Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2011 december 31. 12:00

Hazatérés.

Végig meneteltek rajtam az évek. Mély dobogásuk mélyedéseket szántottak testemen. Bennem.

Sűrű port kavar fel dübörgésük. Eltelíti tüdőm. Az idő fojtogat. Lépteimet egyetlen évszám sem semmisítheti meg.

Rozsdás ajtó elé érek, mely poros világot nyel magába.

Melyet időnként meglátogatok. Mert kell. Fájdalom kíséri minden mozdulatom. Poros könnycsepp figyel a sarokból. Oly fájdalom, mely hiányozna, ha nem kínozhatna. Mert csak így érezhetem azon darabka illúzióját, melyet már rég elvesztettem.

Az első pár óra fájdalmasan lép át rajtam. Rám dobálják elnyűtt képeit a múltnak. Érzelmeket taposnak belém. Keserűség szaladgál lényemen.

Majd enyhül dobogásuk. Lassul minden. Lazul a drótmadzag nyakam körül, a tüdőm újra nyugodtan fújtat. Megnyugszik minden porcikám. Finoman simul rám ez a lét, ezen szerep. Lassan nyújtózkodom az IsmertIsmeretlenségben. Amit nem is oly rég hagytam magam mögött, futva, mégis, néha, léte álomvilággá mosódik. Mintha az az ember, ki ezen falak közt sírta el a felnövés fájdalmát, ki itt lépett be legelőször a földi mennyország különböző ajtajain, nem is létezett volna. Egy fantom, mely itt élte meg a nagy filmjelenetek kliséit, melyek bármily közhelyesek is, de ha azok a valóságba kilépnek, a saját bőrünkön tapasztalva... oly különleges, annyival jobb, hogy mi is annak érezzük magunkat. A bakancslistájáról nem egy tételt húzott le ezen véget nem érő évek alatt. ... de akkor is, csupán egy nem létező fantomnak érzem.

Idegen tükörkép. Idegen bútorok. Minden zegzug furcsa és sötét, gondosan magába nyelve a régi idők emlékeit. Átformálja azokat, melyek mostmár ismeretlenül merednek rám. Pedig ezen tárgyak, ezen hely borult rám, miközben lényem forrongott, forrt. Harcolva a világ ellen, és küzdve belékapaszkodva.

Lassan állok ezen hely rezdülésére. Szívem oly sokáig elszorul egy-egy tárgy, egy-egy hely láttán. Életre kel a keserédes múlt. Ajkam mosolyra húzódik, szememről lehull egy könnycsepp. Ólom nehéz minden mozdulat, minden tárgy, melyet kezembe helyezek. Kisfilm pereg, felelevenedik a lehúnyt lét minden lénye, minden cselekedete. Kísértetek lengnek körül, fülemben suttog megannyi édes hang és megannyi veszekedés dübörög bennem.

Ambivalencia fojtogat.

Majd eltelik pár nap . . .

Úgy mozgok mintha el sem mentem volna. Pusztán kopár szobám vonalai emlékeztetik illúzióban ázó elmémet, hogy valami mégsincs rendben. De ezen pillanatokon átsiklok. Újra gyermeknek érzem magam. Mintha megannyi minden meg sem történt volna. Mintha álmodtam volna az elmúlt másfél évet. ... Még az előtte nyekergő évek is homályosodnak. Mintha azon tragédiák is pusztán fantáziám szörnyszülöttei lennének. Azon évek, melyek utolsó itt töltött időszakomon vonaglottak éles karmokkal tépve azt. Mi miatt gyötörtem testem s lelkem. Mely a lét mezsgyéjére taszított.

Próbálom kiűzni ezen gyűlölt emlékeket, s átadni magam a gyermeki világ könnyedségének. Minden fájdalmat levetni, összegyűjteni a sarokba. Csupán a létezésnek élni s a kellemes emlékeknek, bármily nehéz is... hisz itt... itt minden egyes szög, minden lehulott festékdarab előrántja emlékeimet.

Közeledik. Amilyen nehezen illesztettem magamra, amilyen lassan vette fel immáron megváltozott lényem formáit, oly gyorsan tova is tűnik. Indulni kell. Indulni az én igazi világomba. Azon helyre, mely mostmár az Életem. A további klisék megszületésének színtere. Mely elnyeli könnyeimet és ahol boldogságra lelek. Egy olyan helyre, melyet vérrel és könnyel formáltam azzá ami. Mert korábban... Keserűbb volt, mint a Fészek. A múlt fájdalma szorongatta a falakat, beleivódott minden anyagba, kesernyés szaga fojtogatta az odatévedő látogatókat. De a kényszer... Annyi erőt ad, hogy még nyolcvan év könnyeit is felitattam.

