Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2013 július 30. 18:12

Megbocsátás

Megbocsátás.

 

Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Hagyni, hogy ezen tánc kimossa belőlünk a kínt, haragot, minden fájdalmat. A gyűlöletnek keresztelt csalódást.

 

Sajnálom...

 


2013 július 13. 22:55

Sajnálom.

Sajnálom.

részlet (?)

részlet valami hosszabb lélegzetvételből, valami érthetetlenebből...

valamiből... mely régen véget ért. melynek utolsó pontja nagyon sokáig homályba vész.

 

levél az általam ismert legmagányosabb emberhez

 

Gyűlöletem és szerelmem átfordult szánalomba. Ezen őrjítő, földöntúli ambivalencia ennyire egyszerű semmiségbe olvadt. Sajnállak. Téged. Majd’ minden értelemben.

Összezsugorodtál szemeimben. Elsorvadtál. Szinte meg is haltál. Felégett az illúzió. Megtisztult minden. Lebomlott misztifikált takaród, melyet én szőttem neked. Mert az hittem érdemes... De félregondolt gondolat volt mindez. Nem akartam meglátni. Nem akartalak meglátni Téged a temérdek maszk mögött. Megannyi gúnya alatt. Ahogyan összekuporodva reszketsz, akár egy kisgyermek.

Tudod, gyűlöletből még tudnék veled lenni. Ha érezném, ahogy a veszett vad rombolva őrjöng húsom alatt. Ahogyan mindent szétcincál, tép, mar lelkemben, és emberségemben, ha csak rád gondolok. Ha csak hozzám szólsz, érsz. Ha érezném, hogy gyűlöllek, még működne is. Hiszen ezzel bevallanám azt is, hogy volt idő, mikor az életemnél is jobban szerettelek. Mikor imádtalak. Rajongtam érted. Mikor bármihez csak közöd volt, az mindennél izgalmasabbá vált. Mikor bárminek képes voltál érdemet vagy életet ajándékozni.

De sajnálatból… sajnálatból immáron sosem leszek képes hozzád érni. Veled végignyúlni az éjszaka fodrain. Soha.

Tudod, még a közöny is jobb lenne. Működtetné köztünk az egészet. Tudnék a tiéd lenni. Ha ígérnél. Ha betartanád. Megérné. Akkor nem is lenne akkora tragédia, hogy a szerelem oly régen elmúlt. Pótolná mindaz, amit ígérsz. Amit valóra váltasz. Lennének oly Kincsek, melyek feledtetnék, hogy nem mellesleg közönyben mállik lelked számomra. A szenvedély, az érzelem pedig… Elélhetném azokat másokkal. Kik számítanak.

De így… Így, hogy szánlak…. Így már minden értéktelenné válik, melyhez csak közöd van.


Sajnálom.

Téged.

Örvendek.

Szabadságom.

2013 július 5. 15:52

Menekülés.

Menekülés.

 

Szégyen a futás, ámde hasznos.

A Szégyen amúgy is már hű társam. Igazi Bajtársam. Sosem hagyott el, oly sokszor tartott ki mellettem azután is, mikor már mindenki másnak csupán csak az emléke maradt velem. Gyere, tarts hát velem most is! Gyere, menjünk innen. A lehető legmesszebbre…. Remélem, ezen úton viszont elveszel valamerre. Tán örökre. Bár az bizarr, utópikus képzelet volna, hogy soha többé ne találkozzunk.

Futok. Menekülök. Hasznosságba gyilkolom maradék, gyengén pislákoló erőmet. Nehezek lépteim, hiszen oly sok minden visszahúz. Visszatart. Karjaikkal kapkodnak utánam. Olykor belém marnak.

Hátraszegem tekintetem;

-          Takarodj! – ordítom

Megragadja karom. Tép. Ránt vissza. A biztos pusztulásba. Kéjjel telt nevetése tölti meg a helyiséget. Az utolsó kis zegzugig beszivárog mindenhova.

Veszett vad eszement erejével küzdök. Belemarok karjába. Szinte húsában mártóznak ujjaim. Nem enged. Izgatja a fájdalom. Még nagyobb vágyat lobbant lényében küzdelmem. Hogy mennyire menekülnék tőle.

