Ars Poetica

Valóság; kiszolgáltatottság. Itt csak egy vagyok a sok közül és nem a Teremtő. Egy gyermek vagyok, aki a mesékben rejtőzik, a saját meséiben.

Pár Betű...;

"Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és lelkének ára van."

"Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb.""

Feedek
Megosztás
Vélemény Morzsák
  • Camino: @: köszönöm :)
    (2016-04-23 10:40:17)
    Elegy
  • Lili: Imádom a blogodat!!
    Pussz: Lili az L&L-ből.
    (2016-02-17 19:45:16)
    Elegy
  • Alice.s.life: Cool
    (2015-09-28 20:14:21)
    Csendet kérnék.
  • Camino: féltégla? felcsigázott.
    (2015-07-28 10:09:55)
    Tragédia.
  • Camino: Köszönöm a kedves szavakat :)
    (2014-04-02 21:15:48)
    Storm.
  • Lyla: Szia!
    Nagyin tetszik a blogod, így bekerült a Jó blogok tárházába, itt a linkje: http://csakegyuzenet.blogspot.co.at/2014/03/xi-blog-gondolatok-konyvtarba-egyeb-blog.html
    (2014-03-31 15:02:12)
    Storm.
  • Camino: köszönöm :)
    (2014-03-23 11:59:52)
    Beragadó Szóköz.
  • Marcipán Lili: Szia!
    Díj nálam, for you!
    http://lisaanddirection.blogspot.hu/
    (2014-03-17 17:20:58)
    Beragadó Szóköz.
  • Lugar: :))
    Végülis igen, lehet így is fogalmazni!:))
    (2013-09-14 00:15:17)
    Morzsák.
  • Camino: @:
    személyes bájom sosem múló kíváncsiságom, nemde? :)
    (2013-09-13 22:14:31)
    Morzsák.
HTML

2018 október 26. 14:35

Grecsó - Mellettem

Grecsó Krisztián – Mellettem elférsz

A könyvespolcomon van számodra hely?

 

„Én a testemmel szerződést kötöttem.” – indítja az örvényt. Egyetlen mondat, amelyet megismétel az egész történeten keresztül. Kétszázhetven oldal menetel közben el előttünk.

Testtel való szerződés. Az egyetlennel, amely az idő spiráljában végig kitart mellettünk. Amelyben összeforrnak az idők. Első említésénél még egy erős férfitestet fest fel szavaival. „Egészséges akarok lenni, mert a múlt tele van halállal, és én érezni akarom, hogy bírom a halált.” Ezután a következő majd’ háromszáz oldal rozsdabarna színbe fordul.

Súlyosak a lapok. Párbeszédre Grecsó nem pazarolta a sorokat. Az egész meséje egy összefüggő fekete halmaz. Ha szereplője ajkait mégis szóra nyitotta, dőlt betűvel jelzi. Furcsa szedés, kirívó szerkesztés. Éppen ezért nehéz ez a szemnek, amely lelkesen venné be a cafatokra szedett történeteket, melyek kicsit nehezen akarnak összeállni.

Hálásak lehetünk azon ötletgazdának, aki a könyv belsejébe felskiccelt családfáért felel. E nélkül nehezen értenénk meg, kiről is beszél a szerző. Ismétlődő nevek, generációnkénti újra játszás.

Majd a könyvfedél megadja magát. A történet. … Több szempontból is nehéz olvasmány. Sodró cselekménye nemigen van, pörgő izgalom az utolsó részben ért, amikor a kaotikus állapotok közt a jelen és múlt egymás mellé érkezett; végre történt valami a főszereplőnkkel. Ráadásul nem hagyhatjuk figyelmen kívül annak személyét sem. Kezdjük az elején:

Kétszáznyolcvanhét oldalon átrágva magunkat sem sikerül elég kitartást tanúsítanunk a szerzőnek ahhoz, hogy legalább a főszereplő nevét elárulja nekünk. Vagy úgy egyáltalán bármit. Kapunk egy kontúrvonalat, amelyet vagy elfelejtett kitölteni, vagy nem tartotta fontosnak. Jellemrajza hiányos. Múltjában is pusztán azért kezdi az ásatást, mert tisztába akar jönni magával, a helyét keresi. Magától, gondoskodásból korábban nem kereste volna a megbúvó, poros részleteket nagymamája, vagy rokonai szavaiban. Nem figyelt volna oly nagy gonddal a szavak ritmusára, a betűk incselkedőn bújtató dallamával. Pusztán csak azért figyelmet tanúsítani, hogy idősebb társának, rokonának örömet szerezzen. Nem. Unalmában és a magára találás vágya miatt kezdi a múltjának megismerését.

Az első lökést egy sugalmazás adja, miszerint nem tud oly sokat magáról. És, mint talán mindenki, a főszereplő is úgy gondolta, hogy a jelenben feltett kérdésekre a múlt adhatja meg a választ. Nem csoda, hisz a múlt tetteinek vaskeze formálja jelenünket. Az finomítja a kontúrokat, simítja, vagy épp emeli ki az éleket, a mélyedéseket. A kérdés csupán csak annyi marad, milyen áron szerezhetjük meg őseink titkát? Vajon mennyi értelme van mindezt felkutatni, mennyiben adnak választ saját problémáinkra? Mily módon mutathatna utat? Mennyire lesz lenyelhető, és megemészthető egy olyan olvasóközönség számára, akiknek idegen e család? Vajon feltérképezzük-e egy ismeretlen-ismerős múltját, mielőtt akár mi is le nem utaznánk vidékre, a családhoz, hogy saját kutatásba kezdjünk? Hogy vajon mellettünk elfér-e a múltunk?

Rengeteg kérdést vet fel a regény. Merész témaválasztás, még merészebb környezetbe helyezés. Kortárs írónk fiatalabb nemzedékekre nem igen gondolva úgy mesél a TSZről, mintha a nagymamáinkkal társalogna, akik maguk is dolgoztak ott. Feltételezi annak ismeretét, mint a családias szomszédság, a kedvesnek nevezett pletykálkodás, azon jogcímen, hogy csak gondoskodnak egymásról, mert ők, egy falu, egy telep, egy apró, összetartó közösség. Máshogy mennek ott a dolgok, mint a városban. A házasodás kényszere, mielőtt vénlányokká válnának az életerős, húsos nők, és ezen szégyen elől való menekülés. Az asszonnyá válás. Az elfojtott szexualitás, amely ott bujkál a szénaboglyák tövében, lenn a folyóparton, vagy egy táncesten a művelődésházban. A kerítőasszonyok finomkodásokat mellőző mesterkedései. Mind-mind olyan dolgok, amelyek egy született, úgynevezett tőgyökeres pesti számára ismeretlenek. Hisz a „városi levegő felszabadít”. Mi az ország dübörgő szívében nem gondolkodunk oly feudálisan, mint ahogyan azt a puszta embere teszi. Kárunkra mintsem hasznunkra mi nem kötődünk egy telekhez, nincsenek oly erős kapcsolatok a szomszédok vagy egyes kerületben élő emberek közt. Égető kérdéssé válik tehát: kinek íródott e regény? Ki képes élvezettel betörni a sorokat? Élvezheti-e vajon egy olyan olvasó, kit a betondzsungel szült, ki egy hangyabolyban rohangál naphosszat? Képes-e érezni a csend és a puszta adta nyugalmat, amit a parasztok éreztek, Domos kivételével, mikor hazatértek hétvégére? Felvonja-e a szemöldökét a Városi, ha egy homoszexuális kapcsolatról olvas? Felvonja-e, ha nap, mint nap ennél sokkal színesebb, merészebb és elvontabb figurákat lát a metrón, a téren, vagy egy szórakozóhelyen? Képes-e érezni azt a mély szégyent, amelyben mindezért egy Vidéki részesül, ha családjában hasonló történik? Véleményem szerint túl szűk rétegnek érthető és ezáltal élvezhető a történet.

Dicsérendő ugyanakkor a pironkodás nélküli őszinteség. Ahogyan lehámozza mítoszokat és fényt derít a kínos részletekre.

Mindemellett a főszereplő számomra gyáva figura marad. Nincs élete. Még csak azzal sincs tisztában, mit jelent az. Egyedül a teste van, amelyet szemügyre vesz olykor. Ami a valósághoz láncolja, mely az egyetlen biztos pont az életében. Melyet ismer. Mely miatt elgondolkodik. Elfér-e a test mellett valaki? Néha úgy gondolja, igen. Ki kell tölteni a mellette lévő négyzetet, amely a tükörből oly üresen bambul rá. De a napjai, órái a múltban pörögnek, alig van néhány kósza perc a jelenben, ami valóban a jelennek szól, s nem csak a két régi történet között valami átfedés, amíg mondjuk az egyik mesemondótól a másikig utazik például a villamoson. Van egy semmitmondó munkája, a barátnője a történet elején elhagyja az egyik munkatársa miatt, s maradnak nagyanyja jegyzetei, melyek visszarántják a múltba. Elkezdi az ásatást. Csak épp nincs nagy figyelemmel másokra. Nem különösebben rázza meg, hogy kérdéseivel, vagy azzal, hogy mesélteti a másikat milyen mély sebeket szakít fel, milyen félresiklott életeket és elhibázott döntéseket csócsálgat naphosszat. Ugyanis ez válik az életévé. Mesélés és meséltetés. A holtak világa. Az élő, a valóságos túl unalmassá avanzsál. Célja a megismerés. A felesleges felderítés. Hisz azzal, hogy egyik felmenőjének dicső hírét lerombolta, lerántotta a papnövendékről a szent leplet, senki életét sem tette jobbá. Még a sajátját sem. Még csak egy válasszal sem került semmihez sem közelebb.

Ugyanakkor egy szép és megható epizódláncolattal zárjuk a régi történetek sorát. Grecsó nagyon finoman fésülte össze a múltat a jelennel. Összemosta a nagypapa és unokája szerelmi történetét. Egymás mellé érkezett a két vagon. Közel ötven évvel ezelőtt Domos nagyapja, a vidéki, randevúra várta szerelmét, Zách Évát, a pesti asszonyt. Az elegáns, finom, úri hölgyet. Unokája éppen ugyanazon helyen várta azt a nőt, akitől nem tudott szabadulni. Azt aki, egy bokorban szerzett neki egy párperces örömöt. Egy kurvát. Kire azóta is folyton gondolt. Kit a buszon látott, a kávézóban. Domost cserbenhagyta az asszony. Az unokája, és egyben a főszereplő története viszont nem zárul le. Ott hagy minket a szerző. Egyedül a sarkon. A várakozás közepén. A türelmetlenségben. Magunkra hagy.

Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regénye nehéz olvasmány. Bizonyos embereknek ugyanakkor élvezhetővé is válhat. Akiknek mesélt nagyszülője a TSZ világáról. A falu társas magányáról. Máskülönben túl idegen. Nehezen azonosulható. Ugyanakkor Grecsó szépen fogalmaz, ügyesen ugrál az idő síkján. A vállalkozó szellemű olvasóknak mindenképp megér egy misét, de azzal szembesülniük kell, hogy nem egy „tucat-könyvet” tartanak a kezükben.

Zárásul; a regény minden furcsasága ellenére, a végén számolnunk kell azzal, hogy bennünk is felszakad a kérdés; mellettünk ki férne el? Jelenünk? Múltunk? Egy személy? Ki vagy mi? Van oldalunkon hely? Maradt? Vagy mindent kitöltünk?

2018 május 14. 20:38

A könyv

A könyv

Párás szemmel nézi a képernyőt. Mintha kiesett volna a jelenből. Tekintete képzeletébe zuhan, ahol már ő a birtokosa.

