Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2013 október 22. 14:48

Egyenlő esélyek

"Nem indulhat az ellenzéki jelölt

Helybenhagyta a Gyulai Törvényszék tegnap a Békés Megyei Terültei Választási Bizottság döntését, amellyel elutasította az öt ellenzéki párt által közösen jelölt Kovács Katalin nyilvántartásba vételét a november 10-i békéscsabai időközi önkormányzati választásra. A törvényszék döntése jogerős. MTI"

Forrás: Metropol 2013.10.22-i szám 3. oldal LAPALJA

 

Úgy érzem nem szorul kifejtésre.

Mindenesetre előre is szeretnék gratulálni a Fidesz jelölt sportszerűen, fairplay módon és becsületesen megnyert pozíciójához! Korrekt...

 

Ezek után, valamint a bajai időközi választásnak természetesen koholt vádjai tükrében egyetlen kérdésem maradt még;

Valóban szükséges nekünk milliárdokat költeni a választásra? Megszervezésre, kampányokra? A látszatra? Felszínre? Tényleg? Ezek után bárki is elhiszi, hogy demokratikus módon mi magunk választhatjuk meg a soron következő uralkodónkat? Ébresztő emberek...

Legalább azt a pénzt megspórolhatná magának a kormány. Lehet kijönne belőle még egy futball stadion. Arra pedig mikor is ne lenne szükség?

2013 október 22. 13:11

Felsőoktatás? aprócska szösszenete

B.É. részlet

 

...Zöldre vált minden lámpa, s mikorra a következő levegőre tágítanám a tüdőmet, már be is lépek a kapukon. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” – mormolom magamban, majd pár lépcsőt szelve már benn is ülök az első órámon. A főiskolán. Éljen. Szinte máris érzem, hogy van értelme… hát hogyne volna. Másképp nem is kellene, nem?...

Sok bamba tekintet között tán én voltam a legbambább. Hisz máris a menekülést fontolgatom… Testem itt hagyom, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek, ámde lelkem messzire engedem. Repüljön, hátha kedvesebb színtereket talál magának.

Mindenhez papír kell. Még ahhoz is, hogy munkanélküli lehessek. Úgyhogy itt vagyok, teszem a kötelességem. Értelem nélkül. Mert kell. Mert így szokás.

Ugyanakkor naiv énem szüntelen életben tart egy gyenge parazsat. Gyenge reményt. Hátha... Hátha tényleg van értelme a cserének. Cserének… az én kötegekben álló papírhalmaim, melynek hiánya már most keresztként recseg gerincemen, azért, hogy, tanulhassak. Hogy aktív, szorgos, szolgalelkű kis alkatrésze lehessek hazám gépezetének. Melynek elméletben még értelme is akadna. De ezen helyen, ezen időben, csak formalitás. Egy újabb papír, melyet majd meggyújthatok, ha anyaföldem jéghideg lehelete nyaldossa majd testem. Ám sebaj… hisz, ahogy az oktatás szlogenje is tartja, tágítják majd elmémet, oly tudás birtokába kerülhetek súlyos köteg pénzemért, melynek majd hasznát veszem. Hogy megéri… Én próbálok hinni. Tényleg. Csak azt az egyet sajnálom, de azt nagyon, hogy akik mérlegünkre oly könnyedén, pehelyként hajigálják az elvárásokat, a több ezernyi, javarészt felesleges tudást, a teljesíthetetlenséget, miközben pusztán csak az emberség és a józan paraszti ész szorul le a tálcáról, azok, akik valahol az út harmadánál elakadtak, de volt egy kedves ismerősük, aki szemet hunyt efölött s oly helyre rakta el őket, hogy dagadjanak…

Előszedem a füzetemet, tollamat, s várok…

Egy középkorú, fekete hajú nő lép be. Önelégültsége ringatja jobbra, balra, míg el nem éri a szerinte jól kiérdemelt pódiumot. Mikrofonhoz nyúl. Amint hozzáér, éles hang hasítja keresztül valamennyiünk dobhártyáját. Bőrömön végigszalad a hideg. Az óra elkezdődik, szájához emeli a mikrofont, és beszélni kezd…

