Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2010 december 28. 20:39

Hiány.

Már két éve és tizenkét napja hagytál magamra. Árván és egyedül.

Sokat gondolkodtam... nincs oly huszonnégyóra, hogy ne szöknél be gonoszan a szívembe, elmémbe, épp mi sújtja rám a bűntudat fájdalmát. Gonoszan, mert az amúgy igen jó napokra is rábélyegzed az elvesztés keserűségét. Sikereim, jelesebb alkalmaim már soha nem lesznek teljesek. Bármi elismerést vagy örömet kapok mindig szaladni szeretnék hozzád, hogy büszke lehess rám. Büszkeség. Amiért annyit harcoltam, hogy te az legyél. Rám. Miattam. Úgy érzem ezt soha nem sikerült elérnem, pedig vérrel és verítékkel harcoltam. De annyira magasra tetted a mércét. Oly elérhetetlenre. Én próbáltam. Én tényleg küzdöttem. És most, a HiányJelenében már csak abban tudok reménykedni, hogy elértem, csak sziklaarcodhoz voltam már kevés.

Nem tudom. Nem tudom, hogy a Te hiányod csócsálgat, és festi feketére napjaimat, vagy pedig azon Szerep hiánya, amit be kellene töltened az életemben. Gusztustalan vagyok. Tudom. De oly sok minden hibádzik a képletben, és ... Fáj mikor ezen gondolkodom. Fáj döntést hoznom Közted és Szereped között, hogy mi is hiányzik. De valahol talán érthető.

Tudom. Tudom, hogy hiányzik rengeteg minden, ami belőled fakad, és nem a Szerepedből. Mégis, Élted után furcsa ez a fokú fájdalom, ez a hiány, hisz ... Tudod. Tudom. ...  ... Hiányzik a nevetésed, mellyel oly ritkán ajándékoztál meg. Hiányzik a humorod, bár saját szavaimban még visszacsendül a régi hangod. Hiányzol. Hiányoznak a délutánok, melyeket átbeszélgettünk. Csak Te és én. Mikor éreztem, érdekellek mégiscsak, és meg akarsz ismerni, meg akarsz fejteni. Érezni véred szuszogását. Hiányzik az a pillanat, mikor magadhoz húztál és táncoltál velem. Hiányzik az a nap, mikor visszatértél és megajándékoztál azzal a kis plüsskutyával. Hiányzik a felismerés, amikor először hiányoztál pedig még a szíved dobolta fájdalmas ritmusát. Mikor éreztem hiába folytatod keserű tetteidet, hiába vagy olyan, amilyen, de a hétköznapjaimból mindezen dolgok ellenére is hiányzol. Hiányzol és akkor is az enyém voltál. Hozzám tartoztál, egymáshoz tartoztunk. Folyton Gyilkoltuk egymást. De hiába döftük egymásba pengéinket és téptük fel a varosodó sebeket... akkor is hiányzol. Még a fájdalom is amit te okoztál. Mert tudtam bármikor odamehetünk egymáshoz és kibékülhetünk. Végleg. De most. Ezt a lehetőséget magával hurcolta a mocskos, bűzös Vég. Veled együtt.

Rettenetesen hiányzol. Te, mint Személy. De a szereped is, mely oly ritkán tűnt fel életem színpadán. Melynek annyira kevés mondat jutott, oly kevés szereplés. Lenyelted szavaidat, lesétáltál a világomat jelentő deszkákról. Mégis, mikor haloványan feltűntél a háttérbe, az nekem mindennél többet jelentett. ........ . Nagyon.

Két éve folyamatosan könyörgök egy utolsó percért, egy utolsó beszélgetésért. Hogy Isten legyen oly kegyes, hogy visszaenged hozzám, legalább az álmomba. Hogy méltón el tudjak búcsúzni Tőled. Hogy rendbe tudjam hozni azt a két éve és tizenhét napja elkövetett végzetes hibámat, mely miatt azóta is ostorozom magam minden átkozott nap. De mára már .... Már ...

... Nem kérek már szavakat, nem kérek hangokat és magyarázkodásokat. Felesleges. Nincs szó mellyel rendbe hozhatnánk a félresiklott húsz évet. Nem. Ezt elrontottuk, csak te voltál oly szerencsés, hogy átaludhattad magad egy szebb dimenzióba és nem kell mindennap tükörbe nézned. Annyira gyűlölök tükörbe nézni, mert arcvonásaim téged rajzolnak fel.  Téged és azon napok sorát. Sajnálom, annyira sajnálom. Undorom magamtól.

Egy tettért sóvárog szívem. Egyetlen mozdulatért. Egy őszinte, értelmes, lényeges tettért. Akarom! Akarok hozzád bújni, akarom, hogy kezeid körbefonjanak, hogy hatalmas mackó mellkasodra borulhassak. Bele akarok nézni mély barna szemeidbe. Szemeidben viszontlátni magam. Nem szólnék, nem. Nem, mert tudom nincs az a szó, mellyel elnyerhetném bocsánatodat. Nincs az a szó, mellyel ki tudnám fejezni azt a fájdalmat, azt a hiányt és azt a szeretet, melyet irántad és miattad érzek. Már kevesek a szavak. . . .

 

Míg nem kapom meg ezt az ajándékomat, míg Isten, a sors, az élet, vagy akárki nem lesz hozzám oly kegyes, hogy ezt nekem ajándékozza, próbálok felkelni a sírmedremből. Abból a mederből, melyben te is nyugszol. Melybe akkornap zuhantam bele, mikor neked kaparták arrébb a jéghideg anyaföldet, hogy elrejtsenek a világ elől. ... Azóta én is csak arra vágyom. Hogy elbújhassak a világ, a hétköznapok, az emlékek, a fényképek, a tárgyaid és tárgyaink elől. A tükör elől. Próbálok felkelni, de már engem is bekebelez a föld. Az óvó anyaföld. Élőholtból szeretnék Élővé válni, hogy újra büszke lehess rám. Lekaparni magamról a holt szöveteket és a port. Letekerni nyakamról a múlt mélabús, fojtogató kötelét. Leszedni a tüdőmre csavarodott szögesdrótot, mely nehezíti a légzést. Küldeni szívemnek egy monumentális dobbanást, hogy érezze, képes vagyok még élni. Méltó vagyok az életre. Egy utolsó nagy büszkeséget csalni  mozdulatlan, porladó szívedbe. Remélem, ez a tettem, hogy bolyongásomat abbahagyom, lesz elég nagy, elég sikeres feladat, ahhoz, hogy megugorjam mércédet, és talán abban a földöntúli térben és időben, melyben lebegsz, már a sziklaarcodhoz is elég lesz. Hogy Feltámadásom majd mosolyt farag arcodra, és valaki majd ezt látja. Hogy te büszke vagy rám. Hogy büszke vagy a lányodra.

2010 december 22. 15:30

csalódás.

Vesztes pályamunkám.  Remélem legalább valakinek tetszeni fog, valakinek örömet okoz olvasása. Én addig hátravonulok, behúzódom a sötétbe, s átgondolom érdemes-e ezt tovább folytatni. Csak az elutasítás vicsorít arcomba, folyton folyvást. Még a morzsaléknyi győzelmet sem ismerem. Semmit. Ennek semmi értelme sincs. Elő kellene vennem A Tervemet, amiben érnének sikerek, és ezt az újabb reménytelen világot pedig kihajítani a szemetesbe a többi írásom mellé. Ezen jövőképemben sem értelem, sem boldogság, sem siker nincsen. Semmi csupán egy hallucináció. Egy csalfa, hazug teremtett világ. Teremtett, vagyis a valósággal nem igen van köszönőviszonyban...

 

Más világ.

„Lehetek a víz, lehetek a tűz,
lehetek a szél, - ami Téged mindig űz -,
az árnyék, lehetek a fény, akkor sem értenél!”

Gretchen Lowell és Archie Sheridan; mintha a tűz és a víz találkozna.

Két teljesen különböző, ellentétes világ, mely kioltja egymást, megöli… és mégis… mégis tökéletes.

Tompa koppanások. Apró esőcseppek táncolnak lassan az ablaküvegen. Csorognak lefele, csorognak az enyészetbe. Odakint már beszürkült a táj; a lágy ködlepedő puha takaróként fedi be a várost. Hűvös van odakinn, mert ahogyan az ablakhoz hajoltam lélegzetem vásznat festett az üvegre, melyen keresztül elhomályosult ez a gyönyörű város, mely néha olyan mélysötét színekben vonaglik előttem, akár egy haldokló, kit méregként fertőzött meg a halál, a gyilkosság, és maga a vér. Bár lehet, csak az én elmém láttatja velem ilyen szomorúan az otthonomat. Az én elmém, melybe valaki erőszakkal beköltözött. Egy hang… az Ő hangja…

Nem gondolok rá, hátha akkor majd elmegy. Hátha; … struccpolitika.

Visszahúztam a függönyt, hagy rejtse el magányos barlangomat a világ elől. Sötétség borult a lakásra, mely groteszk mód kényelemmel töltött el.

Testem tehetetlenül zuhan a kanapéra. Behunyom a szemem, és próbálom összeszedni tudatom tiszta darabkáit.

-         Itt vagyok kedvesem, nem kell félned. – suttog mézédes hangjával

Összeszorított szemmel rázom meg a fejemet, talán abban reménykedve, hogy nem kapaszkodik eléggé, és kihullik belőlem, mint egy selejt, elhasznált darab.

-         Hiába is küzdesz ellenem drágám, én mindig itt leszek neked. – hangja elhalkul.

Újra csak a saját lakásom komor csendje ölel körbe, és egyben nehezedik is rám. Hiányzik Debbie, hiányzik a régi otthon; a család.

Kinyitom a szemem, és tekintetembe rögtön a dohányzóasztalon megpihenő kis tégelyek sora tűnt fel. Olyan egyenletesen sorakoztak egymás mögött, olyan szabályosan, hogy agyam e pillanatképtől arra asszociált, hogy az életemet is ilyen gyönyörűen rendbe tudnák tenni.

Tenyerembe veszem az elsőt; Ambien, altató. Kiveszek két szemet, hogy el tudjak végre aludni. Majd jönnek szépen sorjában; Vicodin; fájdalommentes alvás… Xanax; fájdalommentes, nyugodt alvás… és végül Zantac a gyomromra. Mindegyikből kicsit több csusszan a kezembe, de nem érdekel. El akartam már végre felejteni Őt.

Sorjában végigcsúsznak a nyelőcsövemen, és mindegyik nagyobb darab lenyelése akaratlan tágulást idéz elő, melytől úgy érzem, azonnal visszahányom az egészet. De nem… muszáj leküzdenem, muszáj, hogy életben maradjak, és ne egy kipárnázott szobába ébredjek egyik reggel miközben kezeim a hátam mögé kulcsolódnak saját vászonbörtönükben.

Hátravágódom a kanapén, és újra becsukott szemmel várom, hogy hassanak, és az apróbb „méregkapszulák” lassan terjedjenek szét a testemben, hogy kábítsanak el, raboljanak el a valóságtól, és Tőle.

Nem nézem az órát, nem érdekel az idő, nem akarom számolni a perceket, hogy mennyi telt el a mellékhatásban szerepeltekből. Így is tudom, mikor kezdődik, a testem jelzi azt, túl jól ismerem már… Először kellemes szédülés, zsibogás, majd az a felszabadult érzés, mintha testem börtöne megnyílna és kiszabadulnék. Onnantól kezdve bármit is cselekszem, mintha nem én tenném. Mintha csak figyelném testem vergődését ebben a világban. Egy biztonságos, rejtett, védett helyről kukucskálnék ki olykor.  … azontúl pedig a semmiben lebegek, minden probléma körülöttem, apróbb porszemekben száll, majd mindegyik felrobban, s akár egy tűzijáték lehullik előttem s az enyészetbe veszik.

-         Úgyis mindig visszatérsz hozzám…- hangja lassan halkul, és erős mássalhangzói konganak ebben a földöntúli ürességben, mintha egy alagút végéből suttogna, miközben én már az alagút másik végéből hagynám el ezt a sötétséget…

-         TAKARODJ!! AZONNAL!!! KUSSOLJ!!! – ordítom, és a majdnem üres lakás falai visszaverik kétségbeesett hangom segélykérő kiáltásait.

-         Drágám…. – majd teljes kietlenség vesz körbe

Hirtelen, döbbenet futott át rajtam, szinte remegtető döbbenet.

Ekkor éreztem meg a csöndet magam körül, azt a kietlen, magányos csöndet, melyet nagyon hosszú idő óta nem éreztem. Tombolt a fülemben, a szívemben, a fejemben és a levegőben.

Súlyos volt a némaság, mely körülvett, és ami, mint egy láthatatlan nagy búra, ránehezedett a lakásomra, és valamiért azt éreztem egész Portlandra is. Mindenre a vonzáskörzetemben, és semmi sem képes moccanni alatta, még lélegezni sem. Igen, egy rettenetes csöndet éreztem magam körül, egy halott csöndet. Magát a semmit.

Felemeltem a fejem; minden olyan más volt. Furcsán más. Nem éreztem magam megkönnyebbülten; a problémák apró porszem rengetege sem lengett körülöttem, csak ez a földöntúli csönd.

Nyomasztó. Minden percben a vállamra nehezedik, és egyre elviselhetetlenebb a súlya, nyom a föld felé, mintha azt akarná, hogy elnyeljen. Vagy inkább én menekülnék?

Próbáltam összeszedni magam, és felállni. Erőtlen volt minden végtagom, s akár egy papírmasé figura visszazuhantam. Szédültem, forgott velem a szoba, de muszáj felállnom.

Újabb próbálkozásnak adtam teret, minden erőmet a lábaimba gyűjtöttem. Fájdalom hasított végig a combomtól a bokámig, ahogy egy cseppet megmozdult.

