Sorsfordító szerelem

Minden szerelem sorsfordító.

 

Minden szerelem átírja a Történetet. A mi történetünket, sajátos regényünket. Amelyekben mi vagyunk a főhősök, mi ajándékozzuk a mellékszerepeket. A mi sorsunk mondatait húzzák át, karcolva felé újabb szegmenseket, izgatóan más utakat. Fájóakat. Kedveseket. Cirógatóakat. Bántóakat.

A szerelem gyógyír. Gyógyír létünk sajgó fájdalmára.

Létezhet-e nemesebb és gyönyörűbb feladatunk ezen Színjáték közepette, minthogy a másik felünkre ráleljünk? Hogy felkutassuk Őt? Azt a másik, hiányos lényt, kongó húscafatot, akit letépett rólunk valamely Nagyurunk, mielőtt a Földre küldött volna bennünket. A lelki társunkat, aki tökéletesen illeszkedik gőzölgő sebeinkre. Akivel egy teljes egészet alkotva, beteljesedve hagyhatjuk el ezeket a deszkákat, díszlethalmokat és a vakító vagy éppen szűrt fényt hányó reflektorfény-áradatot. Nem. Nem létezhet.

Mindannyian kóválygunk s keresgélünk. Fortuna kegyéért fohászkodunk. Hogy megtaláljuk. Megtaláljuk azt az egyetlen egyet, aki a miénk. Akivel mindez kölcsönös. Aki valódi élettel ajándékoz meg bennünket, s nem pedig csak a ránk kimérttel néz farkasszemet.

Sorsfordító minden szerelem. Élettel ruház fel, valódival, melyet legalább olyan könnyedén el is ragadhat tőlünk. Egy pillanat az egész.  Egyetlen egy szívdobbanás. Halhatatlanság társunk karjaiban, vagy pedig öröknek tűnő kárhozat magányosan. Társasban vagy éppen ténylegesben.

Olyan ez, a szerelem, mintha egy főnixmadárral szemben kellene talpon maradnunk. Hisszük, reméljük, hogy sikerülhet, ámde mindez nem több mint illúzió. Mindannyian áldozatául esünk. Hiszen oly esetlenül és szánalmasan vágyunk arra, hogy az a bizonyos másik érintse meg bőrünket, lelkünket. Az ő hangja simuljon finoman dombhártyánk edzett felszínéhez. Hogy ránk emelje tekintetét. Ott állunk ezzel a gigantikus fenevaddal szemben, s csak remélhetjük, hogy halhatatlanság jut osztályrészünkül szerelmünk oldalán, s nem pedig a szerencsétlen és felemésztő kutatás egész létünk folyamán. Mi, akik törékenyek, gyarlóak, esendőek és akár még szánalomra méltóak is vagyunk. Vele. Vele, aki sokszorosára nőtt, mint mi. Aki elképzelhetetlen és irányíthatatlan erővel van felvértezve. Akinek elég csupán egyetlen egy szárnycsapása, s világok dőlnek pusztulásukba. Semmiből születve alkot meg mindent, az Életet, mígnem szenvedélyes, izzó lángnyelvek semmisítik meg ezt a csodálatos gyilkost.

Viharos szenvedéllyel rendezi át a díszletet. Szeszélyes hullámmal söpör le néhány szereplőt, újakat fújva a deszkákra. Jeleneteket fordít ki a szövegkönyvből. Újabb epizódokat lehelve a papírra. Determináltnak tűnő létünk húsából kikelve alkot valami egészen mást, amely éppen hogy csak nyomokban viseli egykori történetünk néhány foszlányát, mondatát. Ámde hogyan is lehetne másképpen? Hiszen két út, két sors fonódik egybe. Kettőből lesz egy. Egyetlen egy.

 

 

-          Vége. – a szó keresztülhasítja lényét.

Minta rá omlott volna a helyiség. A falak, bútorok és hazugság illúziók, amelyek azt voltak hivatottak képviselni, hogy boldog. Hogy minden a legnagyobb rendben. Fényképek és emlékek parazslanak szemei előtt. Felemészt mindent, éppen csak a tisztulást nem hozza el. A másodpercek lángcsóvákként nyalnak bele a kupacba. Néhány testébe kap. Tűznyelvek siklanak testén. Nem kap levegőt. Mintha már a ház hordalékai is tüdején pihennének. Lassan, mintha az egész világ darabjai rá hullanának. Csakis rá. Minden egyes helyiség, emlék, amelyeken együtt osztoznak. Vagyis, most már csak osztoztak… A másik lakása, hálószobája, fürdője és konyhája. A kedvenc éttermük. A park, ahol először randevúztak. A könyvesbolt, ahol megismerkedtek. A spanyol tengerpart, ahol legelőször vesztek össze. Ahol az első különtöltött éjszakát virrasztották át megismerkedésük óta. Az olasz kis kocsma, amelynek falai még mindig őrzik az első szeretleket, amely a férfi ajkai mögül tört elő, s amelyet rögtön követett a nő hangja is. Bár ekkor még nem volt benne egészen biztos. Pusztán érezte annak szükségét, hogy ő is hasonlóan valljon. Nem tudta miért, egyszerűen csak érezte. Ekkor… Ekkor még nem is sejtette, hogy mennyire reménytelenül és veszélyesen beleszeret majd a férfiba. A férfijába. Hogy Ő lesz számára a perc, a holnap. A zene és a csend. Hogy Ő lesz számára az Élet. Hogy mennyire reménytelenül függni fog tőle. Hogy vérző szívét az ő tintafoltos kezeibe helyezi majd. Örökre.

Minden egyes emlék és érzet, pengeként hasítják a nőt ezer darabra. Mintha egy kristályfallá nyomtak volna össze mindent, amik csak az elmúlt években költöztek lelkének üregébe. Elnyelt mindent, ragyogó csillogásba olvasztva az egészet. Az összes mosolyt, könnyet, örömet, izgalmat, szenvedélyt, nevetést, csókot és a vágyat az öröklétre egymás oldalán. Hiszen csak úgy van értelme. Enélkül… enélkül egyetlen perc is az életből pazarlás, felesleges. Most minden ráomlott. Lelke, szíve vérezni kezd. Millió darabra szakítják a kristálypengék, melyek lehullottak misztifikált helyeikről. Most már minden emlékkép torzként mered rá a karistolt, összetört kristályüvegből. Minden csúfként vicsorít arcába az elmetszett élek széleiről.

Hatalmas erő zuhan mellkasára. Összerogy a test. Ez a szánalmasan gyenge cella. Mintha bordája szilánkosra tört volna, s az összes csonk a szívét nyársalta volna fel. Elviselhetetlen fájdalom omlik lényére. Összezuhan. Leesik a földre. Fülében robaj táncol. Szemei előtt elhomályosul minden. Felismerhetetlen maszlaggá olvadnak a bútorok, a falak, színek, tárgyak és az Ő arca.

Elveszíti eszméletét.