Mindig is rajongott értük. Az egész lakást velük töltötte meg. Az embernek a sorok s kupacok között sétálva az az érzése támad; a világ összes könyve között bolyong. Mániákusan gyűjtötte őket, mintha tényleg ez lenne egész létének egyetlen célja. Birtokolni a gondolatot. Megannyi évnek és személynek önnön kivetülését a világra. Mindegyikben viszonttükröződve egy-egy univerzum. Az összes érzelem és elgondolás nem másról, mint a mindenről. Nem vágyott többre, csupán erre.

Ilyenkor hiába szólítgatta, semmi reakció. Minden érzékszerve kikapcsol. Nem ritka, hogy akár hetekre eltűnik, amikor beszerző körútra indul. Ilyenkor semmit nem lehet hogylétéről tudni, míg egyszer csak hazaér egy nagy halom kinccsel – ahogy ő hívta mindig is.

Ekkor sem történt másképp. Hosszú percek után felpattan, idegesen kapkodni kezd. Feltépve a szekrényajtót, szöveteket gyűr bőröndjébe. Fürdőbe siet, a küszöbben megbotlik – mindig. A legtriviálisabb dolgokat felejti el, amik mellett milliárdszor elment, bezzeg ha olvas egy jól megírt sort, egy ügyesen, emlékezetesen egymás mellé fűzött szavak egymásutánját, na, azt egy életre megjegyezte, mindig is.

Pár perc múlva kiesik a fürdőajtón. Ismét bőröndjébe hajigál dolgokat. Céltalanul pattog a lakásban.

Számított, mégsem várt pillanat érkezik hirtelen, ahogy a bejárati ajtó maga mögött hagyva a szemlélődőt csapódik tokjában.

-          Amint tudok, jövök… - kúsznak az üres lakásban szavai, ő már elment.

De nem tudott…

Felkelt a Nap, majd elbújt a horizont alatt. Ezt még több ezerszer megismételte.

Aprót csilingel a csengő feje felett, ahogy az ajtót nyitja. Többször járt már itt, kifejezetten szereti. A belépéskor orrát megcsapó dohos könyvek illatát. Mintha múlt századokból hajítanák jelenükbe az aromákat. Áporodott idők pihennek a polcokon. Szűrt és mindig álmosan nyújtózkodó napsugarak csúsznak végig a felületeken. Kényelmesen sétál a sorok között. Ezek azon alkalmak, amikor nem siet. Nem kell kapkodnia, rohannia egy időpont kedvéért. Szükségtelen az udvariassági sorokat elhadarnia, úgy tenni, mintha tényleg érdekelné. Mert sajnos nem. Furcsa, de talán őt bántja ez a legjobban. Megszámlálhatóan kevés dolog érdekelte a világon mindig is. S ezek közé igencsak kevés ember tartozott. Nem hiába, a vér nem válik vízzé – ahogy szokták mondani.

Lustán lépked. Maga sem tudja, pontosan mit keres.

Vörös karcolat a fekete szöveten, a gerincen reneszánsz hurkok kunkorodnak. Érdekes, de ezen furcsa disszonancia vonzza tekintetét, elkerülhetetlenné téve, hogy érte nyúljon, de amint kezében tudja, húzni kezdi valaki a túloldalra, át a másik sorba, amelynek az elején találkoznak;

-          Elnézést – makogja

Egy rozsdás ember áll előtte. Ruhái hanyagul lógnak rajta. Semmi nem passzol semmihez, mintha még a két zoknija is különböző lenne. Kopott, megtépázott hajmaradvány pihen fejének tetején. Gyűrött bőrét is mintha csak figyelmetlenül dobták volna rá. Gödrökben ülő párás szempár, közepén apró szembogár.

Végigfut hátán a hideg, hogy mennyire ismerősen tükröződik alakja a homályos tekintet felszínén. Beleborzong a gondolatba, hogy ezt az üres vázat, mely esetten és rozogán áll előtte, ismeri. Néhány kontúr, egy-egy ív oly ismerősen bújik meg a ráhányt ruhák, az elnyűtt bőr alatt, hogy nem tud szabadulni azon szürreális érzettől, hogy ismeri ezt az embert, kötődik hozzá valamely formán.

Az apró szembogár hirtelen kitágul, mintha pajzsot vonna a tudat elé, hogy fel ne ismerje az előtte álló kistermetű nőt. Felégetné a képeket, melyeket emlékezete dobál elé. Amelyekben még gyermek, aki most előtte ereje teljében lévő fiatal hölgy.

Remegve nyújtja felé a könyvet. Azon kötetet, amely miatt akkor este elment, s azóta sem tért vissza. Egyszerre érezte magát bűnösnek és áldozatnak. Elhagyta, amit nem érdemelt meg, de a betegség volt, amely otthonról őt elragadta. Amely akár egy lánc mozgatta végtagjait, uralta tetteit.

Bocsáss meg. – rebegi

2018 május 7. 20:36

Szeretlek

Szeretlek

- Szeretlek.

Két korsó csattan az asztallapon.

- Itt is vagyok – formálja a pincér szavakká berobbanó jelenlétét, miközben egy szalvétával törli fel az asztalra kicsobbant sört – egészségükre! Hozhatok még valamit? - kérdi kissé erőltetett mosollyal szája szélén. Olyan hatást kelt, mintha ez is munkaruhájának része lenne.

- Egyelőre nem, köszönjük. – válaszolják szinte szinkronban, szabadulván a pincér alkalmatlankodásától. Ennél rosszabb pillanatban nem is hozhatta volna meg a már húsz perce kikért söröket.

A férfi elneveti magát. Zavartan. Nem így tervezte a nagy vallomást.

Gondolatok cikáznak fel s alá koponyájában. Oszt és szoroz, pillanattöredékek alatt vesz számításba különböző eseményláncolatokat, pro és kontra listát vés nem létező papírjára, s mindezt néhány ezredmásodperc alatt. Érdekes kettőség az ilyenkor szinte mozdulatlanságig lelassult idő, s az a rengeteg minden, ami mégis megtörténik mindez alatt. Elképzelt életek pillanatképei peregnek, mindig más látványt elénk hajítva. A ’mi lett volna, ha...’ játék kegyetlensége, ahogy azt latolgatja, talán mégsem így, ekkor és itt kellett volna. Egy dologban volt csupán egészen biztos; a személyben. Teljes bizonyossággal tudta, hogy ez az egy, ami viszont teljesen kétségbevonhatatlan. Másnak nem is tárulkozhatna ennyire ki, csak neki.

Végtére is ez mindig így szokott lenni, – próbálja magát nyugtatni – minél fontosabb valami, minél többet tervezgeti az ember, pörgeti le megszámlálhatatlan alkalommal a forgatókönyvet fejében, annál inkább berobban a valóság a maga triviális együgyűségével; ahogy most is egy legrosszabbkor érkező, mégis elkéső pincér személyében.

Régóta készült már erre. Túl régóta. Talán ezért is érzi most magát egy esetlenkedő kisfiúnak a nő előtt. Ám vajon létezik-e ezen kívül még vallomás, amelynek időzítésén ennyi minden múlik? Ennyi élet, s annak folyása? Tudta; amint szabadra engedi magából ezen érzelmet, bármi megtörténhet. Vége az udvariaskodásnak, maszkok és álruhák cserélgetésének, a kirakat rendezgetésnek. Megfordíthatatlanul felülíródik minden, ami addig történt. Már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Hogyan is lehetne, miután, bevallja, számára ő az első, a legfontosabb, azon lény, kivel egész létét elképzeli, kivel sokszorosítaná, megosztaná gondolatait, de még sejtjeit is új életet teremtve, melyért ők ketten felelnek? Létezne-e ennél szorosabb egység, őszintébb egyezség?

- Ne haragudj – tekintetével kisfiúsan kerüli a vele szemben ülőt, szíve szerint világgá szaladna. A nagy és erős férfi.

A nő valahogy mindig is csodálattal adózott a férfiak kettősége előtt. Rengetegszer meglepték már a nagy és erős férfiak sebezhetőségükkel. Ahogy nőjük, asszonyuk előtt leomlik megannyi szerep, felvett viselkedési forma. Ahogy a sarokba hajigálják a szigorúságot, a tárgyilagosságot, társadalmi szerepüket. Munkájuk, napjuk során hozott döntéseik következményeinek súlyát. Gyengédségre szomjazva nőjük mellé bújva szerelmesen becézgető lényekké vállnak, kik világa egyetlen simítástól megnyugszik s helyére kerül. Bekuporodva asszonyuk ölébe sokszor nem is vágynak többre, minthogy egyszerűen csak megszeretgessék őket. Végigsimítva hátuk, álluk vonalát, játszani a kiálló szőrszálakkal. Éreztetni; biztonságban vannak. Nem olyan értelemben, mint amit ők adnak meg a gyengébbnek titulált nemnek, másfajta biztonság ez. Mindkettő kell a teljes egészhez. Ahhoz, hogy működjön. Elemi viszonyulás ez, a női lelket a férfi ragyogtatja, míg a férfi spirituszt a női erősíti.

Még mindig ott nyúlik közöttük; Szeretlek. Megfürödnek az első színvallásban, egészen elmerülnek benne kiélvezve a felszabadultságot, a valahova tartozás köpenyét magukra terítve; nincsenek egyedül.

A nő kezét a férfi felé nyújtja. Megsimítja.

- Én is…- aprót sóhajt - Én is szeretlek.

A férfi tekintete elválik az asztallaptól.

Mindketten elmosolyodnak.

Hazaértek.

2017 november 24. 09:56

Holdjáték

részlet…

.

 

Durva vászon alól tűnik elő. Olykor. Furcsa holtként gördül végig az égbolton. Szemfedél borul pajkos tekintetére. Próbál kikukucskálni alóla. Virgonc ezüst nyúlványok folynak szét az égbolton. Csillog az ezüstös felszín, melyen megcsúsznak a fénynyalábok. Groteszk a mosolygó tetem látványa az éjsötét vásznon. Kráterszemei kémlelik az éjszakát. Küzd. Haldokol. Hisz közeledik; lassan aranysárga sugarak érkeznek és bizonytalan, párórás otthonát cafatokra szedik. A fenti végtelent uralmukba törik. De még tart. Még Ő uralkodik a mi törékeny, pillanatnyi világunkon.

Ajkait apróra nyitja; lélegzete átfújja testem. Összerezzenek, Ő rám mosolyog.

Karjait leengedi; végtelenségig nyúló ezüstnyúlványa körbefon. Reszketek, ahogy jéghideg lepelként hullik rám érintése, mégis eggyé akarok válni vele.

Elpilledek karjaiban. Nem számít immáron semmi. Pehelyként emel maga mellé. Finoman csúsztat rá egy sötét, puha maszlagra. Kósza lélegzetként pihenek.

Tekintetem elől a durva szemfedél ellibben. Ott lenn, mélyen lenn, a valóság morgó gyomrában két embert látok meg. Egy padon ülnek.

Ki nem mondott szavak cikáznak körülöttük. Mindenfele gondolatfüzérek tekerednek. Fényképek hullnak a földre, de a vaku utópikus világokban villantak. Érthetetlen ez az elkapkodott késés, hiszen még lehetne elég idő helyére tenni mindent.  Ha lenne még értelme.

A két alak egy sötét folt. Nincsenek színek, s nincsenek már érzelmek. Burokként merednek a padon, mint két idegen. Testük minden sejtje, mintha az ellenkező irányba iszkolna. Szürreális ez a felállás. Kifacsart pálfordulás.

