Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2012 december 20. 23:53

Momentum.

Világvége. Állítólag.

Csak egy kérdés;

Ha csak egyetlen egy sejtednek egy töredéknyi része is felveti annak eshetőségét, hogy holnap mindannyian örök álomra hajtjuk fejünket, avagy végleg felébredünk az Élők Temetőjének puha ölelésű anyaföldjében, akkor az utolsó napod, óráid, perceid a megfelelő társ mellett töltöd? Ki mellett a vég óráján is érzed, valóban Élsz ...

2012 december 14. 15:24

Azt hiszem ... -darabjai.

megfordított lét impresszió. törmelékek. forgácsai az egésznek. ...


senkinek sem szól s mégis mindenkinek.

senkiről s mindenkiről.

 

Azt hiszem ...


... ...

...

...

...

 

...

...

...

...

(...)

 


...

...

...

...

...

 

 

Köréd font megannyi álom,

tengernyi csoda és

mámor. S arra vágyom,

hogy életre keljél

(Egymás Lényét Ölelve)

 

...

...

...

...

...

 

Góliát nélküli Dávid

könnyű így játszani.

Cél nélkül célozni,

s így nagy hőssé válni.

(...)

 

Társ nélküli Noé,

te, ki csupán mentségedet

menthetetlenül mentheted.

Sophie nélküli Julien,

Doboztalan üres léttel.

 

Megelégszel hát ennyivel?

Félig megélt léttel?

Hiszen csak ezekkel

büszkélkedsz. Ennyivel.

(Ahol Kárhozott Minden)

 

Létet lehelnél-e

burkodba? Hogy felébredhess

és valódi küzdelmet kezdj ...?

Góliátot, társat s vajon

a Dobozt tán nem igényled?

 

Látod, kedves Fantomom, te

te nem is létezel.

Szeretném, s tán te is,

S lehet majd megszületsz, s ...

(...)

2012 december 13. 16:07

Azt hiszem...

Lehunyt lény, lét érzelem foszlánya. most reám köszönt a múltból. bárcsak sajátom lett volna. érezhettem volna akár egyetlen egy perc törékeny tökéletességéig ...

 

 

senkinek. mindenkinek.

 

Azt hiszem ...


... szeretek valakit

kinek neve legyen talány.

Álmomba szökik valaki

kinek alakja már megformált.

 

Őt látom álomban, létben

csakis őt, őt kire

tiltott béklyót véstek.

Te átkos szellem, te

(Én Fantomom, Szeretlek)

 

valóban téged-e?

Igazából nem is hiszem.

Hisz te itt, nem is létezhetsz...

Itt, az elfogadott létben,

hisz felborulna a hited.

 

Köréd font megannyi álom,

tengernyi csoda és

mámor. S arra vágyom,

hogy életre keljél

(Egymás Lényét Ölelve)

 

s megmutasd; létezel.

Hisz létezhetsz, csakis nekem.

S nem csak kábítás, színészet,

fantazmagória s méreg

mit belém eresztett lényed.

 

Góliát nélküli Dávid

könnyű így játszani.

Cél nélkül célozni,

s így nagy hőssé válni.

(S A Földre Leomlani)

 

Társ nélküli Noé,

te, ki csupán mentségedet

menthetetlenül mentheted.

Sophie nélküli Julien,

Doboztalan üres léttel.

 

Megelégszel hát ennyivel?

Félig megélt léttel?

Hiszen csak ezekkel

büszkélkedsz. Ennyivel.

(Ahol Kárhozott Minden)

 

Létet lehelnél-e

burkodba? Hogy felébredhess

és valódi küzdelmet kezdj ...?

Góliátot, társat s vajon

a Dobozt tán nem igényled?

 

Látod, kedves Fantomom, te

te nem is létezel.

Szeretném, s tán te is,

S lehet majd megszületsz, s ...

(Mi Ragyogunk Csak Fényben)

 

 

Én Fantomom, Szeretlek

Egymás Lényét Ölelve

S A Földre Leomlani

Ahol Kárhozott Minden, s

Mi Ragyogunk Csak Fényben

 

 

Rosszul hittem. De örülök, hogy legalább hittem.

 

"...Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,Alázásodért, nem tudom, miért,Szóval már téged, csak téged sajnállak. ..."

2012 december 7. 23:47

Függőben - Az Álom.

Függőben.

~ Újabb Látogatás. Álom.

harmadik epizód

 

Nevét még mindig nem vállalja. Tán soha nem is fogja. Hamarabb ragadja el őt egyik Nagyurunk, mintsem erre bátorságát összeszedhesse.