 

 

Szürke pamutfelhőkön fekszik. Hanyagul. Nem is érzi testének vagy gondolatainak súlyát. Csak van. Egyszerűen. Talán már élet nélkül is. Attól megfosztva. Kissé még homályosan lát. Bár igazából csak egy színtelen pamuttakaróba vesznek üres szemei, amely felette feszül. Talán ez lenne az égbolt? Csak beborult a fenti végtelen? Vagy ez lenne a kapu valamely túlvilágra? Ő pedig meghalt volna? Nem tud dűlőre jutni. Üres a teste, koponyája, szíve s a lelke is. Csak egy váz. Tartalmatlan semmi.

Egy gyermek nevetése száll el felette. Képzeleg – azt hiszi. Hiszen már semmiben sem biztos.

Bizonyos értelemben biztosan meghalt. Csak nem érti hogyan. Biológiailag vagy pedig az igazi életét veszítette el.

Nem érti hogyan került oda. Mikor is hányhatták rá az alatta elterülő maszlagra. Meddig kell még ott heverednie minden létmorzsalékot mellőzve.

Hatalmas dörrenés szakítja fel a leplet. Megremeg az egész felhő, melyen pihen a lelke, vagy legalábbis annak megcsócsált maradványa. S talán még a teste is. Amelybe zárták. Ha hivatalosan, elfogadottan él még, akkor annak is vele kell lennie. Vakító fehérség szúrja keresztül szembogarát. Robaj szakad fentről rá. Elviselhetetlen. Mintha dobhártyáját sok kis apró, hegyes tű szúrná keresztül egyszerre, melyeket előtte tűzben edzettek meg. Csakhogy biztos legyen a kínzás általi maximális kín.

Éles fájdalom hasít hirtelen bal karjába. Lassan s precízen, minden sejtet gondosan átölelve halad lejjebb és lejjebb. Majd pedig oldalirányban. Pár másodperccel később, melyet ő éveknek érzékel, már egész lénye elzsibbad ebben a kínban.

Úgy érzi, mintha a ponton keresztül, melyből megindult testében ez a kálvária valami feszítené vénáját s bőrét. Erőszakosan tör előre. Oly forróság önti el, hogy azt érzi, mintha lángok táncolnának testében. Lávafolyam örvénylik ereiben, gondosan bejárva egész testének minden egyes zegzugát. Legvégén pedig, mintha koponyájának falai szolgálnának medencéül, amely összegyűjti ezt a forró nedvet. Párolog minden megmaradt, foszlányos gondolatforgácsa. Lassan tényleg nem marad semmi belőle. Egyáltalán semmi. Ez rosszabb, mint a halál maga. Fohászkodik, epekedik a végítéletért. Hogy valamely Nagyurunk legyen hozzá oly kegyes, hogy felszabadítja. Hogy üt egy utolsót, egy hatalmasat igazságszolgáltatónak vélt kalapácsával, ő pedig felállhat s elhagyhatja a helyiséget, s börtönét. Mindörökre. Ítéletre vágyott. A sípszóra. A végre. Hiszen neki már úgysem számít semmi. Nincs kiért élnie. Ezért hát nem is kér többet belőle.

Ringlispílt játszik szemei előtt az üres tér. Nincs miben megkapaszkodnia. Csak forog, suhan körülötte minden.

 

Zsibbad egész teste, ahogyan az elsőket harapja a létből. Abból, melyről már biztosan tudja; rámaradt. Úgy érzi tonnás súlyok telepedtek minden egyes porcikájára. Félelem uralkodik el rajta. Végérvényes rabság maradt-e hát sorsának keresztelve? Immáron olyan mértékben, hogy még akaratával is képtelen behódoltatni azt. Hiszen még a teste felett is képtelen akaratát érvényesíteni. Attól tart, hogy innen már nincs menekvés. Nincs kiút. Még csak saját maga által sem tud véget venni ennek a kínszenvedésnek, amely most, hogy még elmenekülni sem tud, jóval nagyobb, mint eddig gondolta. Örök rabszolgasors saját elméjének falai között. Melyben csak Ő kap helyet. A férfija. Az ő szavai, gondolatai. Az ő illatának, érintésének és hangjának emléke.

Érzi parfümjének és aftershavejének azt a kellemes elegyét, amelyet soha senki máson nem érzett még. Amely csak az övé. Hozzá akar bújni. Beletemetni arcát a férfi bőrébe, s mélyeket lélegezni.

Az Ő hangszíne siklik játékosan koponyájában. Az a komor, ám mégis valahogyan melegséget árasztó hang, amelytől annyi éven keresztül megnyugvásra lelt. Nem bírja elviselni ezt. Képtelen behódolni ennek a rabságnak. Még csak most kezdődött, de máris úgy érzi, ha még csak egyetlen egy percet is az emlékeivel kettesben kell töltenie, azon nyomban meghasad elméje.

Minden erejét összegyűjti. Összpontosít. Fókuszál. Bármi áron is, de meg kell mozdulnia, ki kell nyitnia szemeit. Akarata alá kell behódoltatni ezt a rakoncátlan húsdarabot, a testét.

Vakító, fehér fény hatolna szemének üregébe. Pislog párat. Egy könnycsepp gurul le szemének sarkából. Kesernyés íz kúszik torkába. Köhög párat.

Óvatosan fészkelődnek újra az érzetek bőre alá. Először tompa fájdalom suhan végig testén, majd zsibbadás.

- Nővér! – hallja nagyon messziről a hangot.

Az Ő hangját. A remény fejest ugrik élő húsába. Zakatolni kezd a szíve. Ez az eszement, erős ütem kimossa testéből a lomhaságot. Élet gyúl újra benne.

Érzi, ahogyan kezén egy másik pihen. De amint egy kicsit mozdít rajta, az lehúzódik bőréről. Újra befészkeli magát az ijedtség lelkébe.

Megint megpróbálja szemeit kinyitni s harcba szállni minden bágyadtsággal, mely önkényesen lényére telepedett.

Szemei elé hófehér, szinte már világító vászon feszül. Maga a tejfehér semmi. Lassan, fekete kontúrok kúsznak fel az anyagra. Megrajzolódik néhány tárgy sziluettje. De még mindig kóvályognak fejében a gondolatok, hogy mégis hol lehet, mi történik vele.

Színlövedékek hasítanak a vászon felé. Szétrobbannak rajta. Mintha egy szeszélyes művész hajítaná őket a mámorító őrület homályában. Az alkotás éltető kínjának kereszttüzében. Lemorzsolódnak a szétfröccsent színcsíkok, melyek a kontúrokon kívül csapódtak be.

Óvatosan rajzolódik fel előtte egy asztal a szemben lévő falnál. Rajta egy tálca, eszközökkel, csövekkel. Egy ágynak rácsos vége, mely lábai mögött pihen. Fejét óvatosan elfordítja. Érzi, ahogyan pattognak, recsegnek a porcok, csontok. Nagyon rég óta feküdhet öntudatlanul, mozdulatlanul. Egy ablakot lát a balján. Fehér keret mögött egy tölgyfa ágai simulnak az üveghez. A leveleken keresztül szűrt fény festi meg a szobát. Lát egy fogast a sarokban. Egy szekrényt a túlsóban. Fehér minden. Frusztráló tisztaság uralkodik a helyiségen. Annyira idegen, hideg és fémes.

Másik oldalra fordul, ahol meglátja. Meglátja Őt. Szemeiben szikrák gyúlnak, szíve felkúszik torkába, hol nyelvcsapjával kezd egy hányingert keltő dallamba. Izgatottság duruzsol bőre alatt.