Most már be tudtam hajlítani, nagyon nehezen sikerült felállnom, bár mindezt a műveletet meggyöngyözte homlokom.

Gyengén pakolgattam egymás után, és minden egyes mozdulatnál azt éreztem nem bírom tovább…

Kibotorkáltam a fürdőszobába, és felkapcsoltam a lámpát. Neonfény töltötte meg a helyiséget, mely nikotin sárga színt festett a falakra. A csaphoz mentem, és lassan a lábamba tomboló fájdalom is enyhülni kezdett.

Megnyitottam, és jéghideg vízágyba fektettem arcomat. A hideg hihetetlen precízséggel szaladt végig a gerincemen, és lassan átszivárgott a csontjaimra, és testem minden zegzugába. Éberség költözött lassan belém. Végre…

Idegennek éreztem a tükörképemet. Ez az ember már nem én vagyok. Mégis a szemében megcsillant valami. Valami őrült, zavarodott dolog. Valami, ami mégis ismerőssé teszi. A magány és a hiány kettőse az, mely eltörölhetetlenül ott vigyorog minden áldott nap.

Visszalépdeltem a nappaliba és elhúztam a függönyt. Még mindig esett, de már sokkal gyengébben. Ugyanakkor az égen vészjóslósan gyülekeztek a hatalmas viharfelhők.

Telefoncsörgés hasította végig a levegőt.

-         Igen, tessék? Sheridan nyomozó.

-         Szia, Henry vagyok. – hangja komor.

-         Szia. Baj van? Történt valami? – faggatom, s az állandóan rideg, nyugodt hangom feljebb csúszott torkomban, liftezve a gyomrom és a szám között.

-         Öngyilkosság. De szeretném, ha mégis vetnél rá egy pillantást. Persze ha ráérsz. – vázolja gépiesen a helyzetet. Valahogy Henry is annyira más.

-         Persze. Indulok. Amúgy van valami más is? – próbálom faggatni

-         Nem, nincs. Akkor várunk.

-         Rendben. Szia. – nem várom meg a választ, leteszem.

Az előszobába mentem a kabátomért, és örömmel nyugtáztam, hogy már minden botladozás és fájdalom nélkül tudok járni, a gyógyszerek fizikai tünetei elgyengültek.

Belebújtam és már az ajtónál is álltam. Fordultak a hideg fémreteszek és én máris a még hidegebb utcán találtam magam.

Az égbolt nem váltotta be még ígéretét, a hatalmas vihar még nem csapott le a városra, a viharfelhők csak gyűltek, és gyűltek még inkább. Az embernek az az érzése támadt, hogy várnak. Várnak, összegyűjtik erejüket, hogy aztán megsemmisítően sújtsanak le, könyörületet nem adva. Mintha el akarnák mosni a föld színéről ezt a bűnös várost.

Beszálltam a kocsiba, és a gyengén szemerkélő esőt pár vonással eltüntettem a szélvédőről.

Halk morgással indult be a gépezet alattam, és lassan gördültem ki a házam elől egyenesen a főútra.

Nem voltak sokan az utcán… egy-két ember sétáltatta csupán a kutyáját.

A haldokló forgalom lévén gyorsan beértem a kapitányságra. Henry már az aulában várt rám.

-         Ennyire komoly? Ki halt meg, a polgármester lánya, vagy mi!?

-         Nem. Csak eléd jöttem. Baj? – a gépi hang ugyan halkabban csendül meg szavaiban, de még mindig jelen van.

-         Akkor menjünk. – valahogy én is felvettem pillanatok alatt ezt a rideg viselkedést, pedig Henry a barátom.

Gyorsan végig mentünk a kapitányságon, egyenesen le a lépcsőn, a garázsba. Henry kocsijával indultunk.

-         Majd visszahozlak a kocsidhoz, jó? – kérdi

-         Tökéletes.

Beszálltunk és egész úton alig szóltunk egymáshoz. Röpke kis beszélgetésünk kimerítette az esetet, és ennyi.

A prosectura a város szélén feküdt, mindentől meglehetősen távol. Valahogy az emberek a számukra nem komfortos dolgokat mindig kipakolják a perifériára, jó messzire kényelmes idilli kis életük látszatától.

Hidegséget árasztott az épület, és ahogyan a fémes felületekről visszaverődött a városszéli gyatra közvilágítás, olyan képet árnyalt a helyről, mint egy hatalmas koporsó.

Érdekes húrtrapéz formája és sötét árnyalatai is elősegítették eme kép kirajzolódását az ember elméjében.

Beléptünk a hatalmas fémajtókon, és egy mocsári zöld folyosón mentünk tovább egyenesen a boncterembe. Neonvilágítás pislákolt felettünk és halk zümmögő hangot hallatott az egész épület.

A folyosó végén jobbra fordultunk és egy lengőajtón át már a boncteremben voltunk.

A belépéskor furcsa mód kirázott a hideg. És nem is csak a hőmérséklet miatt. Valahogy furcsa volt az egész helyiség, pedig már több százszor megfordultam itt.

A holttest középen feküdt egy fémes asztalon. Körülötte pedig szikék és egyéb orvosi eszközök. Egy fehér lepellel volt letakarva.

A levegőben keringett valami orrfacsaró bűz. Mintha bomlásnak indult volna… mintha valamivel átitatták volna a testet, ami gyorsítja a folyamatot.

Úgy éreztem teljesen eltelíti a légcsövemet és a tüdőmet. Egy zsebkendőt tartottam az orrom és szám elé, bármily puhány dolognak is látszhatott.

-         Jó estét. Browney vagyok, a kórboncnok. – gyorsan kihámozta a kezét a gumikesztyűből, és finom mozdulattal a mellette álló szemetesbe csúsztatta. A sarokban álló csapnál kezet mosott, fertőtlenített, majd kezet nyújtott.

-         Jó estét. Sheridan. – köszöntem viszont.

Keze meglehetősen érdes volt, akár egy asztalosé.

-         Szóval – kezdte az eset leírását, miközben lassan az asztalhoz lépett, melyen a test feküdt. – a halál oka vízbefulladás. A Willamette folyóba fulladhatott bele, Ross Island-hez közel találtak rá – finoman lehúzta róla a fehér leplet.

Látszik rajta, hogy ő valóban szereti a hivatását. Tiszteli a holtakat, és nem csak hentesként végzi a munkáját az érzéketlen húsdarabokon. Mégis, a megjelenésben tükröződik valahogy a szétszórtság, a rendszertelenség, és valami káosz.

-         Az áldozat, harminc körüli albínó férfi. - folytatja

Egy szikét vett a kezébe, melyet finoman végighúzott az Y bemetszésen.

-         Ami a test felnyitásakor először szembetűnt, az a száraz oedema. A tüdő ballonszerűen felpuffadt, kitöltötte az egész mellkasüreget. – lassan végigsimította az ujját az áldozat belsején, lassan haladt lefele – a gyomra kitágult; rengeteg vizet nyelt. A légutakat, illetve az orr- és szájüregeket hab töltötte ki, ami ugyancsak vízbefulladásra utal.

Tovább haladt a külső sérülésekre:

-         A kézháton, könyökön hámhorzsolások találhatók, ahogyan a térdkalácson és a lábháton egyaránt. Ez arra utal, hogy vízbekerülés után sodródott. A lágyrészek, ahogyan láthatják felpuffadtak, a tenyéren illetve ujjbegyeken úgynevezett „mosónőbőr” alakult ki; felázott. Rothadásnak még nem indult a test, amit egyrészt betudhatunk a hűvösebb éghajlatnak, másrészt, hogy nem volt hosszabb ideig vízben. Vizi hulláknál különösen nehéz megsaccolni a halál idejét, de mindezeket figyelembe véve nem lehet egy-két napnál több ideje a vízben. A lila foltok is még jól kivehetők, ami pedig pár nap alatt eltűnik a testről.  – s a kezében tartott szikével végig siklott egy lilás elszíneződésen, a karján. – Látják? – fordul felénk, mi Henryvel pedig csak egyöntetűen bólogattunk.

Felemelte mindkét karját, és tekintete, látszólag már nem először, a körmök alá révedt, és egészen közel hajolva vizsgálgatta, és onnan magyarázott tovább:

-         Nem találtam hámszövetet a körmök alatt és más dulakodásra utaló nyom sem volt a testen. Véleményem szerint magától ugrott a vízbe nem volt kitéve semmi féle erőszaknak vagy külső hatásnak. Öngyilkosság. - pecsételte meg szakvéleményét, majd ismét kezet mosott, és az íróasztalához lépett.

A test felé hajoltam. A szag, úgy éreztem ekkora már minden ruhámba és szövetembe beivódott. Mély levegőt vettem a zsebkendőn keresztül, és gyorsan végigfutottam az előttem minden emberi mivoltában kiterített húsdarabon.

Elvettem az asztalról egy pár gumikesztyűt, mely feszesen csattant a kezemen. A kórboncnok rám nézett, de nem szólt semmit. Elvettem még egy szikét is az asztalról és azzal söpörtem el az arcába lógó hajtincseket. A füle mögött egy apróbb foltra lettem figyelmes. Megkértem Henryt, hogy segítsen megtartani a fejét, míg jobban megvizsgálom a felületi sérülést. Először rosszallóan nézett rám, nem értette, hogy egy öngyilkosságba miért gondolok bele többet, de mégis segített. Browney megint ránk nézett, de nem akart egy újabb beszélgetést kezdeményezni ezért tovább gyűjtögette a lapokat az asztalán.

Nem is értem, Browney miért nem említette meg ezt. Egy vérvörös forma feszült a hófehér bőrön. Olyan élettelinek tűnt ezen a sápadt, élettelen húsdarabon. Közelebbről megnézve, mintha betűket formálna. Szóltam Henrynek, de elsőre nem reagált. Kitüntetett figyelemben csak akkor részesített mikor már fotókat készítettem a sebről. Közelebb hajolt és egy gondterhelt sóhajjal vette tudomásul megszerzett bizonyítékom súlyát, hogy talán mégis többről beszél nekünk ez a holttest, mint az első ránézésre tűnt. Ő is közelebb hajolt és szemügyre vette a foltot. Apróbb vésések egymásutánja, mely minden zavarodott részletének ellenére mégis valami teljes egészet adott, csak még az nem tisztult ki, hogy mégis mit…

Nehezen akart tisztulni a kép; a vágások kuszán ugráltak szemem előtt. Kezd elmúlni a gyógyszerek hatása, vagy csak éppen most mozgósítsák magukat, de a vörös csíkok szemem előtt szeszélyes törzsi táncot jártak; ugráltak, vonaglottak, egymást kerülgetve próbálgatták magukat, míg össze nem állt egy apróbb, teljes képpé; ’SOSEM’, virított a szó, és hirtelen annyira kivehetőnek tűnt a tejfehér bőrön, hogy érthetetlennek tűnt, hogy Browney meg sem említette.

-         Látod? – fordulok Henry felé

-         Igen. – válaszolja a lehető legtermészetesebb hangon.

-         Te nem is tartod különösnek!?

-         De. Majd utána nézünk. – válaszolja gépiesen

-         Nem lepődnék meg, ha újabb sorozatgyilkosságba botlottunk volna. Lehet, hogy valami mondatot akar majd kirakni a halottakon. Mennyi háborodott elme…

-         Azért nem kell túl sokat sem belelátni egy szokatlan esetbe, valami eszement sorozatgyilkosnak a kezdődő ámokfutását.

Nem tudtam mit válaszolhatnék erre. Ő nem Henry. Henry a barátom, és ő nem ilyen…

Browney odalépett hozzánk egy mappát szorongatva a kezében.

-         Ebben vannak a laboratóriumi vizsgálatok eredményei és a bonclelet. – átnyújtotta - Ennyire jutottam, jó munkát, bár szerintem semmilyen bűntény nem áll az eset mögött. Egyedül csak a családot kell megkeresni, mert papírokat se a helyszínelők, se én nem találtam a személyes holmijai közt. Jó munkát uraim. – ismét kezet nyújtott felénk, és részéről már le is zárult mindenféle kommunikáció. Vissza is fordult a holttesthez, hogy előkészítse a temetésre, a végső búcsúztatóra.

-         Még egy kérdésem lenne. – szóltam utána – Hogy lehet, hogy ezt a foltot nem említette!? – csúszik ki belőlem. Elvégre nincs annál hátráltatóbb, ha egy ember ennyire kontár a saját hivatásában. Vagy csak rejteget valamit!? Nem… nem lehetek ennyire paranoiás. - Egy szó van a füle mögötti lágyrészbe vésve. Ezek után is úgy gondolja, hogy öngyilkosság áll mögötte? Mielőtt ugrott, még gyorsan meg is vagdosta volna önmagát? Ez így elég irracionálisan hangzik, nem gondolja…?

-         Észrevettem én is, pusztán azért nem említettem, mert vérfoltnak gondoltam. Nagy sebességgel kerülhetett vízbe, valószínűleg a Ross Island hídról ugorhatott, ugyanis dobhártyaszakadás figyelhető meg a fül belső részében. Azt hittem, annak a vonzata volt a vérfolt a fül külső részén. Elnézést a figyelmetlenségért. – egy pillanatra lesütötte tekintetét, majd tekintélyparancsolóan ismét ránk nézett. Ugyan nem tudom mire…

Lehet, hogy csak őrült agyszüleményem, de furcsálltam, hogy ezután még csak meg sem vizsgálta. Nem tettem szóvá, inkább mihamarabb magam akartam lenni, hogy egyedül gondolhassam végig az esetet, teremtsek rá lehetséges megfejtéseket, hogy kisajátítsam, és hogy azt érezzem az enyém. Bármily furán hangozhat mindez, de erre szükségem van; hogy ismerjem kívülről-belülről az esetet, a legapróbb részletig, a legkisebb porszemig mindent. Hogy lássam magam előtt a bűntett helyszínét, hogy tekintetem előtt bármikor megjelenjen a holttest, a környezete; minden.

