. Elfáradtam. – sóhajt. Mintha felszakadna belőle az elmúlt időszak majd’ minden lenyelt fájdalma. Lelkéből mégsem takarodott ki az összes. Foszlányok csimpaszkodnak húsába. Nem engedik, de egy kicsit tán mégis megkönnyebbült. Hiszen rettenetesen unja már a megalkuvást. Az önostorozást. Eleget gyakorolta már.

Mindenhez két ember kell. A boldogsághoz, de a kihűléshez is.

A másik még mindig nem szól. Meg sem mozdul. Ugyanúgy áll mögötte. A szakadék túlsó felén. Gyáva lépni egyet, s akár zuhanni. Megsemmisülni, hogy a tátongó üresség túlsó végén újjá születhessen. Ez hiányzik a nőnek. Hogy ott álljon mellette. Ne csak két test legyen egymás mellé helyezve.

- Semmit nem mondasz? – kérdi. Kétségbeesés szövi keresztül hangszálait, melyen keresztül valami egészen szánalmas hangon szól.

A másik még csak rá sem néz. Üresen bámul ki az ablakon. Szeretné tudni, hogy mit is keres valójában egy ennyire üres, kihalt, kopár földön, hol az életnek csupán az emlékeit próbálják szánalmasan életbe tartani. Vagy már talán azt sem.

Nem tudom – kong a két lényben, a kormos falak közt, az ablakon túl, az egész térben és időben.

Ennél kevés fájdalmasabb betűkompozíció létezik a földön…

- Tudod – tartja a szót még mindig magánál, mivel mást nem igen tud tenni. A hallgatás, a közöny nem az ő eszköztárjába való – Tudod, ironikus ez az egész. Hiszen… - keserűen elmosolyodik – Te adtad nekem vissza a reményt. A reményt a boldogságra… A Te lényed adta vissza az ütemet néma életembe. Újra. S pontosan Te… Te zúztad porrá az egészet. Fojtottad meg a hangjegyeket. Törölted le a könnyeket, a mosolynak vonalát. Romboltad a soron következő szavaimat, mondataimat. Melyre csak egy kicsit kellett volna várnod még. Hogy megérjen bennem, napfényre merjem ereszteni őket. Hogy felszívd érzésemet. Nagyon keveset. S ha nem büntetsz lényemből fakadó hibámért, már réges-rég benne fürödnénk. Mindketten.

Egy könnycsepp gördül le arcán. Fájdalom nyalja végig lényét. Hiszen a másik még mindig mozdulatlan. Ő mindent megtett. Nem is tudja, mit tehetne még. Ő helyre akarta hozni hibáit. Mindent megtett érte. Értük. Ő helyre hozta, amit csak lehetett.

- Sajnálom. – suttogja, majd lassan hátrál az ablaktól.

A másik még mindig mozdulatlan. Rá sem néz. Még mindig.

Lassú léptekkel közelít az ajtóhoz. Közös kopár színterük kijáratához. Vágyik arra, hogy szóljon a másik. Megakassza a távozás lassú folyamatát. Szomjazik egy mondatra, egy szóra, egy hangosabb lélegzetvételre. Bármire, akármire. Csak hogy érezze számít valamit. Számított.

Remegő kézzel a kilincs felé nyúl. Vesz egy mély levegőt, mely sóhajként kiszakít magából szinte mindent.

 

. . .

. . .

. . .