- Szia – erőlteti ki magából, hiszen ajkai mintha összetapadtak volna. Hangja rekedtesen, gyengén lüktet a levegőben.

Újra kesernyés íz kúszik szájába.

- Szia. – válaszolja a férfi. Furcsán, idegenen.

Feláll az ágy mellől. Megigazítja testét, ruháját. Pár lépést tesz a nőtől. Még csak tekintetével is kerüli őt.

- Hol vagyok?

- Kórházban. Összeestél és elájultál. Hívtam a mentőket, ők pedig behoztak téged ide. - a szavak hidegen hagyják el ajkát.

Rengeteg minden cikázik a nő fejében. Mi is történt, hogyan is. Alig emlékszik valamire. Nem is tudja, hol végződött a valóság és hol kezdődött az álom, a látomás. Az a valami…

Homályos képek kezdenek szemei előtt pörögni. Ahogyan ott álltak közös létük színterén, s Ő azt mondta, vége. A ház rajzolata, amelyet meg akartak vásárolni, hogy új életet kezdjenek ott. Csak ők maguk, ketten. S ő széttépte szívének legkedvesebb képét. Összegyűrte. Kihajította. Felállt, s kilépett életükből.

De ez nem lehet… Ez csak álom lehetett. Nem lehet vége. Mégis érzi, ahogyan a félelem ott bujkál szívében és koponyájában.

És az a szürke tér? Hol valami pamutos, légszerű valamiben lebegtem? Hát az lett volna csak az álom? – kérdi magában, magától.

- Mióta – köhög párat – Mióta vagyok itt? – a nő próbál felülni.

Kezeit felhúzza, próbál rajtuk támasztékra lelni. Annyira erőtlen, hogy rögtön összecsuklik. A férfi hirtelen ágya mellett terem.

A nő orrjáratába rögtön bekúszik a férfi illata. Élet bizsereg húsában. A vér arcába szökik, s hófehér, élettelen arcát máris kislányos bájba öltöztetik.

A férfi karjai a nő derekára olvadnak. Megtámasztja. Segít elhelyezkednie egy félig fekvő, félig ülő pozícióba. Nagyon közel hajol hozzá, ami mindkettőjüket megszédíti. A nő mélyet lélegzik bőrének illatából, amikor a férfi arca elé hajol.

Csókot lehet nyakára. A férfi felé fordul. Hártyavékony tér feszül közöttük. Elvesznek egymás tekintetében.

Hatalmasat csobban a kék végtelen s a nő megszűnik létezni. Még közelebb hajol hozzá. Szinte már ajkát érinti ajkával. Megdermed ez a forróságban párolgó pillanat.

Villám csapódik a férfi szemeibe. Szikrázik az idegenség, a távolság. Visszahúzódik.

Megköszörüli torkát;

- Három napja. Három napja fekszel itt. Az orvosok már nagyon aggódtak, hogy még mindig nem ébredtél fel. – furcsán formálja a szavakat. Annyira megszerkesztettnek tűnik a nőnek. Mintha minden szót először átgondolna, mielőtt szabadra eresztené.

A nő mély levegőt vesz.

- Értem… Szóval az orvosok aggódtak. Akkor hát mégsem álmodtam. Vége… - elcsuklik hangja

A férfi visszaül a székre az ágy mellé, mely eddig szolgáltatott neki helyet. Míg várt. Várta, hogy létének másik fele újra e világra emelje tekintetét.

Szemei a nő arcán sétálnak. Keres valamit. Valami választ.

Erőtlenül egyik karját a nő keze felé nyújtja. Megremeg, mikor már szinte hozzáérne.  Visszahúzza. Még erőtlenebbül. Tekintetét a takaró monoton mintázatába temeti.

A nő szemeiről könnycseppek gördülnek le. Végiggurulnak fakó arcán.

- Miért? – kérdezi – Miért!?

Némaság telepedik közéjük. Súlyos szótlanság.

Egy nővér szapora léptei szakítják fel ezt a halott csendet. Az ágyhoz siet. Ellenőrzi a pulzusát. Állít az infúzión. Megnyom néhány gombot a mellette nyugvó berendezésen, majd végre arcát a nőre emeli.

- Végre felébredt. Már nagyon aggódtunk. – megsimítja karját – Máris hívom az orvost.

Kisiet az kórteremből.

- Legalább maguk aggódtak. – könnyes tekintetét egyenesen a férfiba szúrja

A férfi mély levegőt vesz. Mintha mondani akarna valamit, ám mielőtt az kitörné magát a testből, elakad. Megsemmisül. Sóhajt egyet, s ismét feláll. Tesz néhány lépést a kijárat felé.

- … Mert túlzottan mást akarunk az élettől. – megszorítja a kilincs nyakát, s kilép az ajtón.

Hisztérikus sírás szakad fel a nőből. Mintha egy kés szabdalná mellkasát. Tépni kezdi a kezében nyugvó infúziókat, mindent, amit csak rá, vagy beléaggasztottak.

Egy orvos rohan be a szobába. Próbálja leszorítani az őrjöngő testet, míg a nővér egy tűt szúr karjába, ő pedig ismét elveszíti eszméletét. Visszatér az üres száműzetésébe, mely immáron örök létének szolgál ketrecet.

 

Kinn, az ablakon túl, apró hópelyhek táncolnak. Még inkább sáljába temeti arcát, noha kellemes melegben kóvályog a sorok között.

Levesz egy megbarnult kötetet a polcról. Forgatja, belelapoz, de nem győzi meg. Visszahelyezi a polcra, s befordul a következő sorba.

Végigsiklik tekintete a könyveken. Olyan katonás rendben követik egymást. Annyira rendezett. Mellőz minden káoszt, minden zavartságot. Nem úgy, mint az élet.

A sor közepéig sétál, mikor végre megtalálja azt a pár szót egy gerincen, melyet oly annyira keresett. Érte nyúl, ám kezei nem egy hideg tárgyat, hanem bőrt érintenek.

Zavartan felemeli tekintetét, amely eddig csak a könyveké volt.

- Elnézést. – hadarja, miközben kezét ösztönösen visszarántja

Egy mélykék szempárral találja magát szembe. Világosbarna haja kócosan nyugszik fején. Borostás arca mosolyra húzódik.

- Ne maga kérjen elnézést. Elméláztam, ne haragudjon. – szól a férfi, arcáról nem távozik melegséget árasztó mosolya – Igazán jó könyv, olvasta már?

A nő még mindig kislányos zavarával küzd. Elnyelte a férfi tekintete.

- Még nem. De mindig is szerettem volna. Olyan bakancslistás tétel, vagy mifene… - belepirul mondatába, mert úgy érzi, hülyeséget hord össze

- Jól teszi. Kivételesen jó alkotás. Én magam már többször is olvastam. Úgy gondoltam ideje saját példányt is beújítani a gyűjteménybe. Csakhogy a gyermekeimre hagyhassam. Ez pedig nem maradhat ki belőle. De tudja mit? – közvetlenségével szépen lassan a nőt is meglágyítja. – Legyen az Öné. – felé nyújtja a könyvet.