A pillanat néma, lenyelt sikolyt hoz magával, ahogy apróra nyitja ajkát. Kezei dermedten fekszenek ölében. Feszül benne minden izom, mégis mozdulni képtelen. Az üvöltés elnémult. A düh eltűnt. Elmúlásában közönnyé porladt, de szinte még az is eltűnt. Hangja immáron néma lélegzet társa süket fülének. Régen egymás szemében kémlelték a világot, és mégis, mára semmi sem maradt. Elpárolgott minden. A szemei előtt történt mindez, mégsem látta. Helyette inkább megannyi mentséget szőtt végtelen, csak hogy szerettét mentse. A szellemet, amelyet alakjába gyűrt. De ő talán sosem létezett, csupán csak a képzeletében. Annyira szerette volna, hogy a mellette ülő az az ember legyen. A másik … csupán kihasználta a formájára teremtett alakot, hogy mindent megszerezhessen, amit csak akart. A figurát szerette, akit a formájára teremtett. De ők ketten… mint a tűz és víz. A sosem létezőt imádta. Rajongott érte. Bármit megtett volna neki. De ő nem létezik. Sosem létezett.

 

Köddé vált az egyik legcsodálatosabb ember, akit valaha is ismert. Csupán egy testet hagyott hátra, egy üres, kongó vázat, mely vonásait viseli.  Kifolyt minden belőle, a kezei közül, végigpergett egész testén, szemeiről is hömpölygött. Ott maradt. Egyedül.

Kénytelen szembe nézni vele, hiszen mást már nem igen tehet.

Az ezüstnyúlvány körülfonja derekamat, és leemel őrült képzeletemről. Lassan ereszt vissza a valóságba. Telhetetlen gyomra mordul egyet, ahogy lábaim a földet érintik, és hátam a pad támlájához simul. Ránézek.  A mosoly felé már csupán egy faragott görbület. Elszégyellem magam. Ez itt a valóság. Veszek egy mély levegőt. Ő nem szól.

- Egy pillanat. - töröm meg a fullasztó némaságot közöttünk.

Pereg a film. Magamutogatásuk után elégnek a kockák. Semmivé vállnak, szinte meg nem történté. Tisztít a láng. Takarít.

Nevetések töltik meg hallójárataimat, könny pihen a sarokban. Az igazság mantrázása nyomja el nevetésünk, a hangodat.

 

Rettenetesen fájt téged elengednem.

- Mehetünk. – esetten hullnak ki a betűk számból.

Elindulunk.

Felnézek a felettünk feszülő durva vászonra, melyen az ezüsthaldokló utolsó lélegzetére készül. Vérvörös lángcsóva nyalja végig testét, mosolya ráég a végtelen lepelre, mi pedig elsétálunk egy új napba.

Ő jobbra, én pedig balra.

 

Mindent sajnálok. Leginkább téged.

2017 november 6. 20:45

Lights

régi karcból;

 

Kapcsold le a villanyt. Kérlek, oltsd le. A lámpát. A holnapot. Húzd be az ajtót. Ne engedd be a hideget s a világot. Gyere, ringass el egy szebb álomba, egy gyönyörű illúziót gyűrve az éj vásznára.

Alakod közelebb lép.

Szívem dörömböl cellájában, majd kiszakítva a falakat. Paradox mód sejtjeimet mégis nyugalom áztatja. Egy esetlen kislány nyújtózkodik bennem, ott, hol a nő lábán már magassarkúja pihen.

Ajkadra mosoly szalad.

Megállnak a léptek. Felém. Félúton. Nem szólsz, mégis kérsz. Engedelmeskedek, hisz nem is tehetnék másképp. Felém magasodik alakod, karjaid körbefonnak.

Megáll a pillanat, miközben odakinn minden elrohan.

2017 augusztus 20. 10:21

Öleb

Öleb.

A mese folytatódik. Hogyan máshogy is ne történhetne...?

 

Liheg a kis öleb a díszes palota falai közt. Szegénykém egész eddigi napját gazdája tomporának nyalásával töltötte. Fárasztó, kimerítő dolog is biztos megélhetést biztosítani magának. Keményen meg is dolgozik érte. Nap, mint nap.

A gazda, Orbitálisanostoba Vince, őfelsége legyint, lábhoz inti háziállatát. Az pattan, ugrik, szökken, nehogy megvárassa azt, ki csak tömi és tömi határtalan gyomrát.

A kis öleb, BayomZsógor különösen izgatott. Alig kap levegőt, annyira lelkes. Mindig is azt hitte különös gondolatai vannak, s termete ellenére képes megijeszteni bárkit. Hogy elég magasra nyalta fel magát, s bőven ideje lenne már, hogy valaki az ő hasát is megvakargassa. Valaki, aki alatta van. Szerinte bőven akadt ilyen, ám a szomorú rá nézve az az egészben, hogy szinte mindenki csak egy kis vakarék ölebnek látta. Ami volt is valójában.

- Kitaláltam gazdi! Kitaláltam! Én! Ügyes vagyok? - pattog a kőpadlón ahogy a labdái szoktak.

Gazdája felébiccent. Szóra nyitni ajkát túl fáradtságos lenne.

A kis öleb nagy levegőt vesz, összeszedi minden agysejtjét, próbálja magára erőltetni a higgadtságot, nyugalmat, hogy komolyabbnak hasson, mint ami. Egy padlóra esett hajszálat libbent meg a kiáramló levegő, ahogy kitöri magát testéből.

- A koldusok kezdenek elkanászodni. - kezdi a kis vakarcs - A faluban gyülekeznek, mulatságokat tartanak, nem is értem, hogy képzelik mindezt. De ami a legfelháborítóbb az egészben, hogy közben elkezdtek az udvar ellen szövetkezni, szervezkedni.

Orbitálisanostoba Vince felhorkan, majd egy másodperccel később újra nyugodtan ereszti rá ölebére bamba, üres szemeit. Túl ostoba ő ahhoz, hogy felismerje a veszélyt. Eddig is mindig a jól tartott biztosai tették meg helyette mindezt.

- Arra gondoltam - folytatja - hamarosan nekünk is ezt kéne tennünk. Kivonulni a palota falain kívülre, mert kimerünk. - lesüti szemeit, torkán nagyobb nyelés gördül végig - Mulatságot tartani mindazért, ami számunkra lényeges és felülírhatatlan. Mindezt méreggel telve. Engedjük még őket egy kicsit szórakozni, akár még rongálni is, mert így legalább magasabbról hullnak majd alá. Mikor már azt hiszik, van esélyük. Egy ideig. Később pedig majd ezt megfordítjuk. Később újra átélhetik milyen menekülni és rettegni. Meg szeretném erősíteni gazdám annak fontosságát; hogy méreggel vagyunk teli, s ezt ki akarjuk ereszteni.

A gazda, Orbitálisanostoba Vince csak legyint egyet. Túlzottan lekötik elméjének játékai.

Amelyik kutya ugat, az nem harap. Érthető?

2017 április 3. 19:58

Amit írt... - LM

 

Neked, kit sohasem láttam..

 

Tű karcolja a lemezt. Recseg, ropog a gitárszoló. Karcos női hang simul a lágy zenébe.

Dallam tölti meg a levegőt. Ritmusukra ring megannyi emlék, érzet.

Keserédesség rajzolja mosolyát ajka szélére.  Megannyi boldog illúzió keringőzik előtte.

Elkábul a látványban. Tengernyi emlékmorzsa hullámzik előtte.

Ezernyi éjszaka, amelyet végigmeséltek.

Virrasztás, csend és nyugalom.

Izzó parázs, elképesztő könnyedség, megkönnyebbülés, nagyobb, mit bármely gyóntató szék is adhatna - legyen ez bármekkora szentségtörés.

Mezíttelen őszinteség milliónyi gúnyában, szerepben, megannyi álarc mögött.

Valójában, imádott vele játszani. Játszani vele?

 

Lépéseket hall háta mögött. Halk reccsenést hallat a fa léptei nyomán.

Tekintete már csupán vörös ruhájának szélén sétált.

Követi; szűk, szürke folyosó, szűrt fény.

Por mindenütt és hűvösség.

Dohszag tekeredik torkára, kúszik fel orrjárataiba.

Az eltűnik egy ajtó mögött.

Nyomait övére helyezi míg ott nem találja magát az ajtóban.

- Minek jöttél utánam? - dobja elé

- Tévedtem.

Nem látja arcát, testének tartását. Homályos sziluett, honnan a hang érkezett.

Sóhajt. Egy hatalmasat.

Mintha ezernyi szó vesztette volna erejét s szakadt volna fel belőle. Egyszerre.

Magához rántja. Ám az testének vonalát végig a sötétben tartja.

A másik csupán érezheti őt, ahogy már megannyiszor azelőtt.

Szétduzzad mellkasa kongó ürege. Végtelen történetek táncolnak benne.

Szemhéja belső vásznára festék szalad. Becsapódva, szétterülve színezve ki mindent.

Orrjáratait megtölti a világ aromája. Zene ivódik minden sejtjébe, az összes képbe.

Az a kezébe kapaszkodik. A jobbat magasra tartva.

Másikat pedig derekára helyezi. Mint egy igazi úriember.

Elindítja. Könnyedek léptei.

Végigvezeti. Fel sem merül benne, hogy ezt ne engedje.

Mostmár tudja mit jelent. És, hogy hiányzik neki.

Ellép tőle. Finoman még megszorítja kezét.

Édeskés illat marad utána. A ruhán és bőrén.

Az hátrál. Húzódik a teljes sötétbe.

- Találkozunk még? - kérdi

- Nem tudom. Túl sokszor kérted már, hogy ne jöjjek.

2016 július 25. 20:04

Tánc. Tánc.

Tánc.


Belép a zajos helyiségbe. Sokkal hangosabb, mint azt még kinn hitte. Dübörög a zene, minden egyes sejtjén trambulinoznak az ütemek. Maga előtt hullámzik az ember tömeg. A dallamokon siklanak a testek, izzik a levegő, forr a hangulat. Lassan a pult felé kezd araszolni. Egyen-ketten behúznák, beolvasztanák az izzó, vonagló embertömeg részévé. Lágyan fordul ki dereka köré kulcsolódó karok mögül. Mindig csak egy kicsit pördül tovább, mint amennyi lendületet adott neki egy idegen keze.

A bárnak támaszkodik. Egy gesztenyebarna szempár keresi tekintetét.

-          Szia. Mit adhatok? – kérdezi tőle

-          Szia. Ne haragudj, elméláztam. Egy chi chi-t kérnék.

 

A pultos fordul is, üvegek után nyúl. Magasról önti egyikből egy pohárba a nedűt. Lágy eséssel omlik az alkohol. Szirup következik. Lávaként hasít az alkoholba. Hol összeérnek, megfesti. Vörös folyam áztatja poharának tartalmát.

-          Vársz valakit, hogy eddig mindenkit elutasítottál, aki táncra hívott volna? – töri meg a csendet a pultos

-          Ööö – megköszörüli torkát – igen is és nem is. – Tekintete látszólag messze veszik.

-          Ne haragudj, nem akartam személyeskedni – teszi a lány elé az időközben elkészült italát.

-          Jah, nem, dehogyis, semmi. – a pultos tenyerébe teszi a szükséges összeget. Magához veszi poharát. Lágy mosollyal köszön el tőle.

Keresztülsiklik a tömeg szélén. Egy asztalhoz ül. Italát ráhelyezi. Egyik székre táskáját, másikra magát teszi le. Tekintete az előtte táncoló tömegbe veszik, gondolata sokkal messzebbre. Egy ismerős tengerkék szempár hasítja keresztül az emberhalmot. Egyenesen a lányt szúrja fel tekintetére.

Mélyet kortyol italából. Rég látott, ismert idegent fedezett fel a helyiségben. Ehhez pedig muszáj lesz inni. Még ennél többet is. Pörögnek a filmkockák, eddigi közösen megélt életük jelenetei siklanak szemei előtt. Immáron a képek is azon ritmusra mozdulnak, amely a helyiséget is megtölti, túldagasztja. Mosolyra nyúlnak ajkai, vérvörös görbületet rajzolva a hófehér bőrre.

