Függőben. – A búcsú.

negyedik epizód

 

... Emléket állítok. Emlék pedig csak a múltnak jár. Mely már lehunyt. Ahogyan te is. Halhatatlanság a jutalmad kegyetlenségedért és a nekem ajándékozott boldogságért. Még akkor is, ha minden egyes betű hazugság volt. Ez, jár neked. ...

 

 

Hűvös levegő öleli körbe. Még inkább kabátjába kapaszkodik. Lassulnak léptei. Egyre lustábban visszhangzik cipőjének kopogása az üres helyiség falai közt. Gyengén nyúl karja a kilincs felé. Halkan nyílnak a reteszek. Sárgás fény ömlik arcára.

Jéghideg – ez az első szó, mely beszökik elméjébe, ahogyan belép. Üres falak. Szürkés szín nyúlik végig a felületeken, mely mocsári zöld árnyalatba fullad a padlóhoz érve. Nincsenek képek, fotók, semmilyen dekoráció. Semmi melegség. Semmi személyesség. Csupán egy kopott asztal álldogál a szoba közepén. Oldalát két rozoga szék keretezi. Egyiken látogatottja ül. Egyenesen nem mer ránézni, csak alakját látta, ahogyan gyorsan körbepásztázta végállomását.  Duruzsoló hangot hallat a feje felett csüngő lámpa. Neon sárga fényt hány a helyiségre.

Egy ismert idegen lépett be a szobába. Külső vonásait a már benn ülő ismeri, ám személyének mélységet sosem látta meg. Eltakarta a vászon, melyre ő maga pingált egy alakot. Szemei érzékelték a valóságot. A gyűrött arcának vonásait. A tekintetet, melyben egy mély szempár ült. Hol kékségbe olvadt. Hol mocsári zöld nyelte el a lényét. Kócos, szőkésbarna haját. Egyenes orrát. Rövid bajuszát, mely mindig szúrta, amikor megcsókolta. Vékony száját, mely legtöbbször pajkos mosolyra húzódott. A körülötte megült apró kis ráncokat. Magas, nyúlánk termetét. Izmos felsőtestét. De a bőr mögött megbújó lényre nem tévedt a reménykedő, kutató szempár. Mert az túl jól rejtőzött? Álruhákat dobálva szét maga mögött a hajsza során? Vagy mert igazán nem is akarta meglátni? Mert így volt a könnyebb? Nem tudja, de mára már nem is érdekli.

Behajtja maga mögött az ajtót. Lassan fordul meg. Mintha akadoznának a sejtek. Ellenkezne a test.

Tesz néhány lépést. Tekintetével a helyiség falai közt sétál, de azt látogatottjára nem engedi.

Kihúzza a széket. Halkan, kopottan nyikorog a fa. Leül. Könyökét az asztalra teszi, alkarja lustán fekszik maga előtt. Kissé előre hajol. Szemei az asztallapba vesznek.

Torkát megköszörüli.

A látogatott fáradtan felnéz. Kopott arcát még betegebbé festi a világítás. Repedezett ajkai erőltetett mosolyra húzódnak. Remegő kézzel az asztal közepére tett cigaretta felé nyúl. Elejti először a dobozt. Másodjára sikerül kivenni belőle egyet. Meggyújtja. Apró mosolyra húzódnak ajkai, ahogyan mélyen beleszív. Most őszintén.

- Mit keresel itt Savet? – szavai sűrű füstöt eresztenek közéjük.

- Neked is szia. – ujjait összekulcsolja az asztallapon.

Elnémulnak hosszú másodpercekre.

- Helló. – töri meg halkan. Karját látogatója felé nyújtja. Lassan, erőtlenül. Megremeg keze. Gyengén hullik vissza az asztalra.

Mély levegőt vesz. Szemébe könnyek gyűlnek. Ideges lesz. Elnyűtt pulcsijának ujjával végigsimítja arcát. Karját mellkasán kulcsolja. Hátra dől a széken. Megtámasztja a támla. Segít neki tartani testének súlyát.

- Miért jöttél be? – folytatja a néhai valakije.

- Baj? Menjek el? – félig kitolja maga alól a széket.

A látogatott, a néhai valakijének teste összerezzen. Ő visszaül.