- Oh köszönöm, de nem, vegye csak meg maga. A bakancslistás pontokat nem kell rögvest végrehajtani. – elmosolyodik végre a nő is. – A gyerekei biztos szeretni fogják, ha az apjuk szívének ennyire kedves.

A férfi elneveti magát.

- Hát arra még van idejük.

A nőben érthetetlen csalódás vet horgonyt. Éppen csak pár perce ismeri a férfit, de mintha fájdalmat szült volna benne az a tény, hogy van gyereke, van családja. Nem érti miért, csak belül ne lüktetne az a hivalkodó gondolat, mintha mindig is ismerték volna egymást.

- Gyorsan felcseperednek. Kettőt pislant és… - erőltetett mosolyt feszít arcára

- Igen, ez igaz. – ismét nevet – de előbb még létezniük kellene. Nincs még gyerekem, csak mindig is szerettem volna. S azt is, hogy annyira szeressék a könyvek világát, mintahogyan én.

A nő megkönnyebbül.

- Mindenesetre vigye csak haza Ön, én még remélhetőleg ráérek elolvasni, viszont a gyűjteménye nem várhat sokat egy ilyen gyönyörű darabra. – elmosolyodik.

- Biztos? – kérdezi a férfi.

- Egészen biztos. Viszontlátásra.

A nő könnyed léptekkel a sor végére ér, majd alakja el is veszik a következőben. A férfi végigkíséri tekintetével. Izgalom és bizsergés furcsa egyvelege táncolja végig testét.

Apró csengő csilingel, ahogyan a nő kilép az ajtón. A tél rögtön arcon csókolja. Végigfut hátán a hideg. Még inkább kabátjába bújik.

- Elnézést, de el is felejtettem bemutatkozni - hall egy ismerős hangot maga mögül.

Megfordul s ismét azokkal a mélykék szemekkel találja magát szembe.  Buggyan egyet az a végtelen, ő pedig elmerül. Csak ekkor még nem is sejti, mennyire végérvényesen nyelik el a hullámok.

Elmosolyodik. Ahogyan eddig is, hacsak Őt látta.

- Hát maga még itt?

- Igen. Valami azt súgta beszélnem kell még Önnel. – sármos mosolya ismét felkúszik arcára

- És régóta vár? Mert elég hideg van… - sálját megigazítja, szinte már csak a szemei látszanak ki.

- Szerintem megérte. Hiszen újra mosolyogni látom. Viszont azzal egyet kell értenem, hogy meglehetősen repkednek itt a mínuszok, úgyhogy lenne kedve meginni velem egy jó forró kávét?

- De hiszen nem is látja a számat… – kislányosan elpirul, s meglehetősen örül, hogy legalább a sál takarja, s a férfi nem láthatja.

- Az igaz, ámde a szemei…. a szemei mosolyognak. Nos, akkor megiszik velem egy kávét?

- Szívesen iszom Önnel egy kávét. – szíve érthetetlen dörömbölésbe kezd. Majd’ kitöri bordái falát.

- Ennek örülök. Viszont mit szólna, ha tegeződnénk? – karját a nő felé nyújtja – Tamás.

A nő viszonozza a kézfogást. Biztonság képzete költözik testébe, ahogyan a férfi kezei az övéit fogják, körülölelik.

Mónika.

- Örülök Móni, hogy megismerhettelek.

- Én is. – elmosolyodik

- Ismerek itt egy jó kis kávézót, mit szólsz hozzá?

- Mehetünk.

Az első léptektől kezdve beszélgetni kezdtek. Úgy, mint a régi barátok, de mégis volt valami vibrálás közöttük. Nem volt megakadás, csak úgy folytak a szavak kettőjük közt. A kávéházba érve, leülve folytatták.

Észre sem vették s az órák elrepültek felettük. Beszélgettek irodalomról, közéletről, politikáról, s észre sem vették, de magukról és egymásról is.

A férfi régi vágású volt. Konkrét tervekkel, elképzelésekkel és célokkal. Szabályszerű pontokkal, melyeket kitűzött. Melyet mindenképp végre szeretne hajtani. Karrierben és magánéletben egyaránt. Házasságot szeretett volna mindig is. Egy gondos, művelt és gyönyörű feleséget. És két gyereket. Később vidékre költözni kertes házba. Egy golden retrievert. Egy szobát, amelybe csak könyvek lennének. Egy saját könyvsorozatot, melyet idősebb korában kezd majd megírni. Hiszen még fél. Még éppen csak próbálgatja szárnyait.

A nő kalandvágyó volt. Kíváncsi, aki mindent ki akar próbálni az életben. Egyetlen konkrét célja csupán annyi, hogy minél több tapasztalatot és élményt gyűjtsön. Sokat szeretne utazni, bejárni a világot. Nem turista szemmel. Hanem kalandorként. Átlépni a lezárt területeket, letépni a ’tilos’ szalagokat. Mindent kipróbálni, amit szabad, de leginkább azokat, amiket nem. Nem tudta, akar-e gyereket, vagy férjet. Nem tervezte el még sosem, hol fog megöregedni. Igazából ennek a gondolatát sem szerette. Ő azt szerette, hogy fiatal, erős, esze vág. Nem gondolkozott sosem arról, hogy mi lesz, ha ezeket elveszíti. Ő csak falni szerette az életet. Élni imádott, vibrálni.

Beszélgetésüket az apró, családias kávéház tulaja szakította ketté.

- Ne haragudjanak, de zárunk.

Egymásra néztek, s elnevették magukat.

- Persze, elnézést, akkor fizetnék. – szólal meg végül a férfi

- Ennyire elrepült az idő? – a nő órájára néz. Éjjel kettő. – Atyaisten. Szépen elbeszélgettünk egy fél napot – elmosolyodik.

- Jó társaságban... – válaszolja a férfi, miközben a számla mellé helyezi az összeget.

Szedelőzködni kezdenek. A férfi a nő elé tol egy téglalap alakú valamit, gondosan becsomagolva. A nő értetlenül nézi.

- Ez a tiéd. De kérlek, csak akkor bontsd ki, ha hazaértél. Viszont mit szólnál, ha mindezt megismételnénk? – kérdi a férfi.

- Szívesen. Újfent. – a nő elmosolyodik.

Táskájába csúsztatja ajándékát.

Kilépnek az utcára.

- Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Móni. S köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásom. – közelebb lép a nőhöz és megpuszilja arcát. – Akkor majd hívlak.

- Várni fogom. – rá mosolyog, s hazafelé indul.

Izgatottan lép be lakásának ajtaján. Ki sem bújik kabátjából, csupán a táskáját dobja le a fotelba. Kiveszi a csomagot belőle, s feltépi a csomagolópapírt. A könyv. Az a könyv, melyért egyszerre nyúltak. Mely megismertette őket egymással.

 

Kinyitja szemeit. Kezei tartása úgy ül testén, mintha egy könyvet fogna.

Csak álom volt. Egy gyönyörű, gyilkos emlék, mely kiszökött a múltból. De hát vége van. Hiszen Ő szerinte mást akarunk az élettől… Halkan sírni kezd.