Elszorul a szívem. Elevenednek a képek. Amiért vissza kell mennem. Amiért újra fel kell vennem a levetett Felnőtt gúnyát. Barátkozni a magánnyal. Azzal, mely újra hű társammá szegődik, és azzal is, melyet magam mögött hagyok. Kitépem magam ezen illékony létből, de ürességet hagyok, melyből mégis marad annyi, hogy magammal is viszek.

Ébredés. A valóság hív, vár.

Újabb egy év, mire hazatérek. Haza... melyik is az? Hol van?


2011 december 22. 00:28

Lehull.

Érezted már?

Érezted már, hogy zuhansz, semmi kapaszkodót nem találva? Ahogyan körülötted minden elmosódik? Egy összefüggéstelen szürke maszlagot hasítasz végig. Kapálózhatsz, küzdve rángatózhatnak karjaid, vagy akár lágy hullámokat simíthatsz az alattad fekvő léglepedőbe. Akkor is csak zuhansz lefele. Maga felé ránt a Föld. Hihetetlen sebességgel sürgeti, hogy eggyé váljatok. Birtokolni akar, hogy telhetetlen gyomra mordulva nyeljen el.

Dobhártyádon süvít a Vég Szava. Ajkad üvöltésre feszül, de a hangot magába nyeli torkod haldoklása. A zuhanás lassan szív magába minden csepp életet belőled.

A percek száguldanak körülötted. Mégis, az óra vaskeretében csikordul egyet.

. . . . .

Érzed? Érzed ahogyan zuhansz?

. . . . .

Érdes, csípő, véres csókot váltasz. Egy töredéknyi részetek eggyé olvad. Nyöszörög minden porcikád, ahogy visszavennéd cellád feletti uralmad. Fájdalom sétál fel s alá, gondosan magába szippantva minden részed. Becsapódtál. Lezuhantál. Veszélyes föld, melyben félig már el is temetted magad.

Bizarr. Szürkeség fonta magát a levegőbe. Lágy takaróként fedi a helyet. Nehezen láttat magából. Kopasz fák magaslan feléd. Nem sokan. Csak pár kósza, magányos szál. Hűvös szellő leng körül, simogatva sajgó végtagjaidat. Noha már két lábadon állsz, mégis a zuhanás bizonytalanságára áhítozik lényed. Hiába szakadt ki szíved majd helyéről kétségbesett dörömbölésében, most még nyughatatlanabb.

Botladozva teszed meg első lépéseid. Egy mélyedésbe tested összerogy. Kezeid sűrű lében áznak. Ragad, lassan kebelez be. Arcodhoz emeled. Savanykás nyúlványa nyakadra tekeredik. Tintában mártózol. Lassú patakként folyik keresztül ezen földön.

Sikoly szakad ki belőled, ahogyan ismét engedelmeskedésre hajtanád haldokló cellád.

. . . . .

Érzed már? Érzed ahogyan a bizonytalantól való félelem csócsálja húsod?

. . . . .

Egy tekintet kíváncsiságát érzed testeden mászkálni. Pillantásod hátra rántod, de csupán egy kontúrrajzolatot fest eléd a táj. Űzött vad érzete költözik beléd. Menekülni akarnál, de csak kúszol a fekete földön. Az Alak egy lépést tesz feléd. Szíved már a torkodban dübörög, lélegzeteid gyorsulnak. Sikoltanál, de nincs kinek...

Lassú léptekkel vonszolod magad az ismeretlenbe. Szüntelen Életedért harcolsz minden korty levegőben. Az Alak ezzel szemben lealacsonyítóan könnyedén teszi lépteit. Követ. Nem siet.

Neki borulsz egy fának. Kérges törzse felsebzi arcod. Vörös csermely gördül lefele. Szemeiddel nem ereszted. Pár másodpercnyi pihenőt adsz magadnak, mert nem bírod tovább. Megáll. Arca mereven kémlel. Nem fenyeget. Nem tesz semmit.

. . . . .