 

Megreccsen a szék, ahogyan maga alá kényszeríti. Mintha megrogyna a láthatatlan súlyok nehezétől, melyek leginkább lelkét toldják, mintsem fizikai létét. Mintha minden tárgy ellenkezne, nyögdécselne a kialakulni készülődő, kirakatba gyártott jelenet ellen. Ahogyan egymással szemben helyet foglalnak. Pusztán egy-két méternyire, mégis köztük dimenziók feszülnek. Nincs közös tér, idő. Csupán eljátsszák azt. A megkönnyebbülésért. Hogy érezze, tesz még valamit néhai barátjáért, ám legbelül, még ha belereszket is a megsemmisítő felismerésbe, de réges-rég lemondott róla. Egy Holtat látogat. Egy kóbor testet, mely néhai barátját viseli, ám ő, ő maga már régen eltávozott. Ám ezen látszatcselekedetével, mozdulataival, magára erőltetett érzelmeivel mégis könnyebben viseli lelkiismeretének harapdálásait. Tán még azon húsába maró fájdalma is enyhülni látszik, legalábbis látszólag, hogy ha a kezdeti, elhaló segélykérő kiáltásoknál nem csak egy színpadi kellék lett volna, tán most nem ezen színdarabban kellene megfeszülnie.

Lassan bevezetik az ismertidegent. Üresen leesik kihelyezett székére. Alig hallhatóan. Párolog léte.

- Szia – köszönti a Szabad.

Nem szól. Fejét lassan emeli fel. Alabástromként mered. Az Élet csókjai elmosódtak arcáról, testéről. Márvány fehér bőr, keresztülszántva megannyi barázdával, mélyedéssel. Színei csupán fekete és fehér. Élettelen zegzugok bármerre is keresgél. Szemeit éjsötét karikák keretezik. Beestek üregükbe. Akár egy szellem, egy fantom, mely az élt embernek pusztán egy selejt, halovány lenyomata. Ezen teremben már mindenki feladta. Csak várnak. Várnak a megkönnyebbülésre.

- Szia. – szólítja meg ismét, de az ürességbe, mely vele farkasszemet néz, csaknem akar megérkezni a személyiség. Az egyed. Az ember.

Kezével felé nyúlna. Beleremeg mozdulatába. Mindezt észreveszi néhai barátja, s megkönnyíti dolgát. Látja mily nehéz is neki egy Holtat érinteni. Megszólal;

- Szia. Most örülsz? – hangja majd’ elfúl ezen pár szóban. Fojtogatja a lét mozzanatai.

- Kérlek ne légy velem ellenséges. Miattad jöttem be. – csapja fel az újabb előadás első színét.

- Hát hogyne. – vonja meg vállát.

- Mesélj valamit. Hogy vagy? Mi történt veled az elmúlt egy hétben? – próbálja felfűzni a magában előre megírt monológját, mintha csak egy régen látott baráttal beszélne, ki csupán elutazott, s nem pedig egy sterilizált börtönben rohadna lelke, teste, lassan, darabjairól darabjaira.

Gúnyos mosoly szalad ki fehéres, repedezett ajkaira.

- Semmi különös. Tudod, itt minden nap ugyanolyan. Tán mindig csak egy picit jobb. Tudod, … ahogyan sorvad a kötél, mely az Élet színpadához láncol. Mely kegyetlen szeszélye szerint hajigál, gyűr, tör, hasít és zúz. Érzem már, ahogyan a bilincseim is tágulnak, s közeledik az idő, mikor kifolyhatok belőlük. – elneveti magát. Idegenen.

- Ne mondj ilyet! Kérlek… Küzdj az esélyért, hogy új életet kezdhess. Még nem késő. Csak együtt kellene működnöd, s nem pedig folytatnod ezen menekülésedet. Végletekig csak menekülsz. Futsz. Bujdosol. Minden elől. Mindig. – hamisan csordulnak a szavak ajkairól. Senki sincs már ki akár egy betűt is elhinne ebből. Kivéve persze a menekülésről vallott elméletével kapcsolatban. Abban igaza van. Sovány vigasz.

- Új élet? – felkurjant – ne nevetess már. Ezt még te sem hiszed el. Valld már be legalább légyszíves. Kinek játszod itt magad!?

- Senkinek. Így gondolom. Ne támadj. Nem ellenség vagyok. Barát.