A férfi lassú léptekkel oldalaz felé. Egy ideig egészen eggyé olvad a táncoló testekkel. Egy ritmusra ring megannyi húsdarab, megannyi lélek. Kezek barangolnak erre-arra, görbületek találják meg a tökéletes homorú felüket, amelyekkel úgy eggyé válnak, akár csak ying és yang.

-          Hát akkor táncra fel – mosolyodik el újra a lány, miközben lassan a hullámzó tömeg felé veszi az irányt.

Mély levegőt vesz; teljesen áthatja a megannyi parfüm és az izzadt emberi testek bukéjának egyvelege, majd beleveti magát a tengerbe. Lágyan ring teste, ahogyan mozgatja őt is a tömeg. Egy férfi hátát érzi sajátjához simulva. A pillanat töredékét tekintve is tökéletesen együtt mozognak. Egy testként hullámzik a hús. Szabadságban ugrál a lélek.

Karok lengik körbe, derekára fonódik egy. Tekintetét felemeli. Arcából egy tincset simít el. S meglátja célállomását. Ideje sincs feleszmélni, köszönni, vagy bármi.  Az rögtön a mellkasához fordítja be. Kézfeje a lányéra kulcsolódik. A két szempár találkozik. Egy izzasztó másodperc, amely alatt le is pörögnek kisfilmjük legemlékezetesebb jelenetei. Nincs is szükség szavakra. Beszél helyettük minden más.

A férfi kipörgeti. Kétkarnyi távolság, ezer mérföldnek tűnő tátongó szakadék, amelybe már megannyi minden örökre elveszett. Lábát súlyosan a földre ejti. Még az előzőnél is nagyobbat dobbant. Megremeg alattuk a padló, ropog a fa. Egyre kisebb szüneteket hagynak az egyre sürgetőbben doboló lábak. Még a gyorsuló ritmus se fog ki rajta. Megfeszül megannyi izom, izzadságcsepp gördül végig a mellkason.

-          Olé, olé – kántálja egy emberként a tömeg.

A lány elneveti magát. Lábai macska-egér játékot idézőn lépkednek előre-hátra. Csípője a ritmusra ring. Egészen belefeledkezik. Egyik kezével hajába túr. Arcán önfeledt mosoly nyúlik végig.

Mozdul a test. Kikapcsol az elme. Egy lépést jobbra, majd kettőt balra. Hármat előre, de négyet hátra.

A férfi hirtelen magához rántja. A lány ébenfekete haja és vörös szoknyája száll egyedül ebben a fülledt térben.  Dobbanás jelzi, ahogy a férfi karjába omlik a lány. Ám ő hirtelen kezeit mellkasára feszíti. Ellöki magát tőle. Két lépést hátrál. Közben lassan fordul. Teljes félkört leírva háttal mindennek. Kezeivel szoknyájába kapaszkodik. Válla felett hátrapillant. A férfi őt nézi, s a távolságot közöttük. A lány ismét elmosolyodik. Ajkával, szemével, egész lényével.

Keresztülsétál a megdermedt tömegen. Lágyan, egyáltalán nem siet. Az ajtóhoz ér. Egy pillanatra megáll. Vesz egy mély lélegzetet. Duruzsol benne a kíváncsiság. Megfordulna. Szemébe nézne. Keresné a kérdőjelet.  De nem! Ennek nem most van itt az ideje. Kezével a kilincshez nyúl. Megszorítja nyakát, míg az tehetetlenül esik le, elengedve minden reteszt, kitárva a valóság felé vezető út bejáratát. Kacérság nyúlik ajkán. Dobbant egyet. Egy utolsót, egyelőre. Elhagyja a helyiséget. Az akkori tánctért.


… Dobbanás. Egyetlen dörrenés. Mintha az ég szakadna rá. Zúdul, ömlik minden, mit a múltban felejtett.

 

2016 május 22. 21:18

Kisiklott másodpercek.

régebbi kezdés, új befejezés

 

Kisiklott másodpercek.

Pillanatok. Melyek megismételhetetlenek. Súlyuk elmúlásuk után zuhan lényünkre. Elszalasztani megannyi cselekedetet, vallomást, mozzanatot.

Teher, amely soha többé nem gördül le rólunk, hiszen a feloldozást magunk mögött hagytuk. Nem fordulhatunk vissza, nem lépdelhetünk az idő peremén. Nem egyensúlyozhatunk, hogy a rozsdás időbe visszaszökhessünk.

Teher.

Terhe a búcsúcsóknak, amelyet nem adtunk át a távozó ajkára. Meg nem mutatva titkunkat.

Terhe a leggyönyörűbb vallomásnak, amelyet a félelem kimondatlanságra ítélt. Egyetlen szónak elszalasztott lehetőségét, hogy elmondjuk; szeretlek. Egy haldokló ágya mellől úgy tovább állni, hogy nem viszonozzuk a kitárulkozást. Csak megköszönjük.

Terhe a rossz lépéseknek a játéktáblán. Hibák ezreinek, amelyek a jelenben annyira egyértelműen kitűnnek. Mikor is, hol is tévelyedtünk félre. Rossz utakra, gyötrő mellékágakra. Zsákutcákba.

Terhe a megtanult leckéknek. A kincs mindig nehéz. De cipelni kell a tapasztalatok súlyát. Fáradttá tesz, nyűgössé. Elveszi a gyermeki lelkesedést, helyette bölcs unottsággal ajándékoz meg.

Terhe a bűntudatnak, amely sokkal nyomasztóbb, mint az elv értéke, amit elhajítottunk érte.

Az árulás súlya. Amikor a test cselekszik, de a lélek benn gyötrődik, úgyis, hogy épp mámorító boldogságban mártózik teljesen. Hisz ő tudja mi lesz az egésznek a vége; önmagunk elárulása a szerelem szeszélyének.

Terhe a csalódásoknak. Amikor egy pillanat alatt omlik össze minden, mit addig oly nagy gonddal építgettél. Megfagy az idő abban a lélegzetben. Mozdulatlanságig lassul le minden. Csak a Te fejedben pörögnek a végtelen képkockák, amik addig a percig juttattak el téged. Keresed a jeleket, miket nem vettél észre idejében. Pedig…

Terhe az elszalasztott lehetőségeknek. Az a nagy mennyiségű történet-halom, amelynek darabkái kivétel nélkül úgy kezdődnek; mi lett volna ha… Az a rengeteg mondat, amely kimondatlanul ott cikázik a koponyádban.

Terhe a hazug szavaknak. Amelyeket lényedre hánytak. Amelyeket te simítottál másnak szomjazó lelkébe. Tetted motivációjának gonoszsága. A rád omló fájdalomé, amikor kiderült, átvertek.

Terhe a téves emberekkel megélt kliséknek. Mennyire gyermekdeden is vágyunk valamennyire – akkor is, ha szégyelljük is bevallani őket. Elegáns kézcsókra, munkahelyünkre küldött csokorra. A kedvenc filmjelenetünk sajátos valóságra hívására. Egy szerelmes versre. Egy gavallér gesztusra. S könnyedsége, amikor az embereddel őrzöl hűen egy egyszerű műanyag darabot, mert nektek egy közös kis titkos világot rejt az a kis darabka. Ez a ti sajátos klisétek.

Terhe a legmélyebb vallomásoknak, amelyek nem a megfelelő embereknek lettek elsuttogva, félre eső helyeken és időben. Mámorító boldogsága, amikor minden a helyére kerül.

 

Még szerencse, hogy megannyi másodperc várat még magára.

Gyertek hát, táncra hívlak bennetek…

2016 május 19. 21:19

Darabokban - egy

Darabokban.

a második darab

 

Elmosolyodik, ahogy felelevenedik előtte a múlt. Az a csodálatos, életteli, különleges múlt. Őrülettel, tébollyal beoltott, szürreális évek egymásutánja, amelyek megélésénél semmit sem imádott jobban mióta csak az eszét tudta.

Megremegett keze, ahogy visszatette a pultra telefonját. Vegyes érzelmek bénították. Érezte azt az ürességet, ami már nagyon rég óta életében tátong. Amelyet bármivel is próbál befoltozni, sohasem sikerül neki. Sokszor előfordult már vele, hogy annyira hajtogatta mindenkinek elégedett boldogságát, hogy szinte el is hitte azt. De aztán magára maradt pár percre, s érezte a húsa alatt tomboló agressziót/erőt. A feszültséget, amely össze- összerántja ujjait, ököllé formálva kezeit.  Ilyenkor ordítani tudna, rombolni. Bármit, mi elé kerül szétzúzni. Ilyenkor tombol benne az érzet, hogy boldogsága csupán illúzió, hisz a szakadást csak egyetlen egy emberrel tudná tökéletesen kijavítani. Visszahelyezni, ki lehullott onnan. Ki után nem kapott időben, elengedte. Csendben nézte végig, ahogy az lehull a semmibe… Képtelen volt megmenteni mi köztük volt. Tehetetlenség bénította. Akarta is meg nem is, hogy happy end nyugodjon történetük végén. Sosem értette ezt a kettőséget magában, de nem is kutatta. Rettegett, hogy az igazságba, ami mindig is ott lebegett körülötte, valósággal belehalna.

Mélyet lélegzett, nem akart feltűnést kelteni.  Nem akart magyarázkodni. Semmit sem szeretett volna megosztani azzal, kivel a fedélen osztozik. Az ő helyén. A saját falai közt.

A konyhában a hűtőhöz ment. Derékig behajolt abba, hogy kivegye a leghátulra gurult bort. Fehér és félszáraz. Ezt szerette. Annak a finom keserűségnek ízét a szájában, amelybe apró leheletként nyúlik el valami enyhe édeskés aroma. Kirántotta belőle a tegnap belegyömöszölt dugót és mélyet kortyolt bele. Csak úgy hömpölygött le nyelőcsövén a lé, majd mikor azt érezte gyomra megtelt, elemelte szájától az üveget és a kukához lépett. Halkan belecsúsztatta azt, nehogy a szobában tévéző kijöjjön onnan.

Sosem bírta az alkoholt, ezt tudta jól, sőt a legtöbbször be is vallotta azt, ám voltak pillanatok, mikor gyermeki lelkesedéssel ugrott bele a majd én most jól megmutatom érzésbe. Ezek a próbálkozások természetesen mindig megbosszulták magukat másnap, de ez sosem szegte kedvét a következő megmérettetésnél.

Bizseregni kezdtek porcikái, feje elnehezedett, tompult benne minden gondolatnak ereje.

2016 május 19. 21:08

Több.Kevés. ...Szomj.

régi karc újragondolása . . . (v3)

(Bennem élsz részlet)

 

 

Van, amikor egyetlen egy pillanat képes kifordítani, megfordítani mindent. Áthelyezni a szereplőket, átpakolgatni az eredményjelző táblán nyugvó számokat.

Van, hogy egy titok egyszercsak sokszorosára duzzad, ereje megnő, kiterjed, hatalmat ajándékozva dédelgetőjének. Oly képességet öltve magára, hogy világokat képes romba dönteni. Lehet-e egy életen át a titkot megvédeni? Oltalmazni? Akarom-e egyáltalán ezt a sok gondoskodást? És vajon az elégtételt?