Érzed már? Érzed ahogy feladnád?

. . . . .

Fénylabda csapódik a szürkeségbe. Pillanatnyi sugarakat szór szét. Egy villanásnál élesedik rajzolata. Nem ijesztő. Furcsa. Idegenen ismerős. Rémíszt és taszít, de valahogy mégis nyugalmat áraszt. Egyszerre szomjazik lényed a kiontására, és éltetnéd őt a végtelenségbe.

Tartalékaid egy egész masszává olvasztod. Mindent egy lapra teszel. Eltolod magad a fától. Kínnal telve teszed meg az első lépéseket felé.

Még több fénylabda csapódik feletted a semmibe. Az elnyelő szürkeségbe. Szikrázva szórodnak körülötted darabjai. Sikolyaidat elnyeli a tér.

Könnyek keverednek a vörös csermellyel. Minden csepp levegő kardot ragad testedben. Majd megforgatja azt. Előtte állsz. Elérted.

Már fénylabdák százai csapódnak, míg te csupán egyre tágítod tüdődet. Villanásaik vakító fehérségbe burkolnak mindent körülötted.

Az élet lassan szivárog ki nyílásaidon. Remegő kezeidet arca felé nyújtod.

. . . . .

Érzed már? Érzed ahogy életed legbátrabb tettére készülsz?

. . . . .

Pillanatra meginogsz. Megijedsz. Kétségbeeséssel tölt el, hogy most Mindenre megkapod a választ. Minden félelmedre. Minden elhibázott döntésre okot találsz. Az összes miért elárasztja tudatod. Felvillan a helyed a világban. Összehullik a színdarab.

Mély levegőt veszel - talán az utolsót. Megérinted Arcát. Kemény. Érdes. Nem bőr. Nincsenek szemek, pusztán mélyedésük rajza. Nincsen ajak, csak egy előre megformált görbület. Az orr merev. Fújtatásán érzed, hogy légzése gyorsul. Belékapaszkodsz a mázba, egy haldokló rántással téped le. Nem maradt rajta más, csak egy földig érő fekete lepedő, mely gondosan körbefonja alakját.

Nem mered tekinteted arcára emelni, pedig az utolsó másodpercek duruzsolnak füledben.

Lassan adod át magad a végső perc élményének. Azon érzetnek, azon végtelen szabadságnak, mikor tudod bármit megtehetsz. Mert már nem számít. Nem lesz következő lélegzet, hogy megbánd. Hogy fájjon.

Teljes arcoddal felé fordulsz. S meglátod. Meglátod nyugodt üldöződ minden vonalát, melytől eddig reszkettél, melytől menekültél. ...  Állának vonalát. Ajkainak dússágát. Ahogy orra megfeszül a félelemtől. Arcának fehérségét. A homlok kisimultságát, ahogyan haja ráhullik. Szemében tükröződik immáron összehullott alakod. Meglátod... Meglátod saját arcod, ahogy érthetlenül csodál rád.

. . . . .

 

Zuhanásra vágyom.

2011 december 13. 23:02

Egónia.

Mondjátok olykor; önelégült vagyok. Akár beképzelt. Lenéző. ~(Mikor írok).

hM?

Ezek szerint Maszk nélkül eme lény lennék?

Csupaszon írok, minden "Valóst" levetkőzve magamból.

De nem… akkor sem… pusztán az az Én Birodalmam.

Hol én festettem minden képet. Én szültem minden szereplőt. Pár nélkül. Csak általam. Belőlem. Van-e ennél intimebb? Létrehozni valamit kizárólag egyedül?

Az idővel játszom ott. A térrel. Dobálom az Érzelmeket. Én, én magam. S nem engem. Gyenge fénynyalábbal kapcsolok nyarat. Egy fuvallattal telet. Álmokból, Életet teremtek. Világokat emelek. Szeszélyem, csapongó érzelmeim az urak ezen földön. Ezen képtelen hasadékban.

Az ajkak az én szavaimat köpködik. A cellák az én dallamomra táncolnak. Boldogságba, Boldogságba vezetném kézen fogva őket. Elmesélve (Az) Út közben vágyaimat, emlékeimet. Életem letördelt morzsalékait helyezem lelkük üregébe. De gödrök tátongó szájukkal a földben pihennek. Csapongó nyúlványaik magukkal ragadják Életem elhasznált katonáit. Katonákat, melyek vagy az Én arcomat viselik, vagy valamely társamét, kivel közösen rezdül(t)ünk. Elbukás, Révbe érés… Nehéz igazságot tenni. Ki méltó? Mely érzelmem nyerhet visszaigazolást? Kinek hagyom meg a létjogosultságot? Melyet rothasztom semmivé? Melyet ragadom el, ahogyan a KeserÉdes Halál mar magához minket, embereket?