- Semmit nem változtál – savanyú mosoly szalad ki ajkai szélére. Örült is ennek az ösztönös mozzanatának, hiszen így láthatatlanul le tudta nyelni könnyét. A könnyet, hogy látogatója még mindig az a kegyetlen diktátor, mint azelőtt. Izgatóan gyilkos és egyben éltető személyiség húzódik meg a temérdek maszk mögött. Legalábbis úgy hiszi. Hiszen igazán sosem ismerte. Csak azt hitte. S mégis… volt idő, mikor bármit és bárkit feláldozott volna érte. Akármit megtett volna, hacsak arra kéri. Hiszen volt idő… volt idő, mikor csakis ő jelentette neki az Életet. Az Életéhez pedig majd’ minden szerencsétlen ragaszkodik. Főleg az afféléhez. Melyet kevesen tapasztalhatnak meg.

Olyféle léthez, melyben egyik percben elégsz, hiszen rád hányt szavai, mint a benzin, mely csendesen szinte észrevétlenül itatódik bele minden sejtedbe, tettei pedig a parázs. Aprócska, mégis felemészt vele mindent. Néhány zavart szívdobbanás, és sokszorosára dagad. Bekebelez mindent. Másszor, a következő lélegzetben pedig hiszed, halhatatlan vagy mellette.  Általa. Minden mozdulat, pillanat leránt annak valódi mélységébe. Majd visszahoz a felszínre. Később felhajít oly magasra, hogy a valóság alkatrészeit csupán apró moszatként látod. Nyüzsgő triviális, kicsinyes hangyabolyként. Megfogalmazhatatlan, annak, ki már átélte. Elmagyarázhatatlan annak, aki nem. Ritka találkozás eredménye mindez két emberlélek közt. Ritkább, mint maga az igaz szerelem. Veszélyesebb és izgalmasabb minden másnál.

A látogató pajkos mosollyal nyugtázta felsőbbrendűségét. Hogy ismét kiszolgáltatottá tehette a másikat. Hacsak egy eltört percre is. De győzött. Mintahogyan annyiszor korábban. Egész életében. Mégis vesztesnek érzi magát. Ahogyan annyiszor korábban. Mégse vallaná be ezt soha senkinek. Még ha az élete is múlna rajta. Ő hallgatna.

- És mi van veled? – kérdezi a látogató. Elkomorodik.

Kevésszer látta őt így a benn raboskodó. Erős, súlyos pillanat, melyet alig néhányszor tapasztalt meg a hosszú éveken át tartó macska-egér játszmában. Mindig elszorult benne valami ezen percekben. Eltört. Felhasadt. Nyomasztó érzés áradt szét benne. Noha az arca, a test és a szem mindig is csendes szomorúságot áraszt, de ez komolyabb volt annak állandó jelenléténél. A tekintetében rivaldafénybe kerülő, minden mást elsöprő fájdalom mindig rossz érzést, félelmet gyújtott benne.

Ám most nem. Most először közönnyel nyugtázta a rá meredő komor szempárt.

Idegenen neveti el magát.

- Mi van velem? – gúnyos nevetés tör ki belőle ismét – Hát… a lehető legjobban vagyok. Köszönöm. Mégis hogyan másképp is lehetnék!? Láthatod… – karját széttárja, mintha a rá boruló sterilizált börtönt mutatná meg egyetlen mozdulattal.

A másik nem szól egy szót sem.

- De most én is had kérdezzek valamit. Persze csak ha megengeded – tartja a szót magánál, látogatója csak bólint egyet - Miért most?

Súlyos csend ereszkedik rájuk. A benn raboskodó nem engedi el tekintetével. Szinte felszúrja rá a másik lényét.

Minden hang elhal a helyiségben.

- Miért most!? – ismétli. Hangja meglepően erősen pattog a falak közt. Nem is emlékszik mikor volt ennyi élet benne. – Miért most!? Miért!? Miért most!? – kántálja, mire az ápoló a sarokban feláll székéről. Kezével az övére csatolt táskához nyúl. Melyben megannyi modern méreg pihen. Mely csendesít. Halkít. Megsemmisít.

A látogató kezével int neki, hogy nincs szüksége segítségre. Az ápoló visszaül székére.

- Mert nem tudtam mikor jöhetek. Vagy, hogy jöhetek-e egyáltalán. – a kérdezőt meglepte a rá omló őszinteség.