 

 

Tudod, ha egyszer a mi történetünket megírnák… Gyönyörű lenne, s mégis egy rendkívül fájdalmas és szánni való történet születne. Melyben a szavak zokognának. Szüntelen könnyek potyognának a sorokból. Rázkódnának az oldalak. Elnyelne mindent a keserédesség. Belefulladna a kicsi lény, az aprócska, felélesztett Szörnyeteg, akit valójában mi alkottunk. És mindennek ellenére ámulatba ejtő, mámorítóan szépséges és izgató Szörnyeteg kelne életre. Ha minden lenyelt mondat szerepelne. Ha mozgatórugók ott cikáznának. Ha érezhető lenne minden mozdulatnak, minden kimondott vagy kimondatlan szónak az az érthetetlen ereje, amelyet oly nagyon álcáztunk.  Én ezért, te azért. Vagy egyszerűen még az is meglehet, hogy én is, te is csupán a játék kedvéért tettünk mindent.

Hmm… Bámulatos elképzelés. Izgató felismerés. Libabőr szalad végig testemen, hacsak arra gondolok; tényleg minden betű értelmet nyerne, melyet lényemre hánytál. Melyet mosolyogva simítottál bele szomjazó lelkembe …

Mennyi minden meglepne… Mennyi minden.

(Például ez...;)

 

Megbocsátás. Bűn.

Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Hagyni, hogy ezen tánc kimossa belőlünk a kínt, haragot, minden fájdalmat. A gyűlöletnek keresztelt csalódást.

Sajnálom, de ehhez én még kevés vagyok. Egy gyermek vagyok. Ne haragudj, de képtelen vagyok megbocsátani. neked. Egyszerűen nem megy.

A Bűn bezzeg… Bűnbe esni oly könnyű. Annyira egyszerű. Kényelmes. S még igazságos is. Most legalábbis mindenképp fel tudná venni ezen öltözetét is.

Tapasztalatból tudhatod, hogy a Bűn oly sok mindenünktől megfoszt. Őszinteség, jóság, tisztaság. Sorolhatnám. Egy dologgal ajándékoz meg. Egyetlen egy igaz valamivel. Hűséggel. Sírig tartó hűséggel. Hűséggel az áruláshoz és ha szerencsések vagyunk, a bűntudathoz.

Nem hiszem, hogy tudod, de a Bűn még az illúziót is nekünk adományozza, hogy felsőbbrendűek vagyunk. Megtehetjük. És éppen ezáltal zuhanunk lejjebb és lejjebb. A mélységbe, perifériákra szorulva. Még akkor is, ha épp igazságot szolgáltatunk. Bíráskodunk. Hatalmat ajándékoz nekünk. Játékmester gúnyájának képzetét borítja mezítelen testünkre. Hogy mi irányítunk. Az Élet egy-egy szövőszálának végeit érezhetjük ujjbegyeinken.

Tudod, én mégiscsak a Bűnt választom, hiszen a másikhoz kevés vagyok. Túl gyarló. Parázslik bennem a vágy. Olykor olykor magasba kap nyelve, hogy elégtételt vegyek. Így pedig nem lehet megbocsátani. Mondjuk... őszintén?Ez az amire viszont már nem is vágyom, hiszen nincs mit. Magamat pedig feloldozom majd, ha ... . De azt hallhattad már, ugye, hogy a büszkeség rém makacs és ragaszkodó egy partner..?

 

Őszintén sajnálom. Nem azért, hogy elnyerhessem bocsánatodat. Azt nem akarom. Nem vágyom rá. Hanem… egyszerűen tényleg sajnálom. Lényem élő és már elrothadt sejtjeivel együtt. Sajnálom. Téged.

 

Nem tudom... Vajon ítélkezhetek-e egyáltalán? Feljogosult vagyok-e tán, hogy mást büntessek? Bűnnel sújtsak bűnös lelkekre? S vajon az én vétkeim felett ki üthet ítéletet? Kinek engedélyezett? Senkinek? Bárkinek? Döntésem által ítéltetek meg. Pódiumra lépek-e célkereszttel a hátamon vagy pedig nyeljen el a megsemmisülés mocska? Pódium, amiért bosszú által üzentem állítólagos értékemről, vagy pedig az üres árcédula bokámon?

Valaki vagy senki? Melyik ugyan melyik? A bosszú talán elfeledtetné velem az egészet? Meg nem történté tenne bármit is? Vagy valójában azáltal válnék még undorítóbbá, mint te? S a megbocsátás? Megbocsátás útján talán visszatérhetnék abba a lélekbe, melyben előtte léteztem?


Ne haragudj. Ne haragudj, de azt hiszem a vállamon üldögélő kis ördögporonty fog győzedelmeskedni. Engedek a csábításnak, s bűnbe esek. Csak immáron ellened és nem veled.


2016 március 1. 19:23

Darabokban

Darabokban.

az első darab

 

Kilép az épületből. A szél erővel kap hajába. Tépi a tincseket, minden irányba elhajítva az összes szálat. Beleborzong, még inkább kabátja rejtekébe húzódik. Kezeit zsebébe gyömöszöli.

Az égen meglepően gyorsan szaladnak a felhők víztől terhes, tetemes testei. Itt ott átszökik a fény, hasít egy darabot az iramból, ám az pusztán csak annyira elég, hogy vöröses derengésbe öltöztesse a színteret.

Érzi minden sejtjében a vihar közeledtét. Elemi ösztön itatja át egész lényét. A széltől független. Ilyenkor mintha a levegő változna meg. Az illata. A tapintása. Mintha ilyenkor éledne fel a civilizáció által elfojtott érzék, ami oly sokáig hű társa volt az embernek, védelemmel kísérte el az úton, hogy az idáig eljuthasson… Ám hálánk ezt mégis a halálsorral jutalmazta. Hiszen már oly kevés idő kérdése csupán…

Telefonját előveszi. Kikeresi a nevet megannyi betűhalmaz közül – apróbb sóhaj szakad fel benne – ujjával pöccint egyet – tárcsáz, ahogy mi öregek mondanánk.

Elkalandozik, míg monoton bőzések futnak be fülébe.

Nem is értem ezt az egészet – visszhangzik benne szüntelen. Hogy juthattunk el idáig? Hogyan lettünk mi egymásnak idegenek? Oly sok minden után. – Hirtelen pörögni kezdett a nagyjáték film. – Nem is értem ezt az egészet…

Apróbb rezdülés küldött bizsergést tenyerébe – Feleltek a hívásra. Meglepődött, hiszen oly kivételesen ritka alkalmakká változtak ezek.  Mint az ünnepek, csupán néhány alkalom, míg 365 napon végig nem utazunk.

- Szia.

- Szia. – feleli

- Akkor a szokásos helyen jó lesz? – kérdi a másik. Szenvtelen ürességgel.

- Igen – magától értetődőn bontja a hívást, hiszen tudja, úgysem következne semmi.

Fellép a vonatra. Végig a székek közt. Cipője, mintha a padlóhoz tapadna, ragad az egész. Mállik, rohad. Végigmegy az egyik kocsin, majd át egy másikba. Talált végre egy üres vagont. Nem szeretett mással utazni. Azt szerette, ha egyedül van, ha elgondolkodhat. Annyi mindenen. Hisz megannyi dolgon kellene, te mocskos, kapkodó idő, ha engednél. Keserűn elmosolyodik, majd leül az egyik négyesbe.

Pár perc mocorgás után mordul egyet az öreg gépezet, ránt egyet, majd komótosan neki lendül útjának. Lehet ez az utolsó, hisz testét több, mint száz éve rakták össze.

Lassan gyorsul az óriás alatta. Kezdenek elmosódni a kinti világ kontúrjai. Minden értelemben. Buggyan egyet elméje ismeretlene, s elnyeli őt. Temérdek percre biztosan.

 

Emlékszik mikor legelőször látta… Oly esetlenek hatott, kis szerencsétlennek tűnő idegen volt az ajtóban. Szégyenlősen lépett be, szemével a padlóval flörtölve.

Emlékszik mennyire megváltozott benne az első kép a következő években. Nem kereste társaságát, egyenesen kerülni próbálta. Zabolálatlannak hatott. Veszélyesnek. Erőszakosnak. Ha feltűnt, csupán csendesen, messziről figyelte. Mert volt benne valami. Valami, ami miatt, ha ő jelen volt, az ember azt érezte. Akaratlanul is érdekelte aktuális fejezete az életének. Akkor is, ha csak padokkal odébb sikerült összegyűjtögetni a részleteket. Minden szavában, egész lényében volt valami fojtott szomorúság. Valami mélabús, amely csendben emésztette fel őt, miközben minden tettével ezt takargatni próbálta, elfedni. Mindig ő nevetett a leghangosabban. Mindig ő hozta a legelképesztőbb sztorikat a közegbe. Körülötte mindig történt valami. S ez a mai napig sem változott…

Ahogy egyre mélyebbre sodródott annak a történeteiben, életeseményeibe, feléledt benne az oltalmazás iránti vágy. De nem tehette.

Teltek a nehéz hónapok, vánszorogtak az évek.

Az élet iróniája, hogy nevetséges evidenciákon keresztül hoz össze embereket. S ez velünk sem történt másképp. – kezdi belső monológját, mintha a másik ott ülne vele szemben. Pedig nem, régesrég már, hogy nem – Ezt követően már nem volt átmenet, semmi kialakulás, csak rögtön te és én. Senki más. Lemorzsolódott rólunk mindenki. Közös világot építettünk fel, amelyet titkoltunk, bujtattunk, hiszen tudtuk, az ékes bizonyítéka lenne annak, hogy mennyire nincs is velünk valami rendjén. Hiába vallottuk be azt egymásnak, másnak mégsem mertük. Legfeljebb érintőlegesen, de mélységekbe csak egymásnak engedtük bejutást. Hol már nincsen lepel, maszk, cenzúra. Semmi nincs csak a mezítelen félelmek, vágyak, álmok. Torz gondolatok, deformált érzelmek. Undorító igazságok.

..... ..... ..... ..... .....

2015 december 25. 15:49

Elegy

Elegy

 

Belekapok lelkem üregébe. Onnan kimarok egy érzetdarabot. Kitépem. Hasad a szövet. Sóhaj szakad fel.

 

Sötétben, a pislákoló fényben figyellek. Nem akarlak megijeszteni, nem akarlak elillani hagyni. Szorosan foglak. Kezeim, ujjaim bilincse kattan rajtad. Nem látom meg, mit oly nagyon keresek. Nem értelek, még mindig nem.

Napfénybe kísérlek. Ott vizsgálom definiálatlan, rejtélyes létedet. Táncolnak rajtad a sugarak, siklanak sima felületeden. Elnyelsz párat, majd visszaköpöd, hiszen saját létrejöttödben vagy teljes. És érthetetlenül tökéletes. Nem értelek, még mindig nem.

Közelebb hajolok, had lássalak. Vizsgáljalak. Engedd, hogy megfejtselek...

Meglepően nyugodt és csendes vagy. Ám látom, parázslik valami mélyen. Bujkál a szikra. Rejtőzködik a titok.

Egyre közelebb és egyre közelebb hajolok. Lélegzetem pára köpenybe öltöztet.

Villanás. Elfelejtett szívdobbanás.

Hasadást érzek bőrömön. Belém ugrott. Fejest élő húsomba. Fénynyaláb jelzi útjának vonalát. Kipattant a kis szikra, immáron koponyámban táncol a nyavalyás. S ekkor értem meg. Ekkor fejtelek meg;

Gyávaság a neved te szégyentelen.

Te, ki betegíted az érzelmet, s magát az Életet.

 

Tekintetem kezemre emelem, ahol immáron a rejtélyem csendesen, nyugodtan figyel, a szín tiszta Szerelem.

2015 december 19. 21:51

Kihámoználak Magadból

 

Visszatalált hozzám. Kérlek maradj velem...

 

Kihámoználak Magadból.

