Első hullám

Elveszetten kóvályog az utcákon. Egyiken beesik, másikból kizuhan. Alig lát. Kezeit maga elé feszíti, mint egy holtkóros, nem evilági. Ködfátyol simul tekintetére, a szunnyadó városrészre.

Szívdobbanások ugrálnak dobhártyáján. Alig hallja, de monotonsága majd’ az őrületbe kergeti. Vagy már meg is tette volna?

Hűvös szél nyalja végig az utcákat. Mohón, nyelve belekap a levélkupacba. Néhányat táncra kéri. Felcsapnak a haldokló erezetek. Szállnak a levelek. Szemmagasságig, vagy még feljebb. Apróbb örvények siklanak az utcákon. Anyaga, mit az utcán talál. A léghullám elégedetten táncoltatja őket egy földöntúli, halhatatlan, fülnek érzékelhetetlen dallamra. Kacérkodik hatalmával az élettelen tárgyak felett.

Szemeibe por száll. Egy kacaj suhan el mellette. Testére libabőr fátyla ereszkedik le. Mint egy jéghideg fuvallat, mely minden porcikáját udvariatlanul végigtapogatja. Megerőszakolja.

Szűrt fény szivárog ki egy kis utcácskából balján. A fénynyúlványok kézfejben végződnek. Hosszú, démoni ujjak táncolnak körülötte. Játékosan arca előtt vonaglik a kar. Csábítja, hívogatja.

Elgyengül. Eleget tesz a kérésnek, vagy parancsnak. Már maga sem tudja. Elindul. A fénycsíkok körülfonják derekát, lábszárát, karját, arcát és nyakát. Majd’ egész teste tompa fehérségbe veszik. Az a valami szinte betaszítja, behajítja az utca közepére.

Egyre hangosabban hallja a szívdobbanásokat. Visszhangoznak koponyája ürességében. Ugrándoznak a sejteken.

Megtörli szemét – mintha az segítene. Erőtlenül tesz pár lépést. Kissé múlik a homály, fakul a tompaság.

Egy alak rajzolatát véli látni az előtte hosszan elnyúló két út keresztezésénél. Senkit nem látott itt, mióta reménytelenül kóvályog. Mennyi ideje is pontosan? Fogalma sincs. Próbálja előhívni emlékeinek kockáit, hátha egy támpontot, egy óra számlapját, vagy mutatóinak állását elcsípheti, de reményét a kudarc keresztülnyesi. Semmi. Teljes üresség honol elméjében.

Gyorsabb, erősebb léptekkel halad az alak irányába. Nem ismeri fel, nem is tudja ki lehet, de egy ember. Egy másik ember. Rajta kívül. Nincs egyedül. Izgalom lép a színre lelkének üregében.

Ahogy közelít hozzá, a szívdobbanás-kántálás úgy erősödik. Szinte már majd’ megsüketíti. Nem hall immáron semmi mást, csak ezt a monoton dübörgést, dorombolást. Véget nem érő ősi dallam, erőszakos lüktetés, szenvedélyes hangsorozat.

Kezeit füleire tapasztja. Mintsem segít. Mintha koponyája falain dörömbölne immáron. Be akarna jutni. Behatolni. Magáénak birtokolni mindent. Minden gondolatot, annak forgácsát. Hamis érzelmeket, miket az elme indíttat útjára, a szívre, lélekre kenve a soron következő fájdalmat.

Az alak sziluettje eltűnik egy romos faajtó mögött. Immáron léptei futásba olvadnak. Nem éri el. De követi. Követi képzelt útjának vonalát.

Hirtelen sötétség omlik tekintetére. A környezetre. Eltűnik minden fénymaradvány, nem lát most már semmit. Se az alakot, se az utcát, se a kacérkodó világosságnyúlványokat, sem az ajtót. Semmit. Elnyeli őt a koromfeketeség. A megszűnés. Tán maga a halál?

Bizonytalanul tapogat maga előtt. Kezei újra teste előtt feszülnek. Mint egy védelem. Tapogató szem. Megtalálja a kilincset – úgy véli. Megszorítja a nyakát, a fém sír egy utolsót, egy halkat nyekken, lebukik, majd az ajtó kinyílik.

Homályosan rajzolják fel magukat a helyiség kontúrjai. Szürke olvadásba vesznek az élek. De legalább már lát valamicskét az őt körülölelő világból.

Porszőnyeg csap fel a levegőbe. Magasan, a térbe simulva, veszve. Köhög párat.

… … … … …