~

Üresen telt el a következő hét. Eljátszotta, hogy jobban van, mert szabadulni akart. Lelke vegetált, testét élesztgette szüntelen, hiszen azzal is harcolnia kellett folyamatosan, mert az is csak a semmire vágyott. Hogy ne kelljen semmit se csinálnia. Se beszélnie, se mozognia. Csak emlékezni akart, még ha fájt is. Rettenetesen.

A férfi mindennap látogatta. De sosem ment be hozzá. A nő csupán a nyitott ajtón keresztül látta, ahogyan a nővérpulthoz sétál, vált néhány szót, majd pedig elmegy.

- Jó napot – lép be az orvosa – Hogy vagyunk? – kérdezi gyenge mosollyal az arcán.

Látszik rajta, mennyire kimerült, mennyire túlhajszolt. Szemei körül óriásira nőtt karikák. Nem is lehetne megmondani, hány órája nem aludhatott.

- Jól, köszönöm – mosolyt erőltet arcára – Hazamehetek?

Az orvos tekintete a kórlapba veszik. Ahogyan olvas, ajkai vele mozdulnak. Összecsukja, s visszaakasztja az ágy végébe.

Az ágyhoz lép, s néhány gyors, rutinvizsgálatot elvégezve a nő arcához fordul.

- Sikerült megerősödnie, úgyhogy most már nyugodt szívvel elengedhetem. Fel tud hívni valakit, aki Önért jön?

A nőbe belemart a kérdés… Valakit igen.. Csak már Őt nem. – kong benne a gondolat.

- Persze, akkor telefonálok is, s köszönöm még egyszer.

- Igazán semmiség. Ez a dolgunk, de ígérje meg, hogy most már jobban fog vigyázni magára – gyengéden megsimítja a karját.

- Ígérem. – erőtlen mosollyal néz az orvosra.

Immáron egyedül maradt a szobában. Könnyes szemmel tárcsáz.

 

Belép az otthonának kikiáltott lakás ajtaján. Figyelmeztetés nélkül omlik rá a magány. Nyomja a föld felé. Oly erővel nehezedik rá, mintha meg akarná semmisíteni.

Otthon… nem falakat kellene, hogy jelentsen, hanem valakit. Valakit, aki mellett bárhol azt érezhetem, haza értem. Ide tartozom. Ez az otthonom. Őt jelenti. De hol vagy? Mondd szerelmem, merre jársz? Eljössz-e még értem? – motyogja magában, miközben beljebb halad a lakás gyomrába.

Az asztalon egy aprócska levélre lesz figyelmes. Erőteljes hurkok és vonások egymásutánjai néznek vele farkasszemet.

Hallottam, hogy hazaengednek, úgyhogy utólagos engedélyeddel bejöttem, s hoztam neked ennivalót. A hűtőben találod. Egyél, erősödj meg.

S kérlek vigyázz magadra.

Örülök, hogy végre jobban vagy, s itthon lehetsz. Tényleg örülök. Aggódtam.

Tomi

Könnyek fakadnak ki szeméből, ahogyan falja a szavakat. Az Ő szavait. A levél végére érve már erőteljesen zokog. Lezuhan az ágyra. Kezében még mindig a levelet szorongatja. Emészt minden kifejezést és betűt. Itthon… - írja. Mintha még Ő is idetartozna, pedig…

Álomba sírja magát.

Puha paplanok alá temeti el magát. Elalszik. De nem egy éjre. Nem kettőre. Sok sötét órára. Rengeteg magányos napra. Sötétségbe vesző hetekre, hónapokra. Mikor nem történt semmi. Csak aludt. Emlékezett. Sírt. Gyűlölt, de valójában szeretett.

Telefonját nyugovóra küldte. Csengőt kihúzta. Nem kíváncsi a külvilágra. Semmire sem.

Még munkáját is, amit annyira szeretett korábban, kínnal telve tudta le napról napra. Otthonról. Képtelen volt emberek közé menni.

 

Dörömbölés szakítja ketté monoton zokogását. Nem vesz róla tudomást. De nem marad abba. Őrjöngve indul az ajtó felé. Bárki is az, takarodjon. Senkire sem kíváncsi.

Szinte feltépi az ajtót.

- Igen? – ordítja a megszeppent látogatóra

- Neked is szia. És igen, én is örülök, hogy látlak. – szólítja meg legjobb barátja

Engedélyt meg sem várva belép a lakásba. Gyors léptekkel végigsuhan benne, elhúz minden sötétítőt, kinyitja az ablakokat.

- Mióta nem szelőztettél már itt? Iszonyat szag van az egész lakásba. S te? Te hogy nézel ki? Na, főzök neked egy kávét, s rendbe szedlek.

- Figyelj, köszönöm, hogy átjöttél, hogy gondomat szeretnéd viselni, de nincs rá szükségem. Légyszíves hagyj magamra.

- Így gondolod? – odalép a nőhöz, aki ismét a kanapéra kuporodott, amint tehette.

Karjánál fogva felhúzza. Alig érzi a test súlyát. A sokáig tartó sanyargatás meghozta hatását. Rettenetesen lefogyott. Odaviszi a tükör elé.

- Szóval valóban úgy gondolod, hogy hagyjalak? Nézz már magadra. Te nem ez vagy. Te egy életvidám, fiatal, sugárzó nő vagy. S ez? Ez, ami most bambán visszanéz rád? Ez ki?

Megfakult arc. Élettelen szemek. Szürke bőr. Színtelen, repedezett ajkak. Kócos, hanyag haj omlik arcára.

- Igen, most már ez vagyok. – könnyek gyűlnek szemeiben.

- Figyelj ide, – a nő arcát maga felé fordítja - nem, te nem ez vagy. S ezt te is tudod jól. Én elhiszem mennyire fáj nélküle. Jézusom, hiszen árad belőled a szenvedés. Még engem is bekebelez. De tovább kell lépned. Tudom, hogy ez most lehetetlennek tűnik, de muszáj. Magad miatt. S én itt vagyok. Itt vagyok, s segítek neked mindenben. De ezt nem folytathatod, mert elsorvadsz. Minden tekintetben. – felhúzza pólóját – Nézd! A hasad meg hova lett?

A tükörben látja, hogy hol korábban a hasa volt már csak egy üreg van. Beesett. Csontjai kirajzolódnak, bőre rájuk feszül. Megijed. Mint egy élőhalott. Egy holdkóros zombi, ki a sírból kelt fel.

- Na, gyere, főzök egy kávét, meg csinálok valami kaját, rendben? – kérdi, miközben már húzza is a konyha felé a nőt – oh, én hülye… ez nem kérdés volt. Kijelentettem.

A konyhába érve leteszi barátnőjét az egyik székre. Szorgosan lépdel, felkészíti a kávét, s valami étel után kutat.

- Te min éltél eddig? Hiszen nincsen itt semmi élelem. De még olyan sem, ami legalább úgy nézne ki. Na, nézzük csak – eltűnik a hűtő ajtaja mögött. – Nos, legalább tojás van. Remélem még nem buggyant meg. Mit szólsz egy kis tojásrántottához? Tudod mit most sem kérdeztem semmit, megcsinálom és megeszed. Punktum.

A nő némán és bambán ül a széken. Meg sem mozdult azóta, mióta barátja letette oda.

- Ezt szépen megeszed - beszél hozzá szüntelen tovább – utána pedig rendbe teszünk téged, mert este bizony végre ki teszed a lábad ebből a lakásból, ha tetszik, ha nem.