 

Leveszem inged. Mellkasod simítom. Érzem, ahogy tágul tüdőd, tenyerem alatt dobban szíved. Mélyebb lélegzetet veszel. Szemeidbe nézek. Találkozik a két tekintet. Keresik a választ a másikéban, miközben még a kérdés sincs megfogalmazva.

Kezeid derekamba kapaszkodnak. Magadhoz húzol. Arcomra mosoly szalad. Végigsimítom arcod markáns vonalát. Nyakamra csókokat lehelsz. Karjaid körbefonnak.

Elkábítasz.

Már nem akarom kukkolni gondolataid, a tekinteted mögé lesni. Nem űzöm megértésed. Hirtelen még csak nem is értem különbözőségeinket. Nem akarok rendet tenni koponyádban, még csak egy hajszálat sem akarok odébb simítani rajtad.

Szeretlek. – súgod fülembe. S bennem boldogság robban. Reteszei bejárják egész testem minden zegzugát.

Tekintetünk ismét találkozik. Ekkor látom szemedben mezítelen önmagad. Amelybe beleszerettem. Amit oly sokszor, oly sok ember elől elrejtesz. Pedig …

2015 december 11. 20:54

Szerelem, Te!

Szerelem, te mocskos áruló, te rideg gyilkos. Közhelykántálás csendül fel neved hallatán, mégsem vagy megfogható, megérthető, definiálható.

 

Mindenki beszél rólad, érintésedről, hangodról, illatodról, ízedről. Vak tapogatózás mind.

Bámulatosnak, gyönyörűnek festenek le, s marcangoló mocsoknak hiányod. Pedig mindkettő te magad vagy. Te kétarcú istenfajzat.

2015 december 9. 15:56

RVZ

ha már Múzsám elkerül...

régi-régi karc

 

Félek Tőled, rettegek. Az érzéstől, hogy vesztem Te leszel. Elragadsz, ott felejtesz. A sarkon, utcaköveken. Szélben, esőben. A hidegben. Mocsokban fetrengek, míg szíved meg nem esik gyötrödő lényemen. Testem, lelkem visszaveszed, otthon-illúzióját teremted. Úgy teszel, mintha lenne helyem. És én ezt el is hiszem. A polcról leemelsz, babaként kezeid közt pihenek. Szorítasz egyet, szemeimről könnycseppek peregnek. Megsimítod bőrömet, kezemet, kezedbe helyezed. Tekinteted rajtam pihen. Úgy teszel, mintha látnál, mintha szánnál rám egy percet, pedig... pedig csak a következő  lépést tervezed. Én kegyetlen Diktátorom.

2015 szeptember 3. 21:06

Hol keresselek?

Hol keresselek?

Múzsám!

 

Hiányzik

csókod, hogy szavakat lehelj üres belsőmbe. Szeszélyes játszmád, amely a trónusra emel, hogy utána onnan a porba taszítson le.

Hiányzik

ölelésed, érintésed, intimitásod. Birtoklásod, hogy szorosan tarts, míg az élet táncparkettjén végivezetsz.

 

2015 szeptember 3. 20:36

Minden este

Minden este.


Sötét alak sejlik fel a lemenő nap fényében. Komor járás, hűvös tartás. Hideg elegancia lengi körül. Lassan lépdel hozzám. Fekete szemeivel befedi lényem.

Leül elém. Némán mered rám. Mozdulatlanságban. A csend csábítja elő rejtekéről a Gondolatot; végétben is egyedül játszom a színdarabban, az Élet nevű játékban. Embereim szereplők, mellék karaktersereg. Fellépdelnek, maradnak a végső jelenetig, vagy épp elsétálnak egy mondat vagy hang után.

Gondolatok örvénye tajtékzik bennem. Milliónyi édes suttogás és nevetés vegyül őrjöngő jajjveszékeléssel, kiáltással. Nyikorog az elme, zakatol a mozdony. Nem tudja hol a végső állomás, csak keres, kutat, szüntelen űz valamit. Emlékmorzsalékok peregnek, hullanak.

Még mindig nem szól. Egy szót sem. Hozzám. Sem a világhoz.

Megérint.

Átkarol.

Hűvös testéhez húz. Szemében csillagok. Szorosan ölel. Birtokol nyugodt, békés mélysége. Sejtelmessége. Pajkosan rám mosolyog.

Felsejlik egy fénynyaláb, keresztül hasítja őt és semmivé lesz.

Itt az új nap. Az élet egy új, szűz lapja, amelyre lassan kúsznak fel a színek. Siklanak, gördülnek egymáson a cseppek, megfestenek mindent. Rajzolnak, satíroznak, hangsúlyoznak. Megmutatnak mindent, mit a másik oly gondosan elrejtett.

Elüldözte rejtekére.

Eljött megannyi történés. Annyi új esély.


2015 május 5. 21:40

Táncolnál-e?

Néha elgondolkodom rajtatok, régi szellemek, holt katonák lélekfoszlányai.

Olykor egészen magába ránt a képzelet…

Milyen lenne veletek harcba mennem? Küzdenem és túlélnem… A végtelen táncparketten áttáncolni magam egy másik dimenzióba… Volt, hogy hittem, a tökéletes lépteket lépem. Csodálatos zenére rezdül a világ.  Minden kotta, minden mozdulat oly gyönyörűen egybecseng. Rengeteg táncot eljártam. Lassút, kiszámíthatót, kliséset, lágyat, tiltottat, melankolikust, romantikust, szenvedélyeset, szeszélyeset, és játékosat. Volt, hogy bizsergett minden porcikám, többször, kellemes békességben léteztem. Sokszor nem éreztem magaménak a lépéseket, másszor sosem léteztem ennél jobban akár egyetlen mozdulatban.

Katonáim, csak épp sejtem, merre lehettek, kivel lépkedhettek, milyen zene szolgálhat létezésetek morajául. Elutasítottam-e volna felkéréseteket, ha most dönthetnék? Megélve már mindet. Akarnám-e bármelyikőtökkel még egy számra nyújtani táncunkat? Bánom-e, hogy ellépdeltem mellőletek?

Hirtelen élénk sárga fény hasít a színtérre. Ezen sötét táncjelenetre. Felszakítja a képet, a vásznat, a jelenetek sorozatát, a mozdulatot, a közös pillanatokat.

Hív az élet, hív az új nap. Magával ragad, s kiránt az Új Napba.


2015 február 11. 20:51

Burok

Stephanie Meyer – Burok

Stephenie Meyer igencsak beégett a köztudatba, amikor is feldolgozta a bűnös szerelmet egy újabb formában. Immáron már lejárt a Marimárhoz hasonló gazdag földesúr-szegény, ámde igencsak szemrevaló parasztleány ideje. Manapság már halandó és vámpír kell. Földönkívüli és ember. Még inkább elszakadni a valóságtól, még inkább feszíteni a határvonalat. El kell lehetetleníteni a szerelmet, kreált varázslattal teleaggatni, hogy … nos igen… az ember végtelenül telhetetlen lény. Alig képes már belehabarodni egy olyan szerelembe, ahol mindkét szereplő hús és vér, nem vágyik egyikük a másik vérére, életének kioltására. Több kell, fantasztikum, szürrealitás. Hiszen mindig több és több kell…

 

Nos;

Elbűvölő könyv. Leginkább ezt a fordítói szakértelem számlájára írom. Hiszen hiába jó a mag – ezesetben a történet -, ha ami körül veszi, kioltja annak erejét. Először angolul kezdtem bele, de a végére sajnos nem jutottam. Persze jöhetnek a közhelyek, hogy mert a magyar nyelv maga a varázslat, milliószor kifejezőbb és érzékletesebb bármely más nyelvnél. És tényleg. Nem hiába közhely. Azokat beszéljük rongyossá, amelyek a legnagyobb igazságokat nyelik el.

Első konklúzió pipa. A magyar nyelv és a hozzáértő fordítói munka életet lehel a történetbe azon embereknek, akik érzékenyek erre. Láttatják a cselekményt, helyszíneket, a szereplők megelevenednek a szem előtt. Életre kel a mese, az orrot átjárja a barlangba bujdosva készült ételek illata, perzsel a testen a forróság, akár Melanie-n a sivatagban. Érezzük a történetet, megéljük a szereplőkkel együtt.

A könyv borítójáról hatalmas szem mered ránk. Egy furcsa szem. Maga a történet. Egy ember, akiben ott lakik az idegen. Világító ezüstkékség. Ránk néz. Belénk. Figyelemfelkeltő.


A könyv hátoldalán pedig a borítót öntik szavakba;

"Egy test, két lélek és minden idők legizgalmasabb szerelmi háromszöge egy olyan világban, ahol az egész emberiség jövője a tét."

Találó. A borító megfog, hiszen vonzza a szemet, majd a hátoldal rendkívül jól megszerkesztett mondata pedig megtart. Mint a szerelem. A külső megfog, a tartalom megtart.

Szenvedély és szenvedés egyvelege. Küzdelem, harc és őrület. Mámorító boldogság, édes emlékképek. Hát nem ez maga a szerelem?

Felütve a könyvet, a borítólap alatt megpihen a történet kicsit hígabb ízelítője, ami egyben borzasztó kiábrándító is egyben. A történet tehát a kiadó szerint a következő az expozé alapján:

"A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben a testüket érintetetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára. Amikor a nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emberi emlékekről. Egy valamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni. Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen. Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki a kietlen arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek..."

Nos, ha nem olvastam volna korábban az írónőtől, valószínűleg a regényt itt tettem volna vissza a polcra.

Nagy tévedést állítanak ugyanis az olvasó elé. Ha valaki scifi rajongó valószínűleg nem fog neki tetszeni a könyv. Mégis olyan hatást keltenek, hogy ez pont a scifi rajongóknak szól. Űrből jöttem elfoglalom a bolygótokat. Már csak egy lézerkard hiányzik a képből. Hozzáteszem több embernek is ajánlottam a könyvet, hogy olvassák el, akik rögtön ezeket az érveket sorakoztatták fel, hogy őket nem érdekli se az űr sem az űrlények.

Elég szomorú, hogy kampányolni kell egy egészen jó történet mellett, mert az expozé ily csúnyán átejti az érdeklődőt.

Tehát, nézzük csak, miről is szól valójában a Burok…

Az teljesen igaz, hogy elfoglalják a bolygónkat. De eme ezüstlények, a betolakodók, alias ufók, innentől kezdve háttérfőszereplőkké válnak. Érdekes megnevezés, de teljesen találó szerepkörükre. Főszereplők, mert minden miattuk van. Főszereplők, mert ismerjük minden tulajdonságukat, gondolkodásmódjukat, tehetségüket, zsenialitásukat, és belelátunk az általuk újjáépített társadalmi rendbe is, amelyből az ember sajnos kimaradt. Az ezüstös, higanyszerű lények tökéletesek, elhozzák bolygónk romlottságának orvosságát. Ám éppen ezzel a tökéletességgel világítanak rá arra, hogy tökéletlen bolygónk, társadalmunk és maga az ember pontosan úgy jó, ahogy van. Hiszen nincs jó rossz nélkül. Ha nem lenne az egyik honnan is tudnánk mi is a másik? S itt van egy pont. Az űrlények ugyan ritkán feltűnnek néhány epizód erejéig, ahol viszont (cserébe) dübörög a feszültség, az izgalom.

Ez a könyv, habár úgy tűnik, az űrlényekről szól, az elfoglalásról és az emberi faj irtásáról, valójában nem mesél másról csak rólunk, emberekről. Pironkodás és misztifikálás nélkül. Tökéletlen, hibás, gyűlölködő és hiányos élőlények vagyunk, ám mégis a világegyetem legszerethetőbbike is egyben. Szégyenkezés nélkül veti lapjára az írónő hibáinkat, mégis a középpontba legnagyobb erényünket állítja, hogy érzünk. Szeretünk, szerelmesek leszünk, óvjuk és védjük a szeretett lényt. Bármi áron. Felsorakoztat jót, s rosszat. Irigységünket, hazugságainkat, gyűlölködésünket küzdelemre hívja érzékenységünkkel, hogy törődünk egymással, önzetlenségünkkel és az eddig valaha volt legnagyobb erővel, a szeretetünkkel.