Ismét felnevet;

- Hát hogyne. Persze kedves látogatóm… nem… valóban nem vagy ellenség, de barát, bizalmas, társ sem. Semmi. Közönyben mállassz. Ahogyan én is számodra.

- Ez nem igaz.

- Valóban? – halott szemeibe egy pillanatra érzelmek szöktek. Ám nem a simogatóbbak közül.

Gyilkos csend telepszik közéjük. Mindkettejük lényébe belekapott s kitépett onnan egy darabot. Felhasadt a hús, a dörömbölő szív húsa. Visszafordíthatatlan.

Cigaretta felé nyúl. Mintha ólom nehéz lenne a gyufa is, melyet kezébe helyez. Alig bír reá életet pattintani. Remegve beleszív s egy pillanatra öröm nyúlik arcán. Kósza, illanó mámor. Neki már csak ez jelenti.

Évezredekre nyúlik ezen mocskos csend közöttük. Mintha nem lenne semmi, mi elég erős lenne, hogy létét kioltsa s elmetssze azt.

- Kérlek, mesélj nekem valamit. Bármit. Akármit. Csak beszélj hozzám. – csapja fel a második színt.

Mély levegőt vesz.

- Mostanában már éjszaka is gyötörnek. Tudod, eddig legalább rendesen kiütöttek éjjelre. Nem voltam jelen. Még csak nem is éltem azon pár órában …  de mostanra… mostanra vagy spórolnak vagy már véremmé vált a méreg, s nem is reagál rá elmém. Nem kapcsolja ki magát, nem vonul félre, nem szűnik meg létezni legalább egy kis időre, hogy én boldogságom megleljem. – üvegessé válnak szemei.

- S mik gyötörnek? Rémálmaid vannak? Miről? Szóltál az orvosnak? – valódi, élő aggódás szökik hangjába. Vége a színdarabnak. Legalábbis egy kis időre biztosan.

- Orvosnak? Ohh ugyan meg már minek?

- Kérlek, ne csináld ezt. Akkor szólok én. Ha nem kérsz segítséget, akkor hogyan is várnád azt?

Nem szól egy szót sem. Némán kioltja létét a cigarettának. Majd újabb felé nyúl. Remegő kézzel rágyújt. Apróbb örömmorzsa ajkai szélén. Ismét.

Szóra mozdul, szemei messzire vesznek. Emlékmorzsalékok nyelik el;


Egy szobában ülök. Sok emberrel. Némelynek ismerősek vonásai, hajának esése, vagy szemeinek mélysége. Ám mégsem vagyok benne biztos, hogy tudom kik ők. S ott van Ő is. Az egyetlen lélegző lény, kiben biztos vagyok. A sarokban ül egy asztalnál. Mellette haloványan pislákol egy gyertya. Olykor reá pillantok, de sokáig nézni képtelen vagyok. Ő mereven nézi az előtte nyugvó asztallapot. Mintha nem is ezen térben és időben lenne.

Hirtelen megremeg minden. Mintha az ég szakadna reánk. Rezeg minden, mi körülvesz. A székek, szekrények, asztalok, emberek. Duruzsol az üveg keretében. Rázkódik a kilincs. A karnis leszakad helyéről, a szövet leomlik felaggasztott helyéről. Mindenki arcán ijedtség s halálfélelem veszi át a trónust. Csak Ő, Ő ül némán. Mintha nem is érezné, hogy a világ összeomlani készül, mint egy selejt kártyavár. Apokalipszis dörömböl minden zegzugon. Töri át magán minden állagon. Szivárog a repedéseken keresztül, melyek a falakon kúsznak, pókhálóként precízen beterítve mindent. Felhasad alattunk a padló. Omlik minden, mi nem talál kapaszkodót. Alattunk feketeség örvénylik. Elnyel mindent. Kegyelem nélkül eltüntetve még kósza emlékét is a Földön töltött illanó létéből. Káosz veszi át a kormányrudat. Mindenki emberségét a mélybe vetve menekülni kezd. Egymáson taposnak át. Sikoltoznak. Karmolnak. Verekednek. Csakhogy elfuthassanak. Ám olybá tűnik innen nincs kiút. Hova is menekülhetnél mikor itt a világ vége? Merre futsz?

Az ablakhoz hajítanak a testek. Gerincem megreccsen, ahogyan a falhoz vágódom. Erőtlenül feltápászkodom, s rögtön Őt keresem. Hol lehet? Fújtatja-e még létének keserű dallamát? Hogyan viseli az utolsó percek mámorító szabadságát? … Ugyanúgy a sarokban ül. Nem mozdul. Mégcsak tekintetét sem emeli a felette örvénylő Végre. De még rám sem.

