„Magyarul szólaltak fel

Egy kétnyelvű táblákat osztogató nő megbírságolása miatt magyarul szólaltak fel a marosvásárhelyi önkormányzat keddi ülésén a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselői. Ezt követően – tolmács hiányában – románul is összefoglalták az elmondottakat. MTI”

Forrás: Metropol 2013.10.09.

 

Felmerült bennem egy költői kérdés. Én balga, mi?

Milyen jogcímen is osztogatunk mi kettős állampolgárságot? Miért is hatalmazunk fel olyan embereket, akik nem is az országunkban élnek olyan joggal, hogy a mi hétköznapjainkkal kapcsolatban ítélkezzenek? Miért is ajándékozunk hatalmat, hogy helyettünk döntsenek? Értünk. Elméletileg. Mert természetesen a kettős állampolgárság sem politikai döntés volt, a szavazótábor megdagasztása. Spekuláció. Természetesen nem.

Talán azért mert úgy hiszik a táplálék lánc legtetején, hogy mindannyiunkban magyar szív dobog? Hát persze. Magyar vért pumpálva kegyetlen gondossággal. Hogy minden egyes rothadó kis sejtünk megfürödhessen benne. Mindannyiunk az a definiálatlan szívzörej lenne, mely Európa mellkasában és lelkében hallatja haldokló, beteg hangját? Mégse tudna nélküle élni. Nélkülünk.

Valahogy minden nép büszke mivoltjára. Tartozására. Nyelvére. Anyaföldjére. Otthonára. Vérére. És családjára. És mi? Mi miért csak szavakkal hirdetjük büszkeségünk? Vagy éppen még csak úgysem. Ám a cselekedetek eltűnnek. Elporladnak a félelem és meghunyászkodás lángjában. Miért osztogatjuk címkénket, életérzésünket? Azért mert valamikor nagyon régen valóban egy ország voltunk? S mégis miért nem tűnik fel itt senkinek, hogy azóta több mint kilencven év menetelt el előttünk? Dübörgése szétzúzta az együvé tartozás érzését a lelkekben. Felégetett mindent, mely korábban összekötötte az embereket. Immáron nem egy az otthonunk, nem egy a nyelvünk. Nem ugyanaz a vérünk. Más édesapától és édesanyától fogantattunk. A sokadik teljesen új generációi vagyunk a megváltozott világnak. Mostohákká lettünk. Úgyis viselkedünk. Miért kell hát ennyire szánalmasan, pattogzó körömmel csimpaszkodni a múltba?

Hát nem vesszük észre mennyire ügyefogyottakká lettünk? Mi, magyarok, kik mindig is furfangos, csavaros észjárásunkról ismertettünk meg? Mi, akik megannyi találmányt és tudóst ajándékoztunk a történelemnek, a világnak. Mi, akiknek immáron segítség sem kell, hogy köznevetség tárgyává váljunk. Megoldjunk magunk. Hisz mi mindent megoldunk. Egyedül. Háttér nélkül. Hiszen itt minden a legnagyobb rendben megy. Szakavatott, magasan kvalifikált, igazán hozzáértő, gondoskodó, de ami talán a legfontosabb, józan paraszti ésszel felvértezett emberek vezetnek minket a fejlődésbe. Hát hova máshova? De kérdem én, akkor miért is nevet rajtunk már lassan az egész világ?

Csak nem azért, mert magunk alatt vágjuk a fát, hónapról hónapra, évről évre? De lassan már napról napra… Céltáblát aggasztunk majd minden porcikánkra. Saját magunkat degradáljuk s alázzuk meg. Önmagunkból gyártunk újrahasznosíthatatlan szemetet, amit majd valamikor jó mélyre elásnak, elzárnak a világ elől.

Valóban olyan embereknek hajítjuk oda a magyar állampolgárságot, vértezzük fel hatalommal, akik pusztán a nyelvünket is bűnnek minősítik? Szankció jár annak, aki ezt a gyönyörű nyelvet beszéli? Komolyan?