Henryvel a kijárat felé indultunk, de semelyikünk sem szólalt meg. Kezembe szorongattam a barna mappát mely egy emberi élet utolsó törmelékeit nyelte magába. Kinyitottam.

Laboratóriumi vizsgálat; állt az első lap tetején, tekintélyes vastagságú és nagyságú betűkkel. Gyorsan szaladtam át az első oldalon, ami magába foglalta az áldozat főbb adatait, külső jellemzőit, és az eddig vázolt külső és belső elváltozásokat.

A következő oldalon néztek vissza rám a laborjelentések.

Érfalszakadás bekövetkeztekor a vérben lévő sótartalom csökkent, ami arra utal, hogy édesvízben történt a fulladás. Valószínűleg egy folyóban. Erre utal a plankton-kimutatási módszer eredménye is, mely a bal szívfél véréből kimutatta a kovamoszatok jelenlétét.

Lényegében ennyivel le is tudták a laboránsok. Ebben a jelentésben sem esett szó a fül mögötti vágásról. De nem vagyok paranoiás… pusztán furcsállom.

A rendőrségre visszamenet csöndben ültünk Henryvel. Ő vezetett, én pedig belemélyedtem a barna mappa rejtette szavak rengetegébe. Mikor behunytam a szemem, a holttest enyhén felpuffadt, hófehér bőre vetült szemem belső vásznára, és akár egy szimulációs játékban, itt is, a képzeletemben, körbe tudtam járni. Lassan közeledtem, fordítottam a fejét, hogy a vágásokra, a szóra összpontosítsak. ’SOSEM’.

Biztos, hogy nincs ennyivel vége. Valamely háborodott elme ennyivel nem érné be. Egy szóval…

Éles fékezés dobott vissza a valóságba. Megérkeztünk. Kikászálódtam a kocsiból, és Henryre néztem. Vártam. Vártam valamit; valamit a barátomtól és nem a kollégámtól…

-         Akkor holnap. – rázott le nemes egyszerűséggel.

-         Ennyi? – csúszott ki belőlem, nem volt időm cenzúrázni, lenyugodni, leplezni bizonytalanságomat, és félelmemet, amit amiatt érzek, mert idegennek érzem az életemet, a környezetemet, és saját magamat is. Mintha egy másik világban ébredtem volna fel.

-         Miért, van még valami!? – kérdezi, és ahogyan rám nézett, tekintete ijesztően üres volt.

-         Azt hittem utána nézünk… de akkor hagyjuk. Majd holnap…- nem vártam választ elindultam a kocsim felé.

Újra az a nyomasztó csend nehezedett rám. Ő még mindig nem jelentkezett. Nem visszhangzott fejemben édes, magas hangja. Döbbenetként futott át rajtam, ahogyan a hiány szó fogalmazódott meg bennem.

Elfordítottam a kulcsot és kigurultam a parkolóból. Az utcák már teljes sötétségbe borulva várták, hogy az új nap, a fény eljöjjön.

Gyorsan hazaértem. Kiszálltam a kocsiból és az égre tekintettem. Ez az éjszaka valahogy sötétebb, mint a többi.

Megkönnyebbülten dőltem le a kanapéra. A mappa, mellém zuhant; kiestek belőle a halottkém fotói a helyszínről, ahogyan a felpuffadt húsdarabot, aki valaha ember volt, kivonszolták a homokra. A vizes, nyálkás testére tapadt a szárazföld szennyeződése, mely még inkább eltorzította.

Következő percben tekintetem már az asztalon sorakozó dobozkákra terelődött. Újra meghallottam hívó szavukat. Hiába nem jelentkezett a démonom az elmúlt órákban, úgy éreztem szükségem van rájuk. Ismét, szépen sorjában szemeket helyeztem a tenyeremben, megint kicsit többet, és egy korty vodkával le is nyeltem. Bűnös dolog a gyógyszer, bűnös dolog az alkohol, de együtt valami mennyei hatással csillapítják a fájdalmamat.

Hátrahajtottam a fejem a kanapén, és éreztem, ahogy lassan zsibbad el az egész testem. Behunytam a szemem.

A fémasztalon fekvő halott férfi látványa vetült elém. Apróbb léptekkel közeledtem az ágyhoz, lassan nyúltam felé. Megremegett a kezem. Vettem egy mély levegőt, és megfogtam a lepedő sarkát. Óvatosan húztam le a testről. Először a szétázott hajmaradvány bukkant elő, majd a hófehér homlok és végül az arca. Egy szempár, egy szomorú, sötét szempár. Egy számomra ismerős idősebb férfi szempárja csillant vissza. Egy tekintet, melyben ott bujkált a magány, akárhány ember is vette őt körül. És ezt a szempárt a nagyapámtól örököltem.  Én fekszem az asztalon! Én fekszem éles szikék között, én váltam egy húsdarabbá, egy halott, érzéketlen tömbbé, melyet hentesek szednek darabokra. Kárörvendő nevetés szállt el felettem, mely visszhangzott a fémes teremben. Az ő nevetése.

Éles csengésre riadtam fel. Csapzott voltam, sajgott minden porcikám.

-         Csak elbóbiskoltam. - próbáltam magam nyugtatni, de villanásonként visszatértek a filmkockák.

Ügyetlenül a telefonom után kaptam, mely a dohányzó asztalon feküdt.

-         Igen? Sheridan nyomozó.

-         Henry vagyok. Találtak egy újabb hullát. – kisebb szünet – Mi baj van megint? – kérdezi, de gépies ridegsége még mindig jelen van.

-         Semmi, csak most keltem fel. Hol?

-         A Mount Hood közelében.

-         A vulkán? – kérdem teljes érthetetlenséggel, akár egy turista.

-         Igen. Más Mount Hood nem igen található a városban.

-         Jó, bocs. Most keltem. Halál oka?

-         Valószínűleg égés. De a patológián még nem jártunk. Azért hívtalak, mert gondolom, érdekel az eset.

-         Igen.

-         Mikor menjek érted?

-         Egy fél órát kérek, addigra elkészülök. Ide tudsz akkor jönni?

-         Igen. Akkor fél óra múlva.

Fáradt voltam, dühös voltam. Nem vártam többet. Letettem a kagylót. Kivonszoltam magam a fürdőbe, és gyors mosakodás után vártam, hogy végre észhez térjen mind az elmém, mind a testem, melynek minden porcikája hihetetlen ellenszenvvel viseltetett az új nappal és a világgal szemben.

A nappaliban ismét bevettem pár szem Vicodint, hogy enyhítsem a fájdalmat. A fájdalmat, melyet amiatt érzek, hogy élnem kell.

-         Nem kell kábítanod magad, itt vagyok veled kedvesem. – visszatért. Furcsa mód a szokásos ellenszenv nem jelentkezett, legalábbis még…

Ambivalenssé fejlődött az érzés, melyet Gretchen iránt érzek. Gyűlölöm, ha reggel, az első hang mit meghallok, a fejembe beszökött vinnyogó, érdes szavai. Szeretem, ha olykor érzem, nem vagyok egyedül, ebben a kotyvaszban, mit társaim életnek neveznek.

Kopogás; Henry megérkezett.

-         Szia.

-         Szia. Elkészültél? – kérdi

-         Úgy nézek ki, nem? – a védekező ellenálló álarcomat feszesen felillesztettem

-         De. Akkor induljunk.

Bezártam magam mögött az ajtót, és már a kocsiban is ültünk.

-         Van valami egyezés a tegnapival? – kezdenék valami beszélgetésfélét

-         Nem.

-         Bővebben?

-         A Mount Hood közelében talált rá ma hajnalban egy turista. Égési sérülések borítják a testet, mintha valaki megpörkölte volna. Ennyit tudok én is, nem hiába tartunk a kórboncnokhoz. Majd ő bővebben fejtegeti az esetet.

-         Csak kérdeztem. Elvégre ezért fizetnek.

Azt hiszem sok hosszú év után most haragudtam meg Henryre. Annyira furcsa, annyira más minden két napja. Vagy csak a gyógyszerek fordítják ki valóságomat, és engem? Kifordítanának a bőrömön keresztül? Aláperegnének a szerveim, a húsom- és vérem? A vérem, az a ragacsos mohó nedű, mely lassan teríti be a valóságomat, és mocskosul torzítja el a képet? Lehet mindig is ilyen volt az életem, csak most fordultam át valami más látásmódba? Egyáltalán valóság-e ez a pár nap, vagy csupán csak lázálom? Egy hallucináció?

Az eget egyre sűrűbb vázként fedte be a viharfelhők szőtte takaró, mely elnehezítette a légteret, mintha burokként fogná le a várost, és szorítaná le légzését.

Amint kiszálltunk a kocsiból ismét szemerkélni kezdett. A felhők még csak ízlelgetik a várost.

Gyorsan keresztülsiklottunk a folyosón, és a boncteremben újra Browneyval találkoztunk.

-         Jó estét. Ismét. – köszönt

-         Jó estét. – rögtön kezet nyújtottunk egymásnak.

-         Tehát… - kezdi és lassan araszol a holttest felé, aki középen volt kiterítve akár piacon a portéka.

-         Az áldozat tizenöt és tizenhét év közötti fehér lány.

Végigszaladt a gerincemen a hideg. Mi ölhet meg egy gyermeket? Mert ember biztosan nem. Maximum egy emberképződmény.

Lassan húzta le a fehér leplet, mely eltakarta a világ elől. Az elől a világ elől, melyben valaki kegyetlenül elvette egyik legdrágább kincsét, az életét.

Védtelenül terült ki előttünk. Minden féltett kincse, a szervei, a belseje, önmaga köztekintet tárgya lett.

Bőre koromfeketévé vált, amely mint egy hártya rászorult a lányra. Nem hagyta lélegezni, leszorította. Néhol húsmaradványok pörkölt csonkjai lógtak ki a bőr alól.

Mély levegőt vettem, és próbáltam tárgyilagosan tekinteni az esetre, és nem engedni, hogy a sajnálatom, és szánalmam érzelmi szintre emelje a nyomozásomat.

-         Csak egy test. Egy szimpla ember, és nem pedig egy fiatal, életerős lány, ki a kínok kínját élte át. Egy egyszerű húsdarab, és nem egy gyermek, aki előtt az élet még csak kirakatban mutogatta magát, hogy, milyen pompás is lehet, mennyire csillogó, és fényes, hogy mi mindent adhatna még és vehetne el…

-         …Még csak filmeken láthatta a gyermekszületést, de ő maga sohasem tapasztalhatja, milyen lehet a kezében tartani egy ilyen pici kis élőlényt, melynek minden légzése akár egy szusszanat. Még csak olvashatta a szerelmet, az érzéki csókokat, nem tapasztalhatta az űző-vágyat, a szenvedélyt…- szánalom fonta körbe hangját. Pedig Ő is gyilkos. Nem értettem érzékenységét. Gyanakvóan furcsa volt.

-         …Még csak rálépett az útra, a ’start’ mezőt érintette csupán, de a játékmester máris lesöpörte a tábláról, minden figyelmeztetés nélkül. – egészítettem ki akaratlanul Gretchent, próbáltam magam győzködni, objektív maradni, de minden racionális gondolatom után beszöktek az irracionális érzelmek.

-         Nem a te hibád. – visszhangzik a fejemben. A hangjában most már megbújna egy kárörvendő kontúr.

Mintha élvezné, hogy szenvedek, mintha táplálkozna a bűntudatomból… ha elkaptuk volna az első holttest után, ennek a szegény lánynak nem kellett volna mindezt átélnie.

-         Egy holttest után engem sem tudtál elkapni… emlékezz… - szirén hangjával kábulatba ejt.

Homályosulni kezdett a helység, minden fémes tárgy egy folyékony maszlaggá olvadt. Tekintetem előtt megjelent Gretchen…

A szívem erőteljes dobszolóba kezd. Kiver a víz. Úgy érzem a csontjaim cseppfolyóssá válva elhagyják a testem, és a merev váz, mely eddig tartott, elpárolog, és magamra hagy.

Szemem elé hófehér lepel feszül, és egy arc, egy mosoly. Az Ő arca és mosolya. Közeledik. Szívem erőteljesen dörömbölni kezd a torkomban, a gyomrom apró gombócba töpörödik a bordáim alatt.

-         Látod… mindig visszatérek hozzád. Nem hiába nyújtottam neked akkor kegyelmet. – vérvörös ajkai fenyegető mosolyra húzódtak. De valami miatt nem félek. Már nem…

Megtette már velem így is a legrosszabbat. Örök rabságba száműzetett. Egy ketrecbe szorított, ahonnan a vergődő lelkem menekülni akar. Vegetáló ürességé változtatott, és mégis… Vonz és taszít. Szabadulni akarok tőle, de nem tudok élni nélküle. Gyűlölöm és szeretem.

-         ERESSZ EL! – ordítanám, de hangom üres légzéssé vált.

-         Őszintén akarod!? – fejemhez hajol, és virágillatával megtölti az orrjárataimat. Elkábít.

… Villámcsapásként tisztult ki minden. Szemem elé ismét a patológia rideg, bűzös berendezései rajzolták ki magukat. Megtántorodtam, de úgy látszik csak hallucináció volt. Itt, és most, a valóságban, minden rendben van. Minden a régi kerékvágásban.

-         Jól vagy? – kérdezi Henry, bár hangjában semmi érzelem, semmi emberi nem hagyott nyomot.

-         Igen. – hazudtam, mert miért is ne?

Amint kimondtam, parázsként égni kezdett a seb a mellkasomon. Az „emlék” tőle

Nem engedtem, hogy mindez a külvilág előtt is egyértelművé váljon. Finoman végigsimítottam kezemmel az apróbb dudorokon.