A nő szemeit most barátjára emeli.

- Ne. Nem akarok. Majd legközelebb, jó? – próbálja győzködni barátját

- Nem érdekel, mit akarsz. Eddig az volt. Hányszor, de hányszor voltam már itt, s próbáltalak összekaparni? Eddig hagytalak, mert tudtam, mennyire szenvedsz, s hogy ezt meg kell emésztened. De egyedül nem tudod. Ez már bebizonyosodott. Úgyhogy most már az én játékszabályaim szerint játszunk. – mordul a nőre barátja.

Nem szól semmit.

- Ráadásul mit szólna Kristóf is? – folytatja

- Hogy ki? – kérdez vissza a nő

- Kistóf. Tudod, nemrég jött a céghez. Együtt ebédeltünk vele majd’ mindennap. Egyáltalán nem emlékszel rá? - választ meg sem várva folytatja – Ne csináld…  Na mindegy. Beszéltem vele, s mondtam, hogy ma kicsit kimozdulunk mi ketten. Meghívtam őt is, hogy tartson velünk. Megiszunk valamit, beszélgetünk, jó lesz. Ráadásul látszott rajta, hogy örül neki. Jól elleszünk mi hárman. Végre egy kicsit kikapcsolódsz. Ráadásul nekem is nagyon hiányzol már. – ott hagyja a tűzhelyen sercegő tojást, s oda hajol a nőhöz – Na, eljössz a kedvemért? – rámosolyog.

A nő keresi a kifogásokat, amiket még talán nem élt fel. Nem talál semmit. De válaszolni sem válaszol.

- Rendben. Hallgatás beleegyezés. Megyünk. – zárja le a kérlelést, s fordul vissza a készülő ételhez.

Néma csendben gyűri le a falatokat torkán. Egyáltalán nem éhes. Nem akar enni. De nem igen tud mást tenni, hiszen barátja felügyeli, hogy minden egyes darabka a gyomrába landoljon.

Mikor végzett a nő, barátja betessékeli a fürdőbe.

Meleg, habos fürdő. Olajok. Füstölő. Gyertya. Lágy zene.

Csinos ruha. Nőies vonalak. Haj. Smink. Ékszerek. Cipő.

Elkészültek.

Az úton inkább csak a barát beszélt. Csacsogott. Csakhogy a fájdalmas hallgatást elűzze. A nő nem felelt. Néha bólintott, vagy gyenge mosolyt erőltetett arcára.

- Megérkeztünk – csilingeli a barát.

Belépnek a helyiségbe. Egy kedves kis pub. Már húsvétba öltözött. Fanyuszik ülnek a pultokon. Tojásfüzérek lógnak a mennyezetről. Egészen furcsa bizsergés táncol végig a nő bőrén. Nem érti miért. De nem is érdekli. Teljesen mindegy már. Minden.

A barát észreveszi Kristófot egy hátulsó, félreeső asztalnál. Int neki, a nőt pedig a karjánál fogva kíséri oda.

- Szia. – mosoly.

- Sziasztok. – és egy újabb.

Üdvözlő puszik után már az asztalnál ülnek.

A nő szemei először a tömegbe vesznek, majd pedig az asztallapba. Közben a többiek kértek italt. Mindenkinek.

- Jobban vagy? Nagyon eltűntél az irodából. Mi történt? – kérdi Kristóf

A nő nem válaszol.

A barát magához emeli a szót, s elbagatellizálja a választ.

Telnek a percek, majd az órák.

Lassan és meglehetősen óvatosan már maga a nő is belefolyik a beszélgetésbe. Szinte észre sem veszi, úgy telik el néhány perc, mialatt nem gondolt férfijára. Ilyen nem fordult elő már nagyon, nagyon rég óta. Még el is nevette magát párszor.

- Mindjárt jövök, elszaladok mosdóra, azután lassan szerintem mehetünk. Még haza is kell érni. – áll fel az asztal mellől a barát, szándékosan kettesbe hagyva a nőt Kristóffal.

Gyors léptekkel el is tűnik a tömeg mögött.

- Nagyon örülök, hogy végre újra láthattalak.

A nő gyengén elmosolyodik.

- S lenne kedved máskor is velünk tartani immáron a közeljövőbe? – folytatja, testével kissé a nő felé dől

- Meglátjuk. – issza ki az utolsó kortyot a pohárból.

A barát tökéletes időzítéssel érkezik vissza az asztalhoz.

- Na, miből maradtam ki? – kérdezi életteli, csilingelő hangszínén.

- Épp most beszéltük, hogy meg kellene ezt ismételni – a nőre mosolyog – De most megyek és intézem a számlát.

Kristóf elindul a pult felé.

- Na, mi volt, amíg elmentem? – izgatottság visszhangzik hangjában - Kedves fiú, ugye? – arcával abba az irányba fordul, amerre az imént távozott társaságuk harmadik tagja.

- Ja, jófej. – zárja rövidre a nő.

- Jajj, te nő… saját magad ellensége vagy. De mindegy.

Felállnak az asztaltól és öltözni kezdenek. Kristóf is visszaér.

Kilépnek a pub ajtaján.

- Nos, köszönöm nektek az estét, de nekem most rohannom kell haza, ne haragudjatok. – hadarja a barát s két puszit nyomva mindkettejük arcára már be is pattan egy taxiba.

Egy percnyi némaság telepedik közéjük.

- Nos, akkor hazakísérlek, ha megengeded. Vagy van még kedved esetleg beülni valahova immáron kettesben? – kérdezi Kristóf, s egy lépést közelít a nő felé.

Először összerezzen. Már attól is, hogy közelebb került hozzá egy férfi, aki nem Ő.

Vesz egy mély levegőt, tekintetét a mellettük fodrozódó vízre emeli. A hullámok régi emléket mosnak szemei elé. Elveszik bennük;

 

- Szeretlek.

Hirtelen két korsó csattan az asztallapon.

- Parancsoljanak. Hozhatok még valamit?  - kérdi a pincér erőteljes mosollyal. Olyan hatást kelt, mintha ez is a munkaruha része lenne.

- Nem, köszönjük. – válaszolja a férfi gyenge mosolyt mellétűzve.

A pincér gyors léptekkel máris a szomszéd asztalnál terem, s a vendégek hogylétéről érdeklődik.

A férfi elneveti magát. Zavartan. Nem egészen így tervezte a nagy vallomást. Hiszen régóta készült már erre. Tudta, veszélyes terepre lép, ha ezt a szót, ezt az érzelmet napfényre ereszti.

- Ne haragudj – tekintetével kisfiúsan kerüli a vele szemben ülő szemeit.

A nő kezét a férfi felé nyújtja. Ujjaival körbefonja az övéit. Megsimítja.

- Én is…- aprót sóhajt - Én is szeretlek.

A férfi tekintete elválik az asztallaptól. Elmosolyodnak, s kezük még inkább a másikéba kapaszkodik.


- Móni! Hahóó – egy kezet lát meg hirtelen arca előtt, ami lágy mozgással próbálja meg visszahúzni őt a valóságba.

- Jajj, ne haragudj. Elméláztam.