- S mégis mi változott? Miért gondoltad, hogy most? – hangja ismét halkan nyúlik végig a levegőben.  Az egy perccel korábban feléledő dühe teljesen eltűnt.

- Nem tudom. De emlékszel… – karját a látogatottja felé nyúltja. Kezébe helyezi kézfejét. Megijed, mennyire könnyűvé, elsorvadttá változott mióta utoljára érintette – mindig is mondtam neked, hogy mennyire fontos vagy nekem. Érdekel, mi van veled, az életeddel. Még akkor is, ha nem úgy, ahogyan azt te szeretnéd. De nagyon értékes ember vagy számomra. - megsimítja ujjával kezét.

A látogatott gúnyosan elneveti magát. Kirántja kezét a másikéból.

- Érdekes elképzeléseid vannak neked arról, hogyan kell bánni azokkal az emberekkel, akik úgymond ennyire fontosak neked. Ne kezdd elölről. Kérlek. Ne. Így is elég sok minden miatt kezelnek itt, ne adj még egy okot rá. – keserű mosoly szalad ki ajkaira.

- Lehet, hogy hibáztam.

- Lehet?

- Igazad van. Hibáztam. Sajnálom. De szándékosan sosem akartam fájdalmat okozni neked. – karjával ismét felé nyúl, ám most a néhai valakije rezzenéstelen marad. Ugyanúgy ül előtte. Kezei mellkasán összekulcsolva, törzsével hátradőlve.

A látogatott ismét elmosolyodik. Meglepve, felháborodva. Szemöldökét felhúzza.

- Szóval szándékosan sosem akartál fájdalmat okozni nekem? Komolyan!? – fintorog – Akkor kérlek világosíts fel, hogy te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csupán most is csak hazudozni jöttél vissza? Különben is, őszintén, miért jöttél vissza?  Mit akarsz még tőlem? Hát nem vettél ki már belőlem mindent mire megtépázott kis önbecsülésednek szüksége volt? Hát nem sikerült még kellőképpen szolgálnom kisebbségi komplexusodat, mely oly régről csimpaszkodott rád? Mikor még ártatlan voltál… Mi? Mit akarsz még tőlem? A selejtség érzése még mindig üldöz? Az értéktelenségé, a tudaté, hogy biztos azért hagyott el, mert méltatlan vagy a szeretetre… Vagy egyszerűen csak rádöbbentél, hogy amit te üldöztél annyira esetlenül és szánalmasan valójában semmit nem ér, hiszen a hajsza során te magad romboltad porrá értékét? Megannyi embert magad alá gyűrve. Azt hiszed bárki is boldog lehetett, aki a közeledben volt? Hogy nem érezték, hogy minden csupán csak hazugság? Hogy mindent csak a mű bizonyítási vágy szült és nem igaz őszinteség? Azt hiszed, azért mert nem mondták még nem tudták, érezték? Ráébredtél, hogy egész életed felesleges, hiszen egy olyan hibát akartál görcsösen kijavítani, amit egyszerűen nem lehet? Végre megértetted, hogy nem oldozhatod fel magad más bűnéért?

Megsemmisítette látogatóját. Nem véglegesen, hiszen a szörnyek, a korcs emberlelkek túl sok mindent túlélnek. Többet, mint azok, akik méltóak lennének a továbblépés megnyugvására. A fájdalmas igazság, a felismerés is csupán ideig óráig ébresztik fel őket szánalomra méltó életképzetükből.

- Tudod te egyáltalán milyen szeretni egy másik embert? Milyen feláldozni magad érte? Ahogyan én tettem. Érted… Elnyesni minden köteléket. Lenyelni minden szót, vallomást. Minden erőddel visszaszorítani a kart, mely csak érted mozdulna. Hogy megérintsen. Tudod milyen? Éreztél valaha ilyen mély fájdalmat? A megsemmisülését, az ordító magányét, a teljes elveszettségét, csakhogy a másik a boldogságára rálelhessen? De te még ezt is értéktelenné tetted. Hiszen boldogtalan vagy. Megkeseredett. Másképp nem lennél itt. Ugye? Hiszen csak akkor jössz, ha kell valami. Mi kell még? Mit adjak még neked? Mit tépjek még ki magamból miattad? – pár másodpercre hallgatásba fullasztja szavait - Szerettél te valakit életedben? – folytatja - Volt olyan, akit nem játszottál volna ki? Akire nem játékszerként tekintettél? Akit nem vertél át? Nem árultál el? Tudod, ha valaha is szerettél volna, nem tetted volna azt amit. S ezt te is tudod jól…

Hosszú percekig némaságba fullad a helyiség. Senki sem szól.