Browney közben már az asztal felett állt, egy ugyanolyan barna mappával a kezében, mint amit tegnap adott az előző holttest után.

-         Tehát uraim. Az áldozat, mint már mondtam, egy tizenöt és tizenhét év közötti fehér lány. – hagyott egy kis szünetet, talán a helyzetet akarta drámaiabb szintre emelni, mintha már nem lenne így is az… - a test, hetven-nyolcvan százalékban megégett. Nem tartom balesetnek, de ugyanakkor százszázalékos biztonsággal sem állíthatom, hogy gyilkosság történt, hisz őszintén, a mai világban mit tudhatunk biztosan!? – fenyegetően elhallgatott, majd folytatja. – negyedfokú égési sérülést szenvedett; a bőr és a mélyebb izomréteg elszenesedett.

A tekintetemmel lassan végig siklottam a lányon. Minden vonása, a finom, még gyermeki rajzolata eltorzult, és csupán a fekete, kocsonyás hús fedte.

-         Lángszóróval követhették el? – csúszott ki, miközben a szemeim elvesztek a holtestben.

-         Igen. – felemeli figyelemfelhívóan a mutatóujját – pont erre akartam kitérni – leginkább a test kiemelkedőbb részei sérültek, ami lánghatásra utal. Ezenkívül a szem körül úgynevezett „szarkalábak” rajzolódtak ki, ami ugyancsak arra utal, hogy az arcot hasonló hatás érhette. Ilyenkor a szemhéjak reflectorikus záródása következik be. Konyhanyelven ez annyit jelent, hogy az agyból elindul egy védekező mechanizmus, ha úgy tetszik egy „üzenet” mely a test különbözőbb pontjait arra ingerli, hogy „zárkózzanak be”. Ezért a szemhéj görcsösen összerándul, és az égés hatására az ráncok rajzolata később megmarad.

Henryvel egyetértően és tudatosan bólintottunk egyet. Bár igazából Henry csak együtt mozdult velem. Mintha már nem lennének önálló tettei. Másol, utasításokat teljesít, de Henry ennél több (volt…).

Browney letette a mappát az asztal mellett álló állványra, ahol a szikék pihentek.

Egyiken a neonfény megtört, és egyenesen a szemembe csillant. Egy pillanatra, villámként vetült arcom elé Gretchen arca, ahogy engem figyel, és ajkai mosolyt rajzolnak.

Megráztam a fejem, és egy kínos köhintés után tekintélyt parancsolóan magamhoz emeltem a szót.

-         Volt a testen valami szokatlan? Valami több?

-         Igen. Most térnék rá a szervekre. – enyhe sértődés kongott hangjában, majd egy pár kesztyűt húzott – Tehát… - vesz egy mély levegőt – mindent szépen, sorjában. Az égési sérülteket két csoportba kategorizáljuk. A korai haláleset, és a későbbi. Az áldozatunk, a korai kategóriába tartozik. A szív izomzat zavarosan duzzadt. Az izomrostok homogenizálódása és a plasma kiáramlása is erre utal. Ezenkívül az erek vizenyősen duzzadtak, melyekben a vér besűrűsödött. A tüdeje vizenyős, és a mellhártya alatt pontszerű bevérzések látszódnak. Mindezek után a halál idejét még mindig nehéz behatárolni, lévén, hogy egy vulkanikus területen találtak rá. Amit biztosabban tudnék intervallumba helyezni, az az, hogy az égés után mennyi idő múlva halhatott meg. Körübelül a kínzást, márha ez az, olyan öt és hét óra közé tenném. Valószínűleg nem volt végig magánál, először csak elájulhatott, később pedig ilyen fájdalom mellett, felületi kómába eshetett.

Halk szisszenéssel vettem tudomásul.

-         A halál oka, tehát egyrészről lehetett az égés folytán bekövetkezett elsődleges shock hatása, illetve a szénmonoxid toxikus hatása. Nem tudni, melyik végzett vele először. – lehámozta kezeiről a kesztyűt és fertőtlenített.

A mappát ismét felemelte, és onnan olvasta fel a labor eredményeket;

-         A szénmonoxid jelenlétét a tesztek is alátámasztották a vérből vett minta alapján. A halál oka egyértelműen az égés volt, csak azt nem tudni pontosan, hogy annak melyik velejárója végzett a lánnyal. De az biztos, hogy amikor a lánghatás érte még élt. Erre utal, hogy a nagyvénákban és a szívüregben coagulált vért találtunk. Az érfal test szerte áteresztővé, vizenyőssé vált, mint már azt korábban is említettem. A tüdő metsz lapjáról kipréselt folyadékból és a hörgőkből koromrészecskéket mutattak ki a tesztek, ami ugyancsak arra utal, hogy még légzett az égés közben – az ujjaival gyorsan futott végig a papíron, keresve a főbb, és hasznos információkat – a lágyrészek szerves anyagai elszenesedtek, illetve a csontok „csöntgyöngyökké” olvadtak össze, ami kifejezett magas hőmérsékletre utal. Az égés folyamán a fehérjeszétesés újabb toxikus löket volt a szervezetnek a szénmonoxid mellé. – halk mormogással futotta végig az oldalakat, majd egy emberibb mondtat is elhagyta ajkát – szegény lány… nagyon sokat szenvedett. Rengeteg, fájdalmas testi következmény okozhatta halálát. – villámcsapásként visszatért a kórboncnoki szerephez, és visszapasszentozta rideg, objektív állarcát – még egy lehetséges halálok feltételezhető, az pedig a légzés leállás. A korábban említett plasma veszteség besűrűsíti a vért, melynek következtében lassul a keringés. A lassuló keringés növeli az érfal endotheljének anoxaemiáját, és ennek következményében a plasma kiáramlás még inkább nő, végül pedig teljesen leáll a keringés. – a lapok mögül felnézett ránk, majd összecsukta, és átnyújtotta a dossziét. – Remélem segíthettem valamit. – sóhajtott egy nagyot, majd kezet nyújtott.

-         Biztosan jutunk valamire. – válaszolja Henry, mint akin a másodperces csönd egy gombot nyomott volna be, hogy ez is megvolt, akkor folytatjuk tovább, lépünk a következő tettre. Akár egy gép…

Henry már fordult is az ajtó felé.

-         Még egy kérdés; - állítom meg ezt a gépies folyamatot –mintha célzást tett volna valami szokatlanra a holttesttel kapcsolatban, még a legelején, csak annyival lezárta, hogy mindent szépen sorjában…- emelem hangom Browneyval szemben ismét számon kérő hangnemre.

-         Ohh igen. – kap a fejéhez a kórboncnok – majdnem elfelejtettem. Elnézést.

-         Számomra túl sok a bocsánatkérés. Ezzel minket hátráltat, s minél később kapjuk el a tettest, annál több áldozatot ejthet. – dorgálom kissé már nevetségesen, gyerekesen.

Browney nem szólt semmit, csak a holttest mellett lévő állványról elvett egy műanyag zacskót.

-         Tessék. Tudom hibát követtem el. Talán ez érdekli Önöket a legjobban. Épp emiatt gondoltam én is, hogy esetlegesen gyilkosság áll a halál mögött. – átnyújtja

-         Mi ez!? – kérdem értetlenkedve, miközben mohón már a tartalma felé tuszkolom kezeimet, melyet csak megnehezít a nylon bőrömhöz való tapadása.

-         Egy fémkapszula. A gyomrában találtam. A papír és benne az üzenet teljesen ép maradt. A gyilkos, már ha beszélhetünk ilyenről, gondosan ügyelt, hogy ennek a papírdarabnak ne essen bántódása. A gyomra körüli terület volt a legtisztább.

Izgatottan gördítettem szét a papírt; ’MAGADRA’, állt tinta fekete betűkkel a papíron.

Végigszaladt a hideg a hátamon. Tudtam, hogy ennyivel nincs vége. Üzen.

Megmutattam Henrynek is, aki még csak egy apróbb grimasszal sem nyugtázta az új információt.

Zsebembe gyűrtem a nylontasakot benne a kapszulával, és visszaindultunk a kocsihoz.

A város már teljesen álomba merült, és a házakban szunnyadó emberek tudattalanul várták a holnapot.

A kocsiablakán keresztül az égre tekintettem, mely már durva vászonként borult a városra. Teljesen elfedte ez a koromfekete takaró. Nem nyugtatott meg a látvány, világvégi hangulatot kelt az emberben. Inkább a mappába veszett tekintetem, és elmém még tisztán maradt darabkái.

Először a bűntett helyszínét vizsgálom meg mindig. Segít vizualizálni, magamévá tenni. Az első, ami a kezembe akadt, egy távolabbi felvétel volt, mely keretbe foglalta a holttest vonzáskörzetét is. ’SOSEM’; a szó… A tettes a homokba rajzolta, majd egy hosszabb távolságnyi szünetet tartva kiterítette a holttestet. Nem érzett bűntudatot. Az áldozat kezeit és lábait széttárta, szemeit kifeszítette, melyek így már üresen tekintettek erre a bűnös, rideg, mocskos világra. Mezítelenül feküdt a vulkanikus homokban.

Hiányzik valami a képről. Miért tett szünetet a holttest és az általa üzenetértékű szó közé. Írt… egy mondatot írt, hisz a lány is egy szó; ’MAGADRA’.

Lesz még áldozat, de még azelőtt el kell kapnunk!

-         Itt állj meg. – szólok Henrynek a lapok mögül

-         Hazaviszlek.

-         Mondtam; itt állj meg. Még előtte el akarok valamit intézni.

Henry lehúzódott az útról, és leállította a kocsit.

-         Biztos? – fordul felém, de a szemei ijesztően üresek voltak.

-         Igen.

A szemből jövő forgalomból egy kamion fényszórója keresztül hasított a kocsin. Henry arca eltorzult, átváltozott. Hirtelen Gretchen arca nézett vissza rám. Vigyorgott.

Összecsaptam az ölembe szétterült mappát, és ijedtemben kiestem a már nyitott kocsiajtón. Az útszéli port felkavartam, és a ködös időben megtört a kocsik fényében a porrengeteg. Nem láttam. A tüdőmet is eltelítette. Botladozva a lábaimra álltam, és halálfélelem rohanásával menekültem.

Henry, vagy Gretchen, vagy nem is tudom kivel töltöttem az elmúlt két napot, nem jött utánam. Lassan gördült vissza a kocsi az útra, elhaladt mellettem. Egy pillanatra lenyugodtam, és próbáltam az ablakon túlra fókuszálni, de már csak Henry profilja rajzolódott ki az üveg mögül.

Megráztam a fejem. Kezdek megőrülni… félelem fogott el; nem veszíthetem el a racionalitásomat, nem szakadhat el a kötél, mely a valóságnál tart.

Adtam magamnak pár percet, hogy összeszedjem széthullott darabjaimat. Vettem egy mély levegőt, és tovább mentem, már higgadtan.

Az agyam zakatolt, akár egy gőzmozdony, ami nem tudja, merre van a célállomás. Kényszeredetten elém vetültek a filmkockák az elmúlt két nap eseményeiről.

A kabátom zsebébe nyúltam, és éreztem is azt, ami a túlélésemet jelentheti. Vagy épp a halálomat, a biztos belépőt egy elmegyógyintézetbe. De nem érdekelt. Most nem… és valahogy korábban sem.

Kipattintottam a fedelet, mint azt már korábban jó párszor megtettem, és a számhoz emeltem a szemeket. Számomra már nem volt kesernyés ízük, mert mindennél jobban szükségem volt a hatásukra.

Amint lecsúsztak a nyelőcsövemen, megláttam a célt, azt, ami miatt Henryt is kértem, hogy álljon meg; egy bár, az elmúlt hónapokban törzshelyemmé fejlődött hely.         Az ajtó nyikorogva adta meg magát, és valahogy a biztonság illúziója költözött belém.

Egyenesen a pulthoz mentem és kikértem a szokásos fogyasztásomat. Először egy vodkát.

-         Úgysem menekülsz tőlem. – zeng a fejemben

Görcsösen összerándult a szemem.

-         Menj el! – mormolom magam elé

-         Hogyan? – kérdezi a pultos felém fordulva

-         Semmi. – válaszolom, s amint kimondtam, jöttem rá, mekkora idiótát is csináltam magamból

-         Ahogy kényelmes. – mosollyal fordult vissza a kasszához. Azzal a mosollyal, amit akkor „viselünk”, ha részegekkel, alkoholistákkal, és bármilyen más lelki probléma miatt bekövetkezett emberi gyengeséggel találjuk szembe magunkat. De nem érdekelt…

-         Nem tudod magad úgy elkábítani, hogy tőlem megszabadulj. – érzékien suttog a tarkómból.

Már nem reagáltam rá, hanem inkább magamévá tettem a vodkámat. Felszisszentem, ahogyan végigmarta a nyelőcsövemet.

Bűnös dolgokkal akartam mennyeien csillapítani ezt a pokoli fájdalmat.

Egyre gyorsabban telt az idő, ahogyan lassan kiszivárgott a lelkem a testem cellájából. Hat a gyógyszer, hat az alkohol.

Egy emberburokká válva meredt tekintetem a pult faburkolatába. De én már nem voltam jelen. A lelkem, máshol járt, hol a bűntett helyszínein, a holttestek körül, hol egy légüres térben, hol pedig, amit a legjobban szerettem otthon. És nem abban a lakásban, amit béreltem, nem! Debbienél…

-         Archie… - ivódik a hangja a bár zsúfolt, cigarettafüstös levegőjébe. Ő az.

Visszaerőszakoltam a tudatomat a testembe. Fájdalmasan bújtam vissza a porcikáimba. Próbáltam visszavenni az irányítást.