Én próbálok figyelni, komolyan próbálok, de mondandója nem igen fedi az óra elnevezését. Bár azt hál’ Istennek sikerül megtudnom, hogy szerény személye rendelkezik már tizenhat diplomával és legalább huszonöt nyelvvizsgával. Igen, azt hiszem huszonötnél adtam fel a számolást…

Valahogy az eddigi hallomásokból s a most megszerzett tapasztalatból is kezd az az érzés horgonyt verni bennem, hogy a felsőoktatásban tevékenykedő tanárok igencsak magvas része önteltnek és magabiztosnak mutatja magát, netán nárcisztikusnak? De túlzásba esnek, és éppen ez teszi őket ennyire átláthatóvá. Valójában… valójában az állandó dicsekvésük, hogy mennyi szakmai sikert értek el, milyen komoly munkálatokhoz is adták nevüket csupán csalódottságukból fakad. Ezzel szeretnék palástolni azt a tényt, hogy egyszerűen csak kivetette magukból a szakma, s maradt csupán annak tanítása. Ámde minderre már képtelenek hivatásként tekinteni, hiszen folyton folyvást csak kudarcaik mosolyognak vissza rájuk a hallgatók szemeikből. Ezért hát a tananyag helyetti véget nem érő dicshimnuszuk etalonnak vélt önmagukról. Egy reménytelen harcot folytatnak. És még csak észre sem veszik… Természetesen tisztelet a csekély kivételnek.

Elgondolkodom. Komolyan kell ez nekem? Komolyan szükségem van erre a papírra, amit végezetül kezembe nyom az intézmény? Éppen csak az igazi, magvas tudás hiánya mosolyog majd rám a díszes papírról. Súlyos köteg papírhalomért cserébe. A pénzemért cserébe kapok egy darab papírt. Erre a művészeknek miért van szüksége? Későbbi lobbizásért? Hogy megismerjek egy-két embert a tanulásomnak kikiáltott idő alatt? Hátha majd egyik tanárom szíve megesik rajtam? S két keserű nosztalgiázás közt esetleg felfedezi majd tanítványa tehetségét? Erre nincs szükség. Nekem ez nem kell... Nincs rá szükségem! Csak alkotni akarok. Világokat teremteni. Arcon nevetni azokat, akik kényszeredetten kapaszkodnak körmük szakadtából a triviális világ nevetségesen egyszerű dolgaihoz. Miért lett ennyire bizalmatlan ez a világ, hogy mindent feketén és fehéren kell bizonyítani? Még azt is, amit nem lehet.

Morajlás ránt vissza gondolataim örvényéből. Igen, itt és most vagyok. Az óra véget ért, mindenki szedelőzködni kezd. Én is felállok, elteszem füzetemet, melyből az üres lapok számon kérően néznek rám. Bár valójában csupán szakmai önéletrajzával lehettem volna gazdagabb, ha jegyzetelésre adom a fejem, s nem pedig gondolkodásra. Az ajtóban összefutok egyik szaktársammal, kivel még a gólyatáborban találkoztunk. Netán ismerkedtünk volna össze? Áh, ez költői túlzás lenne, bár manapság ezt már annak nevezik.

2013 október 20. 12:55

Gyilkos kötelék

"Halálosan szeretem a szerelmet."


Hullámokban tör rám az érzés, hogy szeretlek. Mintha a Tengered nyelne el.

Ott állok. A parton. A szárazföldön. Mégis védtelennek érzem magam. Ellened. A Végtelen ellen. Pedig kiszakadtam már belőled. Mégis körültáncol a fulladás félelme. Kacérkodik hatalmad. Hogy bármelyik lélegzetemet felhasíthatod mellkasom üregéből. Hogy a halál mezsgyéjére taszítasz. Hogy tőled függ majd újra minden.

Mégsem vagyok képes ellépdelni. Elhagyni téged. Közelséged. Ezt a lehetetlen, élhetetlen karcot, vékony ecsetvonást. Hol a víz és a föld találkozik. Honnan megannyiszor elragadtál. Mohón önmagadba sodortál. Lerántottál. Birtokoltál. Fojtó lélegzetet lehelve ajkaim közé. Hol az illúziót ajándékoztad nekem, hogy életre keltesz. Másoktól elrejtve. Másképpen. Melyet senki nem adhat nekem. Csakis te. A hazugságot, hogy valódi élettel ruházol fel. Feltéped a világ látható és ismert sarkait. Kiszélesítve a horizont. Hogy megmutatsz mindent, mit mások képtelenek. Csakis nekem. Hol elhittem neked mindent. Hiszen csak te léteztél. Senki más nem számított. Senki más nem is létezett.