Azt köszönik szépen nem kérik, sőt mi több, még büntetik. Hát a támogatás, a temérdek papírköteg? Azt a nyelvünkhöz hasonlóan miért nem utasítják el? Miért nem undorodnak tőle, taszítják? Netán büntetik? Miért nem viselkednek akkor is felsőbbrendűbb emberként? Akiknek derogál a pornép nyelvét beszélni? Miért is? A pénzünk hát nem mocskos? Csak mi? Mi magunk? Magyarságunk? Nyelvünk? Anyaföldünk? Otthonunk? Vérünk? Családunk? Egyedül csak a pénzünk tiszta? Az egyetlen dolog, mely valójában koszos, bűzös, mocskos. Hiszen veríték, hazugság, kosz, csalás és kizsákmányolás szagát húzza, vonja maga mögött. Véres, bűnben ázó papírkötegeink. Azok a legvonzóbbak bennünk. Belőlünk.  …

Annyira perverz, groteszk ez a berendezkedés. Mintha otthonunk kulcsát ajándékoznánk oda az első szembejövő embernek az utcán. Azon elven, hogy hát végülis, ugyanolyan ember, mint mi. Ennyi nem bőven elég? Egy olyan kulcsot, melyet őrzünk, hiszen rejtekhelyünket nyeli magába az az aprócska lyuk, melybe tökéletesen illeszkedik kulcsunk. Fordulnak a reteszek, halkan ropog a fa. Azon falak tárulnak elénk, melyek között ébredünk, álmodunk, kiszolgáltatottan elnyúlunk, száradunk, fürdünk, mezítelen testünk és lelkünk mozog, eszünk és iszunk, sírunk és megnyugszunk. Azon helyet, melybe hazatérünk. Biztonságban vagyunk. Ahol minden lepergett kis festékdarabot ismerünk, minden elgörbült szöget, mélyedést és repedést. Mindent. Hiszen a miénk.

Ezen helyre, ezen intim közegbe pedig idegeneket invitálunk, mert valahol nagyon messziről, szegről-végről, szedett fedett ürügy által kapcsolat van közöttünk. Betéved otthonunkba, mikor úgy tartja kedve. Lecserélteti a függönyt, a falak színét. Voksol a színpalettán. Ahogyan neki tetszik. Miközben nekünk kell az általuk berendezett díszlet közt élnünk. Majd jön a ceh. Hisz a tartozás a miénk. Az önfenntartás költsége, a közüzemi számlák és természetesen a közteherviselés.  Nekünk kell fizetnünk mindenért. Korrekt. Nem?

Azoknál az embereknél pedig, akik képesek kettőig is gondolkodni s éppen nem birka üzemmódban tengetik napjaikat várva a csodás kimúlást, ami nagyjából ugyanúgy nem hatja meg majd őket, ahogyan létünk sem tette, hát nekik sincs választási lehetőségük e téren. Ezesetben a főbérlő hajigálja idegeneknek a kulcsot, ugyanolyat kiszolgáltatott helyzetbe kényszerítve őket.

Csodálatos, színes a lehetőségek széles tárháza. Csak a végeredmény ugyanaz.

Szó mi szó, kedves román polgárok! Tessék megnyugodni, a folyósítás még ezután sem marad el. Nem számít hányszor aláznak meg. Telhetetlen a magyar nép. Undorító, mi?

 

 

záradék: persze nyitott kérdéseket hagyhat maga után ezen rövidke kis cikk. Ez pedig a magyar sajtó bűne, hiszen "vétkesek közt cinkos aki néma". Ámde sajnos a fentebb leírt tényeken ez mit sem változtat. Nagymagyarország iránti vágy hazafias, csak sajnos teljesen irracionális. Addig nem lehet jövőnk, míg a múltban élünk. De még csak jelenünk sem. ...