- Sajnálom. – töri meg a látogató – Egyszerűen nem tudok mást mondani.

Elhallgat. A látogatott nem oldozza fel.

- Emlékszel… – keserű mosolyra húzódnak a látogató ajkai – emlékszel mikor le akartuk zárni? Mikor visszatáncoltál… Ellenkeztél, noha a te ötleted volt. Még az elején. Félév körül. Emlékszel? – mély levegőt vesz – Akkor kellett volna kilépnünk egymás életéből. Kilépnem. Elporlasztani minden szót, elnyomni minden mozdulatot. Megfojtani a szereplőmet közös történetünkben. Akkor… akkor talán nem… - nem tudja befejezni, a látogatott nevetése közbevág. Idegen a kacaj. Furcsa. Kissé sértődött. Döbbent.

- Te javíthatatlan vagy. Sosem változol. Ne játszadozz. A kirakatnak, látszatnak ne ostorozd magad. Felesleges játszma. Nem látod, hogy nincs már játszótársad? Hogy egyedül vagy. Nem látod? Nem észleled? Game over van. Mert én azt mondtam. Véget vetettem mindennek. S nem te.

A látogató nem szól egy szót sem, ígyhát néhai valakije folytatja;

- Amúgy pedig tévedsz. Megint. Nincs igazad. Ennek így kellett lennie. Ha akkor… - mély levegőt vesz, mintha a szavak súlya a hangszálait nyomnák - ha akkor ütöttük volna le az utolsó pontot, akkor máig marna hiányod. Siratnálak. Az utolsó lélegzetvételemnél is irántad sóvárognék. Egy hazugságért. Legalább az utolsó percemnek adtam még egy esélyt, hogy őszinte lehessen. Ha már te nem voltál kegyes, hát megajándékoztam én magam. Úgy és akkor, amikor annak az ideje volt. Én kifejezetten örülök, hogy így alakult. Hogy később a segítséged nélkül égettem fel mindent. Amikor feleszméltem, hogy a közös történetünkben szereplődet én szültem. Én alkottalak meg. S te… te valójában nem az az ember vagy, akinek megannyi éven át hittelek. Nem mondom ezzel, hogy rossz ember vagy. Csak nem az enyém. Valójában sosem voltál az. Te csak egy élősködő voltál, aki hitemből falatozott. Aki kihasználta a formádra teremtett alakot, hogy mindent megszerezhessen, amire csak vágyott. – pár perces szünetet tart, vár valami reakciót, mondatot. Bármit, akármit, ám az nem érkezik meg – Tudod, nem téged szerettelek. Hanem azt az alakot, akit én teremtettem formádra. De ti ketten… mint a tűz és víz. Őt szerettem. Őt. Imádtam. Rajongtam érte. Bármit megtettem volna neki, érte. Ő volt az én ellenszerem a valóság ellen. A drogom. Létem fájdalomcsillapítója. De ő nem létezik. Sosem létezett. Te pedig… valójában szinte egyáltalán nem hasonlítasz rá. S ez nem is baj. Legalábbis nekem már nem. – elmondott mindent. Nem maradt semmi, amit megosztana még vele.

A látogató nem szól semmit. Halkan kitolja maga alól a széket. Lassú léptekkel halad az ajtó felé. Hátra sem néz. Kezét a kilincsre teszi. Egy percre megakad. Megdermed. Mozdulatlan.

- S még azt hiszed én vagyok a szánalomra méltó. - kacaj szakad ki belőle - Hogy engem kell sajnálni… Az én börtönöm legalább látszik. S még a leggyatrább nézetből sem néz ki oly szomorúan, mint a tiéd. Az életed. Saját életed a büntetésed, börtönöd. Rab vagy te is. Csak én legalább nem vagyok egyedül. Hisz körülötted minden hazugság. Az embereid is. – hajítja utána a látogatott, miközben az ápoló odalép hozzá, hogy visszakísérje szobájába.

A másik, az ajtóban mély levegőt vesz. Kinyitja az ajtót. Eltűnik néhai valakijének szeme elől. Immáron örökre.