Skorpióm.

 

Tán nem az lenne a legtisztább szeretet, melyet egy ember a másik iránt érezhet, mikor látja és érzi legmocskosabb, legbűnösebb énjét a másiknak, s még akkor is ugyanúgy szereti, mint mikor különböző maszkokat, karaktereket viselt megcsonkított lelkük? Mikor képesek vagyunk szeretni a másikban lakozó kis ördögporontyot, sátánfajzatot is, ugyanúgy, mint lénye simogató oldalát. Mert ő az. Ő az is. Ennél őszintébb és ritkább talán nincs is köztünk. Csak, mikor a szeretet ezen mélysége nyeli el a két emberlelket.

 

Megmart.  Mérgét belém eresztette, beszivárgott minden sejtembe. Mutálódtak a létfontosságú szervek. Szív és elme. Élethez sok, a Halálhoz túl kevés. Mezsgye. Egyik sem, mégis mindegyik. Keverednek a jelzők, béklyók, gondolatforgácsok, és érzelem-illúziók.

Arra ítélt, hogy kövessem szomorú lépteit. Úgy érezzek, gondoljak, mint Ő. Úgy palástoljak, színészkedjek. Félelmet, bizonytalanságot és bizalmatlanságot lövellt belém.

Keblemre öleltem gyilkosom. Újra belém mart. Még szorosabban öleltem. Kétségbeesetten kapaszkodtam azon percekbe, mikor velem volt. Akármit is tett. Akármilyen mélyre is hasított bennem. Így teltek az évek. S lassan olyanná váltam, mint amilyen Ő maga. Pergett a vér, nőtt a fájdalom.  Mígnem…

Mígnem szikra pattant lelkem kongó üregében. A sokadik szúrás után. Düh és harag. Hazug tanácsadói létemnek. Képtelen voltam megérteni, hogy egyszerűen csak a természete ilyen.  Nem tehet ő róla. Sajnos, túl későn láttam mindezt meg. Visszafordíthatatlanul lemaradtam a pillanatokról. A pillanatról. Elhomályosított a valódi méreg. A csalódás, düh és harag egyvelege.

Ő csupán az ősi, elemi érzettel volt gyenge szembeszállni. Inkább átadta magát az ördögi körnek. Mert úgy volt a könnyebb. Menekülni. Bujdosni. A páncélba és méregtüskébe. A védekezésnek keresztelt gyilkolásba, mely valójában csak szűnni nem akaró rettegésükből burjánzik. Hogy valaki finoman megérinti kérges testüket, lelküket.  Mert megmeri érinteni őket. Hogy valaki képes szeretetet érezni irántuk. Hogy léteznek emberek, kik a szörnyeket is képesek szeretni. Őszintén. Kihámlanának a vastag szaruból. Ott maradnának csupaszon, mezítelenül. Védelem nélkül. Ettől félt leginkább. Emberinek lenni. Valódi érzelmeket érezni, kimutatni.

A Skorpiókat a Nagyurak már jó előre büntetik. Legelső lélegzetvételük előtt már átkukat magukon viselik. Sajátos átkuk… Majd’ mindent túlélhetnek, mit játszótársaik nem, mégis… épp csak élni képtelenek. Ez az ő igazi elkárhozásuk. Ezért is védekeznek, mielőtt még a tőr elő kerülne. Ezért is bujdosnak, sötétségbe húzódva. Üldözik a szeretetet, szerelmet. Mindennél jobban vágynak az elfogadásra, éppen csak befogadni képtelenek. Halottak már, mielőtt még ütne egy utolsót az óra mutatója.

Mégis szerettem és szeretem gyilkosomat. Árulómat. Bármit odahajítanék, ha még egyszer lehetőségem lenne magamhoz ölelni. Még akkor is, ha újra belém marna.

 

béesz.