Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2013 november 25. 13:08

Víz - Első hullám.

Első hullám

Elveszetten kóvályog az utcákon. Egyiken beesik, másikból kizuhan. Alig lát. Kezeit maga elé feszíti, mint egy holtkóros, nem evilági. Ködfátyol simul tekintetére, a szunnyadó városrészre.

Szívdobbanások ugrálnak dobhártyáján. Alig hallja, de monotonsága majd’ az őrületbe kergeti. Vagy már meg is tette volna?

Hűvös szél nyalja végig az utcákat. Mohón, nyelve belekap a levélkupacba. Néhányat táncra kéri. Felcsapnak a haldokló erezetek. Szállnak a levelek. Szemmagasságig, vagy még feljebb. Apróbb örvények siklanak az utcákon. Anyaga, mit az utcán talál. A léghullám elégedetten táncoltatja őket egy földöntúli, halhatatlan, fülnek érzékelhetetlen dallamra. Kacérkodik hatalmával az élettelen tárgyak felett.

Szemeibe por száll. Egy kacaj suhan el mellette. Testére libabőr fátyla ereszkedik le. Mint egy jéghideg fuvallat, mely minden porcikáját udvariatlanul végigtapogatja. Megerőszakolja.

Szűrt fény szivárog ki egy kis utcácskából balján. A fénynyúlványok kézfejben végződnek. Hosszú, démoni ujjak táncolnak körülötte. Játékosan arca előtt vonaglik a kar. Csábítja, hívogatja.

Elgyengül. Eleget tesz a kérésnek, vagy parancsnak. Már maga sem tudja. Elindul. A fénycsíkok körülfonják derekát, lábszárát, karját, arcát és nyakát. Majd’ egész teste tompa fehérségbe veszik. Az a valami szinte betaszítja, behajítja az utca közepére.

Egyre hangosabban hallja a szívdobbanásokat. Visszhangoznak koponyája ürességében. Ugrándoznak a sejteken.

Megtörli szemét – mintha az segítene. Erőtlenül tesz pár lépést. Kissé múlik a homály, fakul a tompaság.

Egy alak rajzolatát véli látni az előtte hosszan elnyúló két út keresztezésénél. Senkit nem látott itt, mióta reménytelenül kóvályog. Mennyi ideje is pontosan? Fogalma sincs. Próbálja előhívni emlékeinek kockáit, hátha egy támpontot, egy óra számlapját, vagy mutatóinak állását elcsípheti, de reményét a kudarc keresztülnyesi. Semmi. Teljes üresség honol elméjében.

Gyorsabb, erősebb léptekkel halad az alak irányába. Nem ismeri fel, nem is tudja ki lehet, de egy ember. Egy másik ember. Rajta kívül. Nincs egyedül. Izgalom lép a színre lelkének üregében.

Ahogy közelít hozzá, a szívdobbanás-kántálás úgy erősödik. Szinte már majd’ megsüketíti. Nem hall immáron semmi mást, csak ezt a monoton dübörgést, dorombolást. Véget nem érő ősi dallam, erőszakos lüktetés, szenvedélyes hangsorozat.

Kezeit füleire tapasztja. Mintsem segít. Mintha koponyája falain dörömbölne immáron. Be akarna jutni. Behatolni. Magáénak birtokolni mindent. Minden gondolatot, annak forgácsát. Hamis érzelmeket, miket az elme indíttat útjára, a szívre, lélekre kenve a soron következő fájdalmat.

Az alak sziluettje eltűnik egy romos faajtó mögött. Immáron léptei futásba olvadnak. Nem éri el. De követi. Követi képzelt útjának vonalát.

Hirtelen sötétség omlik tekintetére. A környezetre. Eltűnik minden fénymaradvány, nem lát most már semmit. Se az alakot, se az utcát, se a kacérkodó világosságnyúlványokat, sem az ajtót. Semmit. Elnyeli őt a koromfeketeség. A megszűnés. Tán maga a halál?

Bizonytalanul tapogat maga előtt. Kezei újra teste előtt feszülnek. Mint egy védelem. Tapogató szem. Megtalálja a kilincset – úgy véli. Megszorítja a nyakát, a fém sír egy utolsót, egy halkat nyekken, lebukik, majd az ajtó kinyílik.

Homályosan rajzolják fel magukat a helyiség kontúrjai. Szürke olvadásba vesznek az élek. De legalább már lát valamicskét az őt körülölelő világból.

Porszőnyeg csap fel a levegőbe. Magasan, a térbe simulva, veszve. Köhög párat.

… … … … …

2013 november 20. 06:25

Írásjelek.

Írásjelek.

A valódi . avagy ... története

. . . túl sok kérdés egyetlen válasz nélkül. . . .

 

Elbeszéltük majd’ az összes forgatókönyvet. Mégse találtunk még rá a megfelelő szövegre. Mely működne közöttünk. Maradéktalanul. Nem szülne hiányt. Melyhez lenne elég kitartásunk…

Elpazaroltuk a pillanatokat. Élményeket. Érzéseket. Nem akkor és nem ott…! Értelem volt-e hát benne? Benned? Vagy csupán felesleges köröket karcoltunk volna egymás kusza életébe? Minden okkal történt, értelemmel?

Az utolsó pontot tán leütöttük volna? Vagy várat magára? Meddig? Miért?