Könnyek mossák arcom. Most törnek utat maguknak. Csak most.

Kinézek az ablakon. Kósza remény puhán simít végig, hátha csak a Ház omlik darabjaira, de a világ kinn továbbra is veszi lélegzeteit, s nem pedig haldoklóként vonaglik néhány másodpercnyi létjogosultságért.

Nem.

Fák gyökerestül fordulnak ki helyükről. Hullnak bele a feketeségbe, mely a betonon keresztül is utat tört magának. Meghasad minden. Elszakad. Torkát nyesi. Felhők zuhannak az égből, hatalmas dörrenéssel robbannak szét. A Nap legördül kiemelt trónusáról. Vérvörösen nyalja végig a színt. Mindent maga alá gyűr, mely csak útját szegi. Egy hatalmas villanással eltűnik örökké. Sötétség borul reánk. A világra. Annak megmaradt életért esdeklő darabjaira.

Dörömböl szívem. Érzi, nem sokáig teheti mindezt. Az utolsó percek édes mámora szivárog ereimben. Meg kell tennem. Szólnom kell. Elmondanom. Nincs több lehetőség. További lélegzet. Érintés. Akármi. Minden darabjaira hullik akár egy leejtett tükör. Már csak torzként merednek rám létem gyönyörű és mocskos képei. Romok, hordalékok ezrei haldokolnak körülöttem. Velem együtt. Emlékek ömlenek, zúdulnak rám, melyet a múltban felejtettem. Puhák, kellemesek, melegek. Mosolyra húzódnak haldokló ajkaim. Legtöbben Ő szerepel. Ahogyan megismertem. Első lélegzet, szó, beszélgetés és érintés. Ohh igen az érintése… melynél soha semmi sem volt élvezetesebb. Izgatóbb. Amikor csak hozzám ért, Élet táncolt végig testemen. Valódi. Mely korábban soha. Ahogyan ajkunk összeforrt. Elbújtunk a világ elől. Sajátos létünk borult a Szürkeségre. Ahogyan Életet teremtettünk. Kiváltságosat.

Gyengén teszem meg első lépésemet felé. Imbolygok. Alig bírok talpon maradni ebben az örvénylő káoszban. Próbálok a még megmaradt padlófoszlányokon egyensúlyozni. Ugrálni egyikről a másikra. Csupán a halk suttogásra hallgatok, mely bennem duruzsol, mely segít utolsó és legfontosabb célom elérésében, mert teljes sötétség von erőszakosan magába. Nem látom, de érzem hol van. Beleütközöm asztalába. Ezen sarok teljesen érintetlen maradt. Hallom, ahogyan a széket kitolja maga alól. Egy kéz érint meg. Szívem torkomban veri fájdalmas ritmusát. A Vég fekete sűrű füstje tekeredik nyakamra. Fojtani kezd. Ő közelebb von magához. Egy kicsit enyhül torkomon a szorítás. Kezeivel megemeli állam. Megcsókol. A halál kapujában Ő Életet lehel ajkaimban. Kitágul tüdőm, mellkasom dörömbölése elcsitul. Nem hallom már a halálsikolyokat. Csak légzését. Nem dermeszt meg a fagy, mely világunkra borult. Puha melegség ölel körbe, ahogyan maga köré fon. Kezeivel magához szorít, s mielőtt elmém érzékelné, beleugrik az alattunk örvénylő feketeségbe. Velem együtt.

 

Tekintetét ismét a szemben ülőre emeli. Szemei könnyben áznak. Súlyos csend telepedik reájuk. Nehezen akar szóra nyílni az ajak ezután.  A látogató torkában verekednek a szavak. Oly pillanat ez, mely annyira magával ragadja az embert, hogy miután visszahajították a valóságba, a jelenbe, még sokáig keresi önmagát. Mintha egy kicsi belőle ott maradt volna a történetben. S annak hiányával próbálna tovább haladni az Úton.

 

A szemben ülő ajka elkerekedik;

- Igen… csak azt nem álmodtam meg, hogy mi várt ránk a zuhanás után… - szakítja félbe néhai barátja.

 

 

Z.: lenyelt részlet, hogy ébredés után mosolyt talált ajkai vonalán. Boldog volt. Tán csak az elmesélésből maradt ki, hogy valóban nem tudta-e mi következett a végzetes zuhanás után...


Z.Z.: az összehullás, sajnos, nem saját ötlet. A kidolgozása annál inkább.