Lecsúsztam a székről, és erőtlenül próbáltam megtartani magamat a lábaimon. A szívem a torkomban lüktet.

Az nem lehet… Ő börtönben van. Nincs itt, nem lehet itt!!! Nem őrültem meg, az nem lehet.

Próbálom győzködni magam, határolódni a rációhoz, de annyira nehéz…

Izgatottan pásztáztam a tömeget, és magam sem tudtam, mit akarok tőle. Mit tennék, ha meglátnám. Gyűlölöm, hogy vonz. Gyűlölöm ezt a definiálhatatlan köteléket, mellyel leláncolt.

Megláttam. Azt hiszem, Őt látom. A terem másik végében, egy női test nyúlik keresztül a tömegen. Hosszú hajával játszik a szellő, ahogy a kijárat felé halad. Nem fordul felém, de érzem, hogy Ő az.

Erőtlenül indulok utána, és minden lépésnél próbálom összeszedni magamat, és teljesen uralmam alá kényszeríteni „szétfolyó” testemet. Darabokra hullana minden lépésnél, de erősnek kell maradnom.

Vissza kell juttatnom a börtönbe, mielőtt még több áldozat lenne!

Az összes ember alakja körülöttem elmosódott, nagyon lassan tisztul csupán a kép. A tömeg vinnyogása visszhangzik a fülemben.

Végre elértem az ajtót, és ahogy az utcára léptem a friss levegő megcsapott. Arcon vágott.

-         Hogy is gondolhattam, hogy Gretchen kiszökött volna a börtönből, anélkül, hogy tudomást szereznék róla!? Ráadásul biztos, hogy nem követne és jelenne meg előttem. – mormolom magam elé a hajnalba.

Vettem egy mély levegőt, és fordultam volna vissza bárba, mikor a sarkon megláttam egy női alakot, ahogy befordul. A reggeli szél játszott a szoknyájával, és uszályként vonaglott az alak mögött. Hívogató táncot lejtett az az apróbb ruhadarab. Akkor vajon mit akarhat tőlem a viselője!? Nem… NEM!!! Nem őrültem meg.

-         Muszáj követnem, már csak az illúziók elkergetése végett is. – bújtattam valódi űző-vágyamat, emögé a racionálisnak tűnő érv mögé

Már egy kicsit gyorsabban tudtam követni lépteit, de nem bírtam utol érni. Nem szólt hozzám, még csak meg sem fordult, csak apróbb libbenő léptekkel haladt előre. Tudatosan. Tudta merre megy. Lehet egy csapda!?

Akkor is meg kell tennem, hogy bizonyítékot szerezzek; épelméjű vagyok.

Kóvályogtam az utcákon, követtem. Ismerőssé kezdett válni a környék. Hazafelé tartunk…

Beértem az utcánkba. Eltűnt a szemem elől. Körbeforogtam az utcán, zavarodott tekintettel pásztáztam az ébredező várost, de semmit nem láttam.

A hátam mögött egy ajtó csattant a tokjába. A ház kapuja, melyben a lakásom van.

Fellépdeltem a kapuhoz, és beléptem.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, de még ez is kevés volt. A fordulókban csupán kacérkodón fodrozódó ruhájának végét láttam. Felértem az emeletemre, és a lakásomhoz léptem.

A kilincshez nyúltam, melynek nyaka egy laza mozdulattól megadta magát.

A lakás; némaság, mozdulatlanság. Levegőt is alig mertem venni, hátha meghallok valamit, de nem… eltűnt. Én meg megőrültem.

Felkapcsoltam a villanyt, de csupán a magány töltötte ki egyedül a helységet. Semmi élő nem volt rajtam kívül a szobában. Az ablakhoz mentem résnyire kinyitottam az ablakot, hátha a reggeli friss levegő kimossa az őrült morzsákat, melyek lassan kebelezik be józanságomat.

Az eget már tinta fekete mázként fedte be a viharfelhők alkotta egyetlen, sűrű maszlag.

Lezuhantam a kanapéra. Aludni akartam. Aludni, jó mélyen. Távol ettől a zavarodott helytől.

Ambien, Xanax és Vicodin. Szépen sorjában. – ahogy Browney mondaná. Keserédes nevetés szállt ki belőlem, ami megrémisztett.

Az asztalon lévő maradék alkohollal lenyeltem, és hátradőltem a kanapén.

Vártam… vártam a megnyugvást.

Csöpögés monoton ritmusa rezdül dobhártyámon. Kinyitom a szemem, egy utcán vagyok. Egy sikátorban. Próbálok felülni, de szédülök. Próbálok magam körül tapogatni, hátha megtalálom a fegyverem.

Helyette vékony, fémes tárgyat érintek. Felemelem; egy szike, melynek vége vérben ázik.

A mellkasomhoz kapok, de csípő fájdalom hasít végig. Megnézem a kezeim. Véresek.

A szikét a zsebembe csúsztatom, és feltápászkodom. Összerándul minden porcikám, amint a mellkasomon meglátom a ’HAGYLAK’ szót vésve. Apróbb csíkok szelik keresztül a betűket, ahogyan a testemre száradt a vér, miközben szabdalt Ő

SOSEM HAGYLAK MAGADRA! A mondat… Az üzenet. A végítéletem.

Hihetetlen düh hatalmasodott el rajtam. Állatias, vad, tomboló és kegyelmet nem adó. Már nem érdekelt a gyengeségem, és hogy mennyire meggyötörtnek éreztem magam. Meg akartam találni!

-         HOL VAGY!? – kiáltom teli torokból. A hang tajtékzik. Már nem én vagyok. Az az ember már más. Kifordultam önmagamból.

-         GYERE ELŐ!!! HA NEM ÁLLSZ ELÉM, MIÉRT KÍSÉRTESZ? MIÉRT NEM HAGYSZ!? EZÉRT KELETT MEGÖLNÖD KÉT EMBERT!? ÉN LESZEK A HARMADIK!? AKKOR LEGELŐSZÖR MIÉRT MENTETTÉL MEG? MEGGONDOLTAD MAGAD!? – ordítom szüntelenül.

Semmi válasz nem érkezik. Csupán csak a sikátor nyirkossága vesz körbe. Csepeg mindenhonnan a víz, nyálkásak a falak. Haldokló fény nyúlik a nedves felületeken.

Botladozva elindulok. Tudom, hogy itt van valahol. Hirtelen egy kacaj száll el mögöttem. Megfordulok… és ott áll. Ott áll teljes valójában; Gretchen Lowell.

Állatias vágy és erő költözik belém a pillanattal, a szívdobbanással, mely most először tökéletesen egybehangzik az övével. Érzem, hogy kezdem elveszíteni önuralmamat.

Közeledek, Ő pedig nem mozdul, csak engem néz. A szemeivel végigszánt.

Elé állok. Légzése az enyémmel együtt gyorsul. Nem szól egy szót sem, pusztán szemei rabságából nem ereszt. Az orgona illat hihetetlen precízséggel jár át. A falhoz szorítom. Most én is börtönbe zárom.

Az érzések vonaglanak bennem, tombolnak, feszítik a húsom. Gyűlölöm! Szeretem! Szabadulni akarok! Szükségem van rá! Gyűlölöm! Szeretem!

Megcsókolom.

Testünk eggyé válva ring ebben a bűzös, mocskos világban. Ő a kínzóm, a démonom, és Ő válik majd gyilkosommá… tudom. De ebben a pillanatban nem érdekel. Ebben…

Küzdve kapaszkodunk egymás ajkaiba. Megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan vágy mely minket vonz és taszít egymásba. Őrült szenvedély melyben hol a másik vérére szomjazunk, hol a halál állkapcsából rántjuk ki a másik nyakát, de éltetjük és gyilkoljuk egymást. Gyűlölve szeretem. Annyira gyűlölöm, hogy már szeretem… nem szerelemből, ez annál több, ez annál betegebb kötelék, mely sosem szakad ketté.

Lassan, kezem a zsebembe csúszik, és az éles tárgy megvágja ujjbegyemet. Vérem végigmossa a szikét, mohó szörnyetegként fedi be.

Erőteljesebben csókolom, vad vággyal birtoklom a testét egyetlen percre. Ízlelem, erőszakosan akarok minél többet, bele harapok húsos ajkába. A búcsúcsókot ki kell élvezni…

A szeszélyes érzelmek, melyek emellé a női démon mellé láncoltak, olyan erősek, annyira dühöngőek és pusztítóak. Eddig meggyötörtek, kínoztak, elvették tőlem a családomat, az életemet, de most először élveztem őket érezni.

A kezeimre összpontosítottam, és egy tökéletes szúrással keresztül hasítottam Gretchen szívét.

A szemei döbbenten néztek rám. Én öltem meg.

Éreztem, ahogyan a vére lassan folyik végig a kezemen, és átitatja a ruhámat. Úgy éreztem végig mos a vére, megtisztít, és felszabadulok…

Fejét a mellkasomra hajtotta, szorosan a véséshez szorította arcát. ’HAGYLAK’ és a szívkarcolatának kettőséhez. Tapadt hozzájuk, tapadt az én dobogó szívemhez. Lassan csuklott össze. Tartottam a testét. Ránéztem, a szemeibe, és ő sem engedett.

-         Gyűlöllek. – suttogja mézédes hangjával

-         Én is.

Lehunyta a szemét, majd maradék erejével belém hatolt tekintetével. Végigszántotta egész lényemet. Utolsó levegővételére tágította tüdejét, és szemei tükrössé váltak;

-         Szeretlek. – szövi selyemként a levegőbe

-         Én is.

Végleg lehunyja szemét. Elsimítok pár tincset, és az arcához simulok;

-         Szeretlek. – lehelem fülébe.

Utoljára még szorosan magamhoz ölelem, majd kiengedem karjaim közül, Ő pedig a földre zuhan. Tehetetlen bábuként esik össze nélkülem…

Rángatnak. Éles csengés, és csörömpölés. Nem bírom kinyitni a szememet, csupán a hangokat hallom, de azokat is nagyon-nagyon messziről. Dulakodás talán?

Magával ragad a sötétség…

-         Archie. Archie… én vagyok az, Henry. Térj magadhoz. Nézz rám! – hallom most már a barátom hívó szavát. Hallom a régi kapcsolatunkat visszacsendülni szavaiban.

Próbálok ránézni, de nem megy. Láthatatlan súly nehezedett szemhéjaimra, melyekhez nem vagyok elég erős.

Apró szúrást érzek a karomon, de nem bírok mozdulni. Érzem, ahogy valamit a vénámba szúrtak, és lassan folyik keresztül rajtam. Zsibbadok, nem bírok ellenállni az öntudatlanság hívó szavának.

Lebegek a koromfekete felhőkön. Próbálom összeszedni magam, és felnézni, mert vaksötétség vesz itt körbe…

Fájdalom szalad végig az egész testemen, minden porcikámat megfertőzi. Vissza akarom szerezni az irányítást őrült, háborodott testemen, de dübörög rajtam a kín és a szenvedés. Nehezen kinyitom a szemem, és látom, ahogy Henry felém hajol, és én egy hordágyon fekszem, melyet két mentős tol ki a lakásomból. Henry beszél hozzám, de nem hallom szavait, zsong a fejem, mintha millió ember suttogna egyszerre…

Kiértünk az utcára, melyet máris ellepett az ember had, kik bármikor kaphatók egy-egy cirkuszimajom előadásra, vagy egy tragikumra, csak legyen mit nézni, és addig sem kell saját életükön végigtekinteni.

Émelygés fogott el, és inkább visszahajtottam a fejem a hordágyra. Felettem feszült sötét vászonként az égbolt, melyet hirtelen egy szeszélyes villám hasított ketté. Óriási dörrenés követte, és kövér esőcseppek százai csapódtak szét arcomon és egész testemen. A ruhám mohón nyelte magába, és éreztem; szabad vagyok!

A vihar lassan szabdalta szét a durva leplet mely leszorította a várost, frissült a légkör, és egész Portland velem együtt vett egy óriási lélegzetet. Kitágult a tüdő, dobbant a szív, rezdült az élet.

Ismét lecsukódott szemem, de most már boldog voltam.

-         Ébredezik. – hallok egy mély, férfihangot.

-         Archie. Henry vagyok.

Kinyitom a szemem, és pár pislogás után el is lebbent előlem a homályos tükör, és láttam barátom arcát kirajzolódni magam előtt.

-         Végre. – megkönnyebbült sóhaj szállt ki belőle.

-         Hello. – krákogom, és a szavakkal együtt furcsa, kesernyés íz kúszott a torkomba.

-         A frászt hoztad ránk! – kezdi, és hangerejét már meg is emelte.

Próbálok erőtlenül feljebb ülni. Rosszul érzem magam, ha mindenki a szobában felém emelkedik.

-         Maradj nyugton! – mordul rám Henry – így is elég bajt csináltál nekünk.

Nem értettem semmit. Nem tudtam azt sem, miért vagyok egy kórházban. Ki talált rám a sikátorban? Hogy kerültem ide? Nem értettem Henryt sem, hogy mi történhetett, hogy végre barátként tud hozzám szólni. Minden összekuszálódott bennem. Minden! Semmit sem tudtam már biztosan. Elmosódott a határ, mindentéren.

-         Hogy kerültem ide? – kiragadtam egyet a millió kérdéseim közül.

-         Semmire nem emlékszel!? – néz rám hatalmas, kikerekedett szemekkel.