Igen. Elfogadom. Itt, ezen földön, ezen korlátlanul korlátolt birodalomban valóban. Önelégült vagyok. Miért is ne!? Hisz itt minden belőlem van. Mindent én hoztam létre. Büszkévé tesz. Hatalmat ad. Kicsiny, csekély hatalmat. Csak az én világomban felhasználhatót. Mégis maga A Mindenség. Oly, melyet még elbírok, melytől nem törik meg lényem. Még igénylem is. Mert nélküle nem tágul a tüdőm levegőre. Nem rezdülök, nem létezem. Míg vele… még ha fájdalmasabban is, de Felszín közelében lebegem. Ez az én Díszem. Ettől érzem magam, Aminek kell.

 

De…

 

Mikor elhagyom… Jönnek a Maszkok. Felhúzott gúnyák. Ezután vess még egy pillantást arcomra, s fejts meg. Valóban önelégült lennék? Mikor veled, veletek vagyok? Itt, azon világban, mellyel épp csak köszönőviszonyban vagyok? Itt is annak tartasz? Nem. Hisz itt egy vagyok a sok közül, s nem a Teremtő.

Csak egy a sok közül… Egy csetlő botló szétszórtság.

2011 december 9. 22:09

furcsa.

 

 

Akinek nem inge, az könyörgöm ne vegye magára,

mert saját magából csinál egy bohócot a közös

színpadunkon. Ha egyáltalán létjogosultsága van

(még)  a

közös deszkáknak. ...

2011 december 7. 00:45

Búcsú.

A világot ígérted. Ajkadat. Karjaidat. Szemeid végtelenségét. Életet. Életet ígértél….

 

Sötét van. Érdes takaró fedi a város domborulatait. A hideg már beköltözött minden porcikámba. Várok. Várok, csak tudnám mire.

Várom a választ. A csalódást. Szívem öngyilkosságát. Elmém diadalittas győzelmét. Ahogyan majd vodkamámorban úszik át az új napba. Egy olyan napba, melyben a színek elfakultak, elvesztették kitűnőségüket szívem mérgében. Minden puszta szürkeség. Hol hideg van. Dermedés.  Ahol nincs hang, nincs ember szülte hang, csak az enyém. Hol kihalt minden Élő, minden mi lélegzik, mi fújtatja az élet keserédes melódiáját. Időtlen halál. Két világ közti rekedés.  – Ez vár rám holnap. és azután . . .

Az eső gyengén kezd szemerkélni. A lámpa óvóan felém borul, mintha meg tudna védeni ettől a különös sötétségtől. De harcos fénynyalábjai küzdenek a sűrűn szőtt takaró ellen. Nem tudni egészen ki áll nyerésre. Hol azt érzem, elnyel ez a kétségbeesett sötétség, hol pedig, hogy gyenge fényfüzérek fonnak körbe.

Elesetten, egyedül várom. Lemondóan törődöm bele, ahogy az Élet lassan szivárog ki belőlem. A lámpának támaszkodom. Tartson. Tartsa meg a cellát. Mert én már képtelen vagyok jelen lenni.

Megígérte. Hisz megígérte. – jön az utolsó kétségbeesett hajrázás, mielőtt még hazakúsznék.

Két külön világ. Ezek vagyunk mi. Oly nehezen egymásra illeszthető. Annyira más, annyira betegesen tökéletes állítás. A külvilág szava a ketrec. Te az egyikben, én a másikban. A Számok a lakatok. Lényegtelen semmik, melyeknek mégis hatalmat adott a balga nép. De… nincs de.