Ha pedig már történetünk végén nyugszik, akkor… Mióta? Miért? Miért nem látom teljes egészében?

Radírozhatatlanul, letörölhetetlenül nevetne-e hát ránk? Vagy még nem?

Kérdőjele vagy Te életemnek. Egy a sok közül. Ám túl erős a kontúrod ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjalak, vagy, hogy hosszan megvárassalak… Időről időre jelenembe pörgeted megválaszolásra váró létedet életemnek.

Sokszor hatalmasodik el rajtam azon érzet, miszerint, mintha a boldogság kiegyenesítené kételyes formáid. Megrántaná a két végletet egyetlen vonallá kreálva a kérdőjelet. Felkiáltójellé avanzsálsz. Figyelemfelhívó, ordító, egyértelmű jellé. Hogy itt vagy, s az a valaki vagy! Ám máskor…

Máskor… Mintha a düh és csalódottságom képzelt formádra zuhanna. Csapna egy hatalmasat. Egyetlen kis moszattá morzsolva az éveket. Egyetlen ponttá… Mely lezár valamennyi szerepet. Érzelmet?

De aztán… Aztán újra és újra visszanyered eredeti formáid, mit megannyiszor próbáltunk már átformálni. Csupán sohasem együtt… Sosem tartott sokáig. Kellőképp elég ideig.

Minduntalan kérdőjelként nevetsz rám. Miért? Meddig?

Mikor lesz game over?

j.u.! v.m.! é.m.

2013 november 3. 12:00

Skorpióm.

Skorpióm.

 

Tán nem az lenne a legtisztább szeretet, melyet egy ember a másik iránt érezhet, mikor látja és érzi legmocskosabb, legbűnösebb énjét a másiknak, s még akkor is ugyanúgy szereti, mint mikor különböző maszkokat, karaktereket viselt megcsonkított lelkük? Mikor képesek vagyunk szeretni a másikban lakozó kis ördögporontyot, sátánfajzatot is, ugyanúgy, mint lénye simogató oldalát. Mert ő az. Ő az is. Ennél őszintébb és ritkább talán nincs is köztünk. Csak, mikor a szeretet ezen mélysége nyeli el a két emberlelket.

 

Megmart.  Mérgét belém eresztette, beszivárgott minden sejtembe. Mutálódtak a létfontosságú szervek. Szív és elme. Élethez sok, a Halálhoz túl kevés. Mezsgye. Egyik sem, mégis mindegyik. Keverednek a jelzők, béklyók, gondolatforgácsok, és érzelem-illúziók.

Arra ítélt, hogy kövessem szomorú lépteit. Úgy érezzek, gondoljak, mint Ő. Úgy palástoljak, színészkedjek. Félelmet, bizonytalanságot és bizalmatlanságot lövellt belém.

Keblemre öleltem gyilkosom. Újra belém mart. Még szorosabban öleltem. Kétségbeesetten kapaszkodtam azon percekbe, mikor velem volt. Akármit is tett. Akármilyen mélyre is hasított bennem. Így teltek az évek. S lassan olyanná váltam, mint amilyen Ő maga. Pergett a vér, nőtt a fájdalom.  Mígnem…

Mígnem szikra pattant lelkem kongó üregében. A sokadik szúrás után. Düh és harag. Hazug tanácsadói létemnek. Képtelen voltam megérteni, hogy egyszerűen csak a természete ilyen.  Nem tehet ő róla. Sajnos, túl későn láttam mindezt meg. Visszafordíthatatlanul lemaradtam a pillanatokról. A pillanatról. Elhomályosított a valódi méreg. A csalódás, düh és harag egyvelege.

Ő csupán az ősi, elemi érzettel volt gyenge szembeszállni. Inkább átadta magát az ördögi körnek. Mert úgy volt a könnyebb. Menekülni. Bujdosni. A páncélba és méregtüskébe. A védekezésnek keresztelt gyilkolásba, mely valójában csak szűnni nem akaró rettegésükből burjánzik. Hogy valaki finoman megérinti kérges testüket, lelküket.  Mert megmeri érinteni őket. Hogy valaki képes szeretetet érezni irántuk. Hogy léteznek emberek, kik a szörnyeket is képesek szeretni. Őszintén. Kihámlanának a vastag szaruból. Ott maradnának csupaszon, mezítelenül. Védelem nélkül. Ettől félt leginkább. Emberinek lenni. Valódi érzelmeket érezni, kimutatni.

A Skorpiókat a Nagyurak már jó előre büntetik. Legelső lélegzetvételük előtt már átkukat magukon viselik. Sajátos átkuk… Majd’ mindent túlélhetnek, mit játszótársaik nem, mégis… épp csak élni képtelenek. Ez az ő igazi elkárhozásuk. Ezért is védekeznek, mielőtt még a tőr elő kerülne. Ezért is bujdosnak, sötétségbe húzódva. Üldözik a szeretetet, szerelmet. Mindennél jobban vágynak az elfogadásra, éppen csak befogadni képtelenek. Halottak már, mielőtt még ütne egy utolsót az óra mutatója.

Mégis szerettem és szeretem gyilkosomat. Árulómat. Bármit odahajítanék, ha még egyszer lehetőségem lenne magamhoz ölelni. Még akkor is, ha újra belém marna.

 

béesz.