- Ennyire azért nem volt bonyolult a kérdés. – neveti el magát Kristóf, miközben kezével a nő állát simítja meg. Arcát arca felé fordítja. Megemeli.

Közeledik a két arc, ajak. Az egyik élettelien a másik pedig csak folyik az árral. Elbódította kellőképp a bor, s egyszerűen csak hagyja, hogy megtörténjenek vele az események.

Hirtelen, a semmiből, egy kéz rántja el az izgatott arcot a nő elől. Egészen hátrarántja. A test meginog.

- Te meg mit csinálsz ember!? – tajtékzik

Ott áll. Ott áll Ő. A nő nem mer hinni szemeinek. Visszatért. Hozzá. Itt van. Nem akarja elhinni. Retteg attól, hogy csak képzeleg, s csupán szíve kezdett bele egy újabb, kegyetlen játszmába.

- Ő hozzám tartozik. - feleli a férfi. Az ő férfija.

Kristóf nem ért semmit az egészből. Értetlenül bámul maga elé. Próbálja magát összeszedni, ha már ennyire megingatták szerepében és férfiasságában.

A nő végre magához tér. Feléled. Valójában. Nem úgy, ahogyan a kórházban. Olyan életbe harap, melyet jóval azelőtt élt. Amikor vele volt. A férfijával. A sokáig elnyomott düh izgalommal keveredik, s úgy tör elő belőle, mintha egy vulkán szakadna fel kérgéből, s hányná a tűzforró folyamot környezetére.

- Hogy micsoda!? Hogy hova tartozom én? Nem te mondod meg, világos? S eddig mégis hol voltál? Azt mondtad vége! Akkor most mégis milyen alapon mondanád meg, hogy kihez tartozom? Hiszen hozzád már nem. Nagyon nagyon régóta nem!!! Szabad vagyok! Szabad vagyok érted!? – a nő őrjöng, ordít az utca kellős közepén. Kezeiben tornyosul az a rengeteg fájdalom, melyet megélt, s mely most a férfi mellkasán csapódik be. – S különben is mit keresel te itt!? Menj innen! Hagyj! Takarodj! – elindul Kristóf felé, de a férfi visszarántja.

Gondolkodás nélkül lekever neki egy pofont.

- Azt mondtam, hagyj! Mit nem értesz ezen? – ordít tovább

A férfi lefogja az őrjöngő nőt. Az éppen húsából kikelt másik felét. Magához húzza, pedig ő ellenkezik minden erejével. Sírás szakad fel belőle, ahogy újra azok a karok ölelik s zárják börtönbe, amik az övéi. Hogy az ő férfijának karjaiban van. Az Ő mellkasára borul.

- Ne csináld ezt velem. Kérlek. Hagyj. – zokogja immáron csendesebben és nyugodtabban a férfi kabátjába.

- Móni. – lép oda Kristóf – gyere, menjünk.

- Te pedig hagyd őt békén, nem hallottad? Intézzük már ezt civilizáltan – fordul Kristóf a férfi felé.

- Ne, hagyd – szól rá a nő. Kihámozza magát a férfi karjai közül s egy kicsit odébb húzza Kristófot. - Ne haragudj – folytatja - de néhány dolgot még meg kell beszélnem vele. Tényleg ne haragudj. Ígérem, tisztázom majd a helyzetet, s megbeszéljük, de most egyszerűen itt kell maradnom. Vele. Ne haragudj, s köszönök mindent. – két puszival elvállnak, s Kristóf eltűnik egy taxi ajtaja mögött.

- Most ez mire volt jó, hm? – kérdi ismét éledő dühvel a nő – Megvárod míg összeszedem magam, hogy újra darabokra törhess? Egy beteg ember vagy… - lesajnálón néz végig szerelmén. – Miért kellett ezt csinálnod?

- Mert hozzám tartozol. Ez nem elég indok?

- Nem tartozom hozzád… Mást akarunk az élettől, nemde? Ismerősen cseng, ugye?– ironikus mosollyal fűszerezi meg szavait.

- Kérlek… Kérlek, ne tedd ezt – kérleli a férfi

- Mit? Mit ne tegyek? Ne hajítsalak el? Ezt csak te teheted? Vagy milyen elmebeteg játékszabályaid vannak neked?

- Életem legnagyobb hibája volt, kicsim. – karját a nő felé nyújtja, ám az elhúzódik tőle.

- Nem vagyok a kicsid. – vágja arcába durcásan, mint egy gyerek.

- Ne haragudj, kérlek, Móni. Óriásit hibáztam, de engedd meg, hogy jóvátegyem. Kérlek.

- Hogy jóvá tedd? Ezt nem teheted. Tudod te mennyire kevés hiányzott ahhoz, hogy életemet rabold? El is vetted. Meg is fosztottál tőle. Az igazitól. De a másikat is majdnem bekebelezted. Kis híján belehaltam, mikor elhagytál. Minden értelemben. Ezt nem teheted jóvá. Ugyanis nem neked köszönhetően van még egyáltalán esély arra, hogy itt beszélgessünk egymással. Érted?

A férfi nem tud megszólalni. Némán állnak egymás mellett percekig.

- Különben is, mit keresel te itt? – kérdi a nő.

- A barátaim hurcoltak el, mert én sem voltam a legjobban, s ki akartak belőle rántani. S akkor láttalak meg ezzel a bájgúnárral. S egyszerűen… én nem akartam idejönni. Örültem, hogy tovább léptél, de amikor kifele indultatok elpattant bennem valami, s nem tudtam uralkodni magamon.

- Nem bájgúnár. – dobja válaszát.

- Móni, ezt még rendbe tudjuk hozni. - fordul felé - Egyszerűen muszáj. Nem tudok nélküled élni. Szükségem van rád. Ahhoz, hogy éljek. – kérleli a férfi

- Nekem már nincs.

A férfi közelebb lép a nőhöz. Derekára simulnak karjai, melyet a nő most nem hajít le magáról. Elsimít egy hajtincset arcából. Szemébe néz. Elszorul a férfi szíve, ahogyan látja a nő könnyes tekintetét. Közelebb hajol arcához és olyan óvatosan és gyengéden csókolja meg, ahogyan korábban soha.

A nő szíve torkában dörömböl.

- Szeretlek. – suttogja a nő ajkai közé – Az életemnél is jobban.

A nő tekintete a férfi szemeibe veszik. Tajtékzik a tenger bennük. Vesz egy mély levegőt, s engedi, hogy a hullámok ismét elnyeljék. Hogy ez a hullámsír legyen az ő örök nyughelye, melyben élettel ajándékozza meg a szerelem. Ő. Ez az ő világa. Az ő férfija légtelen térben a lélegzet.

- Miért higgyek neked? Megint? Mi a garancia? – kérdi a nő, pedig tudja, hogy a válasz semmit nem változtat döntésén. Azon, hogy megbocsát. Nem is tudna másképp tenni. Ha őt elutasítja, saját magával teszi azt. Hiszen, ha ránéz, magába lát.