Oly képtelen összeolvasztás lenne. Színek kavarodnának a térben. Mondatfoszlányok, szavak lebbennének a lélegzetben. Melyeket rajtunk kívül senki nem értene. Hisz mi, két kis csonka lélekfoszlány, együtt alkotunk egy egészet. Senki másra nem illeszkedünk ily tökéletesen. Senki más nem lenne képes megérteni minket. Csak mi. Mi egymást. Ajkunk csak kerekedik a szóra, máris tudjuk, mi kavarodik másik lényében. Miért!? Miért mutattad meg ezt nekem? Hinni… hinni könnyű. könnyen felejthető. De a tudat. A tapasztalat. Az az éjszaka, melyre egy éve szomjaztunk. Tudom, láttam tekintetben a lemondott szenvedély kínját. Ahogy a húsodba váj. Az összepillantások, elejtett szavak. Légszomjunk volt, fuldokoltunk. Mert érezted te is. De aztán… a tüdőnk lélegzetre feszült, haraptunk egy hatalmasat az életből azon éjjelen. Mikor nem adtunk teret Másnak. Más rideg ténynek. Mindketten önmagunk voltunk, melyet még senkinek nem mertünk mutatni. Te megkésett vaskatona, te rozsdás katona miért kezdtél a játszmába? Miért engedted, hogy kezeim rajtad leljenek menedéket? Miért leheltél ajkaimba Életet? Kezeid végigsimítottak a sötétben, elbújva mindenki elől. Nem féltél, nem féltem. Te vagy a menedékem. Édes képet festettél fel az éj vásznára. Kettőnk festményét. Hogy működhet. Hogy van helyünk egymás mellett. Hogy tökéletesen fedjük egymás forrongó sebeit. Azt mondtad, Küzdjünk! Küzdjünk a ráció ellen, a Számok ellen. S most? S most itt állok egyedül, miközben te…

Vége. A szívem kihagyott ütéssel jelezte, hogy ennek a játszmának most rikkantotta el magát a valóság. Maradék erőmet a lábaimba összpontosítom, hogy minél távolabb vigyenek szívem sírhelyétől.

Egy kar fonja át a derekamat. Lágyan és ismerősen. A cella lazul, enyhül a valóság drótmadzaga nyakamon. Szívem torkomban dübörög. Ujjaimmal körbe fonom ujjait.

-          Hát ideértél?

-          Megígértem. – szorosan magához húz.

-          Kételkedtél?

Némaság.

-          Bennem? – suttogja alig halhatóan, miközben ajkaival nyakam cirógatja

-          Féltem.

Rám néz. Elsöpör egy hajtincset az arcomból. Szemei mélysége elnyel. Nem látok már semmit a rideg külvilágból. Egyre beljebb sodródom, nem kapok levegőt. Mégis létezem. Lényemnek nem a kinti Számokkal teli lélegzetre van szüksége. Hanem rá. A közelségére. Az érintésére. Szavaira. Ajkára. Tetteire. Hallgatására. Hogy egymásnak legyünk az Élet. Nincs szükségem semmi másra.

Még szorosabban magához ölel. Sóhaj száll fel belőle.

-          Kicsilány… Küzdünk. Megmondtam neked múltkor. Mert már nem bírom én sem nélküled. Megfulladok, ha nem vagy mellettem. Elszorít a létezés, ha nem veled teszem. Mostantól csak mi számítunk. Nem a külvilág, a károgás, a Számok.  Nem kell félned. Itt vagyok. És itt is leszek. Ígérem.

-          Ajánlom is. – mellkasához simulok.

Érzem, ahogy elmosolyodik. Felnézek, s ajkai az imádott görbület mutatják valóban. Szeretem mosolyát, a szemei mélységét, a bőrét, a kezeit, melyek körbefonnak. Szeretem a megkésett rozsdás katonámat. Ki csak az enyém. Most már.

Közelebb hajol arcomhoz, lassan, érzékien. Finoman ajkamba harap. Vad csókkal birtokoljuk egymás testét. Egy töredék, mégis a halhatatlanság csillan benne.

-          Gyere, most már menjünk.  – szól halkan

Kibújva öleléséből észrevettem, ahogy egyre több ember rajzolódik ki körülöttem. Most már puha takaró öleli körbe a várost. Az idő is enyhül.

-          Mehetünk.

Keze kezem után nyúl. Szorosan összefonódnak. Egymáshoz simulva hagyjuk el újjászületésem színhelyét, s közben semelyikünket nem érdekli, hogy mit gondol körülöttünk az embercsorda.

2011 december 1. 23:50

Hát Szerelem?

novella részlet...

-e

egyáltalán nem kell értened. valószínűleg úgysem fogod.

 

Hát ez Szerelem lenne?