Erőtlenül megráztam a fejem. Leült az ágyam szélére, és mélyen a szemeimbe nézett;

-         Túladagoltad magad. Túl sokat vettél be a gyógyszereidből. Kicsúszott a talaj alólad. – kezdi

Milliónyi hang egyszerre szólalt meg a fülemben; az elmúlt két nap szavai. Szemem előtt a filmkockák peregtek; a holttestek, a helyszínek, Browney, a halottkém fotói, a bár és Gretchen. Ahogy megöltem…

-         Hívtalak, de nem vetted fel. Majd még egyszer és még egyszer és így tovább. Aztán elmentem a lakásodhoz, mert féltem, hogy valami hülyeséget csináltál magaddal. Dörömböltem, de nem nyitottál ajtót. Akkor hívtam a mentőket, és törtük rád az ajtót. A kanapén feküdtél, és a gyógyszeres dobozok szanaszét hevertek körülötted. Nem tértél magadhoz. Gyorsan behoztak az intenzívre, és kimosták a gyomrodat.

Értetlenül csodáltam magam elé.

-         Az nem lehet… - suttogom

Mikor vagyok egy hallucinációban? Egy lázálomban? Mi a valóság!? Honnan tudhatom, hogy ez az!? Honnan tudhatjuk!?

Sehonnan.

2010 december 20. 13:38

Valóság?

Újabb regényrészlet, melyen most dolgozom:


... Ott tartottam, hogy többször fantáziáltam, a többiekkel szemben a valóságról. Oly paradox, nemde? Fantáziálni a valóságról… Túlzottan az álmaink vak és csalfa világát éljük, beleragadva, akár valami szutyokba. Felfordul a világ, életünknek hisszük teremtett világainkat, a valóságnak a fantáziánkat. Undorító, ahogy bekebelez, ahogy mohó szörnyként nyel le határtalan gyomrába, ahogyan önelégülten mosolyra húzódnak ajkai, hogy egy újabb emberfélét ragadott magával. Elragadta lehetőségét, elrabolta reményét. Boldogsággal kecsegtetett, melybe a balga, reménytelen emberféle beleragad és büszkén nyújtja át lelkét és életlehetőségét. Olyan gyomorforgató, ahogyan a saját elménk emészti fel testünket, ahogy hamis szívdobbanásokat küld a szívnek. Nevetve vágjuk fel ereinket. ...

2010 december 16. 15:33

Kész.

Kész. Összeállt a kép. Instant hercegnő várja hintaját.

Ruha megvan. Finom selyem lágyan követi  vonalaimat. Hajam kész. Tűegyenesre vasalva. Smink, pipa. Finom, de vonzó festmény pihen arcomon.

Egy dolog hiányzik...

Meg is van. Megyek, s a mosolyt is feszesen felcsatolom.

 

Hiányzol. Rettenetesen hiányzol. Ma neked is ott kellene lenned. S nem pedig a hideg medredben pihenned, hogy átálmodd magad egy szebb dimenzióba.

2010 december 9. 14:33

Ünnep.

Ünnep.

Békés Boldog Vásárlást Mindenkinek!

Virított a Skála előtti felüljáró oldalán. Valamely figyelmes honfitársunk vetette graffitibe gondolatát.

Karácsonyi énekek, melyek füledben visszhangoznak, az elfújt gyertya illata, mely különös jó érzést gyújt benned, fényfüzérek, melyek ünnepi ruhába öltöztetik a várost, és a karácsonyfa megnyugtató látványa, melyre elég csak ránéznünk, s a világ mocska azon nyomban elporlad bennünk.

Az illatok kábult táncba visznek minket, a fények elvarázsolnak a szürkeségből, a forralt bor finom és udvarias mámorba ringat , az a minden porcikánkat átjáró nyugalom érzete, melytől még az aluljáróban apróért kuncsorgó hajléktalan látványa sem villant bennünk undort. A fagyos hóesésben kisgyerekként merülünk el, majd pedig otthonunkban érve tűszúrások közepette menekülünk a forró teánk melengető puhaságába. Szinte már keblünkre ölelnék az egész nagy mesebeli világot.

No, bontsuk csak ki ezt a gyönyörű díszcsomagolást.

Az ünnep derekán kihámozva mindezt a ropogó papír közül, mely kívülről még a rozsdás múlt szépségeit viseli, meglátjuk a Karácsony Iparát. Még híre-hamva sincs az ünnepnek, naptárunk csupán még november jó elejét mutatja, de a város elkezdi ruhaváltását. A rádióadásokba, és bevásárlóközpontokba észrevétlenül kúsznak be a karácsonyi dallamok. A polcokon bejglik sorakoznak, az utcákon mikulás ruhába öltöztetett megfizetett szerencsétlenek csilingelnek. Bennünk pedig megcsendül a vészharang; Mindjárt itt a karácsony, s még senkinek nem vettem ajándékot. Gyerünk, kapkodva vegyük be a várost, hogy mindenkinek sikerüljön levenni valamit a polcról. Sietségünkben előfordulhat, hogy kosarunkba felesleges holmik kerülnek, mert később találunk jobbat. Nem számít, karácsony van, a legszentebb ünnep. Elő a hitelkártyákat!

Az eliparosodás közepette, mikor az ünnep hangulatát harapdálva indulunk el vásárolni, mikor ízlelgetjük a jellegzetes, szezonális illatokat, fürdünk a fényében épp csak a lényeget felejtjük el. De azt kell mondjam ez már szokássá nőtte ki magát manapság. Ahogyan korábbi hagyományainkat az otthon intim közegéből átemeljük a pénztárakhoz azt kell mondjam a karácsony is csupán idő kérdése volt. Megtörtént. Alig várom mi lesz a következő, bár véleményem szerint, már nincs mit elanyagiasítsunk.

Valahogy olyannak érzem, mintha három évesen neki estem volna apukámnak, mikor mikulás maskarában állt előttem, és letéptem volna szakállát, kivettem volna a hasához begyömöszölt párnát, és rájöttem volna, hogy a mikulás valójában nem is létezik, csupán ez is egy szép díszcsomagolás. Ugyanezt tesszük felnőttként az ünneppel, de mivel olyan drámai látvány nem terül elénk, mint apukám megcincált jelmeze, fel sem fogjuk annak súlyát, hogy leromboltuk a varázst.

Én pedig csak egy dologra gondolok. Mikor anyu és apu kezébe csupán egy vékony csomagot csúsztattam szent este, melyben rajzom, vagy versem pihent meg. Ők kibontották, és nem számított, hogy az ő pénzükön vásárolt papírdarabon ált teremtményem, hogy az ő általuk vásárolt ceruzával alkottam, mert bármi másnál többet jelentett számukra. Ezt az örömöt azóta sem látom arcukon, hiába vásárolok nekik mikrótól elkezdve étkészletig vagy telefon keresztül bármit.

Be kell valljam, idén még egy ajándékot sem sikerült vásárolnom. Lehet ebben az évben életre keltem a múltat.

 

Próbálok naiv lenni, s mindenkinek Békés Boldog Karácsonyt kívánok előre is!

2010 december 9. 01:47

Évszám.

Négy szám, majd egy pont, majd még kettő, egy pont és még kettő.

Puszta információdarabka, hogy még inkább azonosítható legyen egy ember.Tudják, mint a termékek vonalkódja. Igen, tökéletes. Az emberi gépezet vonalkódjának egy apróbb részlete.

Befolyásoló?

Igen.

Tényleg kellene?

Nem.

Folyamatosan jönnek a nagy közhelyek. Unalmas, annyira unalmas.

Nincs hónap, de lassan hét sem, hogy egy-egy megnyilvánulásomért ne kapjam azt a szépen csengő igazságnak gondolt valamit, hogy hogy lehet ez a véleményem, ha még csak ennyi meg annyi éves vagyok. Hisz még csak most kezdtem. Hisz most tartok a második iksz utáni évtizednyi szakaszon. Hisz... Hisz... ELÉG.

ÉS ?!

Komolyan az a nyolc számjegy szorít egy keret közé engem, hogy mit kellene gondolnom, éreznem, milyen képnek kellene aktuálisan a fejemben lennie? Tényleg? Iszonyat szánalmasak vagyunk mi emberek.

Nagy áhítattal kampányolunk olyan szépséges gyönyörű dolgok mellet, mint az előítélet nélküli világ megteremtésének szükségessége (csakhogy egyet kiragadjak) ...

... Mindemellett pedig nyolc szám elég ahhoz hogy egy pecsétet nyomjanak a másik homlokára, mielőtt még hallanák beszélni, gondolkodni, látnák, hogyan képes érezni.

Engem ha komolyan ez alapján szeretnél megítélni, akkor a fejedben kérlek rajzolódjon ki egy szórakozóhely, melyet átitat a látszatszerelemtől forrongó levegő, láss mellém valamilyen cuki csajos koktél is kérlek, mondjuk legyen Sex on the beach, mert az olyan jól hangzik. A kezembe teremts egy Prada táskát, mert ne adjunk egy bizonyos szint alá. Magam mellé pedig egy, az aktuális divat alapján becsomagolt műmacsót, kinek arca annyira markáns, teste pedig oly adonisz-szerű, hogy már-már újságcímlapján kellene szerepelnie és nem pedig mellettem. A nevén nem kell gondolkodnod, hisz a korosztályom jeligéje; 'Most éld ki magad!'. Egy hét múlva, najó legyen kettő is akár, majd más áll mellettem, más kéz fonja majd át derekamat, más szemébe nézek majd hamisszerelemmel. A számba kérlek rakjál pletykákat és sztárhíreket, a hangomat pedig csúsztasd pár oktávval feljebb. Elmémbe csupán kontúrvonalakkal rajzold meg a világképemet. Kész is. Beleraktál a korosztályom olvasztótégelyébe. Köszönöm.

Ha valaki megismer...  Tényleg megismer, akkor meglátja múltam sokszínűségét, azokat az átkozottul mély gödröket, és madármagaslatokat, melyeken végig hullámvasutaztam. Az élményeimet, tapasztalataimat, melyekhez sokak (akármennyire is öntelten hangozhat) még a harmadik iksz után sem kerülnek. Nem volt egy vattacukorfelhős álom, bármennyire is legyek most közelebb a révbe éréshez. Nem volt az, de akármennyire is begyömöszölnek a korosztályom díszcsomagolásába, tudom, hogy van értelme, és volt is értelme minden könnycseppnek és minden mosolynak. Igen. Volt. Legalábbis azt hiszem ezt kell hinnem. Mert.... Ha valakinek kell az úgyis kibont, és meglát engem, a felszín alatt.

Köszönöm ezeknek az embereknek, a többieknek meg továbbra is kellemes előítéleteket!

Kellemes úszkálást a felszínen, én inkább elmerülök. Stay alive.

 

 

 

Az idő relatív. Az évszám tény, de a kor kifolyik a keret közül.

Áhhh... Hagyjuk

2010 december 7. 13:20

AFV.

Egy másik regényem talán legkedvesebb részlete. Ha érdekel tedd a dolgod ...


"... Kisebb koromban többször eljátszottam a gondolattal, hogy mit tennék ilyen esetben… Ha felbukkanna egy szürke hétköznap, vagy egy jelesebb napon, miután a gyertyákat elfújtam a tortámon, és kívánságom csupán csak annyi volt minden évben, hogy jöjjön vissza…

Volt mikor azt hittem, harcos amazonként kérem majd számon, és olyan hangnemben beszélek majd vele, mintha nem is a lánya lennék, hanem mondjuk a főnöke, aki kérdőre vonja miért nem teljesítette feladatát. A feladat alatt értem apai kötelezettségeit…

És volt olyan is, amikor a karácsonyfa alatt, könnyes szemmel imádkoztam, hogy lépjen be az ajtón, legyen ő a karácsonyi ajándékom, hozza el nekem őt a kisjézuska, és akkor minden egyéb ajándékomat szívesen magával viheti és odaadhatja azokat más gyerekeknek.

Persze minden fantáziálásom ellenére ez a pillanat sohasem következett be, egészen ideáig.

Kiléptem az ajtón, és felkészültem. Felkészültem erre a régen dédelgetett édes pillanatra, melynek most valahogy mégis savanykás utóíze van.

Izgultam, féltem, dühös voltam. Ezek így egyszerre. A szívem a torkomban lüktet, mintha valami vizsgának a sorsdöntő eredményét várnám. Egy eredményt, hogy megfelelően nőttem-e fel, jó emberré lettem-e, boldoggá teszem-e az embereket az írásaimmal, hogy átmentem-e a vizsgán és jutalmamat, az édesapámat megkaphatom-e…

Próbáltam úgy körbepásztázni az utcán és a tömegen, hogy ha ő lát is ne vegye észre, hogy izgatottan keresem.

Nem láttam senki ismerős arcot, de huszonnégy év túl hosszú idő. Azóta annyit változhatott, ráadásul emlékeim nagyon koránról származnak… lehet rosszul emlékszem arcára, hangjára és érintésére… lehet eddig féltve őrzött képeim róla, tévesek.

Nem akartam azon gondolkodni, hogy milyen alak áll majd elém, azt állítva, hogy az apám. Egy üzletember, egy hajléktalan, egy tanár vagy egy egyszerű pék. Nem, nem akartam, így is annyi illúzióm van vele kapcsolatban, nem kell több…

Egy kéz érintette meg a vállamat. Valahogy egyszerre volt ismerős és idegen e tapintás. Lassan ránéztem, és egy hatvan körüli ember nézett vissza rám.

Arca ráncos volt, teste összeesett. Megaszalódott, szó szerint. Nem lehetett könnyű élete, de nem érdekel. Nekem és Liennek sem volt az.

Haja nagyrészt kihullott, a maradék pedig az emberi élet lehunyásának színét vette fel.

Orrát borcsókok szegélyezték, alatta pedig a cigi füst által megfestett bajsza pihent.

Ütött kopott bőrdzsekit viselt vászonnadrággal, ami ugyancsak kezdett lyukacsossá válni.

Az egy perccel korábbi tippelgetéseim közül a hajléktalan opciója kezdett beigazolódni.

