"Halálosan szeretem a szerelmet."


Hullámokban tör rám az érzés, hogy szeretlek. Mintha a Tengered nyelne el.

Ott állok. A parton. A szárazföldön. Mégis védtelennek érzem magam. Ellened. A Végtelen ellen. Pedig kiszakadtam már belőled. Mégis körültáncol a fulladás félelme. Kacérkodik hatalmad. Hogy bármelyik lélegzetemet felhasíthatod mellkasom üregéből. Hogy a halál mezsgyéjére taszítasz. Hogy tőled függ majd újra minden.

Mégsem vagyok képes ellépdelni. Elhagyni téged. Közelséged. Ezt a lehetetlen, élhetetlen karcot, vékony ecsetvonást. Hol a víz és a föld találkozik. Honnan megannyiszor elragadtál. Mohón önmagadba sodortál. Lerántottál. Birtokoltál. Fojtó lélegzetet lehelve ajkaim közé. Hol az illúziót ajándékoztad nekem, hogy életre keltesz. Másoktól elrejtve. Másképpen. Melyet senki nem adhat nekem. Csakis te. A hazugságot, hogy valódi élettel ruházol fel. Feltéped a világ látható és ismert sarkait. Kiszélesítve a horizont. Hogy megmutatsz mindent, mit mások képtelenek. Csakis nekem. Hol elhittem neked mindent. Hiszen csak te léteztél. Senki más nem számított. Senki más nem is létezett.

Hullámzik a végtelen. Tekintetetben fodrozódnak az érzelmek. Szerelmem.

Hol békés, csendes, nyugodt. Halkan hullámzó égkék fodrok. Majd’ szinte némán susogják a hullámok; szerelem, vagy csupán annak csalóka illúziója? Nem tudom. Ámulatba ejt a látvány, az érzet. Emlékek kúsznak fel a színre. Az együtt töltött éjszakák. Nappalok. Azok képzetei. A mosolya. Tekintete. Pajkossága. A hazugságok, melyeket oly puhán, finoman és érzékletesen simított bele szomjazó lényembe. Melyekben hittem. Hiszek. Melyek egy világot emeltek felém.  Mely csak az enyém. Miénk. Közös létünk hazug otthona. Mely számomra mindennél többet jelentett. Jelent. Lágyan simul rám a bizsergés. Hogy újra áldozatául válhatok ennek a kegyetlen, vérben fürdő gyilkosnak. Létem immáron az ő érdes kezei közt nyugszik. Oly szabadságban mártózom, mely létszükségletemmé torzult. Teljes mivoltomat átnyújtom neki. Az ő szeszélye sorsom pecsétje. Minden érzelmem, gondolatom és porcikám uralkodója. Csakis az ő trónusa. Szerelem lenne-e hát mindez? Hogy mindenemet képes vagyok átnyújtani neki? Hogy képes vagyok mindig bízni benne? Hogy talán most majd nem zúz porrá? Nem semmisít meg? Engem. Világomat. A mindenséget. Semmit nem hagyok magamnak. Magamban. Mindenemet odaadom. Megadom magam.

Felcsapnak a hullámok. Tintafekete felhők tornyosulnak a haragosan csapkodó, vonagló nyúlványaid felé.

Erőszakosan hasít Tengered menedékhelyembe. A szárazföldre, mely egy csekély biztonsággal ajándékoz meg. Szinte már elérsz. Újra. Vörösbe fordul néhány hullámod. Kegyetlen mohósággal tör előre. Tombolsz. Őrjöngsz. Nem fogadsz el nemet, időkérelmet. Semmit sem. Te akarsz irányítani. S mindezt el is éred. Bántóan könnyedén.

Óriási hullámot dagasztasz. Kegyelem nélkül hajítod felém. Elsodor. Elsodorsz. Földre zuhanok. Elnyel a Végtelen. Berántasz. Magadévá teszel. Nem kapok levegőt. Önmagamtól már nem. Képtelen vagyok létemből újat harapni. Csak az marad, melyet nekem hagysz. Odavetsz. Morzsák. Fullasztó létmorzsalékok.

Kegyetlen szeszélyed ilyenkor képtelen féken tartani magát. A világot. Megvárni, hogy magamtól nyújtsam át magam. Mezítelenül. Csupasz lelkem s testem.

Elsimítasz néhány hullámot. Képeket festesz reájuk. Hatalmaddal kérkedsz. Ahogyan mindig lesöpörsz a tábláról. Megsemmisítesz. Játékosan hasítod élő húsomba a pengét. Megtáncoltatod azt. Halálkeringőre kéred fel az acélt. Táncparketted pedig lényem te kegyetlen diktátor. Felskiccelsz a hullámokra. Ahogyan ajkaim mosolyra húzódnak. Szemeimről könnycseppek gurulnak. Érzelmeket, emlékeket gyűrsz lelkem üregébe. Hogy boldog vagyok. Haldoklom. Élvezem, s majd belehalok a fájdalomba. Gyűlölöm. S szeretem. Egyszerre. Életet. Általa. Általad. Hogy a Végtelenbe vezetsz karonfogva. Bekötött szemmel.

Mindenem a Tiéd. Mellyel időről időre visszaélsz. Mégsem tudok rád haragudni. Hiába szakítod ki mindig lelkem egy darabját, de előtte Élettel ajándékozol meg. Valódival. Leírhatatlannal. Felélesztesz életálmomból.

"Halálosan szeretem a szerelmet."

 

Ady Endre - Szépítő öregség

Kislyányom, most a vágyamnak örülj,
Örülj e csodás, öreg repesésnek,
Felejtsd a gyatra fiatalokat,
Kik a csókkal sietnek vagy megkésnek.
Tudod jól, hogy halásra számítok
S amit az Élet elvett,
Tán holnapig mind Veled pótolom:
Halálosan szeretem a szerelmet.

Hetyke, kényes, várható ifjaid
Gerinc-könnyítőn bánnak el a csókkal,
Hogy aztán még könnyebben fussanak.
Én torkig-vagyok minden földi jókkal
És helyettük a Minden most Te vagy
És Neked én a Minden,
Itt vagy, bár hűtlen tervet tervezel,
Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.

Annyi és annyi feledt csók után
S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér
És mindig várni, vágyní Tégedet,
Te, Élet, anya, Te gyermek, Te testvér,
Ezt a szerelmet kitől kaphatod,
Ezt az összes szerelmet?
Simogasd meg ritkuló hajamat,
Sírj egy kicsit kis, zavart Éva-gyermek.

Felejtem a jövő sír-fogadót
S elfelejtem, ami ért a világban,
Mert utoljára van még valamim:
Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam.
Ujjongj, kislyányom: Halál-tél havaz
S itt állok fehér hitben,
Vágyban és mindent Neked áldozón:
Öreg vagyok s szebb, mint egy ifjú Isten.