Hullámzik a végtelen. Tekintetetben fodrozódnak az érzelmek. Szerelmem.

Hol békés, csendes, nyugodt. Halkan hullámzó égkék fodrok. Majd’ szinte némán susogják a hullámok; szerelem, vagy csupán annak csalóka illúziója? Nem tudom. Ámulatba ejt a látvány, az érzet. Emlékek kúsznak fel a színre. Az együtt töltött éjszakák. Nappalok. Azok képzetei. A mosolya. Tekintete. Pajkossága. A hazugságok, melyeket oly puhán, finoman és érzékletesen simított bele szomjazó lényembe. Melyekben hittem. Hiszek. Melyek egy világot emeltek felém.  Mely csak az enyém. Miénk. Közös létünk hazug otthona. Mely számomra mindennél többet jelentett. Jelent. Lágyan simul rám a bizsergés. Hogy újra áldozatául válhatok ennek a kegyetlen, vérben fürdő gyilkosnak. Létem immáron az ő érdes kezei közt nyugszik. Oly szabadságban mártózom, mely létszükségletemmé torzult. Teljes mivoltomat átnyújtom neki. Az ő szeszélye sorsom pecsétje. Minden érzelmem, gondolatom és porcikám uralkodója. Csakis az ő trónusa. Szerelem lenne-e hát mindez? Hogy mindenemet képes vagyok átnyújtani neki? Hogy képes vagyok mindig bízni benne? Hogy talán most majd nem zúz porrá? Nem semmisít meg? Engem. Világomat. A mindenséget. Semmit nem hagyok magamnak. Magamban. Mindenemet odaadom. Megadom magam.

Felcsapnak a hullámok. Tintafekete felhők tornyosulnak a haragosan csapkodó, vonagló nyúlványaid felé.

Erőszakosan hasít Tengered menedékhelyembe. A szárazföldre, mely egy csekély biztonsággal ajándékoz meg. Szinte már elérsz. Újra. Vörösbe fordul néhány hullámod. Kegyetlen mohósággal tör előre. Tombolsz. Őrjöngsz. Nem fogadsz el nemet, időkérelmet. Semmit sem. Te akarsz irányítani. S mindezt el is éred. Bántóan könnyedén.

Óriási hullámot dagasztasz. Kegyelem nélkül hajítod felém. Elsodor. Elsodorsz. Földre zuhanok. Elnyel a Végtelen. Berántasz. Magadévá teszel. Nem kapok levegőt. Önmagamtól már nem. Képtelen vagyok létemből újat harapni. Csak az marad, melyet nekem hagysz. Odavetsz. Morzsák. Fullasztó létmorzsalékok.

Kegyetlen szeszélyed ilyenkor képtelen féken tartani magát. A világot. Megvárni, hogy magamtól nyújtsam át magam. Mezítelenül. Csupasz lelkem s testem.

Elsimítasz néhány hullámot. Képeket festesz reájuk. Hatalmaddal kérkedsz. Ahogyan mindig lesöpörsz a tábláról. Megsemmisítesz. Játékosan hasítod élő húsomba a pengét. Megtáncoltatod azt. Halálkeringőre kéred fel az acélt. Táncparketted pedig lényem te kegyetlen diktátor. Felskiccelsz a hullámokra. Ahogyan ajkaim mosolyra húzódnak. Szemeimről könnycseppek gurulnak. Érzelmeket, emlékeket gyűrsz lelkem üregébe. Hogy boldog vagyok. Haldoklom. Élvezem, s majd belehalok a fájdalomba. Gyűlölöm. S szeretem. Egyszerre. Életet. Általa. Általad. Hogy a Végtelenbe vezetsz karonfogva. Bekötött szemmel.

Mindenem a Tiéd. Mellyel időről időre visszaélsz. Mégsem tudok rád haragudni. Hiába szakítod ki mindig lelkem egy darabját, de előtte Élettel ajándékozol meg. Valódival. Leírhatatlannal. Felélesztesz életálmomból.

