Sajnálom.

részlet (?)

részlet valami hosszabb lélegzetvételből, valami érthetetlenebből...

valamiből... mely régen véget ért. melynek utolsó pontja nagyon sokáig homályba vész.

 

levél az általam ismert legmagányosabb emberhez

 

Gyűlöletem és szerelmem átfordult szánalomba. Ezen őrjítő, földöntúli ambivalencia ennyire egyszerű semmiségbe olvadt. Sajnállak. Téged. Majd’ minden értelemben.

Összezsugorodtál szemeimben. Elsorvadtál. Szinte meg is haltál. Felégett az illúzió. Megtisztult minden. Lebomlott misztifikált takaród, melyet én szőttem neked. Mert az hittem érdemes... De félregondolt gondolat volt mindez. Nem akartam meglátni. Nem akartalak meglátni Téged a temérdek maszk mögött. Megannyi gúnya alatt. Ahogyan összekuporodva reszketsz, akár egy kisgyermek.

Tudod, gyűlöletből még tudnék veled lenni. Ha érezném, ahogy a veszett vad rombolva őrjöng húsom alatt. Ahogyan mindent szétcincál, tép, mar lelkemben, és emberségemben, ha csak rád gondolok. Ha csak hozzám szólsz, érsz. Ha érezném, hogy gyűlöllek, még működne is. Hiszen ezzel bevallanám azt is, hogy volt idő, mikor az életemnél is jobban szerettelek. Mikor imádtalak. Rajongtam érted. Mikor bármihez csak közöd volt, az mindennél izgalmasabbá vált. Mikor bárminek képes voltál érdemet vagy életet ajándékozni.

De sajnálatból… sajnálatból immáron sosem leszek képes hozzád érni. Veled végignyúlni az éjszaka fodrain. Soha.

Tudod, még a közöny is jobb lenne. Működtetné köztünk az egészet. Tudnék a tiéd lenni. Ha ígérnél. Ha betartanád. Megérné. Akkor nem is lenne akkora tragédia, hogy a szerelem oly régen elmúlt. Pótolná mindaz, amit ígérsz. Amit valóra váltasz. Lennének oly Kincsek, melyek feledtetnék, hogy nem mellesleg közönyben mállik lelked számomra. A szenvedély, az érzelem pedig… Elélhetném azokat másokkal. Kik számítanak.

De így… Így, hogy szánlak…. Így már minden értéktelenné válik, melyhez csak közöd van.


Sajnálom.

Téged.

Örvendek.

Szabadságom.