Egyedül, az egész megjelenésében egyetlen egy ismerős dolgot fedeztem fel; a szemét. Ismerősen csillant a barna végtelen. Emlékeimben felvillant, ahogy ezt a szempárt láttam utoljára ágyamban, mikor felém hajolt, megpuszilt, én pedig elaludtam.

Elgyengültem. Énem egyik része, a kislány belül belé akart kapaszkodni, az édesapjába. De a nő mellette nem. Egy feminista nő a kislánnyal szemben, akit eddig cserbenhagytak a férfiak kezdve az apjával. Énem ezen része nem akart megbocsájtani, és úgy érezte nem kell neki segítség, és ezt a helyzetet is megoldja egyedül, ahogy eddig már annyi mindent.

- Szia Camino. – kezdi, és rekedtes hangja is ismeretlenül cseng. A telefonban ennyire nem hallatszott.

- Szia.

- Gyönyörű vagy, ha megengedsz egy ilyen megjegyzést öreg apádtól. – szemei mintha lassan kezdenének tükrössé válni.

- Ne menjünk ebbe bele. Nem neked köszönhetem, sem a külsőmet, hogy úgy ahogy karban tudom tartani, sem a munkámat, amiért én tanultam egyedül, amiben nem segítettél, sem a pillanatnyi elviselhető életemet, amihez nem segítettél hozzá. Semmit sem, érted? Egyedül a foltokat, a kimaradt gyerekkori élményeket, és az űrt. Csak azt köszönhetem neked…

- Tudom, hogy hibáztam. Kérlek, ne ostorozz ennyire.

- Azt majd én eldöntöm. Nem tudod milyen volt minden születésnapot és karácsonyt azzal érzéssel tölteni, hogy majd belépsz azon az ajtón, és idén más lesz, mint tavaly.  És este úgy lefeküdni, hogy megint cserben hagytál…

- Igazad van. Nagyon nagyot hibáztam, hogy téged eldobtalak. – lesüti a szemét.

- És Lient. Mert ha emlékszel, van egy fiad is.

- Igen tudom.

Néma csönd. Szégyelli magát, de ez egyáltalán nem baj.

- Na, menjünk ebédelni, mert nekem vissza kell érnem, vár még rám egy írás.

- Rendben.

Átmentünk a zebrán és elindultunk egy közeli kis étterembe.  Kezdetben csönd volt, nem tudta, hol is kezdhetné… igen, a bőség zavara, hisz semmit nem tud rólam.

A bejáratnál udvariasan előreengedett, és kiválasztottunk egy félreeső asztalt.

Ismerős pincér fordult felénk, és tette le az étlapot.

- Szia Cami – köszönt.

Amióta a lapnál dolgozom, idejárok ebédelni. Legelső alkalommal ő szolgált ki, és azóta ezt a jó szokását meg is tartotta. Szeretem, mert nem mászik bele az életembe, nem kérdez feleslegesen, éppen azokat az udvariassági köröket futja le, ami még nem szánalmas, de jól esik, mikor magányosan érzem magam, szóval körübelül mindig.

- Szia Jo. – viszonzom egy lágy mosoly kíséretében.

Érezte, hogy most ez nem az a pillanat, amikor az aktuális kérdéseket feltegye, ezért diszkréten bólintott, és tovább is ment.

- Ha megvan a rendelés csak ints, és jövök is – zárja

- Rendben, köszönjük.

Apám arcára büszkeség ült, és csodálva nézett rám.

- A lányomból ismert ember lett.

- Figyelj ez felesleges. Nem azért ismer, mert írok, hanem mert több éve idejövök enni, és lehetnék akár takarító is, akkor is ismerne, amíg itt eszem. Különben is tudod, az újság nem tévé. Itt csak egy név vagyok nem egy arc. Senki nem tudja, hogy Camino én vagyok, maximum csak annyit, hogy van egy ilyen nevű újságíró, de én nem hordok névtáblát, hogy boldog, boldogtalan megtaláljon az utcán… nekem erre nincs szükségem.

- Akkor is büszke vagyok rád. Olvastam a cikkeid, és szerintem csodálatos, ahogy írsz.

- Mint már mondtam ez felesleges. Elkéstél már ezekkel a szavakkal. Már nem a te dicséretedért írok… volt mikor azért tettem, hogy hátha olvasol, de mára már nem. Inkább azt, mondd, hogy mit rendelsz.

- Csak egy túrós tésztát. Nincs sok pénzem. Ez nekem drága étterem.

- A vendégem vagy. Egyél valami tartalmasat. Nem nézel ki valami jól.

- Nem akarok rajtad élősködni.

- Figyelj, nekem nincs időm játszani a ’szerény, csóró, hirtelen felbukkanó apa’ színjátékot. Ha akarsz akkor rendelj túrós tésztát, de felajánlottam, hogy egyél valami húst.

Intettem Jonak, hogy jöhet.

- Igen? Mit hozhatok? – kezdi udvarias, hatalmas mosollyal az arcán, ami most megnyugtat. Megnyugtat, mert ennek az idegenebb embernek a mosolya ismerősebb, mint az apám egész lénye, aki velem szemben ül.

- Én szeretnék kérni egy adag rántott camambert áfonyaöntettel, sültkrumplival, mellé pedig egy pohár jeges teát. Később desszertnek egy szeletet a híres neves, házi csoki tortából. – mosolygok rá

- Igen, felírtam. Félre is tetetem már most a szelet csoki tortát, mert ma nagyon kapós.

- Az mindig. – nevetünk a pincérrel, mint két jó barát.

- És önnek, uram mit hozhatok? – fordul apám felé Jo.

- Akkor biztos nem baj? – kérdezi elveszetten, mint egy kisgyerek.

Hát ugyan miért ne… ez a minimum édesapám miután ennyi éven át egy szelet kenyeret nem adtál nekem, de még csak egy jó szót sem.

- Biztos nem baj, csak mondjad. – válaszolom.

- Akkor szeretnék egy gulyáslevest egy csirkepaprikást és egy hortobágyi palacsintát.

- Huh, ennyi hús mit gondolsz elég lesz? – kérdem tőle

Egy pillanatra elszégyellte magát és a terítőt bámulta.

- Akkor hozom is egy pillanat. – s Jo döbbenten tovább állt.

- Ne haragudj, de nagyon régen nem ettem normális ételt. De megkérdeztem… – védekezik, és az egész helyzet olyan mintha szerepet cseréltünk volna. Ő szabadkozik és kér engedélyt, mint egy kisgyerek, én pedig megetetem, mint a szülő

- Tudom, nem is baj.

Egy ideig nem szóltunk semmit, majd visszavette a szülő szerepet;

- Szóval mi újság van veled? Milyen az életed? Jól keresel? Boldog vagy? Van férjed? Gyereked? – árad belőle millió és egy kérdés.

- Huh, te aztán gyorsan akarsz pótolni. Megvagyok úgy ahogy. A boldogság pedig igen relatív dolog. Én jobb szeretek úgy fogalmazni, hogy csak meg vagyok… amikor írok, és nem itt vagyok ebben a valóságban, hanem egy másik dimenzióban teremtek pusztán a fantáziámmal, egy másik ember bőrébe bújva, ahol olyan dolgokat is megtehetek, amit amúgy nem mernék… akkor igen, boldog vagyok, de alapjáraton pedig csak megvagyok… és nincs se férjem se gyerekem. A munkámat szeretem, nagyon. Az a kijáratom a valóságból. És igen, mondhatni jól keresek. Nem élek nagylábon, de magamat minden gond nélkül, kényelmesen fenntartom. Más valami?

- Nem hittem volna, hogy ilyen mély nyomot hagyunk benned – elszégyelli magát, szemeit lesüti.

- Miért mit hittél?

Pár percig némán nézett rám. Én nem akartam szemeibe nézni, félő, hogy akkor a kislány legbelül átveszi az irányítást, és a karjaiba borul, hogy védje meg a világtól, ami olykor annyira gonoszan esküdik össze ellene.

- Tudni akarod? – töri meg a csendet.

- Nem. – tudtam, hogy a magyarázkodást kezdené, de így is van elég gondom nélküle is.

Megdöbbent, mert láthatólag, már egy komplett beszédet állított össze a fejében.

- Hogyhogy nem? – kérdi, szemei kikerekednek

- Mert nem érdekel. Számomra nincs jogos kifogás arra, hogy valaki magára hagyja gyerekeit… és innentől kezdve úgy sem értenélek meg, éppen ezért felesleges.

- Értem. És a véleményemre kíváncsi vagy?

- Nem igazán. Nélküled lettem az aki.

- Azért elmondhatom?

- Felőlem. – vetem oda félvállról, de a kislány belül tűkön ült, és készült inni apja minden szavát.

- Nem megyek bele, hogy mekkorát hibáztam, és mindezt már jóval korábban meg kellett volna tennem… tudom, hogy nem erre van szükséged, sőt tudom, hogy tőlem semmire nincs szükséged. Önálló nő lettél nélkülem is. Megállod a helyed, magabiztos vagy. És bátor. Nem sok ember tudta volna ezt végig vinni, úgy, hogy legyen az életének célja és ne adja fel. Tudom, hogy nem vagy rászorulva, de rendkívül büszke vagyok rád. Értelmes, gyönyörű felnőtt nő lettél. És ugyan én nem sokat konyítok az irodalomhoz, de szerintem kivételesen jól írsz. Különleges gondolataid vannak, amiket másokkal is megoszthatsz. Segítesz másokon, közvetve irányítod őket. Átsegíted szavaiddal a mélyponton lévőket, és reményt adsz neki. Ha szerelmes egyik olvasód erősíted az érzést, ha szomorú, és könnyek közt ír neked, akkor kötelet dobsz neki, hogy kimásszon a gödörből. Hiába állítod, hogy senki nem tudja ki vagy, nagyon sokan szeretnek. Olvasom a rovatodat, tudom. – vesz egy mély levegőt – szeretlek kislányom.

Ekkor felmentő seregként megérkezett Jo és elénk rakta az ételt.

Az énem kislány részének szívét megtalálták a szavak, és egy könnycsepp gördült végig arcomon. Megkaptam azt az elismerést, amire mindig is vágytam, és aminek hiánya miatt bármilyen előléptetés, feljebbjutás vagy díj sem lehetett egész. Az édesapám megdicsért.

Apu észrevette, de nem szólt semmit. Érezte, hogy lánya nem lett az az érzelgős, egymásra borulós ember.

Némán elkezdtünk enni. Egészen a desszertig senki nem szólt semmit.

- És van hol laknod? – szökött ki a racionalizmus által lezárt ajkaimon.

- Van, köszönöm kérdésed. Egy barátomnál húzom meg magam, amíg össze nem szedek egy kis pénzt saját albérletre.

- Mert ha gondolod… - kezdek bele a mondatba, de befejezni már nem tudom.

- Nem kell köszönöm. Nem szeretnék rád akaszkodni. Nincs jogom hozzá.

- Rendben, én felajánlottam.

- Igen, és köszönöm is.

Ismét pár perces csönd következett. Megint megtörtem.

- Liennel beszéltél?

- Nem, még nem. Nem tudtam elérni. Téged a cikkeid alapján tudtam hol keresselek, de Lienről semmilyen nyomot nem találtam.

- Ha gondolod, megadhatod a számát. Szeretnék vele is találkozni. - folytatja

Elővettem a telefonomat, és az egyik szalvétára ráírtam a saját, illetve Lien mobilszámát, majd átnyújtottam felé.

A szemében hála csillant meg, és eltette zsebébe a szalvétát.

- Köszönöm.

- Nincs mit. De még egyszer ne szúrd el. Egy esély talán, ismétlem, talán mindenkinek jár, de kettő már biztosan nem. Így is nehéz még az első is, másodikban ne is reménykedj.

- Nem is akarok. Többet nem hagyom, hogy kicsússzatok a kezeim közül.

- Nem mi csúsztunk ki, te dobtál el. A kettő nem ugyanaz.

- Tudom. Nem győzök elnézést kérni…

- Hát azt nem is.

Lassan befejeztük az ebédet, és én a számlát kértem.

Apu nyúlt a zsebébe és a benne pihenő aprót az asztalra tette, hogy minden maradék pénzével beszálljon az ebéd költségeibe.

- Mondtam, hogy meghívlak. Azt tedd el.

- Nem engedhetem, hogy mindent te fizess.

- Mit mondtam a ’szerény, csóró, hirtelen felbukkanó apa’ szerepről? – kérdem

- Azt, hogy nincs rá időd. – válaszolja, szemeit lesüti

- Pontosan, úgyhogy azt tedd el.

Elkezdte összeszedegetni az aprót az asztalról, és ebben a pillanatban tiszta szívemből megsajnáltam. Hogy egész élete arra nem volt elég, hogy egy ebédet ki tudjon fizetni. Se karrierje, se családja, se reménye nincs a jövőjéről. Egyedül van, elkeseredett, nélkülöző, és magányos.

Kivettem a tárcámból egy tízezrest, és átnyújtottam neki.

- Tessék pár napra elég lesz. Ha, kell még szólj.

- Jajjj, Camino nem fogadhatom el. Tedd vissza a helyére. Azért te dolgoztál meg.

-  Nyugodtan tedd el, és ne kéresd magad, tudom, hogy akarod.

- Biztos? – kérdez vissza hatalmas őzike szemekkel.

- Igen, biztos. Na, tedd el.

Lesütött szemmel kivette a kezemből és a zsebébe gyűrte.

Én az ebéd árát beletettem a számla mellé, és felvettem a kabátomat.

- Nekem ideje visszamennem.

- Rendben. Örülök, hogy találkozhattam veled, és köszönöm az ebédet is és a pénzt is.

- Nincs mit. Ott a telefonszám, ha kell valami hívj. De mint már mondtam ne hidd, hogy ezzel az apróbb beszélgetéssel minden meg van oldva. Beszélj Liennel is, és talán rendezhetjük a kapcsolatot, ha egyáltalán akarod. De nem olyan gyorsan, mint ahogyan eltűntél az életemből.