"Halálosan szeretem a szerelmet."

 

Ady Endre - Szépítő öregség

Kislyányom, most a vágyamnak örülj,
Örülj e csodás, öreg repesésnek,
Felejtsd a gyatra fiatalokat,
Kik a csókkal sietnek vagy megkésnek.
Tudod jól, hogy halásra számítok
S amit az Élet elvett,
Tán holnapig mind Veled pótolom:
Halálosan szeretem a szerelmet.

Hetyke, kényes, várható ifjaid
Gerinc-könnyítőn bánnak el a csókkal,
Hogy aztán még könnyebben fussanak.
Én torkig-vagyok minden földi jókkal
És helyettük a Minden most Te vagy
És Neked én a Minden,
Itt vagy, bár hűtlen tervet tervezel,
Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.

Annyi és annyi feledt csók után
S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér
És mindig várni, vágyní Tégedet,
Te, Élet, anya, Te gyermek, Te testvér,
Ezt a szerelmet kitől kaphatod,
Ezt az összes szerelmet?
Simogasd meg ritkuló hajamat,
Sírj egy kicsit kis, zavart Éva-gyermek.

Felejtem a jövő sír-fogadót
S elfelejtem, ami ért a világban,
Mert utoljára van még valamim:
Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam.
Ujjongj, kislyányom: Halál-tél havaz
S itt állok fehér hitben,
Vágyban és mindent Neked áldozón:
Öreg vagyok s szebb, mint egy ifjú Isten.

2013 október 9. 10:45

Magyar nyelv Romániában.

„Magyarul szólaltak fel

Egy kétnyelvű táblákat osztogató nő megbírságolása miatt magyarul szólaltak fel a marosvásárhelyi önkormányzat keddi ülésén a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselői. Ezt követően – tolmács hiányában – románul is összefoglalták az elmondottakat. MTI”

Forrás: Metropol 2013.10.09.

 

Felmerült bennem egy költői kérdés. Én balga, mi?

Milyen jogcímen is osztogatunk mi kettős állampolgárságot? Miért is hatalmazunk fel olyan embereket, akik nem is az országunkban élnek olyan joggal, hogy a mi hétköznapjainkkal kapcsolatban ítélkezzenek? Miért is ajándékozunk hatalmat, hogy helyettünk döntsenek? Értünk. Elméletileg. Mert természetesen a kettős állampolgárság sem politikai döntés volt, a szavazótábor megdagasztása. Spekuláció. Természetesen nem.

Talán azért mert úgy hiszik a táplálék lánc legtetején, hogy mindannyiunkban magyar szív dobog? Hát persze. Magyar vért pumpálva kegyetlen gondossággal. Hogy minden egyes rothadó kis sejtünk megfürödhessen benne. Mindannyiunk az a definiálatlan szívzörej lenne, mely Európa mellkasában és lelkében hallatja haldokló, beteg hangját? Mégse tudna nélküle élni. Nélkülünk.

Valahogy minden nép büszke mivoltjára. Tartozására. Nyelvére. Anyaföldjére. Otthonára. Vérére. És családjára. És mi? Mi miért csak szavakkal hirdetjük büszkeségünk? Vagy éppen még csak úgysem. Ám a cselekedetek eltűnnek. Elporladnak a félelem és meghunyászkodás lángjában. Miért osztogatjuk címkénket, életérzésünket? Azért mert valamikor nagyon régen valóban egy ország voltunk? S mégis miért nem tűnik fel itt senkinek, hogy azóta több mint kilencven év menetelt el előttünk? Dübörgése szétzúzta az együvé tartozás érzését a lelkekben. Felégetett mindent, mely korábban összekötötte az embereket. Immáron nem egy az otthonunk, nem egy a nyelvünk. Nem ugyanaz a vérünk. Más édesapától és édesanyától fogantattunk. A sokadik teljesen új generációi vagyunk a megváltozott világnak. Mostohákká lettünk. Úgyis viselkedünk. Miért kell hát ennyire szánalmasan, pattogzó körömmel csimpaszkodni a múltba?