Egész testemmel felé fordulok. Minden erőmmel ellököm magamtól. Mellkasán tompa puffanásként csapódnak be kezeim. Eltaszítom. Földre zuhan. Elmebeteg pillantása keresztül szántja könyörgő lényem. Nevet. Kacag. Őrjítő hangja örvénylik a térben.

Felpattan. Közeledik. Mint egy vérszomjas vadállat. Mint egy kéjgyilkos. Nem enged. Inkább velem hal, mintsem nyugalmamat megleljem. Nélküle. Mely csak így lehetséges. Hátrálok. De nem a jó irányba. Visszafele vezet. Arra taszít. Azon jelenetek sorozatába irányít fenyegetően, melyből kiszakadtam. Részben. Hiszen néhány foszlány, akár az indák, csimpaszkodnak belém.

Ki kell térnem előle. Nem érhetünk ugyanoda vissza. Nem zuhanhatunk vissza a kezdetekre. Nem! Nem lehet…

El kell tűnnöm innen. Elmenekülnöm.  Nagyon, nagyon messzire…

 

Egy olyan helyre, ahol senki sem ismer. Nem ismerik koszos, feslett lényem. Legalábbis annak minden részletét nem. Letagadni úgysem tudnám. Képtelen lennék, hiszen… Mindegy is.

De legalább az előszót nem ismernék. Csak magát a történetet, a regényt. Játszhatnék egészen más szerepeket is. Felhúzhatnék egészen más gúnyát is. És akkor talán ... Akkor talán egyáltalán semmiről nem kellene tudniuk. Felfűzhetnék egy újabb történetet, hogy miért menekültem. Miért most. Miért így. Miért …

Akkor… Akkor lenne választási lehetőségem.

 

Mély levegőt veszek. Az oxigén bizsergetően, bizakodón siklik végig légcsövemen, játszadozik tüdőmben. Szemeim elé képkockákat hajítattok elmémmel. Fájóakat, kínzóakat. Csakhogy a kilátástalanság erőt adjon. Erőt a végleges kiszakadáshoz.

Nekifutok testének. Karjaimat magam elé feszítem. Kilép előlem. Lábát enyéim elé teszi. Elesek. Földre zuhanok. Görnyedt testem felé lép. Lesajnálón néz rajtam végig. Lehajol. Megfogja kezeimet s a földre feszíti. Testével testemre nehezedik. Alig kapok levegőt. Présel, nyom a föld felé. Kiszorítaná belőlem az Életet. Megsemmisítené a még gyenge lüktetését. Gyomorforgató vigyor feszül ajkán. Fogai villannak ki a vicsorítás mögül.

Megfeszítem lábaimat. Próbálok velük kapaszkodót találni testében. Hogy lefeszítsem magamról. Oldalba vágom térdemmel. Oly erővel, amennyit csak képes vagyok még összegyűjteni, kipréselni.

Hisztérikus sírás szakad ki belőlem.

Még egyszer meglendítem lábamat, mikor épp helyezkedne, hogy ezen csekély mozgástól is megfosszon.

Lejjebb gördül testemről. Hatalmasat szívok a légből. Újra kapok levegőt. Kétségbeesetten kapkodom.

Lábamat immáron végre be tudom akasztani oldalába.  Kétségbeesetten feszítem magamról. Minden erőmmel küzdök, hogy a vadállat elől elmenekülhessek. Alig vagyok magamnál. De küzdök. Harcolok. Oly erővel és dinamikával, mely még engem is meglep.

Mindent egy lapra teszek fel. Minden ezen az egy mozdulaton fog múlni. Mert a hosszú harcban félő, alul maradnék.

Összes morzsaléknyi erőmet egy egésszé gyúrva rúgok rajta egy hatalmasat. Leesik rólam.

Szédülök. Szüntelen csak levegő után kapkodok. Zsibbad egész testem. Egyedül csak szívem zakatol. Dübörög, dörömböl. Felkúszik egész nyelőcsövemen, hogy nyelvcsapommal játsszon egy értelmetlen, hányingert keltő dallamot.

Feltápászkodok. Az utánam ered.  …

 

...

...