Írásjelek.

A valódi . avagy ... története

. . . túl sok kérdés egyetlen válasz nélkül. . . .

 

Elbeszéltük majd’ az összes forgatókönyvet. Mégse találtunk még rá a megfelelő szövegre. Mely működne közöttünk. Maradéktalanul. Nem szülne hiányt. Melyhez lenne elég kitartásunk…

Elpazaroltuk a pillanatokat. Élményeket. Érzéseket. Nem akkor és nem ott…! Értelem volt-e hát benne? Benned? Vagy csupán felesleges köröket karcoltunk volna egymás kusza életébe? Minden okkal történt, értelemmel?

Az utolsó pontot tán leütöttük volna? Vagy várat magára? Meddig? Miért?

Ha pedig már történetünk végén nyugszik, akkor… Mióta? Miért? Miért nem látom teljes egészében?

Radírozhatatlanul, letörölhetetlenül nevetne-e hát ránk? Vagy még nem?

Kérdőjele vagy Te életemnek. Egy a sok közül. Ám túl erős a kontúrod ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjalak, vagy, hogy hosszan megvárassalak… Időről időre jelenembe pörgeted megválaszolásra váró létedet életemnek.

Sokszor hatalmasodik el rajtam azon érzet, miszerint, mintha a boldogság kiegyenesítené kételyes formáid. Megrántaná a két végletet egyetlen vonallá kreálva a kérdőjelet. Felkiáltójellé avanzsálsz. Figyelemfelhívó, ordító, egyértelmű jellé. Hogy itt vagy, s az a valaki vagy! Ám máskor…

Máskor… Mintha a düh és csalódottságom képzelt formádra zuhanna. Csapna egy hatalmasat. Egyetlen kis moszattá morzsolva az éveket. Egyetlen ponttá… Mely lezár valamennyi szerepet. Érzelmet?

De aztán… Aztán újra és újra visszanyered eredeti formáid, mit megannyiszor próbáltunk már átformálni. Csupán sohasem együtt… Sosem tartott sokáig. Kellőképp elég ideig.

Minduntalan kérdőjelként nevetsz rám. Miért? Meddig?

Mikor lesz game over?

j.u.! v.m.! é.m.