Hát nem vesszük észre mennyire ügyefogyottakká lettünk? Mi, magyarok, kik mindig is furfangos, csavaros észjárásunkról ismertettünk meg? Mi, akik megannyi találmányt és tudóst ajándékoztunk a történelemnek, a világnak. Mi, akiknek immáron segítség sem kell, hogy köznevetség tárgyává váljunk. Megoldjunk magunk. Hisz mi mindent megoldunk. Egyedül. Háttér nélkül. Hiszen itt minden a legnagyobb rendben megy. Szakavatott, magasan kvalifikált, igazán hozzáértő, gondoskodó, de ami talán a legfontosabb, józan paraszti ésszel felvértezett emberek vezetnek minket a fejlődésbe. Hát hova máshova? De kérdem én, akkor miért is nevet rajtunk már lassan az egész világ?

Csak nem azért, mert magunk alatt vágjuk a fát, hónapról hónapra, évről évre? De lassan már napról napra… Céltáblát aggasztunk majd minden porcikánkra. Saját magunkat degradáljuk s alázzuk meg. Önmagunkból gyártunk újrahasznosíthatatlan szemetet, amit majd valamikor jó mélyre elásnak, elzárnak a világ elől.

Valóban olyan embereknek hajítjuk oda a magyar állampolgárságot, vértezzük fel hatalommal, akik pusztán a nyelvünket is bűnnek minősítik? Szankció jár annak, aki ezt a gyönyörű nyelvet beszéli? Komolyan?

Azt köszönik szépen nem kérik, sőt mi több, még büntetik. Hát a támogatás, a temérdek papírköteg? Azt a nyelvünkhöz hasonlóan miért nem utasítják el? Miért nem undorodnak tőle, taszítják? Netán büntetik? Miért nem viselkednek akkor is felsőbbrendűbb emberként? Akiknek derogál a pornép nyelvét beszélni? Miért is? A pénzünk hát nem mocskos? Csak mi? Mi magunk? Magyarságunk? Nyelvünk? Anyaföldünk? Otthonunk? Vérünk? Családunk? Egyedül csak a pénzünk tiszta? Az egyetlen dolog, mely valójában koszos, bűzös, mocskos. Hiszen veríték, hazugság, kosz, csalás és kizsákmányolás szagát húzza, vonja maga mögött. Véres, bűnben ázó papírkötegeink. Azok a legvonzóbbak bennünk. Belőlünk.  …

Annyira perverz, groteszk ez a berendezkedés. Mintha otthonunk kulcsát ajándékoznánk oda az első szembejövő embernek az utcán. Azon elven, hogy hát végülis, ugyanolyan ember, mint mi. Ennyi nem bőven elég? Egy olyan kulcsot, melyet őrzünk, hiszen rejtekhelyünket nyeli magába az az aprócska lyuk, melybe tökéletesen illeszkedik kulcsunk. Fordulnak a reteszek, halkan ropog a fa. Azon falak tárulnak elénk, melyek között ébredünk, álmodunk, kiszolgáltatottan elnyúlunk, száradunk, fürdünk, mezítelen testünk és lelkünk mozog, eszünk és iszunk, sírunk és megnyugszunk. Azon helyet, melybe hazatérünk. Biztonságban vagyunk. Ahol minden lepergett kis festékdarabot ismerünk, minden elgörbült szöget, mélyedést és repedést. Mindent. Hiszen a miénk.

Ezen helyre, ezen intim közegbe pedig idegeneket invitálunk, mert valahol nagyon messziről, szegről-végről, szedett fedett ürügy által kapcsolat van közöttünk. Betéved otthonunkba, mikor úgy tartja kedve. Lecserélteti a függönyt, a falak színét. Voksol a színpalettán. Ahogyan neki tetszik. Miközben nekünk kell az általuk berendezett díszlet közt élnünk. Majd jön a ceh. Hisz a tartozás a miénk. Az önfenntartás költsége, a közüzemi számlák és természetesen a közteherviselés.  Nekünk kell fizetnünk mindenért. Korrekt. Nem?