- Szeretném, és mindent meg fogok tenni annak érdekében.

Közben elkészültem, és kínosan éreztem magam. Nem tudtam, hogy kell most elköszönni… a puszit túl soknak tartottam az ölelést, pláne. A szia-szia rideg lehet de találó.

Az órára pillantottam, és rádöbbentem tényleg nagyon késésben vagyok.

- Na, teljes csúszásban vagyok, muszáj rohannom. – és ezzel ott hagytam az étteremben. ..."

2010 december 7. 12:12

Az Ember-kór

„A könyvek nem tehetnek róla, hogy ha a világosság fáklyáját, amit lobogtatnak, bűnös emberek gyakran tűzcsóvának használják fel, és életet, gondolatot hamvasztanak el vele. „

G. Hajnóczy Rózsa

 

Expozé:

Egyik éjszaka A Felfoghatatlan magához ragadja a lányt és a biztos jövő képéből kihajítja a rideg valóságba.

Anita felébred a látszat- világból, és meglátja, hogy a rasszizmus és a diszkrimináció tombol, dübörög világunkban. Ordítva könyörög, hogy meghalljuk rombolásának hangzavarát.

Ember, embernek gyilkosa. Ítélkezünk csupán egyszerű színek alapján. Barna fiatalok számon kérő pillantásai vetülnek ránk a koporsókból, miközben a Fehér idősek kárörvendően nevetnek üres életük alkonyán. Anita belenéz a Barna holtak szemébe, és elmorzsolja ítéletét a semmilyen élet felett.

Végigjárja azt a rendkívül fájdalmas utat, melynek végén ráébred, hogy egy ember nem azért lesz jó, vagy rossz, mert a bőrét Isten, a sors vagy az élet (ki miben hisz) feketére, vagy fehérre festette… Isten nem egy szeszélyes művész, ki kedve szerint pingál az élet vásznára… Mi, saját magunknak választunk színt, mely független a fizikai léttől.

Ha ő képes volt ezt az utat megtenni, mi miért ne lennénk képesek ugyanerre? Mi miért rohanunk át életünk országútján nem figyelve a belső árnyalatokra?

Életét áldozza értünk, hogy felébresszen minket álomvilágunkból. Hogy soha ne kelljen nekünk is egy olyan világban ébrednünk, ahol egy kór pusztít a cigányok között, mert nem vagyunk képesek a békés együttélésre. Amikor már odáig fajul, hogy revansként a magyarokat ölik, mert mi is ezt tesszük velük…

Még nem késő, de elérkezik majd egyszer az a pont, amikor minden nő Anitává, és minden férfi Attilává válva egymás karjában döbbenek rá, hogy a világ már nem megmenthető…

Anita megváltozott, mi miért nem tudunk? Vagy megpróbáljuk egyáltalán? Miért ne tegyünk magunkért most, a mi törékeny jelenükben a biztos, közös jövőnk érdekében?

 

 

Egyik regényem expozéja. Ha érdekelne a történetem tudod hol találsz. Ha viszont előtted még a névtelenségbe burkolódzom, akkor írj itt, s bemutatom neked a talán nem is olyan távoli jövőt, egy kis science fiction túlzással.

Hogy miért? Mert a még hivatalosan cenzúrázatlan könyvkiadás épp a témám miatt nem teszi fel könyvespolcára történetemet.

Próbálkozom, hisz ahogyan sokat tartják, ha már csak egyetlen egy embert is elgondolkodtatok, már megérte a megteremtésével töltött hézagos három évem.

2010 december 7. 12:07

próba

Azért próbálkozom. Ha másért nem hát hű olvasóim miatt. Köszönöm nektek, hogy az üres napok, a sok szóköz után is olvastok.

Köszönöm.

2010 december 7. 11:11

SzóközSzóköz

Nem tudom. A szavak belém fagytak. Nem férnek ki összeszűkült torkomon.

Én tudom mekkora varázslat az írás, én tudom milyen a semmiből felépíteni egy egész világot, hogy milyen embereket tanítani, vagy irányt mutatni a kóbor lelkeknek. Én tudom. Éreztem azt a leírhatatlan elégedettséget, mikor következik az utolsó pont.  A teremtés gyönyörűségét. Akarom! Hiányzik...

... vagy ... mégsem? Valahogy mindezen csoda mellett is bennem vicsorít a kérdés; Kinek? Minek? Értelme netán lenne?

Írnék, de mit? Nem rajzolódik ki kép előttem, nem hallom a földöntúli hangokat. Csupán mondatfoszlányok, apró morzsalékok a felfoghatatlan teljes egészből. Hogyan rakjam össze? Kusza, zajongó érthetetlenség. Csupán firkantások mely bamba szemmel néznek számonkérően rám. Sajnálom. Nem megy. Nem találok vissza. Keresem, kutatom de még nincs meg. A saját elbizonytalanodásom ragadta volna magával a történeteimet? Az érzelemszörnyetegeimet, melyeket tintába akartam fojtani?

Egy gondolat viszont folyamatosan visszaköszön az elmúlt időszakból. Ki akarom törölni magamból, eltüntetni, de nem akar távozni. Pedig már könyörgök neki, de nem. Nem..

Mennyivel könnyebb lenne, ha egyszerű, normális ember lennék. Ha teljes egészében kielégítene az ha egy irodába indulnék reggel, ahol a banki papírokat rendezhetem. Ami eredetileg volt A Tervem. De közben... Basszus közben jött a késztetés, hogy papírra vessem gondolataimat. Hogy reménytelenül csimpaszkodjak abba a csalfa reménybe, hogy hátra hagyjam magam. Hogy áhhh... C.R.Z szavaival élve: "... hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. ..." Hogy szavaimmal örök életet adjak az arra érdemeseknek és érdemteleneknek. De ennek ára van. ...

Létbizonytalanság. Elsősorban Íróvá szeretnék lenni, s csak amellett újságíróvá. Itt ebben az országban... Hát, sok sikert ... De ezenfelül ennek van még egy annyira súlyos ára, hogy elbizonytalanít végső célom melletti kitartásomban. Netán lenne értelme?

Egyik legszebb dicséretem egy idősebb íróbarátom ajkait hagyta el, ki úgy fejezte ki magát, hogy már csak azért elvenne feleségül, hogy regényeim oldalait legelsőként olvashassa.

Én miért nem érzem? Féléletemet azért adnám, ha én is látnám azt a szépséget, mit mások látnak benne. Akkor talán megérteném, hogy megéri. De így...

Miért szorul az háttérbe, hogy engem mi tenne boldoggá? De így nem látom annak beteljesedését. Így nem, amíg Íróemberré akarok válni.

De mégis ... Nem tudom kiölni magamból.

Őrlődöm. Nem tudom merre. Nem értem. Kettészakadok.

Mond, miért hagytad ezt hagyatékul rám? Mond miért örökítetted át nekem ezt az áldást és átkot? Mond miért? Hisz te sem lelted meg a boldogságod benne. Mond miért kárhoztattál el?

 

 

Még 9 nap ...

Talán azután majd vége lesz ennek a gyilkoló bizonytalanságnak. Talán. Talán még remélem is, hogy így legyen. Talán majd újra talpra állok, ahogyan azt már két éve folyamatosan teszem. És talán majd méltón tudom tovább viselni hagyatékát. Talán. Talán remélem.

2010 december 1. 01:17

írógép.

régebbi írásom az én drága Mesteremnek Születésnapjára:

 

Írógép.

Öreg bolt volt már. A vevői megszokottak, újdonság nem igen érkezett már.

Volt itt minden, mi művészembernek kedves lehet. Igazi madártollak, melyeket elég tintába mártani s kezdődhet is az alkotás. Áztatott papír, melytől a gondolatok nemesebbnek hatnak. Pennák, golyóstollak, töltőtollak és tinták százai figyelték a látogatókat a poros polcok tucatjairól. Kis notesz, és nagy, bőrkötésű vagy papírkötésű, kézzel kötött vagy gyárilag hajtogatott. Vásznak pihentek a sarokban, ecsetek sorakoztak felette. A festékek önkényesen birtokukba vették a bolt hátulsó falát, és mint a katonák, sorakozva várták az őrült lángoló elmét. A szeszélyt és szenvedélyt, mely emberi testben, művészként ragadja őket magukhoz, hogy aztán hazaérve az öntudatlan lázálomban forró festő felhelyezze őket méltó nyughelyükre. Minden teljes egész volt. A rozsdás múlt színeibe öltöztették a boltot.

Lágy csilingelés szakította fel a félhomályba borult helységet. Egy látogató. Egy új kíváncsi lélek. Egy utazó. Egy kalandor. Hosszú fekete haja táncolt, ahogyan becsukta maga mögött az ajtót.

A bolttulajdonos, az öreg bácsi döcögött is ki a pulthoz.

-          Igen? – kérdezi leplezetlen örömével

-          Jó napot! Csak nézelődnék kicsit, ha nem gond. – válaszolja az idegen, kinek ez a környezet nem túl ismeretes.

Nem igen vesz el ő a szavak erdejében. Nem. Jobb szereti a kiszámíthatót, az állandóságot, a megoldásokat. Ő nem az a típusú ember, ki folyton csak kérdéseket tesz fel az univerzumnak. Ő nem nyeli le a gondolatok végét, abban reménykedve, hogy mindenki majd maga felfesti sajátjára igazítva. Ő nem kérdez, Ő válaszol.

Kíváncsian nyúl minden tárgy után. Ízlelgeti a világot. Rácsodálkozik minden apró holmira, a teremtés eszközeire. Élvezi, ahogyan egyre mélyebbre süllyed ebben az ismeretlen világban.

Hirtelen megdermed. Kezei nem nyúlnak tovább a következő kacatra, szemei nem kémlelik tovább a polcokat. Talán még a szíve is kihagyott egy ütést.

Az öreg bácsi felé fordul.

-          Igen, kedvesem az különleges darab. De mégsem kell senkinek. – leemeli a polcról a régi rozsdás írógépet.

Ahogy megfújja tetejét, a porlepel szállni kezd. Eltelíti a kalandor tüdejét is. Mindketten köhögnek. Az öreg bácsi átnyújtja az apró gépezet.

A kalandor szeme megcsillan, ahogyan a kezébe csúszik. A rozsdás, koszos írógépet vizsgálja. Minden alkatrészét ellenőrzi az Ő szokásos racionalizmusával.

-          De hiszen ennek semmi baja nincsen. – néz az öreg bácsira.

-          Látszólag nincs. Látszólag olyan, mint az összes többi. Sokszor megvették már tőlem, de mindig visszahozták. Az összes betűt leüti csak kettőt nem. Meg akartam már javítani, szerelgettem már sokszor, de sohasem sikerült papírra vetnem azt a bizonyos két betűt.

-          Érdekes. Melyikeket nem üti le? – kérdezi, szemei már abban a fényben úsznak, hogy újabb problémát oldhat meg. Izgatott lett.

-          Az „s”-t és a „z”-t. De csak akkor, ha egymás után akarod leütni. Akkor a már leütött első betűt is betépi a gép.

-          Értem. – hümmög az orra alatt a kalandor. – Megnézhetném én is? – kérdezi

-          Hát persze kedvesem. Ott az asztalom, vannak ott eszközök is, ha szükséged lenne rá.

A kalandor felfűtött izgatottsággal helyezi az asztalra, és vizsgálja át újra és újra. Erős lámpafénnyel megvilágítva a különböző réseket. Fordítgatja jobbra, balra, hát, ha meg sikerül oldania ezt a furcsa rejtélyt. Nem érti hisz, semmilyen tudományos hibának nincs nyoma.

Ujjaival siklik végig a billentyűkön, különösen ügyelve arra a bizonyos két betűre. Apróbb dudorokat tapint, kis defekteket a kis gépezeten. Odavilágít, és meglátja, hogy a két betű aljára valami fekete maszat ragadt. Valami sötét genny a régmúltból, mely nem kopott el a jelenben. Elvesz az öreg bácsi asztaláról egy hegyes hosszú fémpálcikát, és lassan kezdi el leszedni. Óvatos, ügyel, hogy meg ne sértse az írógépet.

Sikerül neki.

-          Kérhetnék egy papírt? – fordul az öreg bácsihoz.

-          Hát persze aranyom. Parancsolj.

A kalandor finom, hosszú ujjaival, melyeket sebek szelnek, behelyezi a lapot. Ujjait ráhelyezi a billentyűzetre.

Csend. Hirtelen ránehezedik valami földöntúli némaság a kicsi boltra. Mindketten megdermednek, még lélegezni sem mernek.

Az írógép mordul egyet, nem erőszakosan, inkább megkönnyebbülten. Mint egy hatalmas sóhaj.

Billentyűi, akár a zongora, túlvilági dallamot kezdenek játszani.

A kalandor szíve már a torkában lüktet, az öreg bácsi lehet már szívinfarktust is kapott ebben a végtelen percben.

Kong, ahogyan a tintát belevési a papírba. Lassan rajzolják fel magukat a betűk.

Mintha valaki egy éles vágással elhasította volna a folyamatot. Egy pillanatnyi kietlen csend, majd az utca zajai ismét beszűrődtek a boltba.

A fiatal kalandor a papírért nyúlt s finoman kihúzta az írógépből:

„Köszönöm. Szeretlek.” – állt rajta.

 

Az öreg bácsi a kalandornak adta az írógépet, aki boldogan haza vitte annak bizonyítékát, hogy újabb problémát sikerült orvosolnia. Sikerült valamit megoldania, amit korábban senkinek. A kicsi írógép immáron az ő polcán pihen, és azóta is ontja magából a történeteket, a gondolatokat és érzelmeket. Felszabadultan emeli át a meséket a valóságba