Az expozéban enyhe túlzásnak tartom, hogy Vándor és Melanie egy... hogy is fogalmazott... "váratlan fordulatnak" köszönhetően fogadtak szövetséget. Ha valaki valami hihetetlen meglepetésre, váratlan eseményre vár, nem fogja megkapni. Fordulat...? Jogos, elvégre szövetségre léptek. Váratlan...? Semmiképp. Ellenségem ellensége a barátom, nemde? Ha a Vándor megkedvelte volna segítőjét, aki hajszolta, hogy törje be az ember testet, több, mint valószínű, hogy nem így alakult volna a történet.

Az érzelmi világ… A könyv legnagyobb erénye. Az írónő remekül elkapta azok erejét és varázsát. Kuriózumként tálalta és ismertette meg az idegennel, a Vándorral. Az érzelmek erősségét és különlegességét pumpálta történetében, s így még a betolakodó sem tudott ellenállni nekik, noha nem is ismerte azokat korábban. Hihetetlen erővel vagyunk felvértezve valamennyien, még ha bele sem gondolunk…

De ne felejtsük, mégis mire építi az írónő a történetét;

Két lélek, mely egy emberhúst feszít. Egy női test, melyben két zavarodott lény tombol.

Ha általában azt halljuk, hogy szerelmi háromszög, akkor annak szereplőit három különálló emberrel képzeljük el. Ez a gondolat, miszerint egy testet feszít két lélek, no meg a szeszélyes szerelem, üdítő frissességet hoz kategóriájába.

Két nő egy testben. Szerelmesek. Férfiúkba. Képzeljük csak el, egy pillanatra érezzük a feltételezett létformát; szerelem, űző-vágy, amit egy olyan lény is érezni kezd, aki bennük lakik. Halni képesek lennénk a férfiért, s van mellettünk valami, valaki, ami minden előzmény nélkül elrabolja sajátos érzelmünket. Elrabolja a szerelmet, a szenvedélyt. Belelát azon emlékekbe, és képekbe, melyek korábban csak a mieink voltak. Féltékennyé válunk, hisz ha a test megérinti a férfit, azt a mozdulatot az idegen irányítja. Nem mi érintjük, csókoljuk, öleljük. A hang is hiába a korábbi hangszínen cseng, mégsem a miénk. Nem ... Gyűlölet lobban. Hisz elfoglal és irányít bennünket. A testet, az elmét, a szívet pedig szüntelen elfojtaná. Később, eme tébolyult együttélés után pedig a lény érzései keverednek a mieinkkel. Őrült zűrzavar kavarog egyazon testben. Két nő szeret egy férfit? Vagy két nő szeret két férfit? Lényegtelen... egy testbe szorultak, és ez nem tartható sokáig. Hisz az emberi test oly satnya, oly gyenge... az egyiknek távoznia kell. De ki lenne a jó választás?

A szerelmi háromszöggel egészen közel hozza az olvasókhoz és a történetben szereplő emberekhez az idegen lényt, a Vándort. Ahogyan sodornak az oldalak, ahogy egyre mélyebbre keveredünk gondolataikban, érzéseikben, magában a barlangrendszerben (ami akár az ember, mélyre rejti értékeit a pusztító felszín elől), ráébredünk, hogy a Vándor sem rossz. Csak más. Más faj. Más létforma, célok. Általunk vélt téves elképzeléseikkel. Az ő igazságuk nem a miénk. De semmiképp sem ördögi. Megismerteti velünk, s így oldalról, oldalra egyre szerethetőbbé válik a betolakodó, annak ellenére is, hogy ahhoz a fajhoz tartozik, amelyik halálos ítéletet ütött az emberiség felett. De azért mert valamit nem ismerünk, még nem jelenti azt, hogy rossz. Az idegenek sem ismerték az emberi fajt, csak mintha egy lexikonban fellelhető tudományos értekezést olvastak volna rólunk. Ez alapján hoztak ítéletet, azaz az elfoglalást és a kiirtást. De vajon, ha lehetőséget biztosítottak volna, úgy ahogy a Vándor is megismerte Melanie-t, lehet nem döntöttek volna így.

Megismerés… Érdekes fogalom, hiszen itt nem történt más, minthogy a betolakodó belelátott az ember emlékképeibe, s lassan megfertőződött az érzelmekkel. Lassacskán vágyni kezd tökéletlenségükben burjánzó tökéletességünkre. Megismeri a család és a barátok szeretetét, oldalról oldalra egyre inkább megtapasztalja, milyen törődni egymással. Érezni és szeretni. Társnak lenni és társra találni.

Az írónő ezzel a kialakult helyzettel - egy testben két lélek, Melanie és Vándor - olyan konfliktust épített ki, amely izgalomba tartja az olvasót az utolsó oldalig. Hiszen nem rajzolódik ki bennünk a megoldás. Hogyan is lehetne ennek is Happy End a vége….

Ahogy egy emberi lényt feláldoznak, megfosztanak burkától, a testétől, hogy teret és otthont tudjanak adni Vándornak, s, hogy Melanie is visszakapja legevidensebbnek tűnő, alanyi jogon megkapott tulajdonát a testét… Sok kérdést felvet, nem feltétlenül etikus a megoldás, de annyi szent, hogy emberi. Bármi áron megvédik szerettüket.

Lényegében azt az alapvető igazságot tárja elénk, hogy nem az számít, hogy ki vagy mi melyik fajhoz tartozik, vagy épp, ha valóságból ragadok példát, melyik etnikumból vagy társadalmi csoportból érkezik életünkbe. Akkor kap értéket a személy, ha megismerjük, s érzünk iránta. Akkor pedig akár az úgymond saját fajtánkat is odahajítjuk, hogy az „idegent” oltalmazzuk.

2014 december 23. 21:33

Csalódás. Csalódás.

Csalódás. Csalódás.

ezen epizód folyamatos újrajátszása.


Sötétség vesz körbe. Nyirkos bizonytalanság. Nem látok, nem érzek semmit sem. Dohos levegő unottan kúszik végig orromban.

Teszek pár lépést. Elesetten. Szánalmasan erőtlenül. Halovány fény dereng fel előttem. Mintha egy gyertya lángját táncoltatná meg a szellő. Remény gyullad sajgó belsőmben. Mintha a lelkem üregébe költözött volna. Hazug illúzió kábít.

Tapogatva haladok a halovány fény felé. Megbotlom párszor. Egyre közelebb érek, de még mindig nem érem el. Valamibe megakad lábam. Földre zuhanok. Port kavar fel a tehetetlenül összecsukló test. Lecsorog nyelőcsövemen. Köhögök. Keserűség kúszik torkomba. Felnézek. Sötétség omlik rám. Sehol nincs. Semmi derengő fény. Csak az elveszettség. Kongó üresség.

 

újra...újra...újra...és újra.

...épp csak a fény alszik ki szüntelen. Végtelen időben.

2014 november 24. 17:37

Levél Orbitálisanostoba Vincéhez

Levél Orbitálisanostoba Vincéhez.

Természetesen ezen mese is ugyancsak a fantázia szüleménye. Mi más is lehetne?

 

Egy koldus végső elkeseredésében levelet küldött az udvarba. A királyhoz, őfelségéhez, Orbitálisanostoba Vincéhez el se jutott. Túl nagy ember ő az olvasgatáshoz. Pornépének szavához. Elnagyolt mozdulattal legyintett, nem kell neki. Szemétre került, ám egy udvari bolond kihajtotta a nyúzott papírt. Ez állt benne;


Az a baj, hogy nem értesz te semmit se, nem becsülsz, tisztelsz senkit sem. Se embert, se nemzetet. Erkölcstant kényszerítesz leendő katonáidra, mikor azt sem tudod mi az? Hittant súlykolsz, mikor nem hiszel te se emberben, se Istenben? Hiszed, hogy bármit megtehetsz a játszótereden, mintha te teremtettél volna mindent. Mintha minden bábut te illesztettél volna össze. Összesnek lennél szülőatyja te, te senkisem! De vigyázz mert ez lesz a veszted, számodra a mutatók még járnak, de már visszafele, csak az a kellemetlen, hogy ezt még csak észre sem veszed. Mocorognak katonáidnak vélt bábuid, a fa ropog, nyikorog az elnyomás, bűn recseg, mit ellenük tettél te, te senkisem! Királynak vélt személyed valójában koldusként kecmereg, lehet, hogy papírhalmok roskadnak alattad, de emberségből, mondd mid maradt? ... Szánlak te szerencsétlen... te senkisem...

A hatalmat mi adtuk neked, a trónt tomporod alá helyezve, de hidd el, nem vagy Isten, így mi el is ragadhatjuk tőled, mindent, mi érték számodra, mi számodra maga az élet. Hiszen neked még azon is árcédula tetszeleg... Hiszen neked csak ez a szent, papírhalom, kincsek, focipályák, elárusítás, arany. Ha most mi rablunk ki, akkor mi  maradsz? Mikor majd' tíz millió ember egyként öklendez majd fel. Mint egy romlott ételdarabot. Mert az vagy, csupán rothadsz, mérgezel, ölsz és betegítesz. Felesleg, bomlasztó te, te senkisem!

 

- Ohh bárcsak több segélykiálltás szakadna ki az elkeseredett tömegből. Bár ne törődnének bele az emberek... Nem félnének, nem lépnének unottan tovább, mikor Orbitálisanostoba Vince serege vigyorral pofájukon veszi el tőlük az utolsó pengőiket, sarcnak keresztelve. Tán még a palota falait is átszakíthatnánk - sóhajt fel az udvari bolond, majd zsebébe gyűri a papírt.

2014 november 10. 19:48

ÜresSemmi. TeltBoldogság.

ÜresSemmi.

 

-          Hol vagy? – kiáltom a semmibe - HOL VAGY!? – hangom erősödik.

Semmi válasz nem érkezik.

-          Hol vagy te Múzsának keresztelt fájdalom, mely eddig mindig a pennát tintába mártotta? Hova tűntél? Valójában a csalódás, szenvedés és húsba maró fájdalom viseli-e a csicsás gúnyát, mely az ihlet hozó illúzióját aggasztja magára!?

Ti betűkompozíciók mik oly rendetlenül, hanyagul vagytok egymás mellé hajítva… Ti csonka mondatok, megcsócsált, elhalt gondolatok…

Ti édes pillanatok hát csak ennyire vagytok képesek? Boldogság hát csak ennyi telik tőled? Ennyi? Csupán darabok, szétzilált foszlányok.

Ennyi volt hát?

 

Két könnycsepp gurul végig arcomon.

Boldogság.

Gyász. Sírban nyugvó szebbik felem. Éppen még csak a földet nem hányták rá…

2014 augusztus 31. 09:10

Függőben - Fantom fájdalom.

Függőben - Fantom fájdalom

ötödik epizód.

 

Nincs minden befejezve. S minden le nem ütött pontnak is meg van a miértje. Talán nem is szükséges, hogy mindent végérvényesen lezárjuk. Hiszen akkor nincs esély, hogy valami másra formáljuk.