Azoknál az embereknél pedig, akik képesek kettőig is gondolkodni s éppen nem birka üzemmódban tengetik napjaikat várva a csodás kimúlást, ami nagyjából ugyanúgy nem hatja meg majd őket, ahogyan létünk sem tette, hát nekik sincs választási lehetőségük e téren. Ezesetben a főbérlő hajigálja idegeneknek a kulcsot, ugyanolyat kiszolgáltatott helyzetbe kényszerítve őket.

Csodálatos, színes a lehetőségek széles tárháza. Csak a végeredmény ugyanaz.

Szó mi szó, kedves román polgárok! Tessék megnyugodni, a folyósítás még ezután sem marad el. Nem számít hányszor aláznak meg. Telhetetlen a magyar nép. Undorító, mi?

 

 

záradék: persze nyitott kérdéseket hagyhat maga után ezen rövidke kis cikk. Ez pedig a magyar sajtó bűne, hiszen "vétkesek közt cinkos aki néma". Ámde sajnos a fentebb leírt tényeken ez mit sem változtat. Nagymagyarország iránti vágy hazafias, csak sajnos teljesen irracionális. Addig nem lehet jövőnk, míg a múltban élünk. De még csak jelenünk sem. ...

2013 október 3. 10:40

Csendet kérnék.

Csend.

B.É. részlet

 

...Az öreg tragacs, kit a városi tömegközlekedés nemes szolgálatába állítottak lassan gurul be a megállóba. Füles be, telefont izzítom. Zongoraszó csendül fel bennem. Képtelen vagyok zene nélkül utazni. A zene elnyomja a zsivajt körülöttem. Biztonsággal ölel körbe. Megnyugtat, hogy fejemből kiparancsolhatom a milliónyi kis beszédmaszlagot. Megannyi neszt, gondolatforgácsot. Hisz káoszként morajlik a térben. Mindenhol. Az egész városban. Az emberekben kényszer van. Napjukat elkezdve rögtön csacsogni kezdenek a mellettük állóhoz. Ha pedig nincs ott senki, kihez szólhatnának, akkor előveszik telefonjukat, s tárcsáznak is. Mintha az éjszakányi csend, melybe biológiai szükségletük hajszolja őket, késztetést gyűrne beléjük, hogy mindezt, amint kinyitják szemüket, pótolhassák. Azon érzettel harcolnak reménytelenül, mintha abban a párórás ürességben kihagytak volna valamit, amit mindenképpen be kell hozniuk, különben beleőrülnek. Verseny van emberek! Verseny mindenhol. Le ne maradj…

A városi ember képtelen csendben létezni. Alkalmatlan, arra, hogy azt beengedje. Hogy helyet foglalhasson mellette. Gyenge hozzá. Hisz amint találkozik vele, pár perc kínos együttlét után máris ürügyet kajtat, hogy ott hagyhassa. Magára. A városi ember hiába hajtogatja, mennyire is vágyik rá, hogy akár már létszükségletté is vált, hogy kettesben maradhasson a csenddel, ez csupán egy berögződés. Hiszen ezen kérésnek szavai csupán felsőbbrendűségének téves képzetét beszélik némán. Hogy neki mennyi dolga van, mennyi feladata. Mennyire fontos alkotóeleme munkahelyének, családjának. Túl fontos ember ahhoz, hogy egy pillanatra megálljon. Hogy elnyelje a némaság, a mozdulatlanság. Ő nem teheti meg, hogy „eltűnjön”. Hiszen ez luxus. A csend luxuscikk. Ráadásul oly divatos szállóigévé is vált a csend iránti fohász. Mintha valamiféle kulturális elitklubnak lenne a jelszava, hogy beléphess. Hiszen a csendet nem mindenki képes élvezni. Sőt, elviselni. Ahhoz ténylegesen fel kell nőnünk. Meg kell rá érnünk. Oly dolgokat suttog, vagy épp ordít a füledbe, melyhez erő kell. Nem kevés erő. Hogy egyedül vagy. Egyes egyedül. Gondolatokat ránt magával; miért, meddig? S akkor elragad. Magába szív. Eléd hajítja életed lehunyt képeit, melyek valljuk be sokaknak nem feltétlenül kellemes érzet. S máris tovább gyűrűdzik a gondolat. Mit is változtatnék? Szükséges-e? Merre tovább? Hova haladok? Van-e egyáltalán célszalagom? Vagy csak úgy kóválygok?...