Furcsa termeted, szokatlan külsőd. Nem ezt képzeltem. Nem is ez, mi számomra oly kedves lenne, lehetne.

Humorod? Fanyar. Biztonság? Kétes. Sőőt... Nem is létező tényező. Kellene, szükségem volna rá, de Te ezt csak elhiteted velem. Hogy melletted, veled biztonságban vagyok, miközben lényem a mezsgyén lebeg. Letaszítasz. Letaszítasz?

Imádom iróniád. Ahogy mindent és mindenkit kifordítasz húsából. Ahogy dobálsz az Érzelmek között. Gyűlölve szeretem, ahogy játszol velem. Ahogy játszol a világgal. A világunkkal. A világommal. Pakolgatod a szereplőket, helyzeteket rakosgatsz, A Lehetetlent Teremted. Kihozol belőlem Mindent.

Melletted bármi lehetek, s vagyok is. Mert igényled, mert Te teszed velem. Nem szégyenkezem, s talán nem is bánok semmit. Talán.

Mert olykor, a mámorításod gyengül. Ha sokáig vagy távol, jön a ráció, a jéghideg tény. S ekkor érzem, hogy talán ez így nem is annyira jó. Nem vagyunk egymáshoz valók. Nem simulunk egymáshoz tökéletesen, nem értjük az egymás torkát elhagyó hangzást. Hogy mi az Éltetésben Gyilkoljuk egymást, míg a Gyilkolásban Éltetjük a másikat. Lehet, másra lenne szükségem. Bár Neked nem. Egoista gondolat-e, nem tudom, de érzem, hogy legalább annyira szükséged van rám, mint nekem rád.

Hisz nélkülem nem tudsz beteljesedni. Nem tudsz valódi képtelenségedben létrejönni. Foszlány vagy nélkülem, együtt vagyunk valami kifacsart egész.

De aztán . . .

Visszatérsz. Újra és újra. Már  majdhogynem napról napra. Elkábítasz. Mámorító képeket festesz fel az éj vásznára. Mikor ebben a rideg szürkeségben egyedül vagyok, Te ott teremsz. Bármikor. Még csak szólnom sem kell. Megérzed. A sötétségben végigsimítod karom. Libabőrös leszek. Elhalt Életet lehelsz belém. Fenn tartasz. Nem a felszínen. Attól pár méterre lejjebb, de mégsem hagysz elsüllyedni. Eltűnni. Megmentesz.

Szükségem van Rád. Azt hiszem. Nem akarom, de érzem. Fáj, mikor nem vagy mellettem. Fizikailag. Annyira, hogy testem ellenkezik azon világ ellen, melyben Te nem szerepelsz.

Nem tisztellek, de becsüllek. Megbecsüllek, de tudom, hogy mit Te teszel velem, el van átkozva. De szívemnek oly kedves. A Bűnben oldozol fel bűneim alól. De...  ez a gyilkos kapcsolat kettőnk közt nem tartható. Mert megölsz benne. Mert tudom, hogy én vagyok a gyengébb. Mégis szükségünk van egymásra. Tudunk-e egyáltalán létezni a másik nélkül?

Valaha képes leszek Nélküled megélni a Boldogságot? Kimászni a gödrökből, melyekbe az Élet keserédes karja könnyed mozdulattal belök? Vagy Te vagy az a Férfi, kinek bilincsének kulcsát sosem lelem meg?

Szeretlek. ...

Gyűlöllek. ...

Szeretem, hogy tudlak még Gyűlölni. ...

Gyűlölöm, hogy Szeretlek. ...

Szükségem van Rád. A légzéshez. A mozdulathoz. A Holnapért. ...

El akarlak tűntetni az életemből! Nélküled létezni, nélküled érezni. Soha többé nem látni, nem érezni karjaid börtönét. A hozzád simulás édes mámorát. A biztonság illúzióját, melyet melletted érzek. Nem akarom többet hallani mámorító szavaid. Ne fess nekem többet. Ne teremts világokat, ne rajzold fel az édes jövőnket az éj vásznára. Ne tedd. Eljön a Nap, az Új Nap, melynek sugarai elradírozzák kontúrjaidat, ragyogó fehérségbe semmisül meg sötét festményed. Kettőnk festménye.

Nem Ma. Nem Holnap. Egyszer.


Innen csókolom borús arcod . . .