- Semmi. Minden. Én. Én magam. Hiszen én te vagyok, te pedig én. Együtt vagyunk csak teljesek. Az életem a garancia. Nem élném túl, ha megint elveszítenélek. Hatalmas hiba volt, hogy elhagytalak, csak… csak tudod, megijedtem. Te annyira fiatal vagy még, életteli. Teljesen más vágyaid voltak az élettől, mielőtt megismertél. S azt éreztem, ahogyan ott álltunk a házban, szinte már aláírva a papírokat, hogy ezektől fosztalak meg. Hogy csak az én akaratom érvényesül, s téged elnyomlak. A vágyaink, terveink annyira nem voltak összeegyeztethetőek. Én pedig azt akarom, hogy boldog legyél. Attól féltem, hogy ha az én életemet éljük, akkor a tiéd kiszorul, megsemmisül. Nem akartam, hogy egyik reggel, majd arra ébredj, hogy elrontottad az életedet. Hogy mennyi mindenről mondtál le miattam. Azt sose tudtam volna megbocsátani magamnak. Azt hittem jót teszek veled.  Hogy majd később megtalálod azt a férfit, akivel közösen tudjátok megélni a közös álmaitokat. Ne haragudj, kérlek. Óriási hiba volt. De ha most azt szeretnéd, hogy elmenjek, mert boldogabb vagy nélkülem, akkor elmegyek. Ígérem. Most, hogy már tudod, miért tettem, mit szeretnél? Elmenjek?

- Csak, ha veled mehetek. – a nő meghatottságában könnyes szemmel válaszol.

Közelebb lép a férfihoz. Karjait a nyaka köré fonja. Egymáshoz simul a két test. Megannyi domborulat olvad egymásba. A férfi kezei szorosan átfonják a nőt. A nő ajka átszakítja a hártyavékony teret, mely kettőjük között feszült. Vadul birtokolják egymás testét. Kiölik egymásból az elmúlt hónapok magányát és fájdalmát. Édes íz kúszik szájukba. A megnyugvásé. Hogy immáron az utolsó napig csak egymást érintik, csókolják. Hogy meglelték a helyüket egymás mellett, és a világban. Megtalálták másik felüket, melyet soha többet nem eresztenek.

- Gyere, menjünk haza – szólítja a férfi, miközben keze a nő ujjai köré kulcsolódnak.

- Haza? Közös otthonba? – kérdi a nő

- Nem szeretnéd? – pillanatnyi félelem aprócska döbbenettel párosul a férfi szemeiben.

- De. Közös otthont szeretnék. És téged. Nem érdekel milyen vágyaim voltak előtted. Amióta megismertelek mást akarok az élettől. Nem érdekel, hol lakom, vagy, hogy mennyi földrészen jártam. Az egész nem ér semmit, ha nem veled élhetem meg. Ezek az igazi vágyaim. Veled megélni bármit. Nem számít mit, csak te is ott legyél. Járhatok, utazhatok én bármerre, kipróbálhatok akármit egyedül, vagy valaki mással, de az egész semmit nem ér, ha nem osztozhatok veled rajtuk. Érted már? Érted már mit akarok?

- Igen. – magához húzza, s szorosan egymásba karolva indulnak el.

- De soha többé ne csinálj ilyet! Látod, hogy milyen hülyeségekre vagy képes egyedül? – elmosolyodik

- Igen. – a férfi elneveti magát – oltári nagy baromságokra. Látod, hogy mennyire szükségem van rád? Nélküled ilyen öngyilkossági kísérleteket hajtok végre.

 

Féktelen vággyal taszítják be az ajtót, melyet oly sok, véget nem érő hónapokon keresztül nyomtak el magukban. Tokjában csattan az ajtó, ahogy a férfi belöki maga mögött. Végre csak ketten vannak. Csak ők. A férfi falhoz szorítja a nőt. Pattog a cipzár. Felhasad a szövet. Gombok szakadnak le helyeikről.

A férfi a nő hajzuhatagába kapaszkodik, aki már a hátát karmolja. Nem elég nekik ennyi egymásból. Még szorosabban húzzák testüket egymáshoz. A férfi a nő ajkába harap, mellyel feléleszti igaz valóját. Szemeiben elveszik minden. Elvesznek bennük.

A férfi a nő nyakát csókolja, miközben a szoba felé vezeti. Ajtófélfának támasztja. Megemeli őt, akinek lábai a férfi derekán kulcsolódnak. Karjait férfija nyaka köré fonja.

Rádobja az ágyra, s felé hajol. Tépik egymásról a maradék ruhát, szövetet, jelmezeket. Elvesznek a lepedő hullámaiban. Elvesznek egymásban.

Érzés. Definiálatlan, megnevezhetetlen érzet. Több, mint a szenvedély, vagy mint maga a szerelem. Több, mint maga az Élet. Az érzés, amikor azért fohászkodnak, hogy örökké tartson. Sose kelljen megmozdulniuk. Mikor bármit és mindent képesek lennének odahajítani, hogy ez a töredék, ez a nevetségesen rövid idő sose múljon. Hogy ebben a pillanatban leljék meg halhatatlanságukat.

Ez az érzés nyúlik végig testükben, lelkükben, szívükben és koponyájukban.

 

Másnap egymás mellett ébrednek, ahogyan utána minden reggel. Együtt köszöntik az új napot, búcsúznak az előzőtől. Együtt kávéznak, öltöznek, vetkőznek, esznek, isznak, alszanak, szórakoznak, olvasnak, tévéznek. Együtt fújtatják immáron boldog létük dallamát.

 

 

 

Megcsusszan alattam a felhő, és én zuhanni kezdek. Egy kisfilm a végére ért. Újabb fejezet csapódik fel történetükben. A történetünkben. Mosoly nyúlik ajkaimon, és én izgatottan zuhanok lefele, az életembe.

Sötétség ölel körbe. Próbálom végtagjaimmal kintebb feszíteni börtönöm falait. Forgolódom, mozgolódom, hogy kiszabaduljak innen.

Felhasad egyik oldala ennek a kis barlangnak. Édes otthonomnak. Sikítás szökik be a résen. Fehérség vakít el. Hatalmas lélegzetvétel, búcsú menhelyemtől.

Kiszakad belőlem a sírás. Hideg kezet érzek gerincemen. Beleremegek. Elvakít még mindig a fény. Nem bírom szemeimet nyitva tartani. Nem is tudom hova visznek, mit csinálnak velem. Vissza akarok menni. Sírok, zokogok szüntelen. Egy idegen durva lepelbe borít. Eltakar, majdnem teljesen.

Szédülök, ahogyan keresztülvisz a helyiségen és lehelyez egy remegő testre. Kinyitom szemeimet.

A nő könnyes szemeit pillantom meg. Olyan szeretet és melegség árad belőlük, hogy máris megnyugvásra lelek. Abbahagyom a sírást, hiszen anyu mosolyog rám. Kezével végigsimítja arcom, én pedig elmosolyodom.

A férfi hajol anyuhoz. Megsimítja fejem. Ránézek. Ő apu. Kezét felém nyújtja, én pedig ujjaimmal belékapaszkodok. Csak egyetlen ujját vagyok még képes megfogni, de nem akarom soha elengedni őt. Őket.

Az ő szerelmük szült engem. A szüleim szerelme.

Sorsfordító minden szerelem. Szerelmük életet ajándékozott. Nekem. Sorsot. Új embert. Kettőből lett egy. Egyetlen egy.

 

…Mert minden szerelem sorsfordító.