Kong a Hajnal. Hangja szétterül a térben. Feltépi az éj sűrűn szőtt leplét. Gyengén emeli fel szemhéját. Homályos tér, alig látja börtöne falait. Pislog párat. Tekintetét törli. Álommorzsalékok peregnek le szeme sarkából. Aprókat harap a levegőből. Nem mer nagyobbakat kortyolni létének súlyából. Fél. Fél szembe nézni azzal, hova juttatta önnön magát. Nem akar még inkább megroppanni. Meghasadni. Szétszakadni. Elméje ígyis két oldalon játszik. Nehezen tudja kordában tartani. Legalábbis nehezen tudja magát azon illúzióba ringatni, hogy bármennyire is sikerül neki. Bujkál az ébrenléttől. Mintha óvatosan szökne vissza a valóságnak keresztelt valamibe. Lapulva. Óvatosan. Meghúzódva.

 

Tudatának megszelídítése nem oly könnyed játék. Egyszerű cselekedet. Harcol az agy. Küzd az elme. Viaskodik a valóság és a képzelet. Véget nem érő harcot folytat a két ismert idegen. Harcuknak színtere a meggyötört embertest. A cella. Mely fogságban tartja a két képtelen hasadékot. Mely oly sok mindennek a színtere. Mely oly sok mindennek szülőanyja. A tudat és a szív. Tudatni kellene a szívvel, nem egyedüli színész errefele. S megszívlelhetné ugyancsak eme igazságot az elme.

 

Nehézkesen megemeli a fejét. Karjával támasztja alá gyenge felsőtestét. Próbál nagyobbakat lélegezni, de tüdeje nehezen tágul, ólmos mozdulattal emelkedik, majd süllyed vissza helyére.

Egy homályos szürke foltra lesz figyelmes az ajtó előtt. Mintha egy embernek sziluettje lenne. Nincsenek egyértelmű határvonalak, formák és ívek, mégis egy emberre emlékeztet az árny. Az a valami.

Lábai nem érintik a földet. Arca sincs a lénynek. Sőt ezen órában nem is lehetne vele senki egy légtérben. Hivatalosan. Bár tudjuk, az kevesebbszer kerül reflektorfénybe, mint amennyire elnevezése sugallná létjogosultságát. Hiszen ilyenkor néma csend telepszik a falakra, szobákra, a rabokra. Noha itten ottan beszökik egy-egy emberképződmény. Kihasználva a beteg elme celláját; a testet. Kielégülve távozik. Többként. Többlete mit áldozatától rabolt. Maradéknyi önérzetét, becsületét. Az emberképződmény pedig hivatását állatias vágynak a kielégítésére cseréli. Íme; az érték elértéktelenedése.

Lebeg az egész lény. Halk szuszogást hallat.

A bentlakó, az ágyon fekvő, a rab, maga se tudja már, hogy képzelete játszik csak, vagy tán egy másik dimenzióba felejtette volna mégis tekintetét. Elméje katlanjába zárva vergődik a józanész és a képtelenség. De vajon melyik melyik? S pontosan mik is ezek? Kik is határozzák meg? Kik is határozhatják egyáltalán meg mindezt? ...

 

Az árny közeledik az ágyban fekvőhöz. Lassan, komótosan, hiszen szinte hallani, ahogy nyikorognak a másodpercek, miközben unottan, nehézkesen továbblépkednek. A rabnak szíve egyre gyorsabban és gyorsabban ver. Majd kiüti bordáinak falát. Mégsem képes megmoccanni. Ugyanúgy támaszkodik karjain, amióta csak szemeit ezen színre emelte. Az Élők Temetőjének egyik élénk szegletére. Ám csak azt nem tudja eldönteni, hogy mégis valóság-e amit annak neveznek, s ha igen, akkor kié… Ki birtokolja?

 

A lebegő alak már az ágya felett szuszog.

-          Félsz? – lihegi arcába az a valami.

Az ágyban dermedő, az őrültnek keresztelt meg sem tud mozdulni. Szíve felkúszott egészen a torkába, ott dörömböl, zakatol. Vörösbe fut arca ettől a fájó dallamtól.  Szemébe könnyek gyűlnek. Teste, mintha lebénult volna. Képtelen szóra nyitni ajkát, mozdítani végtagjait, menekülőre fogni gyáva porcikáit.

Az árny egyik nyúlványa, mely mintha karja volna, lassan arca felé nyúl. Finoman végigsimítja hajának esését. A test megremeg. Libabőr simul rá. Reszket a lény, mely egy rab-testbe szorult. Melyről azt hiszik, elmebeteg. Melyet elzárnak. Elkülönítenek. Elrejtenek. Ki lehet, oly igazság birtokában van, mely az egész világot kifordítaná húsából. Aláperegnének a tanult tények, a szabályok, az igaznak vélt igazságok. A rendek, rendszerek, elméletek, berendezkedések. Megannyi Hit borulna. Velünk együtt. Mindent szétmarcangolna az enyészet. A megsemmisülés. Eltűnés.

-          Félsz? – ismétli az a valami.

Hatalmas dörrenés szalad végig a helyiségen. Mintha egybe szakadt volna a két lény. Sóhaj szakad ki a testből, mely oly óriási, mintha a falakat is megremegtetné.

Egy félbeszakadt vallomás. Egy eltört pillanat. Egy félig vett lélegzet. Egy félregondolt gondolat.

2014 július 15. 10:45

Üres.

Üres.

 

 

Szürke, homályos szobában dermedten áll. Üres szemekkel mered ki az ablakon. Még lélegzetvételei is elenyésző mozdulatként olvadnak bele ebbe az ordító semmibe. Ürességbe.

 

A másik némán áll mögötte. Köztük két lépés távolság. Ezernyi hossznak tűnő tátongó szakadék.

- Tudod mit? Kezdem én. Ha nem hiszel a karnak, mely érted mozdul és a szemnek, mely a legőszintébben beszél hozzád, akkor higgy a szavaknak, üres betűkompozícióknak… - mély levegőt vesz, mellkasa magasan megemelkedik - Szerettelek. – folytatja - Úgy ahogy eddig még senkit. Eddig… Tudod eddig a szerelmekben majd’ mindig belehaltam. Magukkal ragadtak, felszín alá szorítottak. Nem voltam sohasem boldog, mikor tanyát vert bennem ezen Istentelen gyilkos. Szenvedtem, mint egy partra vetett hal, amíg a fuldoklás ellen vergődik reménytelenül. Míg halál tusát vív. Igazán már nem is él, ámde a Halál sem volt oly kegyes, hogy keblére ölelje. De most nincs vihar. Nincs kín. Nincs szenvedés. Pontosabban – sóhaj szakad ki belőle - nem volt.

 

Elhallgat. A másik sem szól.

 

- De téged… Téged máshogy szerettelek. S tán még szeretlek(?). Nem is tudom -  tekintete messzire vész az ablaküvegen túl. Keresgél, kutat. Emlékek után. Boldogság foszlányokért. Amit csak az elmúlásba vesző percek szépítettek meg. Kergeti őket, ám elkapni képtelen. Elillannak, mielőtt még bőrébe szivárognának.

Csalódottan sóhajt egyet. Tekintetét a másikra emeli. Beszélgetésük folyamán először. Bár a beszélgetéshez két ember kellene… Helytállóbb a monológ kifejezés.

- Csendesen, békésen. Nyugodtan. Belenyugvón. Harcok nélkül. Hiszen minden oly egyértelmű volt. Annyira természetes. Magától értetődő. Felnőtt. S mintha mindig is így lettünk volna. Együtt. Nem szenvedtem. Élveztem, hogy végre boldog lehetek valaki által. Általad. Az utolsó porcikádig képes voltam elfogadni lényedet. Szőröstől bőröstül. Úgy ahogy vagy. Úgy ahogy kevesen képesek elfogadni, befogadni egy másik lényt.  Tudod nekem voltak terveim. Veled. Senki mással. De… De most már a bizonytalanságban kóválygom. Nem találom a kiutat, s már Téged sem. Úgy érzem, egyedül keresem a kiutat. Nem is segítesz, hogy újra rád találjalak. Vagy Te rám. Értelem lenne-e hát Benne(d)?... Maradt még? Vagy csak gyávák vagyunk az utolsó pontra? Mely után nem következne semmi? Hiszen az oly nehéz. Annyira végleges. De tudod a pont, pont, pontba elfáradtam. Hosszú évek véget nem érő dallama volt az számomra. Immáron elfogyott erőm. Nem maradt már semmi sem, hiszen reményvesztett a kutatás. Értelmetlen. Hiszen nem segítesz. Elsétálunk egymás mellett ebben a véget nem érő sötétségben. Nem gyújtasz lámpást, de még csak egy gyertyát sem. Vakon tapogatok utánad. Emléked után. Elfáradtam. – sóhajt. Mintha felszakadna belőle az elmúlt időszak majd’ minden lenyelt fájdalma. Lelkéből mégsem takarodott ki az összes. Foszlányok csimpaszkodnak húsába. Nem engedik, de egy kicsit tán mégis megkönnyebbült. Hiszen rettenetesen unja már a megalkuvást. Az önostorozást. Eleget gyakorolta már.

Mindenhez két ember kell. A boldogsághoz, de a kihűléshez is.

A másik még mindig nem szól. Meg sem mozdul. Ugyanúgy áll mögötte. A szakadék túlsó felén. Gyáva lépni egyet, s akár zuhanni. Megsemmisülni, hogy a tátongó üresség túlsó végén újjá születhessen. Ez hiányzik a nőnek. Hogy ott álljon mellette. Ne csak két test legyen egymás mellé helyezve.

- Semmit nem mondasz? – kérdi. Kétségbeesés szövi keresztül hangszálait, melyen keresztül valami egészen szánalmas hangon szól.

A másik még csak rá sem néz. Üresen bámul ki az ablakon. Szeretné tudni, hogy mit is keres valójában egy ennyire üres, kihalt, kopár földön, hol az életnek csupán az emlékeit próbálják szánalmasan életbe tartani. Vagy már talán azt sem.

Nem tudom – kong a két lényben, a kormos falak közt, az ablakon túl, az egész térben és időben.

Ennél kevés fájdalmasabb betűkompozíció létezik a földön…

- Tudod – tartja a szót még mindig magánál, mivel mást nem igen tud tenni. A hallgatás, a közöny nem az ő eszköztárjába való – Tudod, ironikus ez az egész. Hiszen… - keserűen elmosolyodik – Te adtad nekem vissza a reményt. A reményt a boldogságra… A Te lényed adta vissza az ütemet néma életembe. Újra. S pontosan Te… Te zúztad porrá az egészet. Fojtottad meg a hangjegyeket. Törölted le a könnyeket, a mosolynak vonalát. Romboltad a soron következő szavaimat, mondataimat. Melyre csak egy kicsit kellett volna várnod még. Hogy megérjen bennem, napfényre merjem ereszteni őket. Hogy felszívd érzésemet. Nagyon keveset. S ha nem büntetsz lényemből fakadó hibámért, már réges-rég benne fürödnénk. Mindketten.

Egy könnycsepp gördül le arcán. Fájdalom nyalja végig lényét. Hiszen a másik még mindig mozdulatlan. Ő mindent megtett. Nem is tudja, mit tehetne még. Ő helyre akarta hozni hibáit. Mindent megtett érte. Értük. Ő helyre hozta, amit csak lehetett.

- Sajnálom. – suttogja, majd lassan hátrál az ablaktól.

A másik még mindig mozdulatlan. Rá sem néz. Még mindig.

Lassú léptekkel közelít az ajtóhoz. Közös kopár színterük kijáratához. Vágyik arra, hogy szóljon a másik. Megakassza a távozás lassú folyamatát. Szomjazik egy mondatra, egy szóra, egy hangosabb lélegzetvételre. Bármire, akármire. Csak hogy érezze számít valamit. Számított.

Remegő kézzel a kilincs felé nyúl. Vesz egy mély levegőt, mely sóhajként kiszakít magából szinte mindent.

 

. . .

. . .

. . .