régebbi írás, hisz már április van. (...)

 

Ady bőrében nyújtózkodtam. Élvezetes őszinteség. (?)

 

Bocsáss meg kérlek, de nem érek rá megírni tragédiád.

Ragadj pennát, írd meg magad. A bekezdést már megadtam.

 

Hibát követtem el. Hibát. Ellened és magam ellen.

Ellened, mert engedtem, hogy közös fantazmagóriánkat kiemeld a Valóságba. Engedtem, hogy hidd; van a külvilágban két alapkő, melyre biztosan ráhelyezheted. De ez nem igaz. Ez az egész csak Mese. Mely túl könnyedén rád simult. Vonzó álarc, melyet magadra illesztettél, s hitted csupasz vagy. Tévedtél. Pusztán hártyavékony, illékony létben nyúltál. De attól még mű marad. Pusztán alig látható. Megtévesztő. Nem hús és vér. …

Hibáztam én is. Mert az egyik figurában túl sokat időztem. Mily veszélyes is lehet, mikor képzeletünk megzabálja elménket. Mikor hisszük, mit felfestettünk valódi, élő. Pedig csak egy teremtett világ. Felrajzolt égbolttal és földdel. Megalkotott ott minden mi él, s mi rothad. Köze sincs semmilyen valósághoz. Sem a csordájéhoz sem a Másikhoz.

Felkarcoltam egy szereplőt. Gyűrtem a masszát, téptem, martam, hogy alakomat viselje. Elbeszélt szavaimat helyeztem ajkába, megélt érzelmeimet gyűrtem lelke üregébe.  Nyúlványok indíttatása egy más ember mozdulataira programozódtak. Hittem én vagyok benne. Én mozgok, beszélek, cselekszem, s talán még érzek is. Tévedés. Ez a mi legnagyobb veszélyünk. Élesen bevésni a határt Élő és Holt között. Valódi és Képzelt közé. Olykor… olykor mikor valamely Világ túl intenzíven dörömböl, túl erősen ural bennünket… oly akaratos, hogy hosszasan bitorolja a kormányrudat. Elveszünk. De csak egy időre. Hosszabbra, rövidebbre… Sajnálom, hogy most hosszabbra sikerült. Nem csak egy írás erejéig. De minden mámor elillan idővel. Tisztul a kép. Porladnak az alakok. S újra… újra a Valóság vicsorít arcomba, mely mosolyt csal ajkaimra. … pedig már tényleg majdnem bekebelezett. Majdnem elhittem. De tudod… idővel minden világ elporlad, felég. Nekünk pedig csak annyi a feladatunk, hogy időben elhagyjuk, mielőtt vele együtt égnénk el. Sikerült. Nekem is. Neked is. Ennek örülök. Tényleg örülök.

Most már… csak nevetek. Nevetek teremtett figurámon. Oly szánalmas, esendő lény. Egy feslett, koszos alak. De az nem én vagyok. Nem teljesen. Csak egy kiszakadt részem, mely mocsokban úszott. Mely még nem tudta magát önelégülten mutogatni a világ előtt. Pusztán egy Szörnyeteg. Semmi más. Nem a Valóm.

Érdekes. Keserédes tapasztalás. Most már ezt is tudom. Hittem, sejtettem veszélyes játszmát űzök a Teremtő szerepében, de legalább megtanultam, azon egy mélyebb létét. Mennyire kell figyelnem. Vigyáznom. Mennyire halálos is lehet a kezeimből, lelkem árnyékából aláhulló tintafoltok önkényessége. Mennyire hálátlanok, mily könnyedén képesek kijátszani szívem. Mosoly… újabb és újabb felszakadó könnyedség.

Köszönöm neked ezen kis játszmát. Ezen okulást. Nélküled… egy másik őrült nélkül lehet sosem tudom meg ezt. A Szürkék nem képesek így rendezgetni, formálni, alakítgatni. Újabb és újabb szegmenst egy közös világba felkarcolni. Ily élénken, ennyire élethűen.

Ugye most már a Te ajkadon is mosoly pihen?

Köszönöm a játékot. Még kezet is fognék ha itt lennél.

 

Valahogy ugyanakkor kettészakadok. Hogy is játszottál a képpel? Sakktábla? Két bábu? Igen. Nálam is van. Az egyik… az egyik így érez. Hogy kiszabadult a lángokba borult, festéket nyelt világból. Hogy nem volt más, mint egy izgató Játék… A másik… a másik ennél egy árnyalattal naivabb, s elgondolkodik olykor, hogy valóban? Vagy véletlenül ecsetünk őszinteségben mártózott a színek helyett? Nem tudom. Az elsőben hiszek.

Viszlát.

Viszlát egy